A Márk Evangéliumában szereplő fontosabb fogalmak és nevek magyarázata

Alámerítkezés: lásd a Keresztelő János melléknevéhez fűzött magyarázatot.

András: görögül Andreasz, a tizenkét apostol egyike, Péter testvére. Nevének jelentése: Férfias. Görög neve arra is utalhat, hogy valószínűleg ún. hellenista irányultságú, azaz a zsidó szokásokat viszonylag kevésbé szigorúan megtartó, a mózesi törvényt szabadabban értelmező, nem „ortodox” beállítottságú, görögül tudó, a görögökkel is gyakrabban érintkező zsidó volt (lásd Jn 12:20-22), mivel többnyire az ilyen beállítottságú zsidó családokban adtak görög neveket a gyermekeknek.

Apostolok: a görög aposztolosz szó – a héber seliach, salúach, silóach pontos megfelelője – (ki)küldöttet jelent. Az Ószövetségben már szerepel a héber kifejezés nagyjából hasonló jelentésben, ahogyan az apostolokra is értendő az Újszövetségben: valamilyen tekintélyes ember (király, próféta stb.) által bizonyos meghatározott céllal el- vagy kiküldött ember értendő alatta.

Bertalan: a tizenkét apostol egyike. Neve arámul: Bar-Talmaj, jelentése: Barázdákban gazdag [ember] fia.

Betánia: kis falu Jeruzsálemtől néhány kilométernyire keletre, az Olajfák hegyének átellenes, keleti lejtőjén. Jézus sokszor itt szállt meg jeruzsálemi látogatásai alkalmával. Nevének (Béth-Chanijjá) jelentése valószínűleg: „Hananiásháza”

Betfagé: kis falu Jeruzsálemtől néhány kilométernyire keletre. Nevének (Béth-Fagé) jelentése valószínűleg: „Fügeháza”.

Betszaida: Béth-Cajdá, azaz „Halászháza”. Péter, András és Fülöp apostolok ebből a Genezáreti-tó partján fekvő városkából származtak. Jézus gyakran megfordult itt.

Botránkozás, megbotránkozik: a görög szkandalidzomai szó pontos jelentése: csapdába esik (konkrétan olyan típusú csapdára utal, amely meghajlított ághoz rögzített, elrejtett hurokból vagy hálóból áll, s az ág felcsapódása által ejti foglyul a hurokban vagy hálóban áldozatát). Átvitt értelemben azonban az Újszövetség két értelemben is használja: 1) valaki valakit bűnre csábít, bűnbe visz (akár hitének megtörése, akár a kívánság felgerjesztése, kísértés által). 2) Jézusban is megbotránkoztak egyesek: ez arra utal, hogy nem sikerült hitre jutniuk benne, hanem elutasították őt, mivel nem sikerült felismerniük benne a Messiást, vagy mást vártak tőle, mint amit ő nyújtott. Az ilyen esetekben Jézus messiási volta mintegy „csapdává lett” a hozzá rosszul közelítők számára (Mt 11:6, 13:54-57, 15:12-14; Lk 2:34; Róm 9:32-33 stb.). Többnyire mindenhol, ahol a megszokott magyar bibliafordítások – köztük néha ez is – a megbotránkozik, botránkozás kifejezést használják, az eredetiben ez a szó áll.

Démonok: a Szentírás tanítja a démonok, gonosz, tisztátalan szellemek létezését, valamint azt, hogy ezek belemehetnek az emberekbe, súlyos károkat okozva személyiségükben. A görög daimonion szó személyiséggel rendelkező természetfölötti lényt, szellemet jelent. A hellén többistenhívő kultúrkörben az istenek (theosz) álltak a szellemi hierarchia felsőbb szintjén – ezeket a bibliai kinyilatkoztatásban szereplő gonosz angyalokkal azonosíthatjuk. Alattuk álltak a daimónok, amelyek az istenek és az emberek közötti közvetítő lényeknek számítottak. Ezeknél is alacsonyabbrendű lények voltak a daimonionok (ezek a démonok). A daimonion szó szerint „kisdaimón”-t, „daimónocská”-t jelent, tehát a bibliai világképben a gonosz angyalok és az emberek között közvetítő legalacsonyabb szinten álló lények. Az ószövetségi héberben a rúach ráá (gonosz szellem), rúach hattumeá (tisztátalanság szelleme), valamint a séd (talán olyasmit jelenthet, mint „erő”, „erős”, „hatalmas”, „erőszakos”, „pusztító”) és a cí (száraz, „sivataglakó”) szavak felelnek meg ennek. (Különböző egyéb démonfajokat a száír, a lilith és az í héber szavak jelölnek még.)

Az Újszövetség szerint tehát a démonok nem azonosak a gonosz angyalokkal (akik az égben, illetve a mélységben laknak, és ún. szellemi testük van), hanem a Föld atmoszférájában, az emberek életterében tartózkodó, testetlen, de személyiséggel rendelkező szellemi lények, akik – szemben a gonosz angyalokkal – szeretnek belemenni, tartósan beköltözni az emberek testébe-személyiségébe, amennyiben erre lehetőségük nyílik. Ha embereken kívül kényszerülnek tartózkodni, akkor Jézus elmondása szerint víztelen helyeken vannak (vö. a héber cí szó száraz, sivataglakó jelentésével), és gyötrődnek (Mt 12:43-45). Jézus talán a héber séd elnevezésükre is utal, amikor arról beszél éppen a démonűzés kapcsán, hogy senki sem mehet be a Hatalmas (iszkhürosz = erős) házába, csak ha megkötözi előbb (Mk 3:27).

Eksztázis: görögül extaszisz, egészen pontosan kiállást, kilépést jelent, jól visszaadja a magyar magánkívül van, önkívületben van kifejezés. Az Újszövetségben többféle állapot leírására szolgál: 1. Olyan mély megdöbbenés, amelytől az ember egészen magánkívül van, teljesen összezavarodik (ahogyan magyarban azt mondjuk: nem tért magához a meglepetéstől). 2. Az extaszisz szóval jelölték azt az állapotot is, amikor valaki Isten Szellemétől elragadtatott állapotba került. Ez járhatott az érzékek teljes vagy részleges felfüggesztődésével egyidejűleg bekövetkező önkívülettel, amelynek során látomásokban is részesülhetett az érintett (Csel 10:10-17, 11:5; 2Kor 12:1-4); vagy pedig különös viselkedés- és beszédmóddal is (2Kor 5:13: „ha eksztázisban vagyunk, Istenért, ha józanok vagyunk, értetek van”). Ez utóbbi eset is bekövetkezhetett a csoda hatására a fenti történetben Jézus körül tartózkodók körében. Jézust is azért akarták hazaszállítani rokonai, „mert azt mondták róla, hogy eksztázisban van” (Mk 3:21). E fordításban mi a különböző jelentéseknek megfelelően a következő kifejezésekkel adtuk vissza: 1. magánkívül volt a megdöbbenéstől; 2. elragadtatásba került, önkívületi állapotban volt stb.

