Mérsékelt vagy passzív iszlám?

A politikai korrektség jegyében illendő és divatos manapság arra hivatkozni, hogy az iszlamizmus (iszlám fundamentalizmus, radikális iszlám) csak elenyésző kisebbsége a muszlim vallásnak, amely valójában „a béke vallása”; és hogy a mérsékelt muszlimok óriási többségben vannak a fegyveres harcot hirdetőkkel szemben. A Koránt és a hadíszokat valamennyire ismerő ember elcsodálkozik azon, hogy e nézet magas rangú politikus hirdetői, szaktanácsadóik és a média hangadói vajon valóban ennyire tudatlanok-e, vagy szándékosan vezetik félre a nyugati társadalmat. Az Iszlám Állam (ISIS) új jelensége azonban egyre jobban ellehetetleníti már ezt az illuzórikus propagandafilozófiát.

Amellett, hogy egy másfél milliárd embert számláló vallásnak még egyszázaléknyi, elenyésző kisebbsége is tizenötmillió embert jelentene — ami fegyveres harcosból nem éppen kevés —, a probléma ennél sokkal mélyebb: a Korán és a klasszikus muszlim Koránértelmezés lényegi tanítása a fegyveres harc a „hitetlenek” ellen, amely addig tart, amíg az egész világot erőszakos úton áttérítik az iszlám vallásra. E vallás alapszövegei és a dzsihádisták gyakorlata között szükségszerű összefüggés áll fenn — ami sem a kereszténység, sem a judaizmus (sem a buddhizmus, sem a hinduizmus, sem a taoizmus stb.) esetében nincs így.

A Korán, az iszlám legszentebb és legalapvetőbb könyve sokat beszél a dzsihádról. Ez a kifejezés Mohamed fegyveres harcaival kapcsolatban merül fel először, és a korabeli, még törzsi bálványaikat imádó, rendkívül harcias arab törzsek szokásaiból ered. E kicsiny törzsek között az állandó háborúzás volt a normális állapot, amelyet teljesen törvényesnek és elfogadottnak tekintettek. Mohamed ugyanezen a módon alapította meg hódító vallásos birodalmát a mai Szaúd-Arábia területén. Mohamed halála után nyolcvan évvel a muszlim seregek már átlépték a Gibraltárt, miután meghódították egész Észak-Afrikát. Csak Martell Károly állította meg őket végül — Dél-Franciaországban.

Fontos tudni, hogy az iszlám vallás alapvető tanítása a vallás és a politikai állam abszolút egyesítése, tehát a modern demokratikus (és protestáns keresztény eredetű) elv, az egyházak és az állam szétválasztása elvének homlokegyenest az ellentéte. Az iszlám lényegéhez tartozik az a hitvallás, amely szerint az igaz hitet és erkölcsöt az államhatalomnak erőszakszervezeteivel kötelessége teljes egészében fenntartani és terjeszteni. Az iszlám hit nem képzelhető el iszlám állam nélkül: legfőbb törekvése az ilyen állam létrehozása. Ez a tanítás nem burkoltan, hanem deklaráltan van jelen az iszlám hitben.

A Korán ellentmondásos kijelentéseket is tartalmaz a dzsiháddal kapcsolatban. Az egyik helyen csak önvédelemként engedélyezi, mondván: „harcoljatok Allah útján azokkal, akik harcolnak ellenetek, de ne kövessetek el agressziót, mert Allah nem szereti az agresszorokat” (2.190); ám ennek már Mohamed hódító hadjáratai is megadják cáfolatát.  Szintén a Korán ezt is tanítja: „Amikor a szent hónapok elteltek, mészároljátok le a bálványimádókat mindenütt, ahol megtaláljátok őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk…” (9.5), és: „Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban és az Utolsó Napban, és nem tiltják, amit Allah és Küldöttje megtiltottak, akik nem gyakorolják az igazság vallását, és azok közül valók, akiknek a Könyv adatott [ez a zsidókat és a keresztényeket jelenti!], amíg nem fizetnek sarcot és meg nem alázkodnak!” (9.290)

A klasszikus Korán-magyarázat nem az önvédelmi jellegű, hanem a hitetlenek ellen folytatandó feltétlen harc irányába vitte tovább a fenti elveket. Ennek köszönhető, hogy egyetlen évszázad leforgása alatt az iszlám birodalom Nyugaton Spanyol ország északi határáig, Keleten pedig az Indusig terjedt. A dzsihád eszméjének kifejlődésében egyébként egyértelmű szerepe volt a bizánci kereszténység vallásháborús gyakorlatának és az ezt megalapozó ágostoni teológiának.

