HIPERKEGYELEM A MOZGALOM ÉS TEOLÓGIÁJA

2014 elején jelent meg Michael L. Brown Hyper-Grace: Exposing the Dangers of the Modern Grace Message című könyve, amelyben a messiáshívő zsidó szerző az egyre terjedő hiperkegyelem-tanításban rejlő veszélyekre hívja fel olvasói figyelmét.

Michael Brown már könyve elején világossá teszi a kegyelem bibliai üzenetének kiemelkedő fontosságát a hívők életében. Mint mondja, a kereszténység legalapvetőbb tanítása a kegyelemből és nem cselekedetekből való megigazulás, hogy Jézus Krisztus áldozata miatt Isten javai és áldásai rendelkezésünkre állnak. A könyv célja tehát nem a kegyelem nagyszerű üzenetének elhomályosítása vagy jelentőségének kisebbítése. Ellenkezőleg, a szerző a kegyelemről szóló bibliai igazságok feltárásával világít rá a hiperkegyelem tanításában megbúvó ellentmondásokra, esetenként eretnekségekre.

Mit nevezünk hiperkegyelem mozgalomnak?

A szerző maga is elismeri, hogy a kegyelem üzenetéről szóló látás megerősítésére irányuló törekvéseknek igenis van helye és legitimitása az Egyházban, hiszen sok közösség és hívő esett már áldozatul a vallásos törvénykezésnek. Gyakori jelenség, hogy a hívők folyamatos vádlás és kárhoztatás alatt vannak: úgy érzik, hogy nem elég jók Istennek, és ezt úgy igyekeznek kompenzálni, hogy egyre több vallásos cselekedetet hajtanak végre. Ezzel teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy Isten előtt „a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg”, hanem a megigazulás „ingyen, az Ő kegyelméből, a Krisztus Jézusban való váltság által”, hitből van (Róm 3:20,24).

Brown azt a jelenséget nevezte el hiperkegyelemnek vagy modern kegyelemüzenetnek, amely során keresztény tanítók a kegyelem bibliai üzenetén túlmenően (hiper=fölött) tanítanak a kegyelemről, azt sokkal inkább a kor és a szekuláris világ „elvárásaihoz” igazítják, semmint Isten beszédéhez. Az alábbiakban (a teljesség igénye nélkül) bemutatjuk a hiperkegyelem mozgalom legfontosabb állításait, illetve Brown ezekre adott, a Biblián alapuló válaszait. 

„A kegyelem teljesen eltörölte a Törvényt.”

Az Újszövetség egyik legalapvetőbb tanítása, hogy Jézus Krisztusban már nem a Törvény, hanem a kegyelem uralma alatt vagyunk (Róm 6:14), tehát már nem vagyunk a Törvény kárhoztatása alatt (Róm 8:1-2), sem pedig a Messiásra vezérlő tanítómester keze alatt (Gal 3:24-25). Ezek helyett Jézus vére által igaznak lettünk nyilvánítva Isten kegyelméből, és új életet kaptunk Jézusban. Röviden, a kegyelem megtette azt, amire a Törvény képtelen volt, és ezért többé nem uralkodik rajtunk a bűn, és felszabadultunk a Törvény átka alól, hiszen Jézus Krisztus átokká lett helyettünk (Gal 3:10-13).

A hiperkegyelem tanítói gyakran idézik Pál leveleit, aki hangsúlyozza, hogy nem a Törvény cselekedeteiből, hanem Jézus Krisztusba vetett hitünk által, kegyelemből igazultunk meg. Ugyanakkor elfelejtik, hogy Pál elsősorban a mózesi Törvény rituális parancsainak megtartásától óvta a pogány háttérből megtért keresztényeket (miközben ő maga és a zsidó hátterű keresztények mindezeket megtartották), a Törvény etikai parancsait továbbra is érvényesnek tekintette. Nem véletlen, hogy amikor az apostolok először szembesültek a pogány hátterű hívők ezen problémájával, a jeruzsálemi zsinat a Szent Szellem által úgy határozott, hogy a rituális parancsokat nem kell megtartaniuk, de megírták nekik, hogy tartózkodjanak a vértől, a dögevéstől, a bálványimádástól és a paráznaságtól.

A Törvényről maga Pál írja a Rómabeliekhez írt levelében, hogy „azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Róm 7:12). Jézus Krisztus pedig leszögezte, hogy Ő nem eltörölni jött a Törvényt és a Prófétákat, hanem azért jött, hogy betöltse, és hogy egyetlen pontocska sem múlhat el az Írásokból, ami be ne teljesedne (Mt 5:17-18). János apostol a Megváltót úgy mutatja be, hogy Ő a testté lett Ige. Amiképpen tehát a test egy, úgy az Ige is egy és oszthatatlan.

