Ébredés
Utolsókból elsők
Történelemformáló ébredés Nágaföldön
Aligha találni a statisztikákat látványosabban megváltoztató 20. századi ébredést, mint amely az India és Mian mar határán élő, egykor animista, fejvadász nágákat néhány évtized alatt arányaiban a legmagasabb keresztény lélekszámú etnikummá tette. Nágaföld ma mintegy kétmillió lakójának 88 százaléka vallja ma gát kereszténynek, de 13 törzsük között akad olyan is, ahol az arány a 100 százalékhoz közelít. Az ötvenes években kibontakozott nagy erejű, ószövetségi szabadító csodákat idéző ébredés közvetlen kiváltó oka Isten hűsége volt – a népirtás rémével szembekerült etnikum esetében leginkább azon ígérete iránti hűsége, miszerint „mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül”.
A britek a 19. század során gyarmatosították Nágaföldet, és 1878-ban Kohima városát tették meg a terület központjának. 66 éven át tartották kezükben a közigazgatást, jórészt meghagyva a nágák autonómiáját. 1944-ben a kohimai csatában sok nága harcolt a britek és az indiai haderő oldalán. Az Anglia történelmének egyik legnagyobb csatájaként számon tartott – április 4-től június 22-ig elhúzódó – ütközetet, amely fordulópontot jelentett a japánok délkelet-ázsiai előrenyomulásának megállításában, „Kelet Sztálingrádjának” is nevezik. Sir William Slim hadseregtábornok külön kiemelte a nágák szerepét a győzelemben: „A hősies nágák hűsége soha nem ingott meg, az invázió legkilátástalanabb idején sem. A korbácsolások, a kínzás, a kivégzések és falvaik felégetése ellenére sem voltak hajlandók bármiben is segíteni a japánokat, vagy elárulni nekik a csapatainkat. Aktív segítségüket nem tudjuk eléggé méltányolni. …vezették csapatainkat, információt gyűjtöttek, kelepcébe csalták az ellenséget, gondoskodtak az utánpótlásunk szállításáról, és behozták sebesültjeinket a legkegyetlenebb ellenséges tűz közepette is. Azután pedig – ilyen úriemberek voltak – nem fogadtak el semmilyen jutalmat. Sok brit és indiai katona a mezítelen, fejvadász nágáknak köszönheti az életét. Akinek csak dolga volt velük a 14. hadsereg katonái közül, senki nem fog másként gondolni rájuk, csak csodálattal és szeretettel.”
A nágák függetlenségért folytatott harca 1929-ben kezdődött el komolyan, amikor húsz törzsi vezetőjük memorandumot nyújtott be a brit parlamentet képviselő indiai bizottsághoz. Ebben mélységes aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a területüket bevonták az indiai reformtervbe, és emiatt elveszíthetik ősidők óta élvezett függetlenségüket. Bár a nágák többször megismételték a kérést, az angolok nem álltak ki a függetlenségük mellett.
A háború után, amikor világossá vált, hogy az India fölötti angol uralom a végéhez ért, a nágák újabb jegyzéket nyújtottak be mind az angoloknak, mind az alakuló indiai kormánynak, hangsúlyozva, hogy ők szokásaikban, továbbá tradíciójuk és kultúrájuk tekintetében az indiai etnikumoktól különálló nép, ezért a megkérdezésük nélkül igazságtalan és erkölcstelen lenne az indiai kormányzat hatalma alá rendelni őket. Azonban úgy tűnik, a háborúban néhány évvel korábban tanúsított hozzáállásuk csak szavakban váltott ki komoly elismerést a britek részéről – érdemben nem hálálták meg, hanem sorsukra hagyták őket.
