A Máté Evangéliumában szereplő fontosabb fogalmak és a nevek magyarázata

Azokat a neveket és fogalmakat, amelyek szerepelnek ugyan a Máté evangéliumában, de amelyeket az Új Exodus előző számában (XII. évfolyam 1. szám) már tárgyaltunk Márk evangéliuma kapcsán, most nem elemezzük újra.

Ábrahám: a zsidó nép – és több más közel-keleti nép, így az arabok – ősatyja, valamint a keresztény értelmezés szerint a hit atyja is, sőt szellemi értelemben a keresztény hívők atyja is. Nevének jelentése: sokaság atyja (héber ejtése szerint Avráhám). Ezt a nevet Istentől kapta, miután előzőleg Ábrámnak (felmagasztalás atyja, magasság atyja, eredeti ejtés szerint Avrám) hívták. Életéről (i. e. 2000 körül) részletesen az 1Móz 12–25. fejezetek számolnak be. Sémita származású mezopotámiai emberként hívta el Isten azzal az ígérettel, hogy a kiválasztott nép és a majdan megjelenő Messiás ősatyja legyen; élete a hit nagy példaképévé tette.

Angyal: a görög angelosz szó jelentése: követ / hírnök / futár. Megjegyezzük, hogy a magyar nyelvben az angyal szó egy olyan vallási "szakkifejezés", amelyet csak a hitéletben használunk, a hétköznapi életben nem; a Biblia eredeti szövege pedig sohasem használ ilyen speciális vallási szavakat, minden ilyen kifejezést a természetes életből kölcsönöz. Az Újszövetség szerzői is lefordították a héber maleach (szó szerint futár, követ) szót görögre az angelosz szóval, így – ha következetesen akarnánk követni az ő szándékukat – nekünk is le kellene fordítanunk magyarra: hírnök, követ. De a magyar hitéletben és köznyelvben már annyira megszokottá vált az angyal kifejezés használata, és annyira szokatlan lenne a hírnök helyette, hogy egyelőre megmaradtunk ennél.

Arkhelaosz: "Nagy" Heródes (lásd a Heródes király címszónál) egyik fia és utódja, aki mindössze i. e. 4-től i. sz. 6-ig uralkodott (és csak Júdea területén), mivel uralma annyira kegyetlen volt, hogy kilenc évvel trónra lépése után zsidó–szamariai küldöttség utazott Rómába, hogy panaszt tegyen ellene – amelyet Augustus császár meg is hallgatott, és száműzte Arkhelaoszt. Ekkortól Júdea tartományában nem uralkodnak többé a Heródesek, hanem Galilea és Perea területére szorulnak vissza. Júdeába a császár római praefectust (helytartót) nevez ki: Pontius Pilatust (26–36-ig).

Bizonyos, hogy úgy van, ahogy mondom nektek: lásd az Úgy van, ahogy mondom nektek címszót!

Boldog: a görög és a héber szó jelentése egyaránt nagyon sokrétű: sikeres, virágzó, gyarapodó, szerencsés sorsú (akinek minden sikerül, mondanánk ma, vö. Zsolt 1:1–3), egyenesen járó (= becsületes), (egyenesen) előrehaladó / felemelkedő / feltörekvő, örvendező / vidám / jókedvű, áldott stb.

Botránkozás, megbotránkozik, csapdába esik: a görög szkandalidzomai szó pontos jelentése: csapdába esik (konkrétan olyan típusú csapdára utal, amely meghajlított ághoz rögzített, elrejtett hurokból vagy hálóból áll, s az ág felcsapódása által ejti foglyul áldozatát a hurokban vagy hálóban). Átvitt értelemben azonban az Újszövetség két értelemben is használja: 1) valaki valakit bűnre csábít, bűnbe visz (akár hitének megtörése, akár a kívánság felgerjesztése, kísértés által). 2) Jézusban is megbotránkoztak egyesek: ez arra utal, hogy nem sikerült hitre jutniuk benne, hanem elutasították őt, mivel nem sikerült felismerniük benne a Messiást, vagy mást vártak tőle, mint amit ő nyújtott. Az ilyen esetekben Jézus messiási volta mintegy "csapdává lett" a hozzá rosszul közelítők számára (Mt 11:6, 13:54–57, 15:12–14; Lk 2:34; Róm 9:32–33 stb.). Többnyire mindenhol, ahol a megszokott magyar bibliafordítások – köztük néha mi is – a megbotránkozik, botránkozás kifejezést használják, az eredetiben ez a szó áll. Néha azonban úgy fordítottuk: csapdába esik / ejt, vagy így: bűnre csábít.