Erő: a görög dünamisz szó hatalomból származó, hatalommal teli erőt, valamire való képességet és erőmegnyilvánulást (pl. csodák esetében) egyaránt jelent. Ebben a fordításban igyekszünk mindenütt megkülönböztetni a hatalmat, tekintélyt, valamire való jogosultságot jelentő exuszia szótól (számos magyar bibliafordítás következetlen e két fogalom visszaadásában).

Elpusztul, elveszik, elkárhozik, kárhozat: lásd a szabadítás, szabadulás, üdvösség szócikk második bekezdésében!

Evangélium: A görög euangelion szó a hétköznapi nyelvben is használt (tehát nem vallási!) kifejezés volt, jelentése: örömhír, jó hír, a katonai nyelvezetben pedig a győzelem híre, győzelmi hír. (Az Újszövetség eredeti szövege egyébként sohasem használ olyan szavakat, amelyek elkülönültek volna a kizárólagosan vallási használat és jelentés számára, mint ahogyan a magyarban az üdvösség, menny, angyal, evangélium stb. szavak. A görögben ezek helyén egyszerűen a szótéria = szabadulás, uranosz = ég, angelosz = hírnök, euangelion = örömhír stb. jelentésű kifejezések állnak. Az Ószövetség héber szövege hasonlóan hétköznapi nyelvezetet és fogalmakat használ a természetfeletti leírására is.)

Ézsaiás: eredeti héber nevén Jesajáhú, ószövetségi próféta, nevének jelentése: Jahve szabadítása.

Farizeus: héberül párús, jelentése: elkülönülő. Jézus korában a zsidóság egyik legnagyobb és legbefolyásosabb vallási felekezetének – és egyben politikai pártjának – tagjait hívták így. Nevüket onnan kapták, hogy erőteljesen elkülönítették magukat mindenkitől, aki a mózesi törvényt nem az ő felfogásuk szerint tartotta meg. Hitvallásuk lényege az volt, hogy a törvényt értelmező írástudóik és véneik parancsai és szóban továbbadott hagyományai ugyanolyan isteni tekintélyűek, mint a Szentírás (lásd: Mk 7:1-13). A törvény parancsait további szabályokkal egészítették ki, és rendkívül szigorú tisztasági törvényeket írtak elő. Ezek megtartása miatt még a puszta fizikai érintkezést is kerülték azokkal, akik kevésbé voltak szigorúak ezen a területen. Hittek a szellemi lények (angyalok, démonok, Szent Szellem) létezésében, a halottak feltámadásában a történelem végén, és vallották, hogy a teljes Ószövetség Istentől ihletett.

Fülöp: a tizenkét apostol egyikét és Heródes egyik testvérét egyaránt így hívták, gyakori név volt abban az időszakban. Görögül Filipposz, jelentése: Lovakat kedvelő. Zsidók esetében a görög név viselése ebben az esetben is hellenista származást jelezhet, mint Andrásnál.

Gadara és a Tízváros: ez a környék – a Dekapolisz, azaz Tízváros – teljes mértékben görög kultúrával rendelkezett. A rómaiak a Jordán keleti partján tíz, már amúgy is vegyes, szír–görög lakosságú városnak megadták a hellenisztikus város jogait, hogy ezzel lekötelezettjeikké tegyék őket, és megerősítsék pozíciójukat a júdeai zsidósággal szemben. Ezek a városok a következők voltak (csak nyolcat sikerült azonosítani): Gadara, Pella, Filadelfia (ma Amman, Jordánia fővárosa), Gerasza, Hipposz, Abila, Dium és a Jordán nyugati partján Szküthopolisz (ma Béth-Sean). De némelyek ide sorolják még Damaszkuszt, Rafanát és Kanathát is. Jézus korában ez a terület Szíria provinciához tartozott, de a városok közigazgatásilag függetlenek voltak. Ugyanakkor valójában egy római biztonsági gyűrűt alkottak Júdea körül. E funkciójuk megnövelte fontosságukat, ez pedig gazdasági virágzást hozott, különösen Gadara, Gerasza és Filadelfia számára. Természetesen nagy zsidó közösségek is éltek ezekben a városokban.

Galilea: a héber gálíl, gelílá szóból származik, amelynek jelentése: körzet / kerület / régió; Izrael területének északi harmada a Földközi-tenger és a Jordán folyó között, illetve részben a Jordántól keletre is. A terület elnevezése az Ézsaiás 9:1-re utal, ahol ezt a régiót gelíl haggójimnak, a pogányok vidékének / körzetének nevezi a próféta, ugyanis már az ószövetségi időktől fogva egészen Jézus idejéig rendkívül vegyes lakosságú, nem tisztán zsidók lakta terület volt (vö. Mt 4:12-16). Emiatt erőteljes vallási és kulturális, „vidék–főváros” jellegű feszültség jellemezte a galileaiak kapcsolatát az ország szellemi centrumát jelentő Júdeával és Jeruzsálemmel.

Galileai-tenger: valójában nem tenger, hanem a Galileai-tó (Genezáreti-tó), azonban a héber gondolkodásmód minden nagyobb vízfelületet a tenger szóval nevez meg. Ezért mi is mindenhol így fogjuk fordítani, ahol a görögben ez áll. A tó eredeti neve Kinnereth, jelentése talán: hárfa.