A dzsihád klasszikus tanításának lényege, hogy egyetlen iszlám állam van, amely uralkodik az „ummá”-n, vagyis a különböző nemzetiségű, már iszlám hitre térített emberek egész közösségén. E közösség, az ummá kötelessége folyamatosan szélesíteni, kiterjeszteni az iszlám állam határait háborúk révén, hogy a lehető legtöbb ember kerüljön annak uralma alá. A végső cél: az egész Földet az iszlám uralma alá hajtani, és teljesen kiirtani a „hitetlenséget”. Ezt fogalmazza meg a legismertebb dzsihádrészlet: „Harcoljatok ellenük addig, amíg már nincs többé kísértés, és Allah hite nem győz; akkor viszont már nincs több ellenségeskedés, csak az igazságtalanok ellen. Allah azokat, akik javaikat és életüket harcban kockáztatják, az otthonülők fölé emelte. Ha hitetlenekkel találjátok szembe magatokat, fejet leszegve küzdjetek, míg öldöklést nem rendeztek közöttük; majd fűzzétek szíjra a bandát. S azután vagy kegyelem [a megtérőknek], vagy eladás, amíg a háború le nem tette terheit. Azokat, akik Allah útján hulltak el, sosem viszi ő téves úton. Ő vezeti őket, szívükbe békét hoz, és a Paradicsomba viszi majd be őket, amelyet megismertet velük.” (47. fej.) Az állandó terjeszkedés, a dzsihád közös, mindenkire érvényes kötelesség, amelyet akkor teljesítenek, ha meghatározott számú személy vesz részt benne. Ha ez nem történik meg, az egész ummá vétkezik! Hogy a dzsihád szüntelen fenn legyen tartva, az iszlám vezetőnek évente legalább egyszer támadást kell indítania a birodalommal szomszédos valamelyik terület ellen. A védekező jellegű dzsihád esetében pedig minden fegyverfogható férfi számára kötelező a hadviselés. Például az Izrael ellen folytatott dzsihád iszlám értelmezésben nem terjeszkedő, hanem ilyen, önvédelmi jellegű. Szigorúan véve minden, valaha már egyszer muszlim uralom alatt álló terület visszafoglalása a védekező dzsihád törvénye alá tartozik — tehát Pécs, Eger és Buda visszafoglalása is elvileg minden fegyverfogható muszlim férfi számára kötelező lenne. De ne adjunk veszélyes ötleteket.

A leigázott népek számára két lehetőség van: áttérés az iszlám hitre, vagy — amennyiben saját vallásukat akarták tovább gyakorolni — sarcfizetés. Ez az utóbbi engedmény azonban csak a Könyv Népeire, a zsidóságra és a kereszténységre vonatkozott (jóllehet a gyakorlatban más vallásokra is alkalmazták). Ha az iszlám vezető szükségesnek tartotta, békét köthetett az ellenséggel. A béke azonban — legalábbis egyes törvénymagyarázó irányzatok szerint — nem tarthat hosszabb ideig tíz évnél. Ez azért fontos, nehogy a dzsihád eszméje feledésbe merüljön. Mivel az iszlám az igazság fenntartása biztosítékának az iszlám államhatalmat látja, ezért a dzsihád nem periférikus és elhanyagolható, hanem lényegi része tanításának.

A dzsihád egyik legerőteljesebb ösztönzője az iszlám tanítása a mártírságról. Eszerint, aki ilyen harcban esik el, az egyenesen a Paradicsomba jut — s ott sem akármilyen helyre kerül. Egy Mohamednek tulajdonított tanítás szerint ugyanis „a Paradicsom száz szintből áll, s ezek között kettőnként akkora köz van, mint a Föld és a menny között”. A mártírok egyenesen a legfelsőbb szintre, közvetlenül Allah trónjához kerülnek. Kikerülik „a két ítélő angyal” próbáját, s ezzel együtt az iszlám „purgatóriumot” is, mert „már megpróbáltattak a fejük felett suhogó kardok által”; „a Paradicsom kapuja a kardok árnyéka alatt nyílik” — mondják máshol a „szent” iratok. Ezenkívül egyedül a mártíroknak van megengedve, hogy visszatérjenek a Földre, azzal a céllal, hogy ismét mártírhalált haljanak; továbbá teljesen megszabadulnak bűneiktől, s még Mohamed közbenjárására sincs szükségük; a próféták után a második — egyesek szerint harmadik — legmagasabb pozíciót töltik be az örökkévalóságban. Maga az „iszlám” szó is az Allahnak való teljes, önfeláldozó alávetettséget jelenti, s a mártírság eszménye összefügg az eredetről szóló tanítással is, amely szerint Ábrahám nem Izsákot, miként azt a Biblia tanítja, hanem Ismáelt készült feláldozni a Morijja hegyén, s ezt Ismáel maga is örömmel várta, és teljes alávetettségben készült erre a halálra.