„Jézus hitetlen zsidó hallgatóságnak beszélt, így az Evangéliumoknak a megváltás előtt elhangzott tanításai nem vonatkoznak a keresztényekre.”

Szemmel láthatóan terjedőben van az a jelenség, hogy a hiperkegyelem hívei saját tanításaik és a Biblia között fennálló kiáltó ellentmondásokat úgy kívánják áthidalni, hogy a Biblia látszólag ellentmondó passzusait „hatályon kívül helyezik”. Így egyre gyakrabban hallani azt az állítást, hogy Pál más üzenetet hirdetett, mint Jézus, hiszen Jézus tanításai a megváltás előtt, tehát az Ószövetség hatálya alatt hangzottak el, ezért azok „az Újszövetségben élő keresztényekre nem vonatkoznak”. „Péter, János, Jakab és Pál a leveleiket az Újszövetség alatt írták. Jézus a régi alatti reménytelenséget hirdette, ott más volt a szövetség, és más volt a hallgatóság is, tehát a tanítások is mások voltak.”

Brown szerint a hiperkegyelem tanítóinak több állítása is megegyezik az 1-2. században élt aposztata püspök, Markión eretnek tanításaival, aki az ószövetségi írásokat teljes egészében elvetette az Evangéliumok egyes részeivel együtt. A tévtanító azt is hirdette, hogy az Ószövetség Istene más, mint az Újszövetség Istene.

Azokat a tanítókat, akik nem a hiperkegyelmet hirdetik, egy prédikátor azzal vádolta, hogy „ezek a törvény hirdetői, akik szeretik idézni Máté, Márk, Lukács és János evangéliumait, elfelejtve, hogy Jézus közönsége zsidókból állt. Ezek a zsidók évszázadok óta be voltak szennyezve az Ótestamentum törvényeivel, nap mint nap azt hallgatva, hogy a Törvény az, ami igazakká teszi őket, és az erkölcsi szintjük és a jó teljesítményük szerzi meg nekik Isten elfogadását és áldásait”. Ugyanez a pásztor azt vallja, hogy a Hegyi beszédet a keresztényeknek „messze el kell kerülniük, mert csak felkavarja őket”. Szerinte az a beszéd, amit több bibliatanító is egyhangúlag az Evangélium legalaposabb és legteljesebb prédikációjának, valamint Isten Országa alkotmányának tart, csak az önigazult embereknek, és nem az Egyháznak íródott. A Boldogmondásokhoz pedig szerinte „közel se menjünk”, hiszen azt a hitetlen Izraelnek mondta Jézus.

Egy másik hiperkegyelem-tanító Kegyelem: a tiltott evangélium című könyvében pedig így fogalmaz: „Továbbra is fennáll az a szomorú valóság, hogy a Biblia Társaság úgy döntött, hogy az Ó- és Újszövetséget egy könyvben egyesíti. Ezzel az egyetlen döntéssel zavart hoztak létre a hívők között az egész világon. A Biblia elején sok írás Istent egy kemény, kegyetlen lényként ábrázolja, aki elhatározta, hogy megbünteti vagy elpusztítja az embereket, ha azok engedetlenek mertek lenni azzal az erkölcsi mércével szemben, amit a Tízparancsolat és a többi törvények állítottak fel.”

A fenti sorok szerzője sajnálatos módon több tényt is figyelmen kívül hagy véleményének érvényesülése érdekében. Az általunk használt „Ószövetség” név ugyanis egy késői elnevezés arra, amit Jézus és az apostolok idejében az „Írásokként” ismertek és idéztek. Pál apostol Timotheoszhoz írt levelében hangsúlyozza, hogy „a teljes Írás Istentől ihletett” (2Tim 3:16), az Újszövetség legfontosabb tanításait pedig az apostolok maguk is következetesen az Írásokból vezetik le.

„A megszentelődés egyszeri esemény, nem folyamat, ezért nincs szükség a bűnök megvallására.”

A mozgalom elfogadott igazsággá kívánja tenni azt a nézetet, miszerint a megszentelődés már befejeződik egy keresztény életében a megtéréskor, nem pedig egy folyamat. Tehát „nem kell érte tennünk semmit, hanem ez egy megváltoztathatatlan és állandó állapot”. A hiperkegyelem tanítói úgy gondolják, hogy a megtérés pillanatában egyszer s mindenkorra tökéletesen és teljesen szentekké váltunk Isten előtt.