Bűnre csábít: lásd a Botránkozás, megbotránkozik, csapdába esik címszónál!

Csapdába esik: lásd a Botránkozás, megbotránkozik, csapdába esik címszónál!

Dávid: az ószövetségi Izrael második királya (i. e. 1000 körül), nevének jelentése: szeretett, kedvelt. Személyisége Mózeshez hasonló mértékben kiemelkedő jelentőségű Izrael történelmében. Életéről a következő ószövetségi részek számolnak be részletesen: 1Sám 13–31. fejezet, 2Sám könyve, 1Kir 1–2. fejezet, 1Krón 10–29. fejezet, valamint a Zsoltárok könyvének nagy része. Dávid Isten előtt rendkívül kedves király volt, ezért ígéretet kapott arra, hogy a Messiás az ő utódai közül fog származni, valamint élete messianisztikus előkép is a keresztény írásmagyarázat szerint. Ő tette Jeruzsálemet a zsidó nép fővárosává és istentiszteleti központjává, és ő emelte Izrael istentiszteletében központi jelentőségűvé Isten hangszerekkel és énekkel való dicsőítését.

Gonosz: a görög szó jelentései pontosan: rossz állapotban lévő, erkölcsileg erőtlen, gyenge, beteg, romlott. Hitvány, alacsonyrendű erkölcsi állapotot, Isten dolgaira való alkalmatlanságot fejez ki. Néha tulajdonnévként a Sátánra is látszik utalni.

Heródes király: 1) Félig edómi, félig zsidó származású király, aki i. e. 37-től i. e. 4-ig uralkodott a Szentföldön a rómaiak támogatásával, ám – idegen származása, erkölcstelen életmódja és Róma felé tanúsított barátsága miatt – a zsidó nép erőteljes ellenszenvétől kísérve. Ő a Heródes-dinasztia alapítója, a "Nagy" Heródes, akit több leszármazottja követett az uralkodásban (akiket az Újszövetség sok esetben szintén csak a Heródes névvel jelöl). Rendkívül hisztérikus, szinte elmebeteg zsarnok volt: mindenkit megöletett, aki trónját veszélyeztette, köztük bátyját, feleségét, anyósát és két fiát is. Ő uralkodott Jézus születésének idejében, ő felelős a betlehemi tömeges gyermekgyilkosságért. 2) Heródes Antipász, Galilea és Perea negyedes fejedelme (i. e. 4-től i. sz. 39-ig uralkodott, tehát Jézus szolgálata alatt mindvégig), "Nagy" Heródes egyik fia. Ő az a Heródes, aki az Evangéliumokban a legtöbbet szerepel, olyanynyira, hogy egész jellemrajza is kikerekedik azokból. Vallási meggyőződését tekintve mindenesetre inkább zsidó volt, mint az apja. A Pilátus elleni tiltakozó mozgalomban a zsidó nép pártján állt, amikor a helytartó kitűzette a római jelvényeket a Templomra – amint az Evangéliumok is említik, hogy Pilátussal ellenségek voltak, egészen Jézus megöléséig. Részt vett a húsvéti ünnepeken is. Ő építtette Tibériás városát a Galileai-tenger partján, a tartomány fővárosául. A hithű zsidók nem akartak letelepedni benne, mert temetőre épült, ezért erőszakkal kellett benépesíteni. (Az Evangéliumok egyetlenegyszer sem említik, hogy Jézus járt volna ott.) Antipász Heródiást, féltestvérének, a Rómában élő Heródes Fülöpnek a feleségét vette el feleségül, amelynek érdekében mind annak, mind neki el kellett válnia. Ez a házasság azonban végül királyságába került: Heródiás biztatta ugyanis fel, hogy kérjen királyi címet a 37-ben trónra lépő Caligula császártól. Ezt a kérést azonban Caligula összeesküvésként értelmezte, és megfosztotta Antipászt méltóságától, majd Galliába száműzte.