Gyehenna: a görög geenna szó a héber Gé-Hinnómból származik, amelynek jelentése: Hinnóm völgye (teljesebb nevén: Gé-Ben-Hinnóm, azaz Hinnóm fiának völgye). Ez a völgy közvetlenül Jeruzsálem városa mellett fekszik, a város délkeleti oldalánál, a Sion (Cijjón) hegyének lábánál. Jézus korában a zsidóság már egyöntetűen vallotta, hogy a halottak feltámadása után az elkárhozottakra következő örök gyötrelem helye az Írások alapján pontosan meghatározható: ebben a völgyben lesz. Ezt az Ószövetség két verse (Ézs 66:22-24; Jer 7:32) alapján a zsidó írástudók már jóval Jézus előtt bizonyosnak tekintették, és úgy tűnik, Jézus is csatlakozott ehhez a nézethez. Ez a hely nem azonos a pokollal (amely héberül Seol, görögül Hádész, és inkább Alvilágot kell érteni alatta).

A Hinnóm völgyében zajlott Júda bálványimádó korszakaiban a Moloch nevű idegen istenségnek bemutatott gyermekáldozat. Ennek során a Moloch nagy, üreges ércszobrát belülről felizzították, majd előrenyújtott, áttüzesedett karjaiba helyezték a gyermeket, akit mindenkor saját szülei áldoztak fel, valamilyen céljuk elérése érdekében. Ezért a helyet a próféták a mély megvetést kifejező Tófeth néven is emlegették, amelynek jelentése: amit leköpnek. Jósiás király ugyanis szándékosan tisztátalanná tette a völgyet, hogy ezáltal lehetetlenné tegye Moloch papjai számára vallási gyakorlatukat. Emiatt azután a későbbiekben a völgyet semmi másra nem tudták használni a hazatelepülő júdeaiak sem, mint szemétégetőnek, ahol a leggonoszabb bűnözők holttestét is elégették. Így volt ez Jézus korában is. Az örök ítéletről szóló próféciák szerint a Messiás dicsőséges eljövetelekor ezen a helyen egy kénes tűztó jön majd létre, az eljövendő világ beköszöntekor pedig ide fognak kerülni mindazok, akik nem méltók az örök üdvösségre (vö. Jel 19:20, 20:10-15, 21:8). Mivel ez a test feltámadása után történik meg, már elpusztíthatatlan, örökkévaló testben veszik el örökké tartó büntetésüket: ezért mondja Jézus, hogy jobb fél szemmel vagy karral bemenni az életre, mint egész testtel (Mt 5:29-30) kerülni a Gé-Hinnómba. Sem Jézusnak, sem az apostoloknak nem állt szándékukban ezt a konkrét földrajzi pontot valamiféle túlvilági hellyé spiritualizálni, ezért a leghelyesebb – ám rendkívül szokatlan és a magyar olvasó számára érthetetlen – fordítás a Hinnóm völgye lenne.

Heródes király: Heródes Antipász, Galilea és Perea negyedes fejedelme (i. e. 4-től i. sz. 39-ig uralkodott), „Nagy” Heródes egyik fia. Ő az a Heródes, aki az Evangéliumokban a legtöbbet szerepel, olyannyira, hogy egész jellemrajza is kikerekedik azokból. Vallási meggyőződését tekintve mindenesetre inkább zsidó volt, mint a betlehemi tömeges gyermekgyilkosságért felelős apja. A család edómi-zsidó keverék volt, ezért a zsidóság legnagyobb része sohasem tudta elfogadni az egyébként is Róma-barát és -bérenc, római kultúra és életmód szerint élő Heródeseket. A Pilátus elleni tiltakozó mozgalomban mindamellett a nép pártján állt, amikor a helytartó kitűzette a római jelvényeket a Templomra – amint az Evangéliumok is említik, hogy ellenségek voltak. Részt vett a húsvéti ünnepeken is. Ő építtette Tibériás városát a Galileai-tenger partján, a tartomány fővárosául. A hithű zsidók nem akartak letelepedni benne, mert temetőre épült, ezért erőszakkal kellett benépesíteni. (Az Evangéliumok egyetlenegyszer sem említik, hogy Jézus járt volna ott.) Antipász Heródiást, féltestvérének, a Rómában élő Heródes Fülöpnek a feleségét vette el feleségül, amelynek érdekében mind annak, mind neki el kellett válnia. Ez a házasság azonban végül királyságába került: Heródiás biztatta ugyanis fel, hogy kérjen királyi címet a 37-ben trónra lépő Caligula császártól. Ezt a kérést azonban Caligula összeesküvésként értelmezte, és megfosztotta Antipászt méltóságától, majd Galliába száműzte.

Heródes-pártiak: nevükből is kiderül, hogy Heródes emberei voltak, ami természetesen egyúttal erőteljes Róma-barátságot és meglehetős vallástalanságot is feltételez a részükről. Egyes kutatók szerint a Heródesek olyan ügynökei voltak, akik a nép között a nem túl népszerű dinasztia tekintélyét igyekeztek erősíteni, némi messianisztikus fénnyel is próbálva bevonni – Isten Igéje szerint illegitim – uralmukat.

Idumea: Edom földjének görögös neve, azaz a Holt-tengertől és Júdeától délre fekvő terület. Ebben az időszakban az edomiták, kissé északkelet felé húzódva az idegen támadások elől, Júdea déli határvidékére, Beer-Seva környékére költöztek fel, így Jézus korában ezt a területet kell értenünk alatta.

Igaz: a görög dikaiosz szó igazságos, illetve megigazult embert jelent, héber megfelelője a caddik.

Ige: a görög logosz szó az Újszövetség egyik leginkább központi kifejezése, amelynek jelentésköre a hellén kultúrában rendkívül széles volt. Alapjelentése beszéd, szó, elmondás; azonban ezeken kívül jelentett tárgyalást, tanácskozást, beszélgetést; állítást, kijelentést; kinyilatkoztatást; parancsot; javaslatot, feltételt, ígéretet; bizonyítékot; üzenetet, hírt; szónoklatot, értekezést, tanulmányt, iratot, írásművet; történetet, mesét. Jelentette a beszéd tárgyát is (ügy, dolog, kérdés, eset); valamint számítást, megfontolást, belátást; vélekedést, észbeli okot és célt. Megbecsülést és tekintélyt is értettek alatta, valamint értéket és érvényt. Elvontabb jelentése volt még: lényeg (valaminek a fogalma); viszony, arány, hasonlóság; észbeli képesség, gondolkodás, bölcsesség, értelem, tudomány, tanítás. Összefoglalva: a logosz egyaránt jelenti 1. a – még kimondatlan – gondolatot és annak „világát”, a bölcsességet és értelmet; 2. a kimondott gondolatot, azaz a szót, a beszédet; és 3. a beszéd és gondolat tárgyát – vagy a megvalósult gondolatot és beszédet –, azaz a dolgokat és azok lényegét.

