Ébredés
Nem pünkösdi pünkösd
„Ha nincs ébredés, annak egy oka van: hajlandók vagyunk nélküle élni.” – Leonard Ravenhill
Erlo Stegen eljutott odáig, ahol már nem volt hajlandó. Élhette volna a történelmi protestáns egyházvezetők tisztes polgári életét, de ő látni akarta az egyszerű bibliai kijelentés valóságát – mégpedig a hatvanas évek Dél- Afrikájából nézve itt és most –, miszerint Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
Noha a búr történelmi felekezetek tradícióiban a természetfeletti erő-megnyilvánulások nemigen kaptak teret, a klasszikus pünkösdi és a karizmatikus mozgalom nyomvonalától függetlenül is modern kori pünkösd köszöntött be a zulu és khosza bennszülöttek körében. Stegen pásztor erről szóló bizonysága hangnemében — önmagával és az egyházzal szemben is —, bizonyos kálvini szigort idéz, ám a fejlemények őt igazolják.
Neveltetése folytán az istentiszteletek látogatása az 1935-ben Dél-Afrikában, Durban közelében született Erlo számára az élet szokványos része volt, de az öt fiútestvér csak a szülői kényszernek engedve járt gyülekezetbe. Párkapcsolatokat hajszoló barátaival ellentétben ő inkább az „első a pénz, a többit majd később” elvet vallotta, alig várva, hogy felnőjön, és „kiszórja az életéből ezt a vallásos kacatot”. Ám egy vasárnap Isten közbeavatkozott: ráébresztette arra, hogy szüksége van Jézusra, aki megszabadíthatja bűneitől. Imádkozni kezdett, de az élete nem lett más. Viszont mindinkább tudatosodott benne, hogy elveszett bűnös — annak ellenére, amit imáiban mond, és annak ellenére, hogy gyülekezetbe jár. Végül — még mindig nagyon fiatalon — átadta az életét az Úrnak, és mindinkább elmélyedt a Szent - írás tanulmányozásában. Az egyik igehely, ami különösen mély hatást gyakorolt rá, a János 15:7 volt: „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek!” „Itt valami nagyobb gazdagság van, mint amit a pénz nyújthat — gondolta —, sőt nagyobb bárminél, amit a világ adhat.”
Röviddel ezután az evangélium prédikálására is elhívást kapott, ezt azonban visszautasította — a felmenői között nem akadt egyházi szolgálatban álló férfi, és a szűkös anyagi lehetőségekkel kecsegtető pálya nem vonzotta. „Isten, ezt az árat nem tudom megfizetni, túl sokat kérsz” — mondta imáiban. Mint fogalmaz, a következő tizennyolc hónapban megjárta a poklot, mire megtanulta a leckét: „az engedetlenség ára ezerszer nagyobb, mint az engedelmességé”.
Végül így imádkozott: „Rendben van, Uram. Prédikálni fogom az evangéliumot — egy feltétellel: nem akarok olyan prédikátor lenni, aki vasárnaponként egy-két óra hosszat szórakoztatja az embereket, s aki csak kereszteli, esketi és eltemeti őket. Ennyi nem elég. Olyan prédikátor akarok lenni, aki az igazságot hirdeti — én nem akarok gyülekezetesdit játszani! Ehhez túl nagy árat fizettem.”
Jézus másik mondása sem hagyta nyugodni: „Bizony, bizony mondom néktek: aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyám - hoz megyek.” Átkutatta a négy evangéliumot, hogy lássa, mi mindent mondott és tett Jézus. Gyakran napokig töprengett ezen a versen, még álmaiban is ezek a szavak csengtek a fülébe. „Lehetséges ez?” — kérdezte magától. „Rám is vonatkozik? — elvégre igenis hiszek az Úr Jézusban!” Végül elfogadta Jézus szavait, nem tehetett mást. Mindenkinek szól ez az ígéret, aki Őbenne hisz; tehát neki is. Neki is tennie kellene, amit Jézus tett, és nem csak azt — azoknál nagyobbakat is. Nem azért, mert ő különleges, hanem mert Ő az Atyához ment.