1947. július 9-én kilenc nága vezető utazott el Új-Delhibe Mahátma Gandhihoz, hogy előterjesszék a szabadság iránti igényüket. Gandhi, aki maga is egy függetlenségi mozgalom vezéralakja volt – Indiáé a britekkel szemben –, biztosította őket arról, hogy ehhez minden joguk megvan. Utódjánál, Dzsaváharlál Nehru elnöknél azonban minden kérelmük süket fülekre talált, ezért a nágák egyoldalúan kikiáltották a függetlenségüket. India egy ideig más ügyekkel volt elfoglalva, és nem lépett fel ellenük.
1952. március 11-én újabb nága delegáció ment Új-Delhibe, azonban Nehru dühkitörés közepette közölte velük: őt nem érdekli, ha patakokban fog folyni a vér, a nágák akkor sem kapnak autonómiát.
Népirtás, diszkréten
1955-ben aztán a pokol tüze zúdult Nágaföldre, ami hosszabb-rövidebb megszakításokkal jó fél évszázadig folytatódott, nagyrészt a világtól elzártan. Miután minden külföldi misszionáriust eltávolítottak, kiderült, hogy India nem is annyira a nágák integrálására, inkább a kiirtásukra törekszik.
1955. március 31-én a Nága Nemzeti Tanács a következő táviratot küldte az ENSZ-nek: „Az utóbbi napok mészárlásai során az indiai seregek több mint tízezer szabad nága férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg. Az embereket szisztematikus módon, faluról falura haladva öldösik le. Az emberiesség nevében sürgős felhívást intézünk Önökhöz a beavatkozás és a mészárlások megállítása érdekében.”
A szervezet nem válaszolt – a pusztulásra ítélt etnikumnak a britek után most a világ is hátat fordított. Sorsukra hagyták őket, hogy egyedül nézzenek szembe India hadigépezetével. Hat hónappal később India két teljes hadosztállyal megszállta Nágaföldet, és a borzalmak megszázszorozódtak. Válogatás nélkül és brutális módon ezrével ölték őket – a csecsemőtől az aggastyánig mindenkit.
Szabadságharc és ébredés
A 19. század protestáns missziós mozgalmának indiai képviselői a hetvenes években jutottak el Nágaföldre, hogy animizmusban élő harcias lakóit megnyerjék az evangélium számára. A misszionáriusok jórészt a baptista felekezetek képviselői voltak, és végül a nágák a világ egyetlen baptista többségű etnikumává lettek – ez ma a népesség 60 százalékának a felekezeti besorolása.
A népirtás kezdetén a kereszténnyé lett nágákat az indiaiak megkülönböztetett kegyetlenséggel üldözték, mert hitüket a gyűlölt gyarmatosítók vallásaként szemlélték. 1946-ban még a nágák politikai függetlensége terén engedékeny politikusok is kikötötték, hogy a külföldi miszszionáriusokat ki kell toloncolni Nágaföldről. A mai napig sokan úgy gondolkodnak Indiában, hogy az északkeleti határon történő fegyveres villongásokért a kereszténység okolható. Azonban a nága embereknek nem volt más választásuk: vagy letérdelve várják a végzetes csapást, annak tudatában, hogy egész népüket kiirtják, vagy fegyvert fognak. Az szóba sem jöhetett, hogy szeretett földjükről elmeneküljenek; a fegyveres ellenállás viszont az indiai túlerő miatt csupán annyit jelenthetett, hogy nem birka módjára halnak meg. A törzsek egyesíteni kezdték erőiket. Ami az esélyeiket illette, csak a gerillataktikák során alkalmazott helyismeretük, illetve a dzsungelben és a hegyek közti túlélésre való rendkívüli képességük szólt mellettük. Az indiai hadsereg módszeresen felégette a termőföldeket a lakosság kiéheztetésére; két évig jószerével gyökereken és fakérgen éltek, és azon, ami ehetőt meg tudtak fogni az erdőkben.
