Visszatérők

Örömmel vállalkoztak a beszélgetésre, mint akik alig várták, hogy megkérdezzük őket. És egyikük sem mondta le az interjút, inkább leküzdötték a rosszullétet, a kételyeket, a busz késését. Már tudják, mit veszíthetnek és mit nyerhetnek, és mostantól csak nyerni akarnak. Bevetésre készen állnak. Két világ közé szorulva éltek évekig, és bár ügyeltek arra, hogy a másik életüket titokban éljék, szorult helyzetükben mégis az Urat hívták segítségül. Az ismeretlen ismerőst. Csodának élik meg a tényt is, hogy élnek. Át kellett rágni magukat azon a ponton, ahol annak idején elakadtak, vagyis a harc megvárta őket, de már nem próbálják levágni az utat. „Onnan kellett folytatni, ahol elbuktunk, de a szabadság megéri a fáradságot” – állítják. Nyíltan, bűnbak keresése nélkül beszélnek minderről, még a tanulságot sem vonják le helyettünk. A nevek nem igaziak, a képek illusztrációk – de a történetek valóságosak.

Vidéki város, ahol van keresztény iskola; vidéki város, ahol nincs keresztény iskola; Budapest, ahol leginkább minden van. Keresztény szülők jó házasságban, kevésbé jó házasságban, elváltan… 

Anna (21)

Anna szülei rendszeresen jártak istentiszteletre, így a gyermekkora a gyülekezetben telt. Később csodálkozva fedezte fel, hogy van, aki nem ebben nő fel, nem így él, akinek Isten teljesen kimarad az életéből. Anna nagyon szerette a bibliaiskolát, Superbookot nézett, Aranykönyvet olvastak neki esténként, és együtt imádkoztak. „Óvodás koromtól fogva emlékszem veszekedésekre, amelyek során sokszor igéket is vagdostak egymás fejéhez” — teszi hozzá. Annának mindemellett elég hamar kialakult a saját imaélete, szeretett a családdal együtt imádkozni, és később egyedül is. Ez nagyjából tizenkét éves koráig ment így. Addigra már értelmezni tudta azt, amit a prédikációkban hallott, amit más családokban tapasztalt, és a kiskamasz lánynak egyre fájóbban kezdett hiányozni mindez a saját otthonából. „Az apukámban volt egyfajta durvaság, pedig nem akart rosszat nekünk, ő is mindig azt szerette volna, ha jól működne a családunk, csak valahogy az elképzeléseinél nem vette figyelembe a valóságot. Amikor velem volt gondja, én is megkaptam a veszekedésből a részem.” Az apa próbálta visszatartani a lázadástól cseperedő lányait, de Anna úgy véli, hiába lett volna eset leg igaza, a kemény megtorlások csak a lázadást növelték benne és a nővéreiben. Azt élte meg, hogy soha nem elég jó: vagy tanulásban, vagy viselkedésben, vagy keresztényként, a folyamatos szidalmazás pedig elkeserítette. „Nagyon igazságtalannak éreztem a helyzetemet, megharagudtam Istenre, a gyülekezetre, a szüleimre” — foglalja össze a most huszonegy éves lány az akkori életérzését. „Ezek a nem egészen megfelelő reakciók a viselkedésemre elkezdték torzítani a személyiségemet. Nem alakult ki bennem az önbecsülés, az önbizalom. Azóta felfedeztem, hogy az apukám is hasonló környezetben nőtt fel, neki is ez határozta meg a személyiségét, a karakterét, és csak ezt tudta továbbadni. Az az egészséges szeretetkapcsolat, aminek jellemeznie kell a szülőgyerek viszonyt, köztünk valahogy nem alakult ki.”

Tizenkét évesen megérett benne a gondolat, hogy ki szeretné próbálni, milyen a világ. Elsősorban a fiúk figyelmére áhítozott, ami nyilván nem teljesen véletlen. „Amint adódott egy lehetőség, kihasználtam. Elmentem egy unokatestvérem bulijára egy másik faluba, ahol aztán mindenkivel flörtöltem. Visszatekintve már nagyon furának tűnik, hogy tehettem ilyet alig tizenhárom évesen…” A három lánytestvér összefogott, és kihasználva a szülők bizalmát, hazudozni kezdtek a programjaikról. „Mivel rendesen eljártunk velük gyülekezetbe, fel sem tételezték, hogy ilyesmit teszünk — magyarázza Anna. — Nem vállaltuk fel nyíltan a lázadásunkat, mivel én úgy gondoltam, nincs szükségem több konfliktusra, tanultam az addigi megtorlásokból.” Leleményességből nem volt hiány. A szülők gondosan figyelemmel kísérték a lányok programjait, mégsem vették észre, hogy már egy másik szálon is zajlanak az események. „Este kilenckor például hazatelefonáltak, akkor elvileg még lefekvéshez készülődtünk otthon. Nem gondolták, hogy tízkor indulunk el bulizni. Ha ittunk, nem haza mentünk, hanem a nagymamánál aludtunk, hogy a szüleinknek ne tűnjön fel az állapotunk. Nem fogtam fel a súlyát, hogy ez már képmutatás, úgy éreztem, ők hadd higgyék, amit ők akarnak, én meg hadd csináljam, amit én szeretnék, nem kell feltétlenül ütköztetni a kettőt.”