Ezután rendkívüli dolog történt: az Úr megmutatta neki, hogy nemcsak a fehéreknek, hanem a fekete zuluknak is hirdetni fogja az evangéliumot. Megtérése előtt azon a véleményen volt, hogy a zuluk nem érnek fel velük, fehér emberekkel. Addig el sem tudta képzelni, hogy a feketéknek is lehetnek ugyanolyan érzéseik és gondolataik. Megvetette őket, és sohasem fecsérelte az idejét arra, hogy megtanulja a nyelvüket. Végül Jézus iránti szeretetétől indíttatva legyőzte a viszolygást, és indulásra készen állt.
Harc a sötétség erőivel – Isten ereje nélkül
Teljes szívből hirdetni kezdte az Igét. Megmondta a zuluknak: „Térjetek meg, és változtassátok meg az életeteket! Ha nem teszitek, úton vagytok a pokol felé!” Így feleltek: „Hallottuk, amit mondtál, de valamit meg kell értened: a kereszténység a fehér ember vallása. Nekünk, zuluknak megvan a magunké. Te keresztény vagy, mert az őseid is keresztények voltak. Ha egy zulu családban születtél volna, olyan lennél, mint mi.”
„A kereszténység jó — folytatták —, és sok hasznot húztunk a nyugati civilizációból. Templomokat és iskolákat építettetek nekünk, de számunkra a kereszténység nem elég. Ragaszkodni kívánunk a tradícióinkhoz, meg akarunk maradni az ősök imádásánál. És ha keresztények vagyunk is, a beteg gyerekünket el kell vinnünk a varázslódoktorokhoz, hogy kiderüljön, miért betegedett meg, és ki mondott rá varázs - igét, hogy megbetegedjen.” Ezután tovább sorolták az érveket, hogy miért is nem látnak alternatívát a kereszténységben az okkult tradícióikkal szemben. Erlo igyekezett megértetni velük, hogy az ősök imádása démonikus gyakorlat, amire semmi szükség, ha Jézus ott van az életükben. Erre a maguk módján elmagyarázták neki, hogy a kereszténység számukra olyan, mint a tűzre öntött víz: kioltja ugyan a lángokat, de az izzó parázs megmarad. Ezért meg kívánják őrizni ősi tradícióikat, melyek véleményük szerint a dolgok gyökeréig hatolnak. Erlo minden kísérlete hiábavaló volt, hogy meggyőzze őket: ha Jézus a szívükben él, az elég!
Egy nap buzgón imádkozott bölcsességért, majd az Ószövetségnél kezdve bibliaversek egész sorát állította össze igen gondosan, hogy bebizonyítsa a zuluknak: Jézus nem csupán a fehér ember Istene — Ő mindenkiért meghalt, majd feltámadt és felment a mennybe.
A zuluk figyelmesen hallgatták. Beszéde végeztével egy öregasszony lépett hozzá.
„Mfundisi (pásztor), igaz, amit elmondott nekünk?” — kérdezte.
„Igen” — felelt a prédikátor.
„Jézus, a fehér ember Istene valóban él, ahogy mondta?”
„Igen!”
„Olyan boldog vagyok, hogy találtam valakit, aki az élő Istent szolgálja! Van egy felnőtt lányom, aki megőrült. Beszélne kérem az Istenével, hogy meggyógyítsa őt?”
Nem tudta, mit feleljen, csúnyán lépre ment. Itt ez a primitív észjárású bennszülött — gondolta —, ha legalább minimális teológiai intelligenciával rendelkezne, egy jól irányzott kérdéssel kivághatná magát: „Biztos vagy benne, hogy meg kell gyógyulnia a lányodnak; hogy ez Isten akarata? Nem lehet, hogy ez a te kereszted, amit hordoznod kell?” Vagy: „Vajon az az isteni időzítés, hogy most kellene meggyógyulnia?” Hiszen a Biblia beszél ilyen problémákról, mint a keresztünk, amit magunkra kell vennünk, és az Úr által elrendelt időpontokról is. Ám ha mindezt el akarná magyarázni, csak összezavarná ezt az együgyű teremtést!