Az Indiával vívott háború kimondhatatlan nehézségei közepette a nágák Isten irgalmáért kiáltottak. A mennyei válasz az ötvenes években érkezett meg, amikor az egyháztörténelem egyik legerőteljesebb és legátfogóbb ébredésének első hullámai terjedni kezdtek Nágaföldön. A látható szinten fennálló körülmények között semmi nem látszott valószínűtlenebbnek, mint az, hogy ott majd ébredés lesz. Az összes misszionáriust kiűzték, a hívők árván maradtak, közösségeiket háború tizedelte, és a világtól elfelejtve a nemzethalál végzetének néztek elébe.
Ám a Szent Szellem jelenléte és átformáló ereje működni kezdett törzsről törzsre, faluról falura, házról házra. Mint egy vezetőjük fogalmaz: „Amikor a misszionáriusokat kirúgták, nem tudtuk, mit tegyünk. Kétségbeesett helyzetünkben csak arra tudtunk gondolni, hogy keresnünk kell az Urat. Arcunkra estünk, és segítségért kiáltottunk Őhozzá. Amikor Isten leküldte erejét a mennyből válaszul, otthonról otthonra ébredés söpört végig az országon, egyszerű gazdák és anyák adták tovább a jó hírt más egyszerű gazdáknak és anyáknak. Ilyen módon az evangélium tüze ezrével sodorta be az embereket Isten országába.”
A szörnyű nehézségek közepette a nága keresztények számára nagyon valóságossá vált a Biblia kijelentése. Magától értetődött, hogy csak Jézus Krisztus személye és ereje segíthet rajtuk – miként az is, hogy az egyház Krisztus élő teste, amely nem épületekhez és emberi szervezetekhez kötődik; az adott körülmények között ilyenek nem is maradhattak fenn.
Miután az ötvenes évek elején az összes külföldi misszionáriust kiűzték az országból, a képzett egyházi vezetők nélkül maradt nágák kénytelenek voltak teljes mértékben a Szent Szellem vigasztalására és vezetésére hagyatkozni. Ha két vagy több hívő találkozott, ott ima-összejövetelre került sor, akár a dzsungel mélyén, akár egy hegyi ösvényen, vagy a börtöncellában történt. Így vált lehetségessé, hogy a legalább kétszázezer nága életét követelő háború végül az egyháztörténelem egyik leglátványosabb szellemi ébredésével párosult. Az állandó életveszély közepette a nága keresztények fokozatosan a három zsidó fiatal mentalitását vették fel, akik valamikor régen a babiloni király szemébe mondták: „a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk!” (Dán 3:17–18)
Jelek és csodák a nága ébredésben
A megpróbáltatás legsötétebb órájában, amikor a világ nem vett tudomást a nágákról, Valaki mégis látta a szenvedésüket, és vágyott rá, hogy kimutassa irántuk a szeretetét és együttérzését, és ez – a bennszülöttek gyermeki hitével találkozva, a kálvini gyökerek ellenére – a gondviselés és a szabadítás csodáihoz vezetett. Egyes nága falvakban szó szerint beteljesedett a 20. században az, amit a Tórában olvasunk: „És megsanyargatott téged, és megéheztetett, azután pedig enned adta a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik.” (5Móz 8:3) A hívők könyörgésének meghallgatásaként sok évszázad múltán Ő ismét valamiféle mannát hullatott a földre – ez esetben ez a kenrhü néven ismert kúszónövény volt: nagy, burgonyához hasonlító ízű, ehető gyökerekkel. Sendenyu faluban minden család annyit gyűjtött belőle, amennyire aznap szüksége volt. Ha nagyobb mennyiségben szedtek belőle, a fölösleg másnapra kellemetlen szagú és keserű ízű lett. Majdnem egy éven át a falu minden alkalommal mennyei kenrhüt evett, amíg nem tudtak vetni a következő évre.
Erről és sok más, bibliai skálán mozgó csodáról Paul Hattaway, az Asia Harvest missziós szervezet igazgatója számol be From Head-Hunters to Church Planters (Fejvadászokból gyülekezetalapítók) című könyvében, miután több kutatóutat tett a helyszíneken.