Éjszaka szöktek el bulizni, miközben a szüleik azt hitték, békésen alszanak, vagy a nagymamánál vannak

Bár odáig eljutott, hogy magában megfogalmazza, nem szeretne keresztény lenni, azt mégsem vonta soha kétségbe, hogy Isten létezik. „Emlékszem, egyszer még Istennek is megmondtam: tudom, hogy látja, amit csinálok, de nem érdekel, én most akkor is bulizni megyek — meséli szomorkásan nevetve. — Annyira beleivódott már a szívembe, lelkembe vagy még inkább a szellemembe, mi a jó és mi a rossz, hogy még a lázadást sem tudtam volna úgy csinálni, hogy közben nem beszélem ezt meg magamban folyamatosan Istennel.” Gyötörte, hogy nem érti, miért van ilyen helyzetben, és arról sem volt elképzelése, hogyan keveredhetne ki belőle. Társaság hamar akadt, akikkel bulizhatott. Az egyetlen menekülési lehetőségnek ez a kettős élet tűnt. „Igazam lehetett, mert miután megtértem, és beszámoltam a szüleimnek a viselt dolgaimról, óriási balhé tört ki” — meséli, de úgy, mint akinek ez már nem okoz fájdalmat.

Az Úr ugyanis azóta begyógyította a sebeit, mert annyi haszna mégis volt, hogy nem választotta kizárólagosan a bulizást, hogy tizennégy évesen engedelmesen elment egy ifjúsági táborba, Debrecenbe. „Ami - kor betöltött a Szent Szellem, nagyon erősen éreztem, hogy Isten nem utasít el, Ő végignézte, hogy min mentünk keresztül, a családunk és én személyesen is, és szeretne kárpótolni mindezért és helyreállítani bennem mindent. Éreztem, ahogy nagyon sok lelki teher le megy rólam. Betöltötte bennem azt a hiányt, amit addig semmi nem tudott betölteni, és ez nagyon megragadott. Ugyanakkor szerintem ebből a szempontból az is hiánylény, aki jó családban nő fel, jó dolga van, mert minden embernek csak Isten tudja betölteni ezeket a mély szükségeit. Megértettem, hogy Isten nem tartozik nekem semmivel, szeretetből és kegyelemből kapok mindent, és a helyreállító munka, amit elkezdett bennem, és ami a mai napig is tart, szintén mind a szeretetéből, az elfogadásából, a gondviseléséből fakad.”

Két évvel később még történt egy megingás, tizenhat évesen megtetszett neki egy fiú, de Anna akkor már érezte, mennyi mindent veszíthet, és már nem nyomta el a lelkiismeretét — a párbeszéd ezúttal közte és Isten között már más hangnemben zajlott. „Tudtam, hogy ez a dolog nem tud annyit adni, mint amennyit veszítek vele. Az az érzés is nagyon erős volt bennem, hogy ez mostantól mindig rajtam fog múlni. Az Úr megtette értem mindazt, ami nélkül nem tudtam volna helyreállni, itt már rajtam múlik, hogy ebben a helyzetben hogyan reagálok.” Ehhez hozzájárult az is, hogy közben keresztény gimnáziumba került, ahol a tanárok elkezdtek nagyon aktívan foglalkozni velük. Az, hogy látta az ő életüket, a családjukat, és ahogy viszonyulnak hozzájuk, nagyon megerősítette abban, hogy ebbe az irányba induljon el.