Brown ezzel szemben a Biblia számos igehelyét idézve világítja meg, hogy a megszentelődés egy folyamat, amelyet ő három állomásra bont: 1) Az újjászületés pillanatában Isten elválaszt minket szent néppé; 2) ettől fogva a hívő embernek egész életében az a feladata, hogy a szentségben növekedjen, Isten erejével és segítségével; 3) a feltámadáskor leszünk örökre tökéletesen szentek.

Michael L. Brown

A Zsidókhoz írt levél szerzője maga is megerősíti, hogy a hívőknek folyamatosan harcolniuk kell a bűnnel szemben: „Annak okáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért; nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván. Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” (Zsid 12:1-4)

„Az Istennel való közösségből semmi nem mozdíthat ki.”

Abból az igazságból, hogy az ember szellemi lény, akinek van lelke, és testben lakik, a hiperkegyelem hívei egy újabb téves doktrínát vezetnek le. Azt vallják, hogy az ember e három alkotórészének funkciói szétválaszthatóak, így mivel az ember szelleme megváltott állapotba kerül a megtéréskor, a test cselekedetei ettől teljes mértékben függetleníthetők, vagyis azoknak nincs semmi hatása a szellemre. Tehát, ami bűnt megváltott szellemmel elkövetünk, az nem igazi vétkezés — állítják arra hivatkozva, hogy „a testünk nem befolyásolhatja az identitásunkat”.

Homoszexuális keresztény egyházi esküvő

Azt sugallják ezzel, hogy a bűn megvallása helyett a keresztényeknek megvan az a mentségük, hogy nem ők követték el a bűnt, hanem a testük, hiszen a „bűn csupán a testre van korlátozva”. A lényünk lényege a tökéletes szellem, tehát szerintük a testünk cselekedeteinek nincs hatása sem az életünkre, sem az üdvösségünkre. Ahogyan ezt az egyik prédikátoruk megfogalmazta: „az, hogy »megszenteltek« vagyunk, nem azt jelenti, hogy az életmódunkkal el vagyunk választva Isten számára, hanem azt jelenti, hogy Isten tökéletesekké tesz minket”. Majd ezt az értekezést azzal zárja be, hogy ugyan ő is követ el bűnöket (természetesen nem ajánlja, de „maradjunk annyiban, hogy időnként elkövetünk bűnöket”), a bűn mégsem határozza meg őt semmilyen módon.

Holott Péter apostol így inti a hívőket: „Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek, magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” (1Pt 2:11-12)

A végleges bűnbocsánat elvének további természetes következménye az az állítás, miszerint „mindenki, aki megtért, üdvözül”. Egyesek még ennél is tovább mennek. Két hiperkegyelmet hirdető prédikátor a könyvében azt állítja, hogy végül Isten minden embert meg fog menteni, függetlenül attól, hogy megtértek-e vagy sem.

A hiperkegyelem hirdetői törvénykezésnek és ítélkezésnek tartják már a bűnre való figyelmeztetést is, ezzel a hiperkegyelem elengedhetetlen tartozékává téve a hipertoleranciát, ami a bűn eddig soha nem látott hódításának ad teret a gyülekezetekben.

A felsorolt jelenségek valószínűleg közvetlenül felelősek a „homoszexuális keresztények” feltétel nélküli elfogadásáért és az úgynevezett melegbarát (gay-friendly) gyülekezetek létrejöttéért.

A szerző által említett példák között szerepelt egy ilyen homoszexuális „keresztény” Facebook-bejegyzése, amelyben az állt: „Milyen jó, hogy egyre több homoszexuális kereszténnyel lehet találkozni a nudista strandokon! Ez is egy újabb bizonyítéka annak, hogy az egyház a szexualitás egy újabb területén veti le a vallási elnyomás láncait.” A vallás mint „megkötöző, leláncoló, diktatúrában tartó” jelenség általánosan elfogadott idióma a hiperkegyelem-táborban. Brown több ilyen, többségében amerikai tanítót is idéz, akik szerint Kálvin és Luther óta, vagyis ötszáz éve nem történt megújulás az egyházban, és ezen a hiperkegyelem reformációja fog változtatni. Teljes feledésbe merül számukra például az Azusa utcai ébredés, együtt a 20. század jelentős prédikátoraival és tanítóival.