Igazságosság, megigazulás: a görög dikaioszüné szót a magyar bibliafordításokban megszokottól eltérően mindenhol igazságosságnak és nem igazságnak fordítjuk. Az igazság (görögül alétheia) fogalma ugyanis – akkoriban éppúgy, mint ma – valamely információ igaz voltát fejezi ki, azt, hogy egy állítás tartalma megfelel a valóságnak; vagy valamilyen elrejtett dolog nyilvánvalóvá válását (alétheia = nem-elrejtettség). Ezzel szemben a görög dikaioszüné (amely a diké = jog szóból származik) jogszerűséget, tehát valamilyen – emberi vagy isteni – vitás vagy peres ügyben való pártatlan, méltányos, helyes ítéletalkotás, állásfoglalás magatartását jelenti, azaz: igazságosságot. A legtöbb nemzeti nyelvű bibliafordítás – az eddigi magyar szokástól eltérően – visszaadja ezt a döntő különbséget. (Angolban például: truth = igazság, de righteousness = igazságosság a right = jog szóból.) Ezért mi is egyedül az igaz ember szókapcsolatban hagytuk meg a megszokott formában, mert az már nagyon erőteljesen rögzült – de fontos ebben az esetben is jól megjegyezni, hogy ezalatt is valójában igazságos vagy megigazult embert (görögül dikaiosz) kell érteni! Az Újszövetségben a dikaioszüné szó gyakran megigazulást, azaz igazzá válást vagy igaznak bizonyulást is jelent, így is helyes fordítani, ezért mi a lábjegyzetben gyakran e másik fordítási lehetőséget is jeleztük.

Íme: szó szerint: nézd! / lásd! / képzeld! Mindenhol így fordítjuk: íme. Arra hívja fel a figyelmet, hogy megdöbbentő, többnyire természetfeletti vagy más különösen figyelemreméltó esemény következik, mint a magyarban az és képzeld el! / és nézz oda! fordulat.

Jeremiás: héberül Jirmejáhú, nevének jelentése talán: Jahve fel fog emelkedni, vagy: Jahve el fog dobni, vagy: Jahve letesz, esetleg: akit Jahve kiválasztott. Ószövetségi próféta, aki közvetlenül a babilóni fogságravitel előtt, annak megtörténtekor és az után (kb. i. e. 626–580) működött Júdeában, főként Jeruzsálemben.

József: héberül Jószéf, jelentése: Adjon még hozzá! (ld. 1Móz 30:24). Jákob pátriárka kedvenc fia után gyakori férfinév Jézus korában.

Mammon: valószínűleg arám eredetű szó, jelentése: vagyon, birtok, jólét, pénz, gazdagság de megszemélyesített értelemben, tulajdonnévként, tehát mintegy az anyagi javak istenként való tiszteletére utal (amikor valaki ezek megszerzését élete legfőbb céljává emeli, holott életünk célja csak Isten lehetne).

Negyedes fejedelem: a kifejezés arra utal, hogy Augustus császár, "Nagy" Heródes végrendeletét megerősítve négyfelé osztotta annak uralmi területét három fia, illetve Szíria provincia között. Arkhelaoszt tette meg Júdea, Szamária és Idumea kormányzójává (bár őt 9 év múlva száműzte, és erre a területre római helytartót nevezett ki); ennek testvére, Antipász – ő az itt szereplő Heródes – lett Galilea és Perea ura; Fülöp pedig Batania, Trakhonitisz és Auranitisz negyedes fejedelme lett. "Nagy" Heródes birodalmának negyedik területe Szíria provincia fennhatósága alá került.

