Bibliafordítás
A fogságtól a globális sátrak ünnepéig
Előszó Zakariás könyvének új fordításához
Eltelt a Jeremiás által megjövendölt 70 év Jeruzsálem romjai fölött, és a városba lassacskán visszaszivárog az élet: a perzsa hatalom által kormányzóul kinevezett Zerubábel (Zorobábel) vezetésével megérkezett a szám űzöttek első csoportja, akik letették a második Szentély alapkövét. Zakariás (héber nevén Zekarja) prófétához küldöttség érkezik: folytassuk-e a gyászt a város pusztulása fölött, vagy tekintsük okafogyottnak az emlék böjtöket? A próféta válasza bizonyára megdöbbentette a haza térteket: a legkeserűbb gyász még hátravan, mielőtt a helyreállítás végleg lezárulna; még meg kell siratniuk, akit keresztülszúrtak, ahogy egy család az elsőszülött fiát siratja…
Alig húsz esztendővel vagyunk Babilón bukása után, a hatalma csúcsán álló Perzsa Birodalomban, amely Kürosz, majd Kambüszész hódításai nyomán nyugaton az Égei-tengerig és a Líbiai-sivatagig, keleten az Indusig terül el. Még néhány évtized, és a „királyok királya” Európába is átkel, hogy egy harmadik földrészt is uralma alá hajtson. Makedónia és Trákia leigázásával sikerül is megvetnie a lábát a Boszporusz túlpartján, és egyelőre hírből sem ismer olyan kudarcokat, amilyeneket roppant hadigépezete a görög—perzsa háborúk során fog elszenvedni.
Kürosz (Círus) éppen az ellenkező módon kívánta biztosítani alatt valói hűségét, mint a leigázott népeket deportálásokkal, áttelepítésekkel „gyökértelenítő” asszír és babilóni birodalmi politika. A perzsák tiszteletben tartották az egyes népcsoportok vallási és nemzeti érzéseit. Babilóni bevonulása (Kr. e. 539) után Kürosz engedélyezte, hogy „hazatérhessenek” a Nabúnaid által hódolt területekről a fővárosba vitetett istenszobrok. E türelmi politika részeként — és Dániel könyörgéseire válaszul (Dán 10) — rendeletben engedélyezi a zsidók hazatérését és a Szentély felépítését (2Krón 36:22—23, Ezra 1:1—4). Ráadásul a szatrapiák — így a Zerubábel által kormányzott Júda tartomány (Jehud medintá) is — nagyfokú autonómiát élveztek; belügyeikben jobbára független, az uralkodónak adót fizető kliens királyságokként működtek. Jehud területe elmaradt a hajdani Júda királyságának kiterjedésétől, és a Kr. e. 5—4. századi lélekszámát történészek mindössze 30-40 ezerre becsülik. Autonómiájának mértékét viszont minden egyébnél jobban szemlélteti Artaxerxész (Artahsasztá) király rendelete, amely szentesíti, hogy Jehud tartomány a Tórát használja törvénykönyveként (Ezra 7:25—26).
Itt érdemes rámutatni, hogy a Jeremiás (29:10) által megjövendölt fogság 70 éve ekkor még nem telt le: Dániel (10:1—3) nem várta méla megadással a „határidőt”, hanem jó előre bűnbánattal és böjttel kereste Isten kegyelmét, s a perzsa hatalom is még a 70 év lejárta előtt engedélyezi a zsidók hazatérését (2Krón 36, Ezra 1). Amikor — Dareiosz uralma alatt — közeledik a hetvenedik év, Dániel (9) másodszor is keresi Isten Izrael helyreállítására vonatkozó kijelentését, s ekkor nyer betekintést a 70 évhét titkába. Mire a Jeremiás próféciájában szereplő időtartam lejár, és a hetvenedik év letelik, a hazatérők első csoportja már berendezkedett a Szentföldön (Zek 7:1—5).