Nem visszakozhatott — az üzenet elhangzása után már Jézus és az evangélium hitele forgott volna kockán.
Hazavitte őt az asszony, ahol rettenetes látvány fogadta. A kunyhóban egy lány ült a földön, a karjait a tartóoszlophoz drótozták. Lágyabb anyaggal nem lehetett kikötni, mert leszaggatta magáról, aztán fölforgatta a környéket. Olyan vadul rángatta magát, hogy a fémhuzal mélyen a húsába vágott, a testét vér, friss sebek és forradások borították. Három hete egyfolytában valami ismeretlen nyelven karattyolt, semmit nem evett és nem aludt. Már a szerencsétlen anya minden jószága a varázslódoktorokhoz vándorolt — és Erlo azt mondta: „Jézus a megoldás, ha benne hisztek, az elég!” Tehát tennie kell valamit.
Összehívta a munkatársait: „Nézzétek, évek óta imádkozunk ébredésért, de ez idáig nem jött. Talán ez az a gyufaszál, amit használnunk kell, hogy a tűz meggyulladjon. Ha a lány meggyógyul, végre kitörhet az ébredés, mert őt a főnöktől a gyerekekig mindenki ismeri, az egész törzs, öregek és fiatalok. Milyen hatalmas győzelme lenne a mi Úr Jézusunknak, ha a lány meggyógyulna! Akkor a zuluk fölfognák, hogy Jézus az egyetlen igaz Isten.”
Három héten át éjjel-nappal imádkoztak, miközben a lány mezítelenül ült az ürülékében, fújta a sátáni himnuszait Jézus vérét káromolva, és órákon át a puszta lábával döngette a betonpadlót, mintha kőtörő kalapáccsal akarná szétverni valaki.
A lelkész az ideg-összeroppanás szélére került. Nem értette a dolgot — azt tették, amire a Biblia tanít, mégsem működött. Amit tapasztaltak, az meghazudtolta az elméletet. Úgy érezte magát, mint az evolucionisták, akik a legprecízebben ki tudják fejteni nézetük összes részletét, de a hiányzó láncszemek azt mégis megingatják. Erlo is így érzett a maga meggyőződését illetően: az elmélet hibátlan, de a gyakorlatban nem működik.
Most mihez kezdjen? Azon a vidéken mindenki tudta, hogy ezért a lányért imádkoznak a keresztények. Hallották, hogy ezt prédikálja: „Ne menjetek a varázslódoktorokhoz, ne áldozzatok ökröket és kecskéket a szellemeknek! Jézus a válasz minden problémára, gyertek Őhozzá!” Teljes erejükből kiáltották: „Ó Isten, itt nem a mi jó hírnevünk forog kockán! Az emberek nem azt fogják mondani, hogy felsültünk — azt fogják mondani: kudarcot vallott az ő Jézusuk!” Ám úgy tűnt, bereteszelték fölöttük a mennyet, és nem kapnak választ az imáikra. Végül feladták, és a lányt visszavitték az anyjához.
A prédikátoron a pszichológiában kognitív disszonanciaként ismert jelenség tünetei ütköztek ki — amikor a megismerés különböző, ez esetben teológiai és tapasztalati síkjai eltávolodnak egymástól, az zavart idézhet elő, különösen az egyenes gondolkodású embereknél.
„Ó Isten — könyörgött —, küldj engem valahova máshová! Többé nem állhatok oda ezek elé az emberek elé, hogy prédikáljak nekik! Őszintének kell lennem hozzájuk. Egyszerűen nem tudok kiállni amellett, ami nem működik! És magammal szemben is őszintének kell len- nem, mert nekem is van szívem és lelkiismeretem!” Végül is azt nem mondhatta, hogy nincs Isten, hogy a fehér ember vallása fabatkát sem ér. A legjobb lenne odébbállni máshová.