Gyakran hangoztatott gondolatuk, hogy „a kegyelem soha nem mondja meg, hogy mit ne tegyünk, hanem feljogosít minket arra, hogy cselekedjünk. Az ítélkező és »csináld ezt, csináld azt« kereszténység tiltja a dolgokat”. Egy férfi (akit később a Tit 2:11-12 vezetett ki a mozgalomból) arról számolt be bizonyságában, hogy soha életében sehol nem hallott annyi káromkodást, mint a hiperkegyelmet hirdető keresztények magasabb köreiben.

Az elméletet, miszerint az „Istennel való közösségünkből nem mozdíthat ki semmi”, egy pásztor a következő módon fejtette ki: „Ha valaki benned él, attól miként tudnál eltávolodni?! Az az állítás, hogy amikor rosszat cselekszünk, kiesünk az Istennel való közösségből, hazugság. (…) Semmi olyat nem tehetsz, ami miatt kieshetnél az Istennel való közösségedből.”

Ezzel szemben Pál apostol szavai teljesen egyértelműek e kérdésben: „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a Krisztusnak tagjai? Elszakítva hát a Krisztus tagjait, paráznának tagjaivá tegyem? Távol legyen. Avagy nem tudjátok-é, hogy aki a paráznával egyesül, egy test vele? Mert ketten lesznek, úgymond, egy testté.” (1Kor 6:15-16)

„Isten mindig jó hangulatban van, ezért a lényeg az, hogy te is érezd jól magad.”

A hiperkegyelmi „reformáció” elemi tanítása a cselekedetek nélküli hit, amit tévesen cselekedetek nélküli keresztény életnek értelmeznek. A végeredmény: „könnyű és erőfeszítés nélküli pályafutás”. Egyik tanítójuk szerint „Istennel való egységed azonnal és erőfeszítés nélkül jön létre abban a pillanatban, amikor először hiszel (…) Valójában az igazi megtérés erőfeszítés nélkül vezet be egy boldog és szent életbe”.

Az Újszövetség azonban számos helyen kemény munkához, futáshoz, birkózáshoz, illetve harchoz hasonlítja a keresztény életet. Jézus így figyelmeztette tanítványait: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom néktek, igyekeznek bemenni, és nem mehetnek.” (Lk 13:24) „És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és énutánam jő, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14:27) „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (Jn 16:33)

Pál is a következőket írta a keresztényeknek: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant.” (1Kor 9:24-25) Timotheoszt pedig így intette: „De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget. Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.” (1Tim 6:11-12) Élete végén így tekintett vissza hívő pályafutására: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” (2Tim 4:7-8)

Az interneten rendkívül aktív, hiperkegyelmet valló körök általános alaphangját többnyire az ultratoleranciából ellenségességbe átcsapó retorika határozza meg. A mozgalom vezetőinek tanításai egyértelműen tetten érhetőek a szinte szóról szóra megegyező kommentekben. Az ilyen nézetet valló gyülekezetekben és internetes fórumokon uralkodó közhangulat rendkívül intoleráns minden olyan kereszténnyel szemben, aki bármely pontban vitatja nézeteiket. Az állandóan ismételt néhány jelző közül a legnépszerűbb címkék a „farizeus”, „keresztény gondolatrendőrség”, „törvénykező” és az „önigazult”.

A kereszténység többségét reprezentáló kritikákra a „modern reformáció” vezetői Pállal példálóznak, mondván, hogy saját korában őt is kritizálták tanításaiért. A legelterjedtebb reakció a szerző szerint, hogy „minél többen kritizálnak bennünket, annál jobban igazunk van”.

A vezetők szóban és írásban is rendszeresen vádolják azzal a velük bármiben egyet nem értő pásztorokat és bibliatanítókat, hogy ők „paragrafusrágó álszent ítélkezőkként” akarják az ő híveiket „visszahajtani szabályok kötelékeibe”.

További vád, hogy ezen bibliatanítók a bűn hirdetésével csak „diktatúrába akarják manipulálni a törvények fogságából felszabadult lelkeket, és meg akarják őket tanítani a tekintélytől való félelemre, illetve tudatlanságban akarják tartani az új teremtés valóságáról”, természetesen azért, hogy több pénzhez juthassanak.

A szerző számos példát is említ arra, hogy imacsoportokból, kis gyülekezetekből kiutáltak tagokat, akik a Biblia alapján rámutattak a mozgalom tévedéseire. Gyakran mindenfajta érintkezést megszüntettek a bibliai igazságokat védő személyekkel — leszámítva azt, hogy a fenti jelzőkkel illették őket. Jó néhány gyülekezet és imacsoport szétszakadásáért egyértelműen a hiperkegyelem tanítása körül kialakult vita tehető felelőssé.