Hogy elmúltak-e otthon a veszekedések? Nem. Anna volt az, aki változott. „Mintha lett volna már a lelkemen egy védelem, ami már nem engedte, hogy ugyanúgy hasson rám mindez, mint korábban, a Szent Szellem nélkül. A nagy veszekedések idején felmentem a szobámba, és dicséreteket hallgattam. Vannak olyan dicséretek, amelyeknek a szövegét annyira meg tudta eleveníteni a Szent Szellem, hogy hiába volt éppen ordítozás a konyhában, az én lelkemről le tudta venni ennek a súlyát, a fájdalmát, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül, az Úr velem van. Sok zsoltárt is olvastam akkoriban, sokat segítettek Dávidnak a bujdosásai során írt versei. Ő is szorult helyzetben volt, és nem tudta, hogyan fog ez megoldódni; én is azt éreztem, hogy az Úr ki fog vinni engem ebből, úgy és amikor ennek lennie kell. Én nem tudtam kierőltetni, hogy a szüleim kibéküljenek egymással, meg kellett várnom, hogy természetes módon kerüljek ki ebből a helyzetből. Tudtam, hogy ha tizennyolc éves leszek, egyetemre megyek, el fogok költözni, és ez sok mindent megváltoztat majd. És mi tagadás, ez lebegett a szemem előtt.” Anna azt is megértette, hogy a szülei családi viszályának nem kell az egész életét meghatároznia. Még ha okozott is benne kárt, ahogy Isten a fizikai betegségekből meggyógyít, úgy a lelki sebeket is begyógyítja. „Óriási dolognak tartom, hogy a kereszténységhez ennyire közel születtem, ez lehetőség a számomra, hogy egy jó életet, egy jó sorsot éljek már itt a földön, akkor is, ha a természetes közegemből ez egyáltalán nem következne. Nagyon nagy kincs a gyülekezet és az Úrral való kapcsolat.”

Még egy utolsó gondolat: Anna sokáig magáénak érezte a szülei problémáját. Gyermeki kötelességének tartotta, hogy segítsen megoldani, mígnem rájött, hogy ez nem csupán szinte elhordozhatatlan terhet jelent egy kamaszlány számára, hanem a segítsége is csupán az aktuális helyzeten tud enyhíteni, magát a problémát nem oldja meg. Így leszokott arról, hogy kivegye a ré - szét a veszekedésekből azzal, hogy az anyukája mellé áll, és tanácsolni, vigasztalni próbálja. „Egy házaspár két tagja között egy harmadik fél csak zavaró elem” — vonta le a következtetést; persze sok időbe és sok pásztorlásba került, míg sikerült ezt belátnia. A saját életére nézve viszont már tisztában van azzal, hogy az ilyen mértékű családi viszály soha nem természetes dolog, ha nem családi, generációs, szellemi problémák húzódnak meg mögötte, amelyekkel szemben fel kell vennie a harcot, hogy békességben élhessen. 

Dani (22)

„Kiábrándultam a világból. Nem láttam úgy igazán semminek az értelmét” — mondja Dani, amikor rákérdezek, vajon mi okozott törést benne. Mindössze tízéves volt, negyedik osztályba járt. Miért nem beszélt erről a szüleinek? „Nyilván feltűnt ne kik, hogy valami gond lehet, mert az iskolába gyakran behívták őket a viselkedésem miatt, de nem értették, hogy lehet ez, mert otthon alapvetően jó gyerek voltam” — magyarázza. Nem tudatosan élt kettős életet, csak hát otthon valóban minden jó volt, szerette a szüleit, a szülei szerették egymást és az Urat is. „Elhoztak a gyülekezetbe, de a dicséret alatt még felállni sem bírtam, úgy éreztem, mintha valami nagy súly nehezedne rám, ami odakötöz a székhez, és szinte érzéketlenné váltam. A bátyám is így volt ezzel. Apám párszor próbált hatni ránk, mondta, hogy gyerünk, szedjük össze magunkat.”

Bár egy ideig jól tanult, a mélyben már második osztálytól fogva zajlott benne valami titkos rombolás. Az egyik kis osztálytársa már elsőtől fogva kitűnt a többiek közül a cinikus megjegyzéseivel. Dani nagyon izgalmasnak találta ezt, tetszett neki, ahogy ez a fiú látta a dolgokat. Ráadásul lovagias ügynek érezte, hogy a pártját fogja, amikor a többiek ellenkeztek vele. A srácot ötödikben eltanácsolták az iskolából, és Dani célja ezután az lett, hogy őt is kirúgják. „A szüleimet jól ismerték a tanárok, így sehogy se tudtam kirúgatni magam” — meséli nevetve. Az valahogy csak később kerül szóba, hogy pár évvel idősebb bátyja a barátaival többször pornófilmet nézett a számítógépén, amiben ő is velük tartott. A megkeményedés a lelkében nem jelentkezett azonnal és nyilvánvalóan, a kimenetele mégsem hagyott kétséget maga felől. „Hatodikban úgy alakult, hogy megkeresztelkedtem. Nem teljesen magamtól, de nem is volt ellenemre. És nagyon érdekes, de hatott, az az évem teljesen rendben telt, láttam, hogy ez működik.” Hetedikre azonban megmutatkozott a saját hit és a megtérés hiánya. Dani maga sem érti, miért, de egyik évről a másikra nem érdekelte többé semmi. „Nem tudom semmihez sem kötni, egyszer csak kiábrándultam a világból. Nem motivált többé semmi, nem láttam értelmét semminek. Pedig nem lehet azt mondani, hogy nem kerestem az Urat, csak nem tudtam a módját, hogyan találhatnám meg. A világ vonzása is benne volt, persze. Magamban mindig is nagyon sokat agyaltam ezen.” Nem romlott meg a kapcsolata a szüleivel, csak talán nem mélyült el kellőképpen. Voltak beszélgetéseik, mégsem emlékszik olyan esetre, hogy eszébe jutott volna beavatni őket a benne zajló folyamatokba. „Szerintem a szüleim egyszerűen nem értették, mi lett azzal a kisfiúval, aki hat-hét éves koromig voltam, amikor teljesen komolyan és szó szerint vettem mindent, amit tanultunk a Bibliából, és nagyon lelkes voltam.” Ha módjuk adódott, azonnal a segítségére siettek, de megelőzni nem tudták az eseményeket.