A görög filozófiában a logosz az egész világmindenséget ékes rendezettséggé formáló és kormányzó isteni értelmet is jelenti, amely a természeti, erkölcsi, társadalmi törvényeket megalkotta és fenntartja; valamint az emberi értelmet is, amely az egyetemes logosz része, vagy abból részesül. Az Újszövetség a szót és dolgot szintén egyaránt jelentő héber dávár és az Isten teremtő bölcsességét jelentő chochmá szavakat egyaránt gyakran a logosz kifejezéssel fordítja; így az a mindenséget teremtő Szót jelenti elsősorban, aki Jézus Krisztusban testté lett (Jn 1:1-14), valamint Isten általános kinyilatkoztatását, a Szentírást. Azért tartottuk meg a speciális és kissé régies Ige kifejezést, mert egyetlen másik magyar szó sem képes érzékeltetni ezt a rendkívül sokrétű és nagyon spirituális tartalmú jelentést.

Igét hirdet: az eredeti görögben az ige szó nem szerepel, az igehirdetés tevékenységét egyszerűen a hétköznapi hirdetni (kérüsszó) szóval fejezi ki az Újszövetség szövege mindenhol. Jézus Mk 1:38-39-ben szereplő mondatának szó szerinti fordítása például így hangozna tehát: „Menjünk máshová, a közeli helységekbe, hogy ott is hirdessek, hiszen ezért jöttem! És elment, zsinagógáikban hirdetett egész Galileában.” Mint bibliai „műfajt” valójában a prédikációt kell e kifejezés alatt értenünk, amely a tanítástól vagy a prófétálástól stb. eltérően egy meghatározott üzenet inspirált és inspiráló, erőteljes, kifejezetten mozgósító célú, személyes döntéseket követelő előadását jelenti. A hírnök (kérüx) a görög világban többek között azt a személyt jelentette, aki a városállamot kormányzó népgyűlést (az ekklésziát) összehívta. Ugyanezt a funkciót az ókori Izraelben a kohelet (a káhál = gyülekezet szóból), a karizmatikus módon fellépő prédikátor töltötte be, akinek szavára akkor gyűlt egybe Izrael közössége, ha képes volt üzenetének ereje és jelentősége által mozgósítani és egységbe hozni őket.

Írástudók: a korabeli zsidó társadalomban így nevezték (szófér) azokat, akik messze az átlag felett járatosak voltak az ószövetségi Szentírás ismeretében. (A nép túlnyomó többsége ugyanis alapvetően eligazodott a Bibliát illetően, és majdnem mindenki tudott – legalább arámiul – olvasni. Az írástudó kifejezés nem azt jelenti tehát, hogy a többiek analfabéták lettek volna!) Sok írástudó „szakmája” szerint is a Szent Iratok másolásával foglalkozott, amelyekben egy betűt sem volt szabad téveszteni – mások pedig a mózesi törvény hétköznapi életben történő helyes alkalmazásának problémáit, kérdéseit segítették megoldani az embereknek, amihez nagyon magas színvonalon kellett ismerniük a parancsolatokat, alapelveket és az Írások szövegét.

Isten királysága: a régebben megszokott Isten / mennyek országa kifejezés helyett azért választottuk inkább ezt, mert az ország szó régi jelentése, az uralom, mára már elhomályosult, a régi kifejezés ma már nem adja eléggé vissza, hogy itt valójában Isten egyszemélyes, feltétlen, teljhatalmú, királyi uralmát, akaratának teljes érvényesülését, azaz királyságát fejezi ki a görög. Keresztelő János – majd később Jézus – konkrét ószövetségi helyekre utal a kifejezéssel: Dán 2:44, 7:13-18,27. Ezekből kiderül, hogy nem valamiféle égi, eszmei, spirituális „mennyországról”, irreális szellemi túlvilágról, „lelkek birodalmáról” van szó, hanem Istennek a Földön megvalósuló, valóságos, minden nemzetre kiterjedő, politikai, kulturális, vallási, gazdasági világbirodalmáról, amelyet a Messiás valósít meg, amint az a „Miatyánkból” is kitűnik: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, ahogyan a mennyben, úgy itt a Földön is…” Legpontosabban így lehetne visszaadni: Isten birodalma / királyi uralma.

Jakab: héberül Jaakóv (Jákob), amelynek jelentése: aki a sarkot fogja (ld. 1Móz 25:26). Átvitt értelemben: aki hátulról jön, aki a másikat kiszorítja / elgáncsolja / rászedi (ld. 1Móz 27:36), aki csapdát állít, bár egyes kutatók szerint ez nem a név eredeti jelentése, csak Ézsau sajátos, ellenséges értelmezése nyomán terjedt el.

János: héberül Jóchánán, jelentése: Akit Jahve ajándékozott / Jahve jóvoltából / Jahve kedveltje / pártfogoltja / Jahve kegyelme. Gyakori név Jézus korában: Keresztelő János, a tizenkét apostol egyike és Márk evangélista egyaránt viselték.

Jeruzsálem: héberül Jerusalaim vagy Jerusalém (jelentései: a béke birtoklása / a béke népe / a béke lakóhelye / a béke alapja), Dávid király óta Izrael fővárosa és vallási életének középpontja. Az Ószövetség szerint a Földön egyedül a jeruzsálemi Templomban lakozott Isten személyes jelenléte (a sekina), így Jeruzsálem egyúttal Isten városa is.

Jézus: héberül eredetileg Jésua (galileai arám tájszólásban Jésu), amelynek jelentése: Szabadítás / Megmenekülés / Üdvösség / Megtartatás / Gyógyulás, általános, legtágabb értelemben bármilyen bajból való megmenekülés, vagy: Jahve megszabadít / megment / megtart / meggyógyít / üdvözít. Azonos az ószövetségi Jehósua (azaz Józsué) névvel. A név magyar alakja a héber szó görög átírása (Iészusz) nyomán a latin közvetítésével alakult ki, de ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az Evangéliumok szerzőinek nem állt szándékában az eredeti héber-arám név eltorzítása, csak a görög nyelv sajátosságai miatt kellett a név hangalakját megváltoztatni. Mivel azonban a magyar nyelv ezt nem követelné meg, a név igazán korrekt alakja magyarul a héber szó fonetikus átírása lenne: Jésua. Mégsem ezt követtük e fordításban, mert a magyar hitéletben a Jézus név már olyan szorosan összefonódott a Megváltó személyével, hogy erőltetettnek éreztük volna a Jésua használatát – ugyanakkor azért fontos megjegyeznünk, hogy neve eredetileg így hangzott.