Örökké, örökkön-örökké: amit megszokott módon magyarul így mondanak (és mi is így fordítjuk): örökké, az a görögben szó szerint ezt jelenti: a (világ)korszakokra, vagy: a (világ)korszakokon át (eisz tusz aiónasz). Amit pedig így szokás mondani (és mi is így fordítottuk): örökkön-örökké, az a görög szerint: a (világ)korszakok (világ)kor-szakaira, vagy: a (világ)korszakok (világ)korszakain át (eisz tusz aiónasz tón aiónón).

Pokol: a görög mindig a hádész szót használja, amely a héberben a seólnak felel meg. Ez nem teljesen fedi azt, amit mi a pokol alatt értünk. Ugyanis a korabeli gondolkodásmód szerint minden elköltözött ember lelke és szelleme ide, erre a föld mélyében lévő helyre került, függetlenül attól, hogy jó volt-e, vagy gonosz. Csak a keresztény hit tette lehetővé Jézus feltámadása után, hogy a hívők szelleme és lelke a mennybe kerülhessen. A hádészban, az alvilágban tehát elkülönítve éltek a jók és a rosszak lelkei. A rosszak a gyötrelem helyén, ahol Jézus egy beszámolója szerint (Lk 16:23–24) valóban tűz gyötörte őket. Tőlük egy mély szakadékkal (Lk 16:26) elválasztva éltek az igazak azon a helyen, amit "Ábrahám kebelé"-nek hívtak, s a két rész között lehetetlen volt az átjárás. Itt azok tartózkodtak, akik Ábrahám hitét követve reménykedtek a halottak majdani feltámadásában, és földi életüket ennek megfelelően élték le. Miután ebben a hitben haltak meg, jóllehet számukra sem volt kellemes hely a seól, tudták, hogy az igazak feltámadásával örök boldogságra fognak feltámadni, s ez elviselhetőbbé tette számukra a várakozást. Ezékiel próféta leírása és Jézus egy megjegyzése (Ez 31:16–18 és Lk 23:43 vö. 1Pt 3:19–20) alapján tudható, hogy az Éden (Paradicsom) is a seólban (hádészban) volt ebben az időszakban (a próféciák szerint a messiási királyságban újra a Föld felszínén, Jeruzsálemben lesz). A Pokol (Hádész, Seól) ugyanakkor egy gonosz angyal személyes tulajdonneve is a Szentírásban, aki uralmat gyakorol e föld mélyén található hely fölött. Funkciója, hogy a Halál angyalával együttműködve az elköltözött emberek lelkeit szellemi erejével a végső ítéletig fogságban tartja ezen a helyen. Az ún. "második feltámadás" után mindkét bukott angyal, a Halál és a Pokol egyaránt a gyehennába vettetik (lásd a Gyehenna címszónál), így a pokol nem a végső ítélet helye, ahogyan az európai keresztény kultúrkörben azt sokan elképzelik – és tekintetbe véve az "Ábrahám kebelé"-nek nevezett helyet, valamint az ott lévő Édent, nem is a gyötrelem helye mindenki számára (bár nem is a beteljesedésé, még e jobbik részén sem). Ugyanakkor számos teológus szerint az "Ábrahám kebele" és az Éden Jézus feltámadása után felemeltetett a mennybe. Ha ez igaz, akkor viszont az alvilág azóta valóban "pokollá vált" minden odakerülő számára. Minderről persze nincs tökéletesen pontos ismeretünk. Mindezeket figyelembe véve a hádész szó legpontosabb fordítása az alvilág lett volna – azonban ezt a modern nyelv már a "bűnözői körök" fogalmával annyira megterhelte és félreérthetővé tette, hogy egyelőre megmaradtunk mégis a pokol szó használatánál.

Rágalmazó: lásd a Sátán, Rágalmazó címszónál!