Amikor „az ÚR megemlékezett” népéről
A Zekarja könyvében (1:1, 1:7, 7:1) megjelölt dátumok alapján a próféta szolgálatát — vagy legalábbis a keltezéssel ellátott szövegrészeket — a Kr. e. 520 decembere és 518 decembere közötti időszakra tehetjük. Fontos részlet, hogy Zekarja szinte pontosan egy időben lép színre Haggai (Aggeus) prófétával (Hag 1:1, 2:1, 2:10) — akárcsak az a két „olajjal felkent”, akikről maga Zekarja (4:14) szól. A kicsiny tartományban a visszatérők első, kisebb csoportja felé, részben hasonló üzenettel szolgáló két próféta kétségkívül ismerte egymást. Haggai két hónappal korábban lépett fel, mint Zekarja, és működésük között egy hónapos átfedés volt, mialatt Zekarja „átvette a stafétabotot”. Aki, mondhatnánk, „esős” próféta: próféciáit hesván, kiszlév és svát hónapban, vagyis november és január között kapja, a korai eső évszakában — és a korai esőről (10:1) prófétál is.
Teljes nevén Zekarja ben Berekja ben Iddó 18 évvel ezelőtt nagyapjával, Iddó pappal a Zerubábel és Sesbaccár által vezetett első csoportban tért haza Babilónból (Neh 12:16), minden bizonnyal még gyerekfejjel; a kohanita származású próféta tehát fellépésekor huszonéves ifjú lehetett (vö. Zek 2:4, ahol az angyalok „ifjúnak” nevezik). Üzenete mellett beszélő neve („az ÚR megemlékezett”) is arra utal, hogy a fogságból való hazatérés hasonló korszakváltás, mint a kivonulás vagy a Megváltó születése, amikor a Szentírás szerint Isten megemlékezett a népével kötött szövetségről (2Móz 3:7, Lk 1:72). Ifjú kora kapcsán még figyelemre méltó, hogy Ezra (5:1, 6:14) és Nehemia (12:16) a hazatérők jegyzékében nem szólnak Zekarja apjáról, Berekjáról (Zek 1:1), és Iddó „fiaként” említik a prófétát — akit feltehetően nagyapja nevelt fel, miután apját még Babilónban elvesztette. Rabbinikus kommentátorok tudni vélik, hogy Zekarja jelölte ki a második Szentély égőáldozati oltárának helyét (Zevahim 62a), és segédkezett a próféták arámi fordításának (targumjának) elkészítésében (Me - gilla 3a). A fogság utáni prófétatrió — Haggai, Zekarja és Maleáki (Malakiás) — tekintélyét jelzi, hogy a rabbinikus hagyomány szerint az ő halálukig Isten Szelleme Júda népével lakozott (Jóma 9b).
A fogságra vitelhez hasonlóan a visszatérésre is három hullámban került sor; ezekről Ezra, Nehemia (Ezsdrás, Nehémiás) és a Krónikák második könyve számol be. Az első babilóni hazatérőket — ha modern párhuzamot keresünk — részben hasonló kihívások várták, mint az 1948-as államalapítás előtti „régi jisuv” lakóit és az első cionista alijázókat; persze azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy Babilóniából jórészt papi (Jehósua, Zekarja, Ezra, Nehemia) vezetéssel és rögtön szentélyépítéssel vette kezdetét az alija, szemben a modern kor szekuláris, kibucalapító cionistáival.
A két alija között a másik jelentős különbség, hogy a hajdani Hámán terve meghiúsult, és a hazatérés későbbi hullámaira békés körülmények között kerülhetett sor; a modern államalapítás időszakában viszont egy hámáni pusztítást követően, jóvátehetetlen veszteségek elszenvedése után érkeztek a hazatérők. Az utóbbiak számára az Erec végső menedéknek számított a gyilkos rezsimektől és azok emlékétől — az ókori hazatérők nemzedékében erről nincs szó, és jóval népesebb közösségek maradnak a diaszpórában, az alapvetően toleráns légkörű babilóniai és egyiptomi tartományokban, mint ahányan vállalják az áttelepülés és az újrakezdés viszontagságait.
