A János Evangéliumában szereplő fontosabb fogalmak és nevek magyarázata

Azokat a neveket és fogalmakat, amelyek szerepelnek ugyan a János evangéliuma most közölt részében, de amelyeket már tárgyaltunk az Új Exodus előző számaiban, most nem elemezzük újra.

Pártfogó: a görög paraklétosz szót János evangéliuma a Szent Szellem egyik beszélő tulajdonneveként használja, ezért érdemes részletesebben is elemezni jelentéseit, mivel a harmadik isteni személy tevékenységét jól szemlélteti. A para szóelem jelentése: mellett, mellé, a klétosz jelentése hívott, a kaleó: hívni szóból származik; így a paraklétosz pontos jelentése: „melléhívott”. Ennek a kifejezésnek a görög köznyelvben elsősorban jogi jellege volt. A bíróság elé állított vádlott ugyanis görögül enklétosz, azaz „behívott”, „beidézett”, paraklétosznak pedig a vádlott mellé hívott védőügyvédet nevezték. János tehát ennek a szónak a használatával arra is utal, hogy a hívők, Jézus tanítványai ebben a világban a vádlott pozíciójába kerülhetnek (említi is az üldöztetéseket), ám ebben a helyzetben a Szent Szellem ügyvédként áll mellettük, és védi őket a váddal szemben. Tehát Isten megigazító munkájára és a bűnbocsánatnak a közvetítésére utal a kifejezés. Érdekes megjegyezni, hogy a hívőket az Újszövetség gyakran nevezi ekklétosznak, amely pedig „kihívott”-at jelent, vagyis az enklétosz, a „behívott”, vádlott ellentétét, a vádlás alól felszabadított, felmentett embert. Az egyház pedig görögül ekklészia, a „kihívottak közössége”, vagyis a „vád alól felmentettek közössége”; maga e felmentés pedig a paraklétosznak, a „melléhívott”-nak köszönhető.

Ezenkívül így nevezték azokat a különleges háziszolgákat is, akiket az időszámításunk előtt 5. század tájékán gazdag athéni polgárok otthonaiban alkalmaztak. Ennek a szolgának az volt a dolga, hogy mindig a fiúval, a család örökösével legyen gyermekkorától kezdve egészen addig, amíg el nem éri a felnőttkort. Ő volt a felelős azért, hogy a fiút épségben adja át atyja kezébe felnőtté válása napján. Ez a különleges megbízatást teljesítő szolga soha nem maradt el a fiútól. Az ő szobájában aludt, vele evett, elkísérte a gümnaszionba [tornacsarnok], az iskolába, a barátaival való találkozóra – egyszóval mindenhová. Munkája olyan fontos volt, hogy különleges tiszteletet és megbecsülést élvezett a családban, magasan a többi szolga fölött. Gyakran megtörtént, hogy a szolga és a fiú között olyan szoros kapcsolat alakult ki, hogy azután is nagy megbecsüléssel vették körül, és ott marasztalták a családban, amikor a fiú már átvette örökségét, és a szolga megbízatása lejárt.

A paraklétosz szó többi jelentései: maga mellé hívott, segítségül hívott, meghívott személy, aki a másik (az őt hívó) mellett áll, aki megsajnál, megszán valakit; közbenjáró, védőügyvéd, segítő, pártfogó, szószóló, gyám, közvetítő, tanácsadó, vezető; aki bátorít, buzdít, vigasztal; aki kedvesen beszél, jó szót szól valakihez; aki sarkall, késztet, sürget valamire; aki kér, könyörög, esedezik valamiért, lelkére beszél valakinek; aki megkövetel, kíván valamit; aki int, megfedd, korrigál, felszólít.