Ézsaiás szavai ugyancsak szó szerint beteljesedtek a nágák körében: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés… ez az Úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ézs 54:17). 1959-ben egy este, amikor a Sendenyu Baptista Gyülekezetben éppen istentisztelet zajlott, az indiai hadsereg 7. zászlóalja körülvette az épületet, hogy likvidálják őket. Figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak. A gyékényből font falakra és tetőre golyózáport zúdítottak több percen keresztül. Utána benéztek, és látták, hogy minden hívő sértetlen maradt, bedobtak hát három kézigránátot is. Közben a keresztények térdre esve Istenhez kiáltottak védelemért. Egyik gránát sem robbant fel. A katonák még egy kísérletet tettek: géppuskával kezdték sorozni a gyülekezetet, de valahogy a golyók elkerülték az embereket, egyiküknek sem lett baja. Ekkor értették meg az indiaiak, hogy Isten keze van ellenük, félelem szállt rájuk, és gyorsan visszavonultak a bázisra. A bizonysághoz tartozik, hogy a katonák az egész faluban is gépfegyverrel sorozták a házakat. Volt négy keresztény, akik otthon maradtak, aznap nem mentek istentiszteletre. A lövedékek mind a négyüket eltalálták, feltépték a ruhájukat, de a bőrüket már nem sebezték fel. Mind a négyen épségben megmenekültek.
Több olyan esetről tudni, amelyek Péter szabadulását idézik, amikor nága elítéltekről hirtelen letörtek a vasbilincsek. A következő történet viszont Pál írásaiból kaphatna mottót: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (2Kor 12:9), vagy: „Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” (Róm 12:21)
1959 áprilisában egy jól ismert indiai tiszt, Thomas őrnagy úgy döntött, hogy az utolsó szálig kiirtja egy falu lakosságát, és hamuvá égeti a települést, mert ők tűzték ki először a független nága állam zászlaját. Az is köztudott volt, hogy segítik a hegyek közt rejtőzködő gerillákat. Két nappal a halálbrigád megérkezése előtt a falu lakói értesültek a veszélyről. Azonnal összegyűltek, szabadulásért kezdtek könyörögni, és több falubelihez is szólt a Szent Szellem, hogy ne féljenek, mert Ő velük van. Aprólékos kijelentést is adott arra nézve, hogyan várják az indiaiakat. Miután a közeledő sereg az útjába került összes termőföldet fölégette, a falubeliek újabb bátorító üzenetet vettek, és nem menekültek el, hanem a mennyei utasítást követték szó szerint. A következő történt: amikor a különítmény megérkezett, a falu keleti bejáratánál a pásztor várta őket, mögötte a kisgyerekek, majd a fiatal lányok, az asszonyok és mindenki – az egész falu – felsorakozott, Istent dicsőítve. Mindenki kezet fogott az őrnaggyal, miközben azt a himnuszt énekelték egyfolytában, amit Isten megjelölt. Ezután a gyülekezethez kísérték, itt leoldozták a bakancsát, megmosták a lábát, majd bekísérték az épületbe, és leültették a pásztor mellé. A közösség imádkozott érte, és felkérték, hogy szóljon hozzájuk. Az őrnagy a szószék mögé állt, remegni kezdett, és dadogva elmondta, hogy őt az indiai kormány küldte a falu megsemmisítésére, de a szándékai teljesen megváltoztak, amikor a kapunál örömteli énekeket zengedező gyermekeket látott.
Másnap távozás előtt az őrnagy felajánlotta, hogy a bázisra visszaérve rizsszállítmányt küld nekik, és ezt folytatni fogja a következő aratásig, mert elpusztította a termésüket. Állta is a szavát, amellett utasította a szállítójárműveken szolgálatot teljesítő katonákat, hogy segítsék a falubelieket a közlekedésben, akár a fővárosig is. Amíg Thomas őrnagy abban a térségben állomásozott, tovább segítette a falut.