Építkezők és feljelentők
A környező népek — a majdani szamaritánus—zsidó ellentétek nyitányaként — a királynak küldött feljelentésben rágalmazzák a hazatérőket, s emiatt a templomépítés elakad (Ezra 4). Haggai teljes, és Zekarja korai szolgálata során a népet buzdítja: hivatalos engedély hiányában (!) is folytassák a Szentély építését, és ne a jelen nyomorúságára nézzenek, hanem bízzanak Isten gondviselésében (Hag 2, Zek 1:7-6:14). A bénultságból a prófétai szolgálat mozdította ki a telepeseket (a Szentély fontos prófétai támogatása éles ellentétet mutat a fogság előtti időszakkal, amelynek papi intézményrendszerét a próféták elítélték, lásd például Jer 7). A Rágalmazó előtt mocskos ruhákban szégyenkező Jehósua főpapot tiszta gyolcsba öltözteti; Jeruzsálemet, az „üszkös fadarabot” pedig megvédi az Úr angyala (Zek 3). Nem szabad megvetni az olyan napokat, „amikor csak kis dolgok történnek”, mert a ház megtelik majd dicsőséggel, sőt „nagyobb lesz e második ház dicsősége az elsőnél, és e helyen békességet adok!” — szól a próféták ígérete (Zek 4:10, Hag 2:7—9), amely a második Szentély oszlopcsarnokában tanító és gyógyító Krisztus, valamint az ott létrejött első gyülekezet (Csel 2:46) napjaiban beteljesedett.
A próféták szavai nyomán folytatódik az építkezés, a feljelentés pedig ellenkező eredményt ér el, mint amire a mószerolók számítottak: Dareiosz hivatalnokai a levéltárból előhalásszák Kürosz rendeletét. Az építkezés újabb lendületet vesz, ekkor már birodalmi oltalom alatt és anyagi támogatással, amelyet a korona részben a feljelentést benyújtó, környékbeli városok kincstárából rendel ki (Ezra 5:3—6:14). A munka sikerrel jár: a Szentély felépül; talán olajozottabban, mint ahogy áskálódók nélkül épült volna fel. A főpapi származású írástudó, Ezra vezetésével a későbbi hazatérőket már nem a Szentély felépítése köti le, hanem az istentisztelet rendjének és a szellemi élet tisztaságának helyreállítására összpontosíthatnak.
Dániel időszalagjára tűzött pillanatfelvételek
Visszatérve a bételi delegáció kérdésére (Zek 7), amelyre az újjáépítés munkájában álló, hívő közösségek korunkban is keresik a választ: mikor mondhatjuk, hogy teljességre jutott a helyreállítás? Hol tart az elhívottak közössége, az élő hitű egyház a menyegző felé vezető úton; mi hiányzik ahhoz, hogy a „késői eső” nemzedékében helyreálljon a korai egyház tisztasága, karizmái és szolgálati ajándékai? Vajon a szekuláris Izrael Állam létrejötte közelebb vitt Izrael helyreállításához — sőt talán „lépéskényszerbe” hozza Izrael Szabadítóját —, vagy csupán hiábavaló emberi erőfeszítés, sőt megcsúfolása annak a helyreállításnak, amelyet a Messiásnak kellene elvégeznie?
Miért is gyászoltak a hithű zsidók immár hetven éve? A babilóni diaszpóra mindegyik gyászböjtje (Zek 7:5) az Isten ítélete folytán bekövetkezett valamelyik csapásra emlékeztetett. A negyedik hó böjtje a dávidi dinasztia uralmának végét jelölte: miután Kr. e. 588-ban, 18 havi ostrom után Jeruzsálem elesett, a királyi udvar délkelet felé tört ki a városból (2Kir 25, Jer 52) — de nem menekülhetett. S bár Cidkija (Sedékiás) unokaöccse, Jehojákin még trónra kerül, Júda ekkor már csak bábállam; a szuverén dávidi királyságnak vége szakad. Egy hónappal később Nabuzáradán babilóni tábornok kifosztja és felperzseli a Szentélyt, illetve a várost — emiatt gyászolt a fogság nemzedéke az ötödik hónapban. [Többen a hetedik hónapban is böjtöltek (Zek 8:19), a babilóniak által kinevezett kormányzó, Gedalja elleni merénylet emlékére (Jer 41); míg a tizedik hónapban Jeruzsálem ostromának kezdetére (Jer 39) emlékeztek.] A bételiek nem egyszerűen a kényelmetlen böjti napok alól kerestek kibúvót. Ha valamelyik gyásznap alól Zekarja próféta „felmentést” ad, azzal elismeri, hogy az adott ítéleti szakaszból megtörtént a helyreállás. És lenne is rá némi oka: Zerubábel személyében ismét Dávid egy leszármazottja igazgatja Jehud tartományt, és letették az új Szentély alapkövét… A bételi küldöttség kérdése hasonlóan indokolt volt, mint amikor a tanítványok a Mester feltámadása után elvárták volna a szuverén Izrael helyreállítását (Csel 1:6).