Attól kezdve képtelen volt hinni abban, hogy a Biblia Isten Igéje, és hogy minden igaz benne. Már lehetségesnek tartotta, hogy a Szentírás bizonyos részei igazak, más részei viszont nem. Mindent elutasított, ami nem egyezett a tapasztalataival és az észjárásával: „Olyan voltam, mint egy bolond, aki a trónszéken ülve ítélgeti, hogy mi igaz és mi nem. Ez ma is legitim — jelentettem ki —, az meg nem az. Ez igaz lehetett kétezer évvel ezelőtt, de ma már nem az. Változott a dolgok állása. Nem várhatjuk, hogy minden igaz legyen a Bibliában.”
Mindezen évek alatt az evangéliumot hirdette, látszólag sikerrel; olykor százával is elfogadták Jézus Krisztust alkalmanként. Csakhogy tudta, az emberek életében nem történik igazán radikális változás. Ezt teológiai fogalmakkal próbálta magyarázni, és a zulukat hibáztatta, amiért túl primitívek, iskolázatlanok. Ha képzettebbek lennének, képesek lennének jobban megérteni az igazságot. Ám volt egy igevers, amin sehogy sem tudta magát túltenni. Egy nap Jézus fogott egy kisgyereket, odaállította a tanítványok közé, és azt mondta: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.” Tudta, hogy gyermeki hitről van itt szó, nem gyerekességről.
Döntően Jézusnak ez a mondása vezetett ahhoz az elhatározásához, hogy minden úgynevezett bölcsességét hátrahagyva gyermeki hittel olvassa a Bibliát. Később a zulukat is bevonta napi két alkalommal: „Fogjuk a Bibliánkat, és engedjük, hogy szóljon hozzánk az Ige! Nem csavarjuk ki és nem fordítjuk el, amit olvasunk, és nem is szedjük ízekre, inkább minden oldalról megvilágítjuk. Figyelmen kívül kell hagynunk a magunk megközelítési módjait és szokásait, egyházi törvényeinket és személyes vallási véleményeinket — pontosan meg kell értenünk, hogy a Biblia mit akar mondani! Valóban abban hiszünk, amit a Szentírás kijelent?”
Új ugar szántása
Az Apostolok cselekedeteivel kezdték, 1966 vége felé járt akkor. A Szent Szellem eljövetelét, melynek révén Jézus tanítványai erőt vesznek, hogy tanúi legyenek, a klasszikus pünkösdi felfogástól eltérően nem karizmatikus, hanem jellemformáló erőhöz kapcsolták, amely képessé teszi a tanítványt, hogy letegye az életét Jézusért. Értelmezésükhöz a Zsidó levél 12:4-ben vélték megtalálni a kulcsot, hiszen a „tanú” szó szerint mártírt jelent: „Mert még végig [szó szerint: vérig, azaz véretek kiontásáig] nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” S ahol nem üldözik halálra Krisztus tanítványát, ott is tanúskodhat így, ha az életével ezt üzeni: „Inkább elszenvedem a halált, mint hogy hazudjak! Inkább meghalnék, mint hogy más férfi feleségével paráználkodjak! Inkább meghalnék, mint hogy lopjak! Inkább meghalnék, mint hogy képmutató vagy gyáva legyek! Inkább meghalnék, mint hogy hűtlen legyek az Úr Jézushoz! Inkább meghalnék, mint hogy bűnbe essem!”
Minél többet tanulmányozták az Apostolok cselekedeteit, annál jobban összetört a szívük. Elérkeztek ahhoz a vershez, ahol Péter, János, Jakab, Fülöp és a többiek összegyűltek imádkozni a felső teremben. Erlóék szemében a keresztények egysége tűnt a legnagyobb csodának: „Általában inkább veszekszenek, rágalmazzák egymást a másik háta mögött, és gyilkolják egymást a szavaikkal. Őket viszont mélyen megindította az Úr Jézus halála és feltámadása, ami összehozta őket imában, és el lehetett mondani róluk, hogy szellemben egyek.”