Szeretet: János evangéliumában és leveleiben még az Újszövetség más írásaihoz képest is sokkal többször és nagyobb, központi jelentőséggel szerepel. A görög a szeretetre több szót ismer, mint a magyar. Az Újszövetség különösen az agapé és a filia szavakat használja, amelyek jelentése ugyan némileg átfedésben van egymással (helyenként egymással felcserélhetően is előfordulnak), mégis van közöttük hangsúlybeli különbség. Az agapé elsősorban az isteni, szellemi, míg a filia a lelki, érzelmi, emberi jellegű szeretetre utal. János az agapé-szeretetet pontos definícióval is meghatározza 1. levelében: „Abból ismertük meg a szeretetet [agapé], hogy Ő az ő életét [lelkét, pszükhé] odaadta [letette] értünk, ezért mi is kötelesek vagyunk [tartozunk] odaadni [letenni] az életünket [lelkünket, pszükhé] a testvéreinkért.” (3:16) Eszerint az isteni, spirituális szeretetet nem ismertük mindaddig, amíg Jézus az életét/lelkét nem adta oda értünk; másrészt mi is ugyanezt vagyunk kötelesek megtenni a testvéreinkért. Ez tehát az agapé-szeretet lényege. Ez a szeretet örök, alapvetően nem érzelmi jellegű, hanem egy egész életmód, életfelfogás, „életstratégia” alapjául szolgáló végleges, visszavonhatatlan szellemi döntést, és az abban való megmaradást jelenti, áthatja a mindennapok valamennyi tevékenységét, és az egész életvezetést, cselekedeteinket, szavainkat meghatározza. Lényege, hogy az illető többé nem önmagáért, saját érdekeiért, önmegvalósításáért él, hanem ebből örökre kilépve Istenért és embertársaiért; életének középpontjában többé nem önmaga áll, s ezt a gyakorlatban is szüntelenül megvalósítja. Az agapé-szeretet maga Isten.

Ezzel szemben a filia inkább érzelmi, lelki vonzódást, barátságot, szimpátiát, vonzalmat és ragaszkodást jelent. Míg az agapé-szeretet általános, egyetemesen kiterjed minden hívőre, sőt minden emberre, addig a filia személyes szimpátia, amely egy konkrét emberre irányul. Ezt a kifejezést használja az Újszövetség a közeli rokonaink (szülők, gyermekek, házastárs) iránt érzett szeretetre, valamint a barátságra, illetve az egyszerű szimpátiára („ez az ember szimpatikus nekem”).

A filiát az Újszövetség alárendeli az agapénak, de mindkettőt fontosnak tartja mind Isten, mind az emberek vonatkozásában. Még Istenről is azt írja János, hogy nemcsak agapé-, hanem filia-szeretettel is szeret. Míg azonban agapé-szeretetét Isten Jézus Krisztusban az egész emberiség számára kimutatta, felajánlotta és elérhetővé tette, addig filiával, személyes szimpátiával, barátsággal, a konkrét egyénre irányuló, személyre szóló kedveléssel csak azok felé fordul, akik maguk is így viszonyulnak Jézus Krisztushoz (Ján 16:27). Az Ige arra utal, hogy Istennek ez a fajta kedvelése, gyönyörködése, személyes szimpátiája egy ember iránt nagyban elősegíti az illető imáinak meghallgatását.

Valóság, igazság: a megszokottól eltérően a görög alétheia szót gyakran nem igazságnak, hanem valóságnak fordítjuk. Ennek oka az, hogy míg a mai magyar nyelvben és gondolkodásban az igazság szó a valóságnak az ember tudatában megjelenő korrekt tükörképét vagy valamilyen eszmét jelent, amely azonban nem maga a valóság, addig a görög magát a feltárulkozó realitást, a fátyol alól kilépő igazi valóságot nevezi alétheiának: a szó egészen pontosan elrejtetlenséget jelent. Igazság szavunkat ezenkívül gyakran használjuk az igazságosság helyett („Ez nem igazság!”), amely pedig jogszerűséget, peres ügyekben való méltányosságot jelent, ami ismét teljesen más. Az alétheia és származékai (aléthinosz, aléthósz, aléthész stb.) tehát a feltárulkozó, megmutatkozó, igazi valósággal kapcsolatosak, ezért amikor személyre vonatkoznak, akkor jelentésük: őszinte, nyílt, igazmondó; amikor szellemi valóságra (Isten, Jézus Krisztus, Ige, Szellem stb.), akkor pedig valóság(os)nak fordítottuk. Egyes esetekben az alétheia azt is jelenti, amit a magyar igazság szó, ilyenkor ezzel adtuk vissza.