Jordán: Izrael területének fő folyója, amely északról dél felé folyik, majd a Holt-tengerbe torkollik. Neve héberül Jardén, jelentése: leszálló, leereszkedő, lefolyó vagy egyszerűen csak: folyó.

Júdás: a Jehúdá (Júda) név jelentése: Dicsértetni fog (azonos Jákob pátriárka tizenkét fia egyikének nevével). Jézus tizenkét apostola közül kettőt is így hívtak, valamint egyik féltestvérét is, aki később szintén keresztény vezetővé lett.

Júdea: római tartomány a Szentföld középső és délebbi részén, a Földközi-tenger és a Jordán folyó között. Neve Jákób egyik fia, Júda (Jehúda, jelentése: Dicsértetni fog) nevéből származik, ez a terület ugyanis az Ószövetségben a tőle származó izraeli törzs lakóhelye volt. Legfontosabb városa Jeruzsálem.

Júdeai: a görög Iudaiosz szó egyszerűen júdeait jelent, de ebből ered a magyar zsidó szó is, ezért a régebbi bibliafordítások (például a Károli-féle) egy-két kivétellel mindig zsidónak fordítják. Ez számos súlyos félreértésnek vetett alapot, az Iudaiosz görög szó ugyanis a legtöbbször Júdea tartomány területén élő embert jelent; míg zsidók egyébként éltek Galileában és más területeken is. Így például az Evangéliumok szerint Jézus többször is konfliktusba került a – túlnyomórészt erős farizeus befolyás alatt álló – júdeaiakkal, amelyet a Károli-fordítás a „zsidókkal” való összeütközésként és ellentétként ad vissza, mintha maga Jézus és tanítványai nem lettek volna éppúgy zsidók, mint amazok. Ez a félrefordítás és a belőle fakadó félreértések a keresztény antiszemitizmus egyik fő fenntartó erejévé váltak a bibliaolvasó emberek körében, holott a konfliktus itt júdeai és galileai zsidók, nem pedig zsidók és nem zsidók között állt fenn. Kétségtelen, hogy néhány (egészen kevés) esetben az Iudaiosz szó jelent Júdeából már régebben elszármazott zsidót is. Ebben a fordításban mi mindenhol igyekszünk pontosan megállapítani a szövegkörnyezetből, hogy melyik fordítás – a júdeai vagy a zsidó – a helyes az adott helyen.

Kafarnaum: héberül eredetileg Kfar-Náchúm, azaz Náchúm (= Vigasztalás) faluja („Náchúmfalva” vagy „Vigaszfalva”), halászfalu (városka) Galileában. Jézus lakóhelye, galileai tevékenységének centruma, miután szolgálatának megkezdésekor ide költözött Názáretből.

Kárhozat, elkárhozik: lásd a Szabadítás, szabadulás, üdvösség szócikk második bekezdésében!

Keresztelő (János), alámerítkezés: a magyarban megszokott Keresztelő János név valójában nagyon megtévesztő. Jézus idejében ugyanis a mai vallási forma, a „keresztelés” nem létezett, és az eredeti kifejezésnek sincs semmi köze sem a kereszthez, sem a mai rítus gyakorlatához. A görög baptidzó szó jelentése ugyanis alámerítés, bemerítés. A János-féle alámerítkezés során a megtérők – régi, ószövetségi zsidó szokás szerint – egész testükkel alámerítkeztek a Jordán folyóban, ezért ezt a kifejezést mindenhol alámerítésnek vagy bemerítésnek fordítjuk. Mivel azonban a magyar nyelvhasználatban a Keresztelő János névforma már nagyon erőteljesen rögzült, ezért ezt meghagytuk a megszokott változatban – egészen pontos fordítása azonban ez lenne: János (sőt Jóchánán), az alámerítő.

Kijelölt idő: a görög kairosz szó kifejezetten meghatározott, kijelölt, megbeszélt időpontot vagy időszakot, korszakot, illetve meghatározott helyet jelent, szemben a khronosz kifejezéssel, amely általában, meghatározatlan értelemben vett idő.

Krisztus: a görög Khrisztosz szó nem tulajdonnév, hanem a názáreti Jézus méltóságát, hivatását jelöli, jelentése: a Felkent, a Messiás (héberül pontosabban: Masiach). Az eredeti zsidó-keresztény felfogás szerint a Messiás az a személy, aki Izrael és az egész világ számára elhozza és megvalósítja az igazságot és minden más jót, ami csak elképzelhető: betölt minden szükséget, eltörli és megszünteti a bűnt, a betegségeket és minden megkötözöttséget. Békét teremt a nemzetek között, eltörli a halált, és elhozza az örök életet, beteljesíti az Írások minden ígéretét; egyszóval teljes mértékben megszünteti az emberiség bűnbeesésének és minden bűnének minden negatív következményét. Helyreállítja Isten eredeti, tökéletesen jó akaratát a Földön (sőt az egész Univerzumban); Izraelt és az emberiséget visszaviszi Isten örökké tartó uralma alá (Isten királyságába), ahol semmi rossz nem létezik többé. A Messiás egy személyben főpap, király és próféta (innen ered a Felkent elnevezés, mivel az Ószövetségben e három szent hivatalba olajjal történő felkenéssel állították be az arra elhívottakat); valamint az Ószövetség beszél egy olyan felkentről is (Péld 8:23), akit a Teremtés előtt az egész Univerzum fölé kent fel Isten (az Újszövetség értelmezése szerint ez a szellemi lény is a Messiás: Jn 1:1-15; Kol 1:13-20 stb.). Az Ószövetség egyik legfőbb témája e személy eljövetelének meghirdetése. Az Újszövetség legalapvetőbb állítása és üzenete pedig az, hogy ez a személy, a világ Megváltója és Megmentője, a Messiás nem más, mint a názáreti Jézus. Az Evangéliumok szerzői annyira fontosnak tartották, hogy a görög olvasók is megértsék e méltóságnév jelentését, hogy a héber masiach szót lefordították görögre: khrisztosz. Ha tehát mi is az apostolok ezen eredeti szándékát kívánjuk követni e fordítás során, le kellene fordítanunk magyarra, így: a Felkent Jézus; Jézus, a Felkent, vagy, mivel a magyar nyelvben a világ Megváltójának fogalma jobban kapcsolódik a Messiás, mint a Felkent szóhoz, így: Jézus, a Messiás, a Messiás Jézus. A görög szó meghagyása Jézus Krisztus kifejezésben ugyanis kissé elhomályosítja a magyar olvasó előtt azt, amiről itt valójában szó van. (Sok magyar olvasó számára például nehezebben érthető, miért olyan nagy jelentőségű esemény, amikor Péter kimondja Jézusról: Te vagy a Krisztus! – de mindjárt érezzük a mondat súlyát, ha így fordítjuk: Te vagy a Messiás!) Mindezek ellenére egyelőre meghagytuk a megszokott Jézus Krisztus alakot, mert a magyar hitélettel ez már igen szorosan összekapcsolódott – de valahányszor ezt olvassuk, nem árt, ha eszünkbe jut, hogy valójában Jésuáról, a Messiásról (a Felkentről) van szó.