Az első egyház keresztényeinek életét vizsgálva be kellett ismerniük: „Az az egyház távol áll tőlünk, de nem kétezer évvel, hanem amilyen távol van kelet a nyugattól. Micsoda különbség! Ha azt az egyházat összehasonlítjuk a miénkkel, amelyet a legjobbnak és leginkább istenfélőnek hiszünk, mi lesz, ha majd a dolgok napvilágra kerülnek…”
A kérdést, hogy szívesen lettek volna-e keresztények az első egyház idején, akkor tették fel maguknak igazán komolyan, amikor Anániás és Szafira történetéhez jutottak: „Mi történne a hozzánk hasonló hívőkkel, ártatlan füllentéseinkkel és piti kis bűneinkkel? Hála Istennek, ma nem létezik afféle gyülekezet, és hála Istennek, hogy nem akkor éltem, mert kötelességemnek érezhettem volna, hogy mindenkit figyelmeztessek: »Vigyázat, az veszélyes hely! Abban a gyülekezetben szörnyű dolgok történnek, ott emberek halnak meg!« Ha ébredésért imádkoztok, olyan valamit kértek, amit a világ nem ért meg, s talán ti magatok sem. Nézzétek meg, mi történt az első gyülekezetben, amikor mindenható erejével leszállt Isten Szelleme, és az egyháztagok között működött!”
„Péter helyében én talán megöleltem volna Anániást, és testvéri csókkal köszöntöm… Valószínűleg nem aggasztott volna, hogy füllentett- e vagy sem — a nagylelkű ajándékára néztem volna: »Ez az, amire szükségünk van.« Tudjuk, milyen anyagi költségekkel jár, amikor több ezer ember mindennap összejön. Én talán lelkesen fogadtam volna őt, ezt mondtam volna neki: »Testvér… a következő vezetőségi ülésen indítványozni fogom a diakónusi kinevezésedet! « Azonban Péter másként reagált. Az ember szinte maga előtt látja, amint ezt mondja: »A pokolba veled és a pénzeddel! Számodra nincs helyünk a mi feltámadott Urunk egyházában. Nem tűrhetjük az olyan embert, aki hazudik, nem becsületes, és féligazságokat mond. Jobb férgektől megemésztetni, mint így élni az egyházban!«”
Isten őrlőgépe
A pénzzel kapcsolatos gondolkodásukban nem csak a jellem oldaláról történt helyreigazítás. Még a harmadik fejezetbeli, az Ékes Kapunál történt gyógyítás kapcsán Erlo elmesélte a zuluknak a katolikus pap történetét, akihez ezrek jártak misére egy óriási katedrálisban. A pap nem a szokásos tányérokat használta gyűjtéshez, hanem felállított egy jó nagy asztalt a bejárat közelében. A hívek távoztával az asztal roskadozott a pénztől, ezüsttől és aranytól. Az öreg pap így szólt ifjú káplánjához, akivel a pénzt számolta: „Látod, fiatalember — többé nem mondhatja Péter: »Nincs ezüstöm és aranyam« — és ma már a pápa sem mondhatja ezt.” A segédje így felelt: „Miként azt sem, hogy »A Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!«”
„Mint látjuk, fordult a kocka — kommentálja Stegen az anekdotát. — Amijük egykor nekik megvolt, az ma nekünk nincs meg. Valahol útközben elveszett valami. Mi viszont rendelkezünk azzal, amijük nekik nem volt — és az meglehetősen fontos szerepet játszik az életünkben… Péter azonban kijelentette: »Nincs pénzem.« Úgy tűnt, ez nem is zavarja őt, mert amije volt, azt odaadta.”
Komolyan imádkoztak ébredésért. Naponta kétszer összejöttek, de egy idő után Isten olyan mély bűnbánatra vezette őket, hogy kezdett háttérbe szorulni a bibliatanulmányozás, s csak összetörve sírtak. „Addig azért imádkoztunk, hogy Isten jöjjön le és működjön a pogányok közt. Nem fogtuk fel, hogy Isten sohasem a pogányokkal és a kívül állókkal, az utca népével kezdi. Ő mindig a maga háznépével kezdi, amint Péter első levelében látjuk, a 4. fejezet 17. versében. Nem hibáztathatjuk az istenteleneket, amiért nem térnek meg, ha mi, keresztények nem újulunk meg, és nem élünk helyénvaló módon.”