Zekarja könyvének második fele jórészt erre a kérdésre ad választ, és számos prófétai képpel „tölti meg” azt a próféciát, amelyet három évvel azelőtt, onnan több mint ezer kilométerrel keletre Dániel próféta a hetven évhétről kapott Gábrieltől. Dániel — akárcsak a bételiek — azt kutatta, hogyan zárulhat le a fogság időszaka, amikor „papírforma” szerint már itt lenne az ideje (Dán 9). Így a Dániel által vett kinyilatkoztatás Zekarja próféciáinak párhuzamos szöveghelye, de míg az előbbi egy időszalag, az utóbbi prófétai „pillanatfelvételekből” áll (amelyek nem feltétlenül tartanak kronologikus rendet). Dániel (9:25) például lejegyzi, hogy az újjáépítésre vonatkozó határozattól mennyi idő telik el a Messiás-fejedelemig; Zekarja (9:9) rögzíti, hogyan érkezik el ez a király („megalázott és szamáron ül”). Dániel (9:26) lejegyzi, mikor „vágják ki a Messiást”, akit Zekarja (3:8, 6:12) sarjnak (avagy facsemetének) nevez, s a „kivágása” több körülményéről is beszámol (11:13 a harminc ezüstpénzről; 12:10 „akit keresztülszúrtak”; 13:7 „vágd le a pásztort, hadd szóródjon szét a nyáj”). Dániel (9:27) lejegyzi, hogy a „pusztítóra szakad az elvégzett pusztulás”, Zekarja pedig több helyen is megrajzolja az ítélet részleteit (pl. 12:2—8, 14:12—15).
A próféta válasza tehát több bepillantást enged a helyreállítás hosszú és fordulatos folyamatába — amely az eszkhatonban, a végidőkben zárul csak le. Izrael végső szabadulása távolabb sejlik fel, mint amire a bételi küldöttek legborúsabb pillanataikban számíthattak; de nagyobb fordulatot hoz majd el, mint amiben valaha is reménykedhettek. Izrael megtér Szabadítójához, mindenestül megszentelődik, miután az Úr újjáteremtő munkát végez (14:6—7). A gyászböjtök örömünneppé lesznek (8:19), a hatalmi erőviszonyok pedig visszájukra fordulnak: ahelyett, hogy Izrael kerülne újra és újra idegen földre, a nemzetek járnak majd fel Jeruzsálembe a sátrak ünnepére — ha jót akarnak…
Zekarja könyve a héber bibliakánon kialakulásában fontos útjelző: az első dokumentum, amely nem csupán a Tórára, hanem az „első” vagy „korai prófétákra” (neviim risonim, 1:4; 7:12) is tekintélyként hivatkozik. (Zekarja nem azokat a könyveket tekinti „korainak”, amelyeket ma e néven ismerünk, hanem a fogság előtti prófétákat – köztük Jeremiást, akinek írásban is az utókorra kellett hagynia a próféciáit, lásd például Jer 30:2.) Zekarja kétségkívül e „koraiak” utódjaként tekintett magára – vele és Maleáki könyvével hamarosan lezárul a héber Biblia második nagy gyűjteménye, az úgynevezett Próféták, amelynek összetételét a kánon kialakulásával kapcsolatos későbbi viták egyike sem érinti. Zekarja legkorábbi szövegemlékei a Qumránban töredékesen fennmaradt, Kr. e. 2. századi „kispróféták” kéziratokban – valamint a qumráni közösség nem bibliai szövegeiben szereplő Zekarja-idézetekben – maradtak ránk. Ezek talán legérdekesebb olvasatát a 4QXIIe jelű kézirat tartalmazza, amelynek a Zek 12:7–12 szövegrészt tartalmazó töredékében a maszorétikus szövegből ismert „észrevesznek majd, azt, akit keresztülszúrtak (dákárú)” olvasat helyett az „észrevesznek majd, azt, aki [fölött győzelmi] táncot lejtettek (rákádú)” áll. Az utóbbi, feltehetően írnokhibából eredő alternatív olvasat – kéziratokban nem ritka a kvadrátírásban igen hasonló dalet és a res felcserélése – vezetett a Kr. e. 3–2. századi