Lévi, az Alfeus fia, Máté: héberül Léví ben Chalfaj. A Léví név jelentése: Ragaszkodás. Ugyanezt a tanítványt, akit később a 12 apostol közé is kiválasztott Jézus, Máténak is hívták, ő a Máté evangélium szerzője. A Mattaj név a héber Mattanjá rövidebb arámi alakja, jelentése: Jahve ajándéka. Jézustól kapott elhívásáig vámszedő volt. Jakabot, az Alfeus fiát is az apostolok között említi Márk, eszerint ő Lévi Máté testvére lehetett.

Magdala: héberül Migdal-Él, azaz Isten tornya. Valószínűleg azonos a már említett Dalmanutával. Magdalai Mária származási helye.

Mária: héberül Mirjám (esetleg Marjám), jelentése: Az ő keserűségük.

Máté: lásd Lévi, az Alfeus fiánál!

Megtérés: az erre vonatkozó görög szó (metanoia) a gondolkodásmód gyökeres megváltoztatására utal (átgondol, meggondolja magát), a megfelelő héber-arám szó (tesuvá) pedig viszszafordulást, visszatérést jelent. Tekintve, hogy János, Jézus, az apostolok arámul beszéltek, ez az utóbbi a pontos jelentés. A megtérés teljes fogalma tehát azt fejezi ki, amikor valaki addigi életét gyökeresen átgondolja, felülvizsgálja, majd döntést hoz arról, hogy Istent élete középpontjába helyezve átalakítja egész életmódját Isten Igéjének és parancsainak megfelelő módon. Ebbe az is beletartozik, hogy elfordul mindattól, amit a Szentírás bűnnek nevez, és Istenhez fordul / tér vissza. Az egész Szentíráson végigvonuló, középponti fogalom. A teljes Biblia egységesen azon az állásponton van, hogy az ember Istennel való harmonikus, korrekt kapcsolatának abszolút nélkülözhetetlen előfeltétele a megtérés.

Menny, mennyek: a magyar vallási nyelvben megszokott menny, mennyek kifejezésnek megfelelő nincs sem a héber, sem a görög nyelvben, nem használnak ilyen speciális kifejezést Isten lakhelyére, egyszerűen az ég vagy egek szóval jelölik azt. A többes számú alak arra utal, hogy mind a héber, mind a görög gondolkodás szerint – és így a Biblia szerint is – több (legalább három) ég létezik (lásd pl. 2Kor 12:2). Mivel azonban a magyar nyelvhasználatban megszokottabb az égre mint szellemi valóságra a menny szó, s az ég alatt mi elsősorban fizikai valóságot értünk, ezért amikor ilyen spirituális összefüggésben szerepel, továbbra is mennynek fogjuk fordítani. A zsidó felfogás nagyon találóan a „legmagasabbrendű világként” értelmezi a mennyet.

Názáret: héber eredetű falunév, a sarj / hajtás jelentésű nécer, vagy az őrizni jelentésű nácar szóból származik.

Nemzetek, a nemzetekből származók: görögül ethnosz, ethné, héberül gójim: a nem zsidó nemzeteket, valamint a közülük származó egyéneket jelenti. Hagyományosan a pogány szóval szokták fordítani, ennek jelentése azonban ma már nem ezt jelenti a magyar köznyelvben, emellett pejoratív jellegű is (a Szentírásban csak ritkán az). Ezért mindenütt nemzeteknek vagy – ha egyénekre vonatkozik – a nemzetekből származóknak fordítjuk.

Példázat: a görög parabolé („mellévetés”, „összevetés”), valamint héber megfelelője, a másál (amely uralkodást is jelent) több fogalmat is magában foglal: hasonlat, szólás, közmondás, allegória stb.

Próbára tesz, megpróbáltatás: a megszokott megkísért szó helyett, ahol csak lehetett, ezt választottuk, ugyanis a megfelelő görög és héber szó egyaránt ezt jelenti: kipróbál, próbára tesz. A régebben készült magyar bibliafordítások idejében még a magyar kísért szó is ezt jelentette (vö. a mai kísérletezik, azaz próbálkozik, kipróbál szóval), de ennek ez az eredeti jelentése ebben a formájában már annyira elhomályosult, hogy megtévesztő lenne továbbra is ezt a szót használni.