Akkor — mondja Stegen — „Isten kezelésbe vette a legnagyobb bűnöst a gyülekezetben: engem, a prédikátort! Folyton másokat kritizáltam és hibáztattam, és mindenre volt mentségem. Amikor az emberek megkérdezték, miért megy minden olyan nehezen, ezt szoktam mondani: »Meg kell értenetek, egy fehér embernek ma nem könnyű hirdetni az evangéliumot. A feketék, a zuluk nem fogadják el. Azt mondják, az a fehér ember vallása, ráadásul egy fehér hirdeti. Manapság más érdekli az embereket… Csak nézzetek a fiatalokra — mi köti le őket, és mi tölti ki minden idejüket? Az alkohol, a szex, a futball, a diszkó, a pornográfia, a televízió és a többi! Érthető, miért fordulnak el egyre többen Istentől, és miért nem jön ébredés!«”
Isten a kevélység bűnét tárta eléje Péter szavaival. „Isten a kevélyeknek ellenük áll” — erre nem figyelt fel addig. Mindig úgy vélte, az ördög az, aki folyton keresztbe tesz neki. Most megértette: nem az ördög áll ellen a kevélyeknek — Isten áll ellenük! A pusztában elhullott izraeliták képe lebegett előtte — ugyanaz a kéz, amely kihozta őket Egyiptomból, később engedetlenség miatt halálra sújtotta őket, vagy elzárta előlük az Ígéret földjét.
Úgy tűnt, mintha Isten betöltené az őrlőgépébe, és fejvégről kezdené ledarálni, ujjával érzékeny pontjára, a kevélységre tapintva — és ez még csak a kezdet volt. A Szent Szellem sorban szembesítette a bűnökkel, egyikkel a másik után. Ráébredt, hogy az Egyház az első hely, ahol Isten megítéli a világot; az Ő házán kell elkezdődnie az ítéletnek mindazon, ami az ébredést visszatartja.
Úgy gondolta, letette az életét a zulukért, ám a Biblia tükrében más képpel szembesült. „A legnagyobb lesz a legkisebb, az első utolsó, a legnagyobb meg mindenkinek a szolgája.” Lelki szemei előtt egy fekete ember jelent meg, amint a bőröndjét cipeli, és neki meg kell kérnie, hogy vihesse a kofferét. „Ó Isten, nem! — mondta. — Bocsáss meg, Uram, de ez lehetetlen, képtelen vagyok rá!” Éjjelenként felébredve verítékben úszott az ágya, a benne dúló küzdelem miatt. Alkudozni próbált Istennel: „Uram, küldj valahova máshová, egy magányos szigetre vagy külföldre, de amire itt, Dél-Afrikában kérsz, azt nem tudom megtenni! Mit szólna a családom, a szüleim, a testvéreim? Uram, kész vagyok bármire, de azt nem várhatod, hogy a »legkisebb« szolgája legyek! A saját népem, a fehérek között rendben — de a zulukkal nem megy, képtelen vagyok rá!” Akkor az Úr mintha ezt mondta volna: „Nézd, Én nem kényszerítelek. Te kértél tőlem ébredést. Te akartad, hogy közétek menjek. De amikor eljövök, Én Királyként jövök, és enyém lesz az utolsó szó.” Menekülni próbált, de Isten nem eresztette, csak fokozta a nyomást: „Amit e testvéreim közül a legkisebbel cselekszel, azt velem tetted meg!”
Erlo Stegen szerint annak, hogy oly sok keresztény imádkozik ébredésért, mégis oly kevesen tapasztalják meg, az az oka, hogy sokan csupán játszanak a szavakkal, amikor ébredésért imádkoznak. Aztán amikor beköszönt az ébredés, ellene fordulnak, és ellenségei lesznek annak, amiért imádkoztak. „Ami ennek az okát illeti, a következőt tanultuk meg tapasztalatból: ha valaki ellenáll a Szent Szellem munkájának, csak azért teszi, mert bűn van az életében.”