Törzsről törzsre terjed a tűz
A legtöbb nága számára meglepetésszerűen érkezett az ébredés, bár voltak, akik már évek óta imádkoztak azért, hogy Isten látogassa meg a földjüket. A sumi törzsben az események úgy kezdődtek, hogy 1954. március 15-én egy baptista bibliakonferencián az összes jelenlévőben tudatosodott Isten jelenléte. Az évnek ebben a szakában az időjárás rendkívül forró és száraz, és a levegő portartalma nagyon magas, így csak kevesen mentek el az istentiszteletre. A jelenlevő egyházvezetők könyörögtek, hogy Isten küldjön esőt, Ő pedig ott helyben meghallgatta a kérésüket. Az idő sokkal kellemesebb lett, és az emberek elkezdtek özönleni az összejövetelekre.
Isten hatalmas ereje ekkor érintette meg a zeliangrong törzset is. Az ötvenes években az ébredést végig a bűnből való mély megtérések jellemezték, miközben számos csoda történt. Miután a Szent Szellem lezúdult a mennyből, a Bibliában felsorolt valamennyi szellemi ajándék megnyilvánult a nága gyülekezetekben. „A vak szemek megnyíltak, a süketek és a némák meggyógyultak, a betegek és démonoktól megszállottak megszabadultak… Az összes csoda közül a bűnösök üdvözülése a legnagyobb” – írja az ébredésről írt beszámolójában Neihulie Angami evangélista.
Halottak feltámadását több száz szemtanú láthatta Nágaföldön. A rengma törzsbeli Kegwahi Kent pásztort súlyos baleset érte: régi elöltöltős puskája használat közben felrobbant, súlyos sérülést okozva az arcán és a kezén. Az ezt követő napokban egyre romlott az állapota, végül kómába esett, és meghalt. Az orvos megállapította a szívműködés megszűntét, majd a halál beálltát.
A szokásnak megfelelően megkongatták a templomharangot, és készülni kezdtek a temetési szertartásra. Több hívő azonban tovább imádkozott a holttest mellett, mert nem tudtak beletörődni szeretett pásztoruk elköltözésébe. Sokan úgy vélték, nem Isten akaratából, hanem sátáni támadás következtében halt meg.
Eközben Kent pásztor egy fehér ruhás személlyel találkozott, aki elmondta neki: Isten azt akarja, hogy meggyógyuljon. Ezt követően feltámadt a halálból, de több hétbe telt, mire felgyógyult a sérüléseiből. Ezután még sok évig pásztorolta a közösségét.
Az ötvenes években a lotha törzsben is kivirágzott az ébredés, Isten ereje az alapokig megrázta közösségeiket. Sok jel és csoda történt, melyek istenfélelemmel töltötték el az embereket. 1957. szeptember 22-én Wokha városában néhány hívő együtt imádkozott, amikor hirtelen tűznyelvek jelentek meg az épület tetőzetén. Az emberek összecsődültek és ámulva nézték; sok szemtanú ma is ott él Wokhában.
1965-re már az angámi törzs összes falvában gyülekezet működött.
Isten munkája az etnikum legkisebb törzsét, a rengma nágákat sem hagyta érintetlenül. 1955-ben és ’56-ban mindenki a hegyekbe vagy az őserdőbe menekült közülük. Az indiai hatóságok ígéretekkel előcsalogatták, és egy évre koncentrációs táborba zárták őket. Ez két év teljes terméskiesést jelentett. A helyi baptista közösség már sok éve fennállt, mielőtt az 1959 februárjában bekövetkezett események megrázták a gyülekezetet. Előtte a hívők gyengén álltak hit és elkötelezettség dolgában, sokan apátiával küszködtek. Abban a hónapban azonban Isten kegyelme folytán egymás után tudatosodott bennük a bűnös állapotuk, és spontán módon elkezdték megvallani a bűneiket az istentiszteleteken. Miután kiöntötték a lelküket, és bűnbocsánatot nyertek, túláradó békesség, öröm és boldogság töltötte el őket.