A dzsihád meghirdetésének idején a muzulmán lakosság köreiben mindig vallásos iratok keringenek, amelyek a Koránból és a hadíszokból (fentebb is idézett szent kommentárirodalom a kalifák korából) származó idézetekkel buzdítják harcra a lakosságot, a mártírság eszményét felmagasztalva.

750 után az ummá politikai egysége mind a mai napig tartóan felbomlott a kalifátus öröklésével kapcsolatos vitában. Ez elvileg problémát jelentene, ugyanis a dzsihádot elméletileg csak az egységesen elfogadott iszlám vezető (a kalifa) hirdetheti meg. Paradox módon azonban ez a megosztottság nem a dzsihád elhagyásához vezetett, hanem ahhoz, hogy a regionális vezetők a szent háború meghirdetésével igyekeztek legitimitásukat kiterjeszteni és megerősíteni. A regionális háborúzásokhoz is elegendő volt a másik iszlám vezetőt valamilyen eretnekségen rajtakapni, s a dzsihád meghirdetése máris jogszerűvé vált.

Ugyanezen a módon hirdetnek harcot ma a fundamentalista iszlám vezetők azok ellen a törvényes, „elvilágiasult” muzulmán politikusok, állami vezetők és egyszerű emberek ellen, akik — nos, akik szigorú értelemben véve valóban elhagyták az eredeti iszlám alaptanításokat. Mivel nem töltik be az iszlám törvényt: a dzsihád folyamatos fenntartását, hitetleneknek minősülnek, akik nem az iszlám államot és törvényeit szolgálják, ezért minden hithű muzulmán személyes kötelessége a fegyveres harc ellenük.

Az ummá újraegyesítését munkálják és szorgalmazzák a pániszlám mozgalmak és szervezetek. Az iszlám országok felszabadulása a gyarmatosító hatalmak alól századunk második felére új helyzetet teremtett azzal, hogy az újraegyesítés elvi lehetőségét legalábbis e vonatkozásában lehetővé tette. A pániszlám mozgalmak természetesen összefüggésben állnak a fundamentalistákkal is. Egyelőre azonban az egyes irányzatok és a vezetők torzsalkodásai, továbbá más tényezők miatt a nagy iszlám birodalom feltámadása szerencsére még várat magára — de meddig? Főként iráni—szír vezetéssel igen erőteljesen dolgoznak helyreállításán.

Új helyzetet teremtett az Iszlám Állam (ISIS) létrejötte azzal, hogy vezetője önmagát kalifának nyilvánította, és hívei is annak ismerik el, így a muszlim vallásjog szerint már teljesen legitim módon hirdetheti meg a dzsihádot.

Valóban létezik a dzsihád „spirituálisabb” értelmezése is az iszlám teológiában, azonban csak a későbbi és elvontabb fejtegetésekben. A Koránban és az iszlám törvénykönyvekben mindenkor a fegyveres harcra vonatkozik. A „békésebb” változatai is a hit terjesztésére vonatkoznak: „a nyelv dzsihádja”, „a toll dzsihádja”. Úgy tűnik azonban, hogy ezek inkább kiegészítői a fegyveres harcnak, semmint helyettesítői. Egyedül a szúfi misztikusok feltétlenül békepártiak, mivel a dzsihád eszméjét allegorikus módon önmaguk legyőzése - ként értelmezik. Ők azonban valóban elenyésző kisebbségben vannak, és ezen „eretnekségük” miatt maguk is céltáblái az iszlamista harcosoknak. Beszélnek a „nagyobb dzsihádról” is, amely alatt az Én legyőzését, a teljes alávetettség önmagunkban való megvalósítását értik. Ám ez a fogalom nem ellentétes a „kisebb dzsiháddal”, a harccal, hiszen az alávetettség Allah törvényeinek való engedelmességet jelent, s így mind a háborúzásra, mind a mártírságra buzdít. „Tőle van az öröm, a szenvedés azonban ő maga” — mondja Allahról egy mártírságra ösztönző irat.