Sátán: a héber szátán szó – melynek a görög diabolosz a lehető legpontosabb fordítása – alapjelentése: vádló, rágalmazó, ellenség, ügyész, ellenálló. Mindkét nyelvben a hétköznapi életben – emberekre – is használt jelzők voltak, de emellett a bukott angyalok fejedelmének személyes tulajdonneve is az Ó-, illetve az Újszövetségben (ld. például: Zak 3:1; Jel 12:9-10). Az Újszövetség szerzői fontosnak tartották, hogy e beszélő nevet a görög olvasó számára néha lefordítsák héberből, néha pedig – mint itt is – meghagyták a héber szót. Ezért mi is ezt az elvet követtük: ahol a görögben a Szátán áll, ott meghagytuk a magyarban megszokottabb Sátán szót; ahol azonban a görög a Diaboloszt használja, ott mi Rágalmazónak fordítottuk (így az ördög szó e bibliafordításban nem is szerepel). A diabolosz egészen pontosan olyan személyt jelent, aki a kapcsolatokat szétszakítja, a dolgokat összezavarja, s a rendet felborítja (dia-balló = szét-dob / szét-vet). Ebből következően a korabeli görög köznyelvben a diabolosz szó teljes jelentéskörébe tartoztak még az alábbiak is: összeveszít, uszít, nézeltérést hoz létre; rossz hírbe hoz, hiteltelenné tesz, gyanakszik, neheztel; megrágalmaz, vádol, panaszkodik, kifogásol; elferdítve ad elő, hamis megerősítést ad; okol, hibáztat; hamisnak nyilvánít, (tant) megcáfol; (álhírrel) félrevezet, becsap; eltérít (egy cselekvésfolyamattól); ellenségeskedik, vitatkozik, ellenszenvet érez, idegenkedik, fél, előítélettel van, ellenáll, ellenségeskedik stb.

Simon: héberül eredetileg Simeón, jelentése: Beleegyezéssel meghallgat. Jézustól a Péter nevet kapta, amely a görög eredetiben Petrosz, az arám Kéfa pontos megfelelője, mindkettő jelentése: Szikladarab, Kődarab.

Szabadítás, szabadulás, üdvösség: a görög szótéria (és a neki megfelelő héber jesúá) szó alapjelentése: megszabadulás, megmenekülés a szó legtágabb értelmében, az élet minden evilági vagy transzcendens területén egyaránt. E tágabb, átvitt értelmében jelent bűnbocsánatot, megigazulást (igazzá válást) – e két fogalom a bűntől való megmenekülésre vonatkozik. De használja az Újszövetség a fizikai vagy lelki gyógyulásra is (ú. m. megszabadulás a betegségtől), a szegénység vonatkozásában áldást, bővölködést jelent stb. Ezen felül a transzcendens világra vonatkozóan a haláltól való szabadulást, tehát az örök életet, az örökkévaló létre vonatkozóan pedig az örök kárhozattól való megmenekülést, tehát az üdvösséget jelenti. Ez a fogalom Jézus nevének jelentésével is teljesen azonos (ezért teljes megértéséhez lásd még a Jézus nevéről írott jegyzetet is). Ellentéte az apollümai, amelynek jelentése elpusztul, elveszik. Hasonlóan az előzőhöz, az Újszövetség szóhasználatában az emberi élet bármely evilági és transzcendens vonatkozásában előfordulhat, így a kárhozatot is ezzel a szóval fejezi ki a görög. Ebben az esetben nem a szellem, lélek elpusztulását, elveszését kell érteni alatta mint megsemmisülést, hiszen az embernek ezek a részei nem megsemmisíthetőek a Biblia szerint, hanem az Istentől való örök, végleges elszakadást (és ebben az értelemben való elveszést).

Szadduceus: héberül caddúk, azaz magyarul „cádókista”. Nevüket Cádók főpapról kapták (2Sám 9:17; Ez 40:46). Ők a másik nagy befolyással rendelkező vallási felekezet és egyben politikai párt Jézus korában a farizeusok mellett. Az ország vezetését a kezében tartani kívánó s ezért Cádóktól való származására hivatkozó (vö. 1Kir 2:22-35; Ez 40:46) főpapi arisztokrácia köré tömörült, őket támogató csoport, amelynek a tagjai főként a nép tekintélyesebb és gazdagabb rétegei közül kerültek ki (Csel 4:1, 5:17). Ezen arisztokraták érdekeinek képviseletére alakult politikai érdekszövetség volt elsősorban, talán kevésbé teológiai jellegű, mint a farizeus felekezet. A Jézus korabeli Izraelt kormányzó 70+1 fős Nagytanácsot, a Szanhedrint (a zsidó nép országos vezető testületét, amely a mai parlament, legfelsőbb bíróság, alkotmánybíróság, valamint teológiai akadémia funkcióit egyaránt betöltötte) főként ennek az egymással vetekedő két nagy pártnak, a farizeusoknak és a szadduceusoknak a vezetői alkották. A szadduceusok nem hittek a halottak feltámadásában, a szellemi lények létezésében (Lk 20:27-40; Csel 23:8), és csak Mózes öt könyvét fogadták el isteni eredetűeknek, a többi ószövetségi írást, illetve a vének szóban továbbörökített hagyományait nem. Jézus korában a legtöbb főpap szadduceus volt.

Szalómé: héberül eredetileg Salóm-Cijjón, azaz Sion (Cion) békessége. Női név.

Szanhedrin: Ez elsősorban az Izrael egész népét kormányzó 70+1 fős Nagytanácsot jelentette, amelynek döntései elvileg megfellebbezhetetlenek voltak, tekintélye az 5Móz 17:8-13 törvényén alapult. A jeruzsálemi Szanhedrin a főpap elnökletével a Templomban ülésezett, funkciói egyesítették a mai parlament, alkotmánybíróság, legfelsőbb bíróság és teológiai, jogi akadémiák tevékenységét. A nagy Szanhedrinen kívül működtek kisebb, helyi szanhedrinek, afféle „megyei bíróságok” is.