Egyik este, miután három egymást követő istentisztelet után már kezdtek hazaindulni az emberek, többen még maradtak, hogy tovább imádkozzanak, és dicsérjék az Urat, mert érezték, hogy valamit tenni akar közöttük. Hirtelen mindenki szeme láttára egy tűzláng ereszkedett le a pulpitus fölé. A jelenlevők megrettentek, mert a tűzjelenséget mennydörgésszerű hang kísérte. Ezután a láng tűznyelvekre vált szét, és volt, aki azonnal prófétálni kezdett, mások megdöbbentő látomásokat láttak.
Ez volt a rengma ébredés kezdete, amely a Szellem hatalmas kitöltetésével járt. A hívők ráébredtek, hogy egyetlen reménységük az, ha teljes mértékben alárendelik magukat az igaz és élő Istennek. Azt is megértették, hogy Isten szemében az önigazság legnagyobb tettei sem többek a szennyes rongynál, és hogy csak Jézus Krisztus töltheti be a szívükben levő mély szellemi vágyat.
Egy alkalommal Kegwahi Kent pásztor éjféltájt a világ nemzeteiért imádkozott. Hirtelen az Úr tüze leszállt az otthonára, és bevilágította az egész környéket. A tűz megnyugodott a pásztor feje fölött, miközben az izzása egész a lábujjáig lehatolt, úgyhogy átjárta Isten ereje és jelenléte. Ezután megjelent egy angyal, és megparancsolta, hogy minden otthonban hirdesse az evangéliumot. Kent pásztor teljesen alkalmatlannak érezte magát erre a feladatra, mert nem beszélte a többi nága törzs nyelvét és nyelvjárásait.
Az angyal azt is mondta, hogy minden prédikátornak meg is kell élnie az üzenetét – nem térhet el az élete a szavaitól. Az énekeseknek pedig a dalaik szövegének megfelelően kell élniük, és minden imádkozónak is a szerint, amit imádkozik.
Az ezután következő napokban és hetekben nyilvános bűnvallások folytak a gyülekezetben, mert a Szent Szellem olyan igéket hozott fel a jelenlevőkben, amelyek leleplezték a titkos bűneiket, mégpedig olyan módon, amiről csak Isten tudhatott.
Ennek következtében pedig nemcsak a szellemi ajándékok széles skálája nyilvánult meg közöttük, hanem azokkal egyensúlyban a Szellem gyümölcsei is megjelentek az életükben, illetve gyakran kifejezetten olyan csodák történtek, amelyek a szellemi gyümölcsök megjelenését segítették elő. Egy alkalommal valaki azt prófétálta, hogy ha az emberek folytatják a morgolódást a Szent Szellem munkája ellen, akkor az égből jégeső fog szakadni, hogy abbahagyják. Alig fejezte be a mondandóját, amikor eső nélküli száraz jégverés kezdett záporozni a gyülekezet zsúpfedelén keresztül. Sok hasonló jel és csoda történt, amelyek megkülönböztették az igazakat az istentelenektől, az Istent szolgálókat azoktól, akik nem szolgálták Őt. Isten félelme szállt az egész falura, és a gyülekezet hatalmas gyarapodásnak indult. A második világháború évei alatt még langyos és világias egyház most tűzben égett Istenért! Óriási változások történtek az emberekben, és a társadalom morális klímája teljesen átalakult. Neihulie Angami elmondása szerint: „A Szent Szellem gyümölcsei – szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, kedvesség, jóság, hit, szelídség és mértékletesség – mind láthatók voltak a hívők napi életvitelében. A pogányok csak bámultak mindama csodálatos változás láttán, ami a keresztényekkel történt. A hívők mindenhol Jézust dicsérték, a gyülekezetekben, az otthonaikban, a buszjáratokon, a farmokon és az erdőkben. A városokban és falvakban felvonulásokat tartottak Istent dicsőítve. Mindent beborított a szellemi dicsőítés, az elgyötörteknek és megfáradtaknak békességet, a gyászolóknak örömöt hozva.”