Újra és újra megpróbált üzletet kötni Istennel, hogy ő szabja meg, hogyan is működjön közöttük. Ilyenkor Ő így válaszolt: „Hát iskolás fiú vagyok Én? Isten vagyok, úgy működöm, ahogy akarok. Engem nem igazíthatsz hozzá a sémáidhoz, és ha ezt nem vagy kész elfogadni, ne várd, hogy jövök, mert »Én, Én vagyok az Úr, kívülem nincs más szabadító!« Nincs szükségem tanács - adóra, hogy megmondja, mit tegyek!”
A viaskodás végére érve eljutott arra a pontra, ahol elmondhatta: „Rendben van, Isten, legyen meg a Te akaratod. Működj úgy, ahogy neked tetszik!” A következő probléma az volt, hogy attól félt, nem tud majd rendet tartani a közösségben. Isten megnyugtatta: Ő a rend Istene, és amíg Ő gyakorol ellenőrzést, semmi nem csúszik ki a kezéből.
Az őrlési folyamat következő lépése sokkoló volt számára: nem hitt a látomásokban, mégis részesült ilyen élményben. Egy hindu templomot látott mindenféle istenekkel és bálványokkal — aztán önmagát, amint belép oda, és földig meghajol az első előtt, imádva azt. Utána talpra áll, odalép a következő bálványhoz, és homlokával a földet érintve azt is imádja, majd egy harmadikat. Egy kiáltással ébredt a vízióból: „Uram, tizenkét éve prédikálom a zuluknak, hogy »Én vagyok az Úr, a te Istened! Ne legyenek neked idegen isteneid Énelőttem! Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz…« — és tessék, én, a prédikátor meghajlok a bálványok előtt, és imádom azokat!?”
Sírva ment a gyülekezeti helyiségbe, ahol istentiszteletre várták, de csak hebegni tudott: „Boruljunk térdre, és imádkozzunk!” Ima közben is rázta a sírás: „Isten, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!… Csak egyvalaki akadályozza a munkádat, és az én vagyok! Kérlek, bocsáss meg nekem!” Így kezdődött az ébredés. Isten áthajtotta a malmán, amely lassan és aprólékosan őröl. Akkor elfelejtette, hogy sok éve hirdeti az Igét, és azt is, hogy Isten gyermekének nevezi magát. Úgy imádkozott, mint a mellét verő bűnös a Templomban.
Miközben Isten végezte benne a munkáját, serényen dolgozott a gyülekezeten is, bár Erlo nem tudott róla. Őket is elkezdte meggyőzni a bűneikről. Egyik hívő felkereste a másikat, és bocsánatot kért tőle. Férjek békültek ki a feleségükkel, feleségek a férjükkel. A gyerekek ezt mondták a szüleiknek, barátok a barátaiknak: „Gonosz dolgokat állítottam rólad, kérlek, bocsáss meg! — Bocsáss meg, a szívemben keserű voltam irántad! — Pletykáltam rólad a hátad mögött. Sajnálom, hozzád kellett volna jönnöm először!”
Addig a zuluk „mfundisi”-nek hívták, most kezdték így szólítani: „baba” (apa). A zuluk rendszerint nem tesznek ilyet — senkit sem hívnak „babá”-nak, aki nem tartozik a népükhöz. Csodálkozott, hogy mi készteti őket erre, hiszen nem tudhatták, mi zajlik le Isten és őközötte. Hirtelen nagyobb tisztelettel bántak vele, mint azelőtt bármikor, akár az életüket adták volna érte.