Rendszeresen felmerül az az érv az iszlámmal kapcsolatos mai vitákban, hogy a másik két monoteista vallásnak, a judaizmusnak és a kereszténységnek is volt hasonló, militáns korszaka — idővel majd az iszlám is, mint a legfiatalabb a három közül, majd kinövi e gyermekbetegségét. Azon kívül, hogy ez több száz évet venne még igénybe, az érvelés maga sem teljesen áll meg, ugyanis a mózesi Törvény ilyen tartalmú parancsai nem egy, az egész világot meghódítani akaró terjeszkedő háborúra, hanem egy honfoglaló jellegű háborúra szólítanak fel, amely bizonyos korszakában valamennyi nemzetet jellemzett. Később — főleg végül a Szentföld elvesztése után kialakult judaizmusban — a Tóra zsidó kommentátorai határozottan a feltétlenül békés együttélés irányában vitték tovább az Ószövetség értelmezését. A Talmud egyik alapvető elve a diaszpórában élő zsidók számára, hogy „a befogadó ország törvénye a törvény” (díná de-málkhutá díná), ami azt mondja ki, hogy államigazgatási és jogi kérdésekben a mózesi parancsok teljesítése mindig alá van rendelve a zsidókat befogadó ország saját törvényeinek, és a zsidókat csak a magánéletet szabályozó erkölcsi és rituális tórai parancsok kötelezik. Egyszerűbben szólva: egy mégoly vallásos magyar zsidónak nem szabad házasságot törnie vagy megszegnie a szombatot, de ha ez mégis előfordulna, a hitközség nem ítél heti őt halálra, mivel ezt a magyar törvények nem teszik lehetővé. A muszlim bevándorlóknak a radikális iszlám szerint el kell érniük a saría bevezetését a befogadó államokban mindenkire nézve kötelezően — ezzel szemben a zsidó hit szerint a Tóra soha nem volt és nem is lesz kötelező a nem zsidó népekre (még a várva várt messiási uralomban sem).

A kereszténység történetében felmutatható cezaropápizmus, államegyháziság, inkvizíciós és vallásháborús gyakorlat szintén nem hozható közös nevezőre a dzsihád muszlim tanításával. E kettő között a döntő különbség az, hogy a kereszténység alapszövege, az Újszövetség kifejezetten békepárti, sehol nem szólít föl a keresztény hit fegyveres vagy államhatalmi eszközökkel történő terjesztésére vagy megvédésére. A kereszténységben ez a gyakorlat az alapszövegtől való elszakadás következménye volt, ezért a valódi keresztény fundamentalizmus (amit nem szabad összetéveszteni a keresztény integrizmussal!), amely az Újszövetséghez való visszatérést hirdeti, szükségképpen éppen a békés eszközökhöz tér vissza. Az iszlámban azonban az alapszövegek maguk igénylik lényegileg a fegyveres harcot, ezért a muszlim fundamentalizmussal nem az az alapvető baj, hogy fundamentalista, hanem az, hogy muszlim.

Mindezek fényében mit kezdjünk a „mérsékelt iszlám” oly sokat hangoztatott fogalmával? Mérsékelt muszlimnak csak azt lehet nevezni, aki nyilvánosan deklarálja elhatárolódását a radikális, fegyveres iszlamizmustól — mert a „vétkesek közt cinkos, aki néma” —, és állhatatosan küzd azért, hogy vallásának többi követője is ezt tegye, vagyis hogy az iszlám átalakuljon egy erőszakmentességet hirdető hitté. Ehhez azonban a Korán és a hadíszok valamennyi fenti tanítását, ha nem is tagadja meg, végérvényesen allegorikus, átvitt értelemben kell értelmeznie. (Az, hogy az egységesen elfogadott kalifa hiánya sok muszlim tanító szerint jelenleg nem teszi törvényessé a dzsihád meghirdetését, nem elegendő, hiszen ez csak ideiglenes erőszakmentességet jelent, ami azonnal véget ér, mihelyt egységesen elfogadott vallási vezető lép fel — ez pedig így nem mérsékelt iszlám, hanem csak „fegyverszünetben élő” iszlám lenne.) Az így gondolkodó, és ezt nyilvánosan is vállaló muszlimok azok, akik jelenleg elenyésző kisebbséget képviselnek az iszlám vallás másfél milliárdos tömegében, maguk is vállalva az iszlamistáktól való halálos fenyegetettséget.