Sátán, Rágalmazó: a héber szátán szó – melynek a görög diabolosz a lehető legpontosabb fordítása – alapjelentése: vádló, rágalmazó, ellenség, ügyész, ellenálló. Mindkét nyelvben a hétköznapi életben – emberekre – is használt jelzők voltak, de emellett a bukott angyalok fejedelmének személyes tulajdonnevei is az Ó-, illetve az Újszövetségben (ld. például: Zak 3:1; Jel 12:9–10). Az Újszövetség szerzői fontosnak tartották, hogy e beszélő nevet a görög olvasó számára néha lefordítsák héberből, néha pedig – mint itt is – meghagyták a héber szót. Ezért mi is ezt az elvet követtük: ahol a görögben a Szátán áll, ott meghagytuk a magyarban megszokottabb Sátán szót; ahol azonban a görög a Diaboloszt használja, ott mi Rágalmazónak fordítottuk (így az ördög szó e bibliafordításban nem is szerepel). A diabolosz egészen pontosan olyan személyt jelent, aki a kapcsolatokat szétszakítja, a dolgokat összezavarja, s a rendet felborítja (dia-balló = szét-dob / szét-vet). Ebből következően a korabeli görög köznyelvben a diabolosz szó teljes jelentéskörébe tartoztak még az alábbiak is: összeveszít, uszít, nézeltérést hoz létre; rossz hírbe hoz, hiteltelenné tesz, gyanakszik, neheztel; megrágalmaz, vádol, panaszkodik, kifogásol; elferdítve ad elő, hamis megerősítést ad; okol, hibáztat; hamisnak nyilvánít, (tant) megcáfol; (álhírrel) félrevezet, becsap; eltérít (egy cselekvésfolyamattól); ellenségeskedik, vitatkozik, ellenszenvet érez, idegenkedik, fél, előítélettel van, ellenáll stb.

Szamariai, Szamaria: a szamariaiak nemcsak vallási, hanem etnikai közösség is voltak a Jézus korabeli Izraelben, a Galilea és Júdea között, a Jordán nyugati partján fekvő területen. Nevüket (héberül somrónim) az ószövetségi Izrael Júdától és Jeruzsálemtől elszakadt tíz törzsének fővárosáról, Szamariáról (héberül Sómrón) kapták. Amikor az i. e. VIII. század végén Izrael tíz törzsét a felemelkedő Asszír Birodalom áttelepítette Asszíriába, ahonnan mind a mai napig nem tértek vissza, akkor "más népet telepített be Assiria királya Babilóniából, Kutából, Avából, Hámátból és Sefárvaimból, és beszállítá őket Samaria városaiba az Izráel fiai helyett, akik birtokba vették Samariát, és annak városaiban laktak". (2Kir 17:24) Ennek alapján a szamariaiakat egy főként sémita (babilóni, perzsa és szír), de kánaánita és jáfetita (méd), továbbá a megmaradt izraelita csoportokból is összeelegyedett, keverék népnek tekinthetjük – akik egészen az újszövetségi időkig ezen a területen éltek, sőt közösségük jelenleg is működik, központjuk a mai Nablus (eredetileg Sekhem) városában van. Már a Királyok 2. könyvének 17. fejezete beszámol arról, hogy a szamariaiak saját bálványisteneik mellett Izrael Istenét is tisztelni kezdték. Ekkor született meg speciális vallásuk, amely a későbbiekben egyre erőteljesebben magába ötvözte a zsidó ószövetségi hitet. Amikor Júda törzsének maradéka hazatért a babilóni fogságból, hogy felépítse a Templomot, a szamariaiak csatlakozni szerettek volna a templomépítő zsidókhoz, ám azok elutasították őket vegyes származásuk és vallásuk miatt. A zsidóság és a szamariaiak hosszú évszázadokra húzódó ellenségeskedése ekkor kezdődött. A Perzsa Birodalom korában felhagynak idegen isteneik imádásával, és teljes mértékben odaszánják magukat a mózesi vallás gyakorlására – csakhogy továbbra is fenntartják a versengést a zsidósággal, sőt ezután már az igaz hit örökösének címéért is vetélkednek velük. Mivel a zsidók e "megtérésük" ellenére sem fogadják be őket, az ellenségeskedés még jobban elmélyül, és vallásos színezetet is ölt: i. e. 332-ben Nagy Sándor engedélyével felépítik saját templomukat a Sekhem melletti Garizim-hegyen. A szamariai vallás hite szerint ez a nép nem az asszír király által betelepített idegen nemzeteknek, hanem Efraim és Manasse zsidó törzseinek egyenes leszármazottja, akik Círus uralkodásának idején – a Júda törzsbeliek Babilónból való hazatérésével egy időben – visszatértek az asszíriai fogságból. Szent irataik szerint a sekina, Isten jelenléte azóta is a sekhemi Garizim-hegyén lakozik, és nem Jeruzsálemben – ezért a bírák kora után keletkezett bibliai könyveket elvetették. E furcsa alapállásból kiindulva ugyanakkor a szamariaiak igyekeztek megtartani a mózesi Törvényt. Hitéletük tehát sok ponton eltért a zsidó gyakorlattól, de a szombatot és az ünnepeket mind megtartották (csak más naptár szerint), a körülmetélkedés, a tisztasági törvények, a sógorházasság, az elválás rendelkezései stb. a Törvény egy másfajta értelmezésében ugyan, de mind léteztek. Hittek a Messiás eljövetelének tanításában is, és várták megjelenését.