Mint zúgó szél
Másfél héttel azelőtt, hogy kitört az ébredés, egy fiatal zulu nő, aki csak három hónappal korábban tért meg, félbeszakította az igehirdetést. Az arcán könnyek peregtek, miközben ezt mondta: „Ó, mfundisi, kérem, álljon meg!… Imádkozhatnék?” A pásztor úrrá lett meghökkenésén, és engedélyt adott. Egyszerű ima volt: „Ó, Úr Jézus, hallottuk, milyen volt a korai egyház. Nem jönnél le, hogy közöttünk légy, ahogy kétezer éve lejöttél? Nem lehetne a mi gyülekezetünk is olyan, mint amilyen a jeruzsálemi volt?”
A bibliai ébredést Erlo Stegen Ézsaiás szavaival definiálja: ilyenkor Isten megszakítja az egeket és leszáll, a sátáni erősségek érchegyeit szétolvasztja, és megjelenti a nevét ellenségeinek. A munkát az emberek megtérését legjobban akadályozó, legördögibb magaslatok lerombolásával kezdi, ezért rövid idő alatt is jobban visszaszorítja a sötétség birodalmát, mint ahogy ébredés híján akár évek vagy évtizedek sziszifuszi erőfeszítéseivel lehetséges lenne.
Aznap, amikor képletesen szólva meghasadtak az egek, hirtelen erős szélzúgáshoz hasonló hangot hallottak, mint amikor a légszivattyúból szökik a sűrített levegő. A szél mintha egyenesen rajtuk fújt volna keresztül. Mindenki tudatában volt Isten jelenlétének, és csak arra voltak képesek, hogy meghajolva imádják a menny Urát.
Hogy mi történt ezután? Isten Szelleme szétterült a helyszín és az egész környék fölött, és hozta az embereket. Elsőként egy boszorkány jött, aki hét kilométerre lakott onnan, és egy boszorkányképző iskolát vezetett. Elmondta, hogy a pokol láncaival van megkötözve, és ha Jézus ott rögtön nem tudja megmenteni, még aznap meghal, és kárhozatra jut. A pásztor nem hitt a szemének és a fülének — sok éve próbálta megtéríteni a boszorkányokat, esetenként heteken keresztül, mindhiába! A varázslónő megvallotta bűneit, és látványos démonűzés során meg is szabadult.
A boszorkány után a varázslódoktorok jöttek, azután a megszállottak — nap mint nap, egyik a másik után. A szolgálattevők két vagy három hónapig szinte nem is aludtak. Isten Szelleme szó szerint behatolt az emberek otthonába, és elhozta őket hozzájuk — sok esetben emberi közvetítő nélkül.
Olyan volt, mintha Jerikó falai szétrobbantak volna! Akiket démonok szálltak meg, eljöttek, és név és szám szerint azonosították a bennük levő szellemeket. A hét bármely napján, a nap bármely szakában az emberek százával ácsorogtak odakinn, szolgálatra várva. Megátalkodott bűnösök úgy sírtak, mint a kisgyerekek. Könnyezve érkeztek, és örömmel a szívükben távoztak onnan. Megváltozott az életük, minden újjá lett.
A föllobbant tűz hegyen-völgyön át terjedt, naponként ezrek tértek meg. Bár kifejezetten nem is imádkoztak jelekért és csodákért, a mély megtéréseket az erőajándékok spontán kiáradása kísérte. Megesett, hogy egy csoport vak közül a legtöbben emberi kéz érintése nélkül meggyógyultak, a többiek pedig a kézrátétel után. Ezzel egy időben negyven-ötven kilométerre kiáradt a szemgyógyító kenet. Hordágyakon hozták a betegeket, és letették őket a földre. Olykor már az istentisztelet előtt lábra álltak és járkálni kezdtek, mások igehirdetés közben vagy az értük mondott imát követően.
A zuluk és a khoszák körében kihalt az a mondás, hogy a kereszténység a fehér ember vallása.
Erlóéknak eszükbe jutott az a lány, aki hat évvel korábban a küszködések ellenére nem gyógyult meg, és újra közbenjártak érte. Nagy izgalommal látták, amint az anya belépett a lányával a sátorba. Az este folyamán Isten megérintette a lányt, és ő meggyógyult.