Ezért a jelenleg fegyveresen nem aktív muszlimok, mindazok, akik nem határolódnak el radikálisan a radikális iszlámtól, helyesen legfeljebb passzív muszlimoknak nevezhetők (lásd a mellékelt statisztikákat). Hallgatásuk érthető, ám mégis többértelmű. Érthető, mert maguk és családjaik is állandó halálos veszélynek vannak kitéve, ha szavukat nyíltan felemelik erőszakos hittestvéreik ellen. Mégis több értelmű, mert a támadó dzsihád kötelezettsége — mint fentebb láttuk — akkor is teljesül, ha az ummának csak egy bizonyos százaléka vesz részt a fegyveres harcban. Nem tudhatjuk tehát, hogy a békében élők, ám hallgatók szívében valójában mi van: azért békések, mert a hódító dzsihád nélkülük is teljesül, így ők sem élnek „bűnben”; vagy azért, mert titokban nem értenek egyet az erőszakkal?

A helyzetet még tovább nehezíti, hogy az iszlám megengedi a harc érdekében a hitetlenek megtévesztését, a kettős beszédet, a hazugságot irányukban — hiszen maga Allah is megtéveszti őket (az iszlám a totális eleve elrendelésben hisz, és teljes mértékben tagadja a szabad akarat, illetve a szabadság létezését: Allah dönt mindenről, arról is, ki lesz jó, ki rossz, ki üdvözül, ki kerül a gyehennába, így a hitetlenek nem azért hitetlenek, mert ők így döntöttek, hanem mert Allah eleve erre rendelte őket, és ő maga téveszti meg őket). Ebből fakadóan elég nehéz a világos kommunikáció a nyugati ember és a hallgatag muszlim tömeg között.

A legvalószínűbb persze, hogy rengeteg muszlim éppúgy nem veszi túl komolyan, és nem is igazán ismeri a vallását, mint ahogy ez a kereszténységben, a zsidóságban és a többi vallásban is megvan. A legtöbb ember egy szerűen csak szeretne normálisan és jó körülmények között élni a szeretteivel, és igyekszik távol tartani magát a spirituális témák körüli, vérre menő háborúzásoktól, függetlenül attól, hogy deklarált vallásának alapszövegei mit tanítanak. Alighanem a hallgatag, passzív muszlimok túlnyomó többsége ilyesféle állapotban van — de saját, jól felfogott érdekében tartózkodik ennek nyílt hangoztatásától, miközben maga sem tudja, mi lehet végül is az igazság, és gondolkodásmódja, érzülete, beállítottsága ki van szolgáltatva civilizációja, kultúrája, közege és annak médiája erőteljes befolyásának.

A nyugati politikai vezetők és médiumok pedig valószínűleg nem buták és nem is tudatlanok. Szakértő titkosszolgálati tanácsadóik vezetését követve ezért nem a tényeket közlik az iszlám belső természetéről, hanem afféle beszédaktust (speech act) gyakorolnak: szavaikkal nem feltárni igyekeznek a valóságot, hanem átalakítani. Ha ugyanis őszintén beszélnének az iszlám erőszaktanításokban folyamatosan és kikapcsolhatatlanul ketyegő időzített bombákról, azzal e hatalmas passzív muszlim tömeget a radikalizálódás irányába terelhetnék, amelynek beláthatatlan következményei lennének a világ állapotára nézve. Ezért érthető, hogy a világpolitika befolyásos alakítói nem lehetnek teljesen őszinték, hiszen felelősségük óriási, és ki vállalhatná egy másfél milliárdos tömeg háborús felszítását? A hivatalos nyugati kommunikáció ezért a muszlim közösség megosztására, a passzív tömeg pacifikálására, az iszlám megbélyegzésének elkerülésére törekszik. A kérdés csupán az, hogy az időhúzáson túl ez mennyiben vezethet igazi megoldáshoz. E cikk — érthető okokból — névtelenségbe burkolózó szerzője mögött azonban nem áll hatalom, ezért megengedhette magának az őszinteséget. (Munkatársunktól)