görög fordítás, a Septuaginta olvasatához, az ugyanis jelentésében pontosan megegyezik a qumráni változattal (katórkhészanto). (E fordítás tehát egy olyan héber szöveget követett, amely ezen a helyen megegyezett a qumráni változattal.) Az evangéliumok lapjain a kereszt lábánál a diadalittas gúnyolódók, ha győzelmi tánccal nem is, de csúfolódásukkal az utóbbi olvasatot is betöltötték (lásd például Lk 23:36). A „hetvenes” görög fordítás további érdekessége, hogy a 137., „Babilón folyóinál” kezdetű zsoltárt a feliratában Zekarjának tulajdonítja. Más okból, de ugyanilyen érdekes, hogy e qumráni kézirat készítői a jelek szerint egységes munkának tekintették Zekarja könyvét, ami rácáfolni látszik a modern forráskritika álláspontjára, amely a könyv második felét (9–14) egy vagy két másik, kései szerzőnek tulajdonítja. Mellesleg a tény, hogy Zekarjánál ugyanazok a témák vissza-visszatérnek – s főként a gyász és az ünnepek (7 és 12–14), a szentség (3 és 14), valamint a pusztulás és helyreállítás (1 és 14) kérdései többszörös keretbe foglalják a könyvet –, szintén egységes szerzőségre utalnak; ahogy az ismétlődő metaforák is: az „üszkös fadarabra” (3:2 és 12:6), vagy a Sarjra, Facsemetére tett visszatérő utalások.
Jeremiás a hetvenévi fogság ítéletével (29:10) együtt egy rendkívüli ígéretet is átadott: a babilóni fogságból kivonuló Izrael és Júda házával Isten „új szövetséget” köt (32:27–34), amelynek Törvényét – a sínai kivonulók által vett törvénytől eltérően – az Úr a szívekbe vési fel. Meglehet, hogy a bételi küldöttséget – és általában a fogságból visszatérő telepesek több nemzedékét – nem csupán a böjtök vége, hanem ez a nagy horderejű ígéret is foglalkoztatta. Hiszen Jeremiás a 70 éves fogságot követő eseményként jövendölte meg a mózesi Törvény korszakának végét, és az ígéret címzettjei a hazatérő, a Szentföldet újra benépesítő „Izrael és Júda háza” voltak. A prófétai ígéret beteljesülését Jézus az utolsó vacsorán jelentette be: „ez az én vérem, az új szövetség vére, amely a bűnök bocsánatára ömlik ki sokakért” (Mt 26:28). Zekarja – mint aki felfogja a bételi delegáció kérdésének ezt a kimondatlanul is odaértett részét – számos előrejelzést tesz, amelyekkel közelebbről meghatározza a jeremiási ígéret beteljesedésének körülményeit. Olyannyira közelről, hogy a prófétai gyűjteményből Jesája (Ézsaiás) után Zekarja könyve tartalmazza az Újszövetség által idézett legtöbb messiási próféciát. Ezek egy része olyan prófétai kinyilatkoztatás,amelyet az Újszövetség megerősít vagy aktualizál, mint a hétágú mécstartó, a két olajfa és a két felkent tanú (Zek 4, vö. Jel 1 és 11, Róm 11); a sátánt megdorgáló arkangyal (Zek 3, vö. Júd 9); valamint a nemzeteknek áldásul szolgáló, új Izrael, amelyben „mindenki igazat szól embertársának” (Zek 8:16, vö. Ef 4:25). Az Újszövetség az ilyen egyezéseken túl Zekarja következő próféciáinak pontos beteljesedésére hivatkozik: Zekarja 1:6 „Mondjátok meg Sion lányának: Látod, királyod jön hozzád, szelíd, szamárháton ül, teherhordó állat csikóján.” (Mt 21:5) „Ne félj, Sion leánya, nézd csak, királyod közeledik, szamárcsikón ülve.” (Jn 12:15) Zekarja13:7 Mindnyájan megbotránkoztok rajtam ezen az éjszakán, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai.” (Mt 26:31) Mindnyájan megbotránkoztok rajtam, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és