Dzsihád
A fanatizmus ereje
Az iszlám ma is éppoly megdöbbentően terjed a világban, akárcsak Mohamed korában. Ahogy akkor – figyelmen kívül hagyva a követői által véghezvitt fegyveres erőszakot –, úgy ma is a „béke vallásaként” vonzza az embereket egy médiavezérelt „ébredésbe”, ahol a globális igazságtalanságok egyetlen végleges megoldását a dzsihád jelenti.
Az iszlám nem Mohamed műve, hanem az idő szellemének eredménye — jelenti ki Aloys Sprenger. Mohamed híres életrajzírójának 1851-ben kelt állítása nem saját korának társadalompolitikai helyzetére utalt, hanem Mohamedére: a Kr. u. 600-as évek arab világára, az iszlám vallás születésének idejére és helyszínére.
Mohamed megjelenéséről, hatásáról, páratlan sikeréről, a mohamedán vallás rohamos és hatékony elterjedéséről éppúgy számos elmélet született, mint az iszlám modern kori diadalmenetéről. Az egyik elmélet szerint az iszlám egy olyan szellemi irány képviselője, melyet nem prófétája teremtett, hanem már ő is úgy talált, vagyis egyetlen ember nem idézhetett elő ennyire mélyreható politikai és vallási változást olyan rövid idő alatt, hacsak nem volt igen jól előkészítve a talaj.
A 19. század egyik leghíresebb iszlámtudósa, Goldziher Ignác azt vallotta, hogy az iszlám egyáltalán nem egy „haldokló társadalom helyébe lépett”, Mohamed megjelenését nem várta senki, a nomád, pogány arabság nagyon is életerős volt (a folytonos csatározások ellenére is). Habár Mekka már akkor is jelentős kultuszszékhely volt, a kor arab társadalmát szellemi nemtörődömség jellemezte. „A 7. században, amennyire az irodalmi emlékekből láthatni, már a városokat lakó arabok vallása sem függött lelki buzgósággal az öröklött pogányságon. Mindenféle vallásos érzület elgyengülését és lankadását tapasztalhatjuk. Azt a benyomást nyerjük, hogy az ősi vallás dolgai iránt az egész vonalon a legszélsőbb közönyösség nyilvánul. Úgy látszik, hogy a mekkai cultust sem annyira a hívek vallásos lelkülete istápolta, mint inkább azon nagy világi érdekek, melyekkel a mekkai nagy urakra a Kába köré gyűlő nagy zarándoklás egybe volt kapcsolva” — írja orientalistánk a muszlim eszmék fejlődéséről, hozzátéve: „Annál csodálatosabb a vallás terjeszkedése, és annál érthetőbb, hogy a kard erejének nagy szerep jut.” E szerint az iszlám nem a tipikus beduin társadalom terméke volt, hanem egy gazdaságilag-társadalmilag annál fejlettebb, „feltehetőleg jelentős számú idegen népelemet magához vonzó félnomád városi társadalomé”. Igen: a multikulti… De abban bizonyosan egyetért mindenki, hogy (a zsidó és keresztény vallást is megismerő) Mohamed jókor volt jó helyen — legalábbis vallásalapítás tekintetében. Aztán jöhet a napjainkban mindenért felelőssé tett globalizáció…
Az iszlám a 7. századtól — a Közel- Keleten heves harcok árán, a Távol-Keleten inkább alkalmazkodó expanzió nyomán — nagy földrajzi szeleteket kebelezett be. Terjeszkedése során figyelembe vette más népek helyi hagyományait, szokásjogait, és a béke vallásaként törekedett a törzsi szembenállások csökkentésére többek között azzal a kijelentéssel, hogy a muzulmánok mind testvérek. Társadalmi reformként nagy elfogadásra talált, mert igyekezett megszüntetni a születési kiváltságokat azzal, hogy mindenkit egyenlőnek ismert el (ha a közösség tagjává vált). Az iszlám több, mint vallás: egy komplex rendszer. Életmód, etikai norma, jogi, kormányzási és politikai rendszer, gazdasági és társadalmi doktrína, egy komplett kultúra. Etnikai sokszínűsége miatt gyakran megkérdőjelezik, létezik- e egyáltalán egységes iszlám civilizáció; tény, hogy az egység és differenciáltság összhangja egészen egyedi módon érvényesül benne (hármas etnikai — arab, perzsa, török — dominanciája mellett). Olyannyira eredményesen, hogy új évezredünk — még inkább, mint a 7. század — bombaként robbanó iszlám reneszánszra ébredt. A neves kultúrantropológus, Clifford Geertz az 1960-as években (még a terrorhullám előtt) leszögezte, hogy az iszlám vallás társadalomalakító tényező. A hatás pedig elképesztő: néhány évtizede egyre növekvő számú tömegek térnek be, és az iszlám előretörését sem kiemelkedő nepotizmusa, sem kétarcúsága nem fogja vissza. Pedig bizony két szemben álló imidzset hordoz: az egyik a béke és tolerancia, a másik az erőszak emberének vallása. A kérdés az, vajon a két arc ugyanazon fej része-e?