Törvény: a bibliai szóhasználatban a törvény kifejezés a leggyakrabban nem általános erkölcsi vagy jogi törvény(ek)re vonatkozik (csak ha ilyen összefüggésben szerepel), hanem kifejezetten az Istentől Mózes által kapott, 613 parancsolatból álló, egységes, összefüggő, felbonthatatlan jogi-erkölcsi-istentiszteleti rendszert jelenti, amelyet Mózes 1–5. könyveiben olvashatunk, s amely Izrael népe életének alapját képezte. A 613 parancs részletesen szabályozza és meghatározza a zsidók életét mind az egyéni erkölcsi, mind a közösségi-társadalmi, mind az állami és a vallási élet területén. Ezek egységes, felbonthatatlan rendszert képeznek, bármelyik parancs megszegése az egész törvény megszegését jelenti (5Móz 27:26, Jak 2:10). A törvény megtartására Izrael népe minden nemzedékére nézve szövetséget kötött Istennel (2Móz 24:1–8; 5Móz 27–29. fej.; Józs 8:30–35), ezért megszegése átkot von a törvényszegőre, megtartása pedig áldást hoz (5Móz 28. fej.). Mivel e szövetség csak Izraellel köttetett, az apostolok egységes döntése nyomán az Újszövetség szerint a többi nemzetet a törvény rendszerének egésze nem kötelezi (Csel 15. fej.), csak tanításul szolgál számukra (a törvény héberül tóra, görögül nomosz; mindkettő eredetileg tanítást, illetve elbeszélést jelent). Tágabb értelemben a Törvény a teljes ószövetségi Szentírás neveként is szerepel az Újszövetségben.

Törvény és a Próféták: a teljes ószövetségi Szentírást gyakran nevezték így: a Törvény, a Próféták és az Írások (Tórá, Neviim, Ketuvim; ennek rövidítése a Tanakh, az Ószövetség mai héber neve). E név rövidebb formája volt a Törvény és a Próféták kifejezés, még rövidebben pedig csak: a Törvény. Mindegyik az Ószövetséget jelentette.