szétszélednek a juhok.” (Mk 14:27) Zekarja 11:12–13 Ekkor teljesedett be, ami megmondatott Jeremiás próféta által: „És elvették a 30 ezüstöt, azt az árat, amelyre Izrael fiai becsülték őt, és a fazekas mezejére adták, ahogy nekem az Úr parancsolta.” (Mt 27:9–10) [A Jeremiás könyvével (32:6–9) egybegyúrt hivatkozásból kitűnik, hogy az evangélista – az új szövetség nézőpontjából – mennyire összetartozónak tekintette Jeremiásnak a fogság utáni korszakra vonatkozó ígéreteit (Jer 29–32) Zekarja jövendöléseivel.] Zekarja 12:10 Egy másik írás pedig ezt is mondja: „Nézik majd, akit átszúrtak.”(Jn 19:37) „Minden szem meglátja majd, azok is, akik keresztülszúrták.” (Jel 1:7) (Az Újszövetség jánosi szövegei a prófécia kettős beteljesedésére mutatnak: a kereszthalálra és a második eljövetelre.) Zekarja 8:8 Amint az Isten mondta: „Bennük fogok lakni és élni, és Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” (2Kor 6:16) (Vö. még: 2Móz 29:45; 3Móz Harminc ezüstpénz 26:12; Jer 31:1, 33; Ez 37:27)
Az újjáéledő szentföldi városok mellett a diaszpórabeli – főleg babilóniai és egyiptomi – közösségek is fennmaradnak; ezzel megteremtődnek az alapjai annak a plurális, többarcú judaizmusnak, amely két emberöltő múltán, a hellenisztikus érában – sőt egészen a második Szentély pusztulásáig – a judaizmus leginkább meghatározó sajátossága lesz. A zsidóságnak ezt a belső pluralizmusát azután megörökli az (elsősorban a görög nyelvű, diaszpórabeli hagyományok, bibliaszöveg és -kánon talaján megerősödő, sőt zsidó gyökereit megtagadó) intézményes egyház, valamint a (júdeai-babilóniai, héber-arámi nyelvű hagyományokból kialakuló) rabbinikus judaizmus. Ezek szembenállása a későbbiekben az európai kultúra egyik fontos ismérve lesz. A Zekarja idejében szórványban élő zsidó közösségek közül a nílusi Ele - phantiné szigetéről maradt fenn gazdag, írásos leletanyag. Meglehet, hogy már Manasse király idejében, Kr. e. 650 körül kialakultak zsidó katonai kolóniák Egyiptom déli határvidékén, amikor a júdai király a szövetséges I. Pszammetik fáraó núbiai hadjáratához kívánt bajtársi jobbot nyújtani. A Nílus vidékére mégis a babilóni fogság idején érkeztek nagyobb számban zsidók, akiket Jirmejahu (Jeremiás 42–44) hiába próbált ettől eltéríteni, s akik „elértették” az ítéletet: tovább tömjéneztek az ég királynéjának, hiszen Júdában addig volt jó dolguk, amíg így tettek… A kolónia levéltárából fennmaradt több száz, zömében arámi nyelvű, Kr. e. 5. századi papiruszkézirat – főként házassági és üzleti szerződések, de külügyi levelezés is – sajátos zsidó közösség képét tárja elénk. Az itteniek saját szentélyt emeltek, ahol áldozatot mutattak be Jahvénak és feleségének (vagy női megfelelőjének), Anat-Jahu istennőnek. Egy levélben Jehud tartomány kormányzójának és több potentátnak – köztük a Nehemia (2:19, 12:23) könyvében is említett Szanballatnak és Johanan ben Eljásib jeruzsálemi főpapnak – is írtak, hogy támogatást kérjenek a kolónia belviszályai során megrongálódott szentély helyreállításához. A kormányzó jóváhagyásával a templom újjáépül, ám a régészeti feltárások arra mutatnak, hogy a 4. század közepén a perzsa uralomtól egy időre függetlenedő egyiptomi hatalom leromboltatta, és Hnumtemplomot emeltetett a helyén – ezt követően már nincsenek értesüléseink az itteni judaizmusról.