A hitrendszerek lényegére és tagjainak szellemére jobban következtethetünk a saját maguk által lényegesnek, fundamentálisnak tartott dolgokból. Az iszlám világban a Korán után az egyik legtekintélyesebb vallási irat az 1200-as években élt sáfi’ita törvénytudósnak, an-Navavinak az iszlám velejéről írt „Negyven”-je (szinte kanonikus érvényű s elterjedt nézet, hogy az iszlám lényege negyven hagyományban található). 8. szakasza így szól: „Azt a parancsot vettem, hogy háborút viseljek az emberek ellen, addig, amíg tanúságot tesznek arról, hogy nincsen istenség, csakis Allah, és hogy Mohamed az ő küldöttje.” A 13. pedig: „Nem igazhívő senki közületek, míg nem kívánja felebarátjának ugyanazt, mint amit önnönmagának kíván.” Mindezek közt eligazítólag a 20. szakasz: „A régi próféták szavaiból többek között a következő mondat maradt ránk: Ha nem szégyelled magad, úgy cselekedjél, amint akarsz.” Ehhez an-Navavi a következő kommentárt fűzi: „Az egész iszlám ezen hagyomány körül fordul meg, mivel ez azt állítja, hogy bármely dolgot, mely a vallásban nincsen nyíltan megtiltva, megengedettnek lehet tekinteni.” Nyilván a „megfordult hagyomány” következménye a modern fegyveres iszlám is, melyet az 1970-es évek túszdrámáitól számíthatunk.
A túszejtés valóságos iparággá fejlődött, a Közel-Keleten egyre fokozódtak a terroristatámadások, melyek nem álltak meg a régióban (1995-re már 14 ilyen csoport működött világszerte). 2001. 09. 11. után a Nyugat meghasonlott az iszlám megítélésében, s a feloldást a „radikális iszlám” fogalma hozta (vagyis: az iszlám nem lehet rossz, mert a muzulmánok nagyszerű emberek, tehát a terroristák bizonyára szélsőségesek). Furcsamód — ahogy maga bin Laden megjegyezte — a támadások után sokan tértek át iszlám hitre (Hollandiában többen, mint a megelőző 11 évben), és még többen kezdtek el érdeklődni iránta. Nem számít, mennyire vált erőszakossá az iszlám, hisz’ a kutatások egyértelműen rámutattak arra, hogy a fanatizmus (mint cinikus fricska a nyugati racionalizmus ellen) épphogy növeli annak vonzerejét (az emberi ösztönöket megragadva).
Úgy tűnik, a terrortámadások végeredményben erősítik az iszlám pozícióját a világban. Egyfelől rendelkeznek egy több mint 1,3 milliárdos saját társadalmi bázissal, másrészt — és ez még elképesztőbb — a nyugati társadalmak fiataljai egyre nagyobb számban csatlakoznak szervezeteikhez. E kettő utánpótlással látja el a dzsihádista mozgalmakat. Annak ellenére például, hogy Európában még három nemzedék múltán is átlagosan szegényebbek, aluliskolázottabbak a bevándorlók, és hogy Franciaország lakosságának 7,5 százaléka, míg börtönviseltjeinek 60- 75 százaléka muzulmán, a felmérések szerint a 18—24 éves (nem csak muzulmán) francia fiatalok 27 százaléka kifejezetten szimpatizál az Iszlám Állammal. Társadalomtudósok hada szállt be a terrorellenes küzdelembe (Human Terrain System). Elsőként igyekeznek az ideológiai mozgatórugókat felfedni: hogyan tud a dzsihád egyetlen szisztematikus kulturális ideológiaként hatékonyan terjedni, vonzó, dicsőséges, világmegváltó színben feltűnni ilyen sokak számára?