„Már a gólyatáborban találtam valakit, akivel füvezhettem”

Nyolcadikban már belekóstolt a cigizésbe, volt, hogy be is rúgott, de ekkor már tudatosan titkolta ezt a szülei előtt. A felnőttekkel úgy általában nem jött ki, nem bízott bennük. A valóság az volt, hogy pontosan tudta, mennyire nem jó, amit csinál, és nem fűlt a foga ahhoz, hogy a felnőttek szembesítsék ezzel, ezért inkább elfordult tőlük. „Túlzottan szabadelvű voltam, nem bírtam elviselni, hogy bárki megmondja nekem, mit kéne tennem. Se tanárok, se a szüleim.” Annyira nem akart szem előtt lenni, hogy arról is sikerült meggyőznie a szüleit, hogy nem akarja a Bornemiszában folytatni a tanulmányait. Egy idő után kénytelenek voltak ezt elfogadni, és kerestek neki egy olyan iskolát, ahol biztosítva látták a szakmai előmenetelét. „Már a gólyatáborban találtam valakit, akivel első ízben füvezhettem” — kommentálja a váltást Dani a saját szemszögéből. Kilencedikben bukott le először a suliban a cigivel, és mivel így a szülei is tudomást szereztek róla, Dani megragadta az alkalmat, és bevallotta a piálásokat is. „Apukám, aki drogozott a megtérése előtt, nagyon korrektül elbeszélgetett velem, nagyon rendes volt” — írja le a szülei reakcióját. El lehet képzelni, milyen csalódást jelentett ezután, hogy Danit még ugyanabban az évben füvezés miatt kirúgták az iskolából.

„Akkor már nagyon dühös volt az apukám, ez hatott is rám, csak sajnos úgy, hogy ezután még inkább magamba zuhantam. Elfordultam a barátaimtól is. Iskolába nem járhattam, folyton otthon voltam, és furcsa módon szerettem depressziós lenni. Sokszor csak feküdtem az ágyamon a besötétített szobában, és komor zenéket hallgattam, elkezdtem verseket is írogatni, nyilván nem a legvidámabbakat.” Saját bevallása szerint végigkínlódta a következő négy évet. Kifelé azt mutatta, hogy minden rendben van, hogy ne nyaggassák, de egyáltalán nem volt boldog. „Amikor először felmentem Pestre, rögtön a detoxikálóban végeztem.” Egy idő után rendszeresen felült a vonatra, hogy a városban csatangolhasson. Hamar talált társaságot, sőt egyik társaságot a másik után, és valahogy mindig megtalálta azokat az embereket, akiknek volt pénzük drogra. A mély depresszió és a végletes fáradtság, ami a drogos pörgés másnapján menetrend - szerűen jelentkezik, csak újabb ok, hogy keresse a lehetőséget, hogy ismét felpörgesse magát. „Nagyon könnyű hozzájutni Pesten drogokhoz. Az iskolákban szinte minden osztályban akad egy-két gyerek, aki be tudja szerezni. Pár éve még deviánsnak számított, mára már vagányságnak sem számít, egyszerűen divat lett.” A városban járva nem nehéz megállapítania, ki van betépve az utcán, a felnőtteknek viszont szerinte sincs könnyű dolga. „Figyelni kell, kikkel barátkozik az ember gyereke” — próbálja felvázolni a meg- előzés módját. Dani szülei annak idején egyszerűen nem gyanakodtak arra a másodikos kisfiúra, már csak azért sem, mert a szüleivel jó barátságban voltak…

Dani egyre durvább szereket próbált ki, de