Szellem, Szent Szellem: a megszokottól eltérően a Szentlélek kifejezés helyett e fordítás során mindenhol a Szent Szellem elnevezést fogjuk használni, s hasonlóképpen az emberi szellem esetében is, elválasztva azt a lélektől, a héber és görög nyelvhasználathoz hűen. A bibliai nyelvek ugyanis egyaránt erőteljesen megkülönböztetik a lélek (görögül pszükhé, héberül nefes, latinul anima) és a szellem (görögül pneuma, héberül rúach, nesemá, latinul spiritus) fogalmát. E két kifejezés a Bibliában két teljesen különböző, sőt sok esetben egymással ellentétben álló valóságra utal. A lélek az emberben egyaránt kötődik a természetfölötti és az érzéki valósághoz, ez érzelmeink, gondolataink, szándékaink, akaratunk összességének lakhelye, amelyek nagyon változékonyak, nagyon hajlamosak szembefordulni a természetfeletti igazsággal. Ezzel szemben az ember szelleme egész lényének a középpontja, az, amit a mai szóhasználattal így szoktunk nevezni: „lényem legmélyén”, „szívem legmélyén, legbensőbb rejtekében”, „legbensőbb énem”, „igazi önmagam” stb. E két valóság az Újszövetség tanítása szerint gyakran még harcol is egymás ellen: a szellem, amelyet bizonyos mértékig a lelkiismerettel is azonosíthatunk (Péld 20:27; 1Kor 2:11), sokszor szembefordul a lélekkel, azaz az érzelmeinkkel, akaratunkkal vagy gondolatainkkal, mert ezek hajlamosak a test és a külső világ érzéseit és kívánságait, a bűnt követni (lásd: 1Kor 2:11-14; Zsidó 4:12; Lk 14:26 stb.), mintegy „elárulva” a szellemünket és az örök igazságot. A lélek inkább természetes alkotórészünk (amelyet a Szentírás szerint részben örökölünk, részben neveltetésünk és élettapasztalataink formálnak); míg a szellem az ember teljesen természetfeletti (örökkévaló) része. A szellem nem intellektuális valóság, ahogyan az európai gondolkodásmód használni szokta e szót, inkább a lelkiismeret és az intuíció áll közel hozzá; továbbá az ókori keleti, sémita felfogás szerint e két előbbiből következően az ember személyiségében lévő belső erő forrása és központja is, valamint a természetfeletti világot érzékelni képes „érzékszerve”. Isten Szellemére vonatkozóan pedig mindennek megfelelően az Ő csodatevő ereje is (héberben a rúach bátorságot, indulatot, sőt haragot is jelent); és valahogyan a lélegzéssel is kapcsolatban áll (görögül és héberül egyaránt lélegzetet, erőteljes fúvást és szelet is jelentenek a szellemre vonatkozó említett szavak). Istennek is van tehát Szelleme, ez a Szent Szellem, aki nem azonos az ember szellemével (jóllehet az utóbbi az előbbiből származik), még akkor sem, ha beköltözik az emberbe. A bibliai világnézet szerint léteznek Istenén és az emberén kívül még más szellemek is: ilyenek például az angyalok, valamint a tisztátalan szellemek (lásd a Démonok címszónál) is. E fordításban – ha eleinte a magyarban szokatlan lesz is – az eredeti görög szöveghez (valamint a latin, angol, német stb. nyelvű bibliafordításokhoz) hűen mindenhol megkülönböztetjük a szellemet a lélektől.

Tádé: Taddaj, amely valószínűleg a görög Theodotosz, Theudasz vagy Theodórosz vissza-aramaizált alakja, eszerint jelentése lehet: Istentől adott, Isten ajándéka. A tizenkét apostol egyike, melléknevén Lebbaiosz, ennek héber alakja is kérdéses, jelentése talán ilyesmi: Szívélyes – ő azonos a Lukács evangéliumában szereplő Júdás, a Jakab fia nevű személylyel is: Jehúdá ben Jaákóv.

Tamás: a héber-arám Tómá jelentése: Iker. A tizenkét apostol egyike.

Templom: a Jézus-korabeli zsidó hit szerint Isten jelenléte, a sekina egyetlen emberkéz alkotta házban tartózkodott csak a Földön, a jeruzsálemi Templom-hegyen épített Templomban. Az egyes helyi zsinagógák ezért akkoriban még nem számítottak templomoknak. A korai kereszténység sem tartotta összejövetelei helyszíneit templomoknak, annál is kevésbé, mivel ők a hívők testét és közösségét tekintették Isten lakóhelyeinek. Mivel tehát a jeruzsálemi Templom az egyetlen olyan emberkéz alkotta épület, amely a Szentírás felfogása szerint valóban templomnak volt tekinthető, mindenütt nagybetűvel, tulajdonnévként írtuk.

Tízváros: lásd a Gadara szócikknél.

Türosz és Szidón vidéke: Galileától északra a Földközi-tenger partvidéke a mai Libanonban; akkoriban szír terület volt. Türosz és Szidón a partvidék két legjelentősebb kikötővárosa volt.

Üdvösség, üdvözül: lásd a Szabadítás, szabadulás címszónál.

Vámszedők: a római hatalom által követelt adó behajtására a rómaiak zsidókat is alkalmaztak, és ezt a hivatalt haszonbérbe adták; e jól jövedelmező állás ellátása tehát a zsidóság nemzeti és hitbeli identitása szempontjából meglehetősen korrupt jellemet követelt. A vámosok ezért, miközben többségük meglehetősen meggazdagodott, egyre népszerűtlenebbé váltak saját népük szemében, s az istenfélő emberek kerülték a társaságukat. Mivel az elnyomó hatalommal működtek együtt, ezért a rabbik eltiltották őket a perekben való tanúskodás jogától, és pénzüket nem fogadták el jótékonysági célokra; jogilag a tolvajokkal helyezték őket egy kategóriába.

Világkorszak: a görög aión szó korszakot, világkorszakot jelent. Helytelenül fordítják magyarra sokszor a világ szóval – ez görögül koszmosz –, ami azt a hamis vélekedést hozza létre, hogy amikor az Újszövetség az aión végéről beszél, akkor a világ végéről van szó – holott valójában csak egy korszak befejezéséről. Héber megfelelője az ólám, amely viszont világot és korszakot egyaránt jelent (sőt legtágabb értelemben örökkévalóságot is). Van tehát mégis bizonyos átfedés a két fogalom között, ha a világot nem mint univerzumot, kozmoszt értjük, hanem átvittebb, szubjektívebb értelemben, ahogyan azt szoktuk mondani például: „ez nem az én világom”. Ebben az értelemben a korszakok lezárásakor valóban egy-egy „világ” is véget ér, és új „világ” kezdődik el. Mindezek miatt mi mindenhol világkorszaknak fordítjuk az aión szót.

Zsinagóga: a görög szünagógé szó jelentése: gyűlés, gyülekezet. Mint ebből is látszik, az ókorban ez még elsősorban nem az épületet, hanem magát az adott településen lévő gyülekezetet jelentette. Jézus korában már évszázadok óta kialakult szokás volt, hogy a zsidóság nemcsak a jeruzsálemi Templomba feljárva gyakorolta hitéletét, hanem szombatonként összegyűlve imádkoztak, tanulmányozták és magyarázták az Írásokat, gyakorolták a közösségi életet. A zsinagógai összejövetelek lettek a keresztény istentiszteletek mintái is.