Az evangélium hirdetésére szólító parancs teljesítésében megnyilvánuló készségről tanúskodik a „mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak” ígéretét valóra váltó alábbi történet.
Nágaföldön áprilistól novemberig minden évben monszun van, amikor az ösvények járhatatlanokká válnak. Ilyenkor gyakoriak a földcsuszamlások, és a folyókon nem lehet átkelni. Egy alkalommal az ébredés idején Isten megparancsolta a rengmáknak, hogy vigyék el a megtérés és a hit üzenetét a környező törzsekhez. Egy próféciában a Szent Szellem pontosan meghatározta a helyet és az időpontot, amikor át kellett kelniük a Nrá folyón, hogy elvigyék az evangéliumot a nyugati oldalon levő sumi falvakba.
A kirendelt napon Isten parancsának engedelmeskedve az evangelizációs csoport elindult a folyó irányába. A rengmák lakta földön a Nrá a legszélesebb és legmélyebb folyó, és amikor elérték, látták, hogy teljesen megáradt, és lehetetlen átkelni rajta. Híd nem volt, és csónakok sem álltak rendelkezésükre, hogy a túlpartot elérjék. Néhányan vissza akartak fordulni, mások azonban visszaemlékeztek arra, ahogy az Úr szólt hozzájuk: megparancsolta nekik, hogy aznap induljanak útnak. A csoport úgy határozott, hogy engedelmeskedni fognak Isten parancsának, kerüljön, amibe kerül. Imádkoztak és kérték az Urat, hogy oltalmazza meg őket a dühöngő áradattól, és tegye képessé őket arra, hogy bizonyságot tegyenek az Ő dicsőségére.
Ezután ezek a hűséges hívők beleléptek a folyóba, majd még egy és még egy lépést tettek. Meglepetésükre úgy találták, hogy a víz nem olyan mély, mint gondolták. Így hát bátran átsétáltak a túlsó partra, és mint mondták, mentükben érezték a kavicságyat a sarkuk alatt. A mai napig nem értik teljesen, hogy Isten miként tette képessé őket a Nrán való átkelésre – a legtöbben úgy gondolják, hogy az Úr egy időre sekéllyé tette a folyót. Később a kérdéses helyen megmérték a vízmélységet, és kiderült, hogy az meghaladja a kilenc métert az esős évszakban.
A nága gyülekezetek számára rendkívüli bátorítást jelentett Billy Graham látogatása 1972 novemberében: százezernél is többen mentek el Kohimába, hogy hallhassák őt. 1976-ban az ébredés második hulláma az egész államot megrázta. 36 százalékban keresztény népességével a konják törzs addig sereghajtó volt, az ébredés következő hullámaiban azonban 1997-re ez a szám a nága törzsek között a legnagyobbra, 99,3 százalékra nőtt. A nága egyház sok ezer misszionáriusa Ázsia-szerte szolgál olyan távoli helyeken is, mint Indonézia és Japán. Ugyanakkor az egyre gyorsuló modernizáció új kihívásokat tár a helyi közösségek elé, és sok helyen az ébredés friss szele már harminc éve várat magára. Amint egy vezetőjük írta az évszázad elején: „Nyilvánvaló tény, hogy az elnyomás és üldöztetés ötven évét csak Krisztus megtartó kegyelme folytán élhettük túl, akit minden képmutatásunk és kudarcunk dacára elfogadtunk Urunknak és megváltónknak. Krisztus nélkül rég véget ért volna a nágák története, mint ahogy nélküle e történet jövője sem lesz lehetséges.”