Tudósok: a Máté evangéliuma 2. fejezetében az újszülött Jézushoz keletről érkező látogatókra vonatkozóan a görögben a perzsa eredetű magosz szó szerepel. Ennek pontos jelentése mágus, varázsló, asztrológus, jövendőmondó, mégis tudósnak fordítottuk, mert e szónak akkoriban más jelentésárnyalata is volt, mint ma az előbbi magyar kifejezéseknek. A magosz a perzsa és babilóni bölcsek, papok, csillagjósok, udvari, királyi tanácsadók elnevezése volt; azaz olyan személyeké, akik mind a korabeli tudományokban, mind az államigazgatásban igen magasan képzettek voltak, funkciójuk a mai "miniszterelnöki tanácsadók", "a kormány szakemberei", sőt a miniszterek, nagykövetek szerepéhez hasonlítható, akik kifejezetten diplomáciai és politikai feladatköröket is elláttak (persze a korra jellemző spirituális érdeklődésnek megfelelően ez a pogány közegben okkult tudományokkal is kapcsolatban állt). Azért nem fordítottuk tehát mégsem mágusnak, varázslónak vagy jövendőmondónak, mert e kifejezések a mai olvasóban meglehetősen alacsony intellektuális színvonalú bűvészkedés, szabadulóművészek, tenyérjóslás vagy kristálygömbös hókuszpókusz képzeteit keltik fel, s ennél itt jóval magasabb színvonalon álló emberekről van szó. Hogy az okkult tevékenységeket és az asztrológiát mélyen elítélő zsidó közeg (lásd 5Móz 4:19; 18:9–14; Ézs 47:12–15; Jer 10:2) és a Messiás születésének zsidó "ügye" miért vonzotta őket, illetve hogyan voltak képesek pozitív szereplőivé válni a történetnek, arra viszonylag egyszerű magyarázatot lehet adni. Egyrészt ebben az időszakban a babilóni és perzsa kultúra művelői már eléggé kiábrándultak saját tudományukból; másrészt – és ez a döntő – köreikben minden bizonnyal alaposan és általánosan ismert volt a babilóni és perzsa tudósok néhány száz évvel azelőtt élt első számú vezetőjének, a zsidó származású Dániel prófétának szándékosan az ő arámi nyelvükön írott könyve, amely egyértelműen beszámol a Messiás majdani eljöveteléről, és eléggé pontosan megadja annak idejét (Dán 2., 7., 9. fej.). Ezenkívül különböző fordításokban (pl. Szeptuaginta) az egész Ószövetség is elérhető volt a közel-keleti és mediterrán világban az ilyen elit értelmiség és arisztokrácia számára. Ennek alapján biztosra vehető, hogy e babilóni és perzsa írástudók egészen pontosan tudták, hogy a Messiásnak nagyjából ezekben az években kellett megszületnie, és afelől sem volt kétségük, hogy kicsoda is ő valójában. Valószínű, hogy akkoriban még rendelkeztek az ókori Mezopotámia egyik leghíresebb pogány prófétájának, Bálámnak az írásaival is ezekben a körökben, aki szintén előre hirdette a Messiást, mégpedig mint "Jákobból felkelő csillagot" (4Móz 24:15–17). Eljövetelük természetesen egyúttal megtérésüket is kifejezte, így válhattak kétes múltjuk ellenére az Újszövetség pozitív szereplőivé. (Érdemes még megjegyezni – hogy a mesés hangulatot és homályt még inkább leválasszuk a történet valóságáról –, hogy a Szentírás nem említi, hogy hárman lettek volna: lehet, hogy csak ketten, de az is lehet, hogy sokkal többen…)

Úgy van, ahogy mondom nektek: a Jézus "szavajárásaként" közismertté vált kifejezés: "bizony mondom nektek" – de ez a régies fordítás ma már nem adja vissza az eredeti tartalmát – az eredetiben: ámén legó hümin, vagyis "ámen mondom nektek". Ez tulajdonképpen lefordíthatatlan, mivel az ámén (jelentése: biztos, megalapozott, szilárd, eldöntött tény, úgy van! stb.) formulát az áldások, átkok, imák, jövendölések és esküvések megerősítésére használták; és itt a görög szöveg is megtartja az eredeti héber szót. Jelentése csak körülírással adható vissza: Teljesen biztosra vehetitek, amit most mondok…; Esküszöm nektek…; Nyomatékosan figyelmeztetlek benneteket…; Teljes bizonyossággal mondom… stb. Van, amikor Jézus kétszeresen is megerősítve használja: "ámen, ámen mondom…" ("bizony, bizony mondom…") – ezt így fordítottuk: Bizonyos, hogy úgy van, ahogy mondom nektek…