Dacára annak, hogy sok muszlim az erőszak miatt kiábrándult (és a kereszténységhez fordul), egyértelmű bizonyítékokat találtak arra, hogy az ideológiai vezetésű radikális iszlamizmus a Koránban gyökerezik. Stratégiai kommunikációjukban a szélsőségesek szent könyvüket használják fel az erőszak igazolására. Az ASU Center for Strategic Communication nemrég publikálta több évtizednyi, több ezer extremista szöveg vizsgálatán alapuló tanulmányát. Azt keresték, mely Korán-szakaszokat idézik legtöbbször a szélsőséges felhívások. A toplistát a 4. szúra vezeti, mely a vesztes uhudi csata után íródott. Versei vigasztalóan arra ösztönzik a hívőket, hogy tartsanak ki a küzdelemben, és a tartós nehézségek közt is védjék meg a gyengéket (nőket, gyerekeket) az elnyomó, igaztalan hitetlenek ellen. A 2. leggyakrabban idézett szúra a 3. (szintén Uhud utáni), melynek egy gyakori citált szakasza a 3:139: „Ne legyetek gyengék, és ne szomorkodjatok, hiszen ti kerültök fölénybe, ha hívők vagytok.” Meglepő módon, a sokak által ismert, hagyományosan „kard versének” is nevezett 9:5 szúra („…öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket…”) majdnem teljesen hiányzik a szélsőséges retorikából: nem a meztelen agresszióra, a hitetlenek elleni totális háborúra ösztönöznek tehát, e helyett olyan verseket használnak, amelyek a felszabadulás ígéreteit tartalmazzák.
Mivel ezek a szélsőséges magyarázatok valójában az áldozatvállalásról és szabadulásról szólnak, vigaszt nyújtanak a szenvedésre, és legitimálnak bizonyos muszlim sérelmekre adott (terrorista) intézkedéseket. A szabadulás története kulcsfontosságú a kommunikációban, ezzel szilárdítják meg a közösség hitetlenektől való fenyegetettségéről szóló állítást, valamint ezzel pozicionálják saját magukat egyfajta hős szerepbe. A sztori szerint a főhős (próféta, megváltó, nemzeti bajnok) az, ki saját sorsával irányítja a közösséget, küzd népe létéért, és megszabadítja azt a gonosztól. A szélsőséges kommunikáció gyakran használja ezt a keretet a jelenkori események és a konfliktusok esetében, felszólítva a muszlimokat, hogy vállalják e bajnokszerepeket magukra, környezetüket pedig támogatásukra rendeli. Ezzel hangsúlyozzák annak szükségességét, hogy orvosolják a szégyent, megszentségtelenítést, és fenyegető nem hívők által okozott szenvedést. Tekintve azonban, hogy az iszlám radikalizmus áldozatainak túlnyomó többsége valószínűleg muszlim, meglehetősen visszás a bajnok szerepének elfoglalása.
A résztvevő megfigyelések alátámasztották, hogy az egyedülállóan militáns „kard versé”-vel kapcsolatban a tipikus muszlim válasz az: „Igen, harcolni kell, de ez azokra a hitetlenekre utal, akik megtámadják az iszlámot”. A séma szerint tehát ez a harc gyakorlatilag önvédelem. Egy vizsgálat arra kereste a választ, mit jelent a muzulmán társadalomban „megtámadottnak”, „veszélyeztetettnek” lenni. A széles skálán mozgó válaszok szélsőségei azt állították, hogy veszélynek tekinthető az iszlámra a teljes alávetettség megtagadása; azaz a teljes engedelmesség bármely szintű elutasítása szélsőséges ellenségességet jelent. (Történelmi példák alapján még egy kétséges értelmű verssor vagy dalszöveg is elég indok volt halálos ítéletekhez.) Ez a taktika figyelemre méltóan sikeres az iszlámban, és a több mint ezer éves vérontás ellenére követői meg vannak győződve arról, hogy Mohamed szelíd, alázatos ember volt, aki soha nem ártott senkinek, arra tanítva híveit, hogy békében éljenek mindenkivel, aki nem üzent hadat nekik.
A University of Michigan antropológusa, Scott Atran, az európai kultúra és a terrorista szervezetek közti kapcsolódási pontokat tanulmányozva úgy találta, hogy az Iszlám Állam (ISIS) számára létfontosságú a nyilvánosság, mely kettős célt szolgál. Egyrészt egy kevesek által ismert szervezet így egy csapásra a világ fókuszába került (elhalványítva akár nagy történelmi eseményeket), másfelől lenyűgözi a közönséget hátborzongató látványaival, hogy terrorizálja az embereket. Ez a színház alakította át az al-Kaidát egy jól képzett, erőszakos, szélsőséges kis csapatból fiatalos társadalmi mozgalommá, ami sok ezer, a nyugati diaszpórában élő, elégedetlen muszlim bevándorlót és sok más, gazdaságilag és politikailag frusztrált embert vonz. Az ISIS erőszakának töltete a „nagyszerű, dicsőséges terror”, az erő, a végzet fennköltsége. A nyugati önkéntesek többnyire fiatalok, életük átmeneti szakaszában (bevándorlók, diákok), akik épp elhagyták otthonukat, és keresik új identitásukat. Az esetek többségében nincs hagyományos vallási neveltetésük, inkább „újjászületettek” a vallásban. Nem is annyira a Korán vagy a vallási tanítások inspirálják őket, mint inkább az izgalom és a cselekvésre buzdítás, amely ráadásként dicsőséget és maximális megbecsülést ígér.
Atran szerint a dzsihád egy egalitárius, az esélyegyenlőséget szem előtt tartó munkáltatóhoz hasonlít: testvéri, gyorsan előretörő, fenséges és vagány. Magában rejt mindenfélét, ami hiányzik az elcsigázott, fáradt demokratikus, liberális világból (különösen a társadalom peremén, ahol az európai bevándorlók elsősorban élnek). Sok fiatal csak „vakációzni” érkezik az iskolai szünetekben, mintha egy túlélőtáborba vagy tréningre menne. A meztelen erőszak, a halál és pusztítás (például a lefejezések) nyílt bemutatása pedig diadallá változtatja a terrort. A legtöbb társadalomnak vannak „szent értékei”, amelyért az emberek képesek harcolni és meghalni (kompromisszumok nélkül). 1776-ban például az amerikai telepeseknek volt a legmagasabb az életszínvonala a világon, nem a gazdaságpolitika, hanem a „szent jogok” miatt, melyeket készek voltak akár életükkel is szolgálni.
Ma a nyugati ember önmagának, öncélokért él, nincs becsatlakozva egy univerzális történelembe, nem hajtja egy egyetemes cél. Ráadásul igencsak megkoptak az évezredekig kitartó általános emberi értékek és eredmények (mint például gyerekeket nevelni, dolgozni, megtartani a hitet, patriotizmus). Így elveszett az emberi küldetéstudat, az óriási, globalizált földön a modern ember egyedül marad, magányosan, és nem képes elérni semmi „számottevőt”. Ezzel szemben — Atran szavaival — „három csavargónak” (a Charlie Hebdo merénylőinek) sikerült egy egész hétre megszereznie a világ figyelmét, és mozgósítani egy országot. Az Iszlám Állam közvetlenül nem rendel el kommandós műveleteket, nincs toborzásra szorulva, csupán így szól: „Hé, srácok, itt vannak az eszmék, itt a dolgok, amiket utálunk, itt a megfelelő célpontok, itt az összeszerelési útmutató, hogyan készíts házi bombát. Menj, és csináld magad!” Egy halálos küldetés szolgálatában különösen a fiatal férfiak élik meg azt, hogy egy nagy folyamat részei, egy közösség hősei. A dzsihádon keresztül bárki bárhonnan leteheti névjegyét a legerősebb országokkal és hadseregekkel szemben.
Sok szimpatizáns közül szerencsére viszonylag kevesen hajlandóak valóban elkövetni egy terrorcselekményt. Atran potenciális és elítélt elkövetőkkel készített interjúi azt mutatják, hogy a terroristák általában nem azért követik el tettüket, mert rendkívül bosszúállók, szegények, műveletlenek, iskolázatlanok lennének, vagy radikális agymosásban részesültek volna. Hétköznapi emberek ők, akik általában jobb módú és jobban képzett tagjai közösségüknek. Általában a család és barátok révén lépnek a terrorizmus útjára: a lakókörnyezetben, iskolákban, munkahelyeken, focipályákon, gyorséttermekben és egyre inkább online chatszobákban találkozva a lehetőséggel. S amikor a vélt igazságtalanság összekapcsolódik egy kiábrándult személy törekvéseivel, az erőszak megoldásnak tűnhet. Az iszlám tudományok professzora, Akbar Ahmed szerint a mások felé való erőszak alapja a túlzott, sőt már-már megszállottságig fokozódó csoporthűség. Az erőszak hajtóműve a becsület manapság veszélyesen kétértelmű fogalma és a becsületvesztés még veszélyesebb ideája. Úgy vélik, mások megalázásával fenntartják saját megbecsültségüket.
An-Navavi „Negyvenes”-ének 34. szakasza ekként szól: „Valaki közületek megvetendő dolgot lát, változtassa azt meg kezével; ha ez nem volna hatalmában, úgy nyelvével; ha erre sincs hatalma, úgy szívével.” Ez a vallás leggyengébb nyilatkozása (azaz minimum követelménye).
A dzsihád lényegében azt mondja az embereknek: „Te periférián vagy, senki sem törődik veled, de nézd csak, mi mit tehetünk! Meg tudjuk változtatni a világot!” És tényleg. Ez elég jó költség—haszon arány a rosszfiúknak. A nyugati társadalmak könnyű, súlytalan élete egyelőre nem versenyképes ezzel a számos igényt kielégítő, kétarcú lelki összetartozással. Ezért hosszú távon a legfontosabb terrorellenes intézkedés, hogy gondoskodjunk saját működő közösségeinkről, inspiráló alternatív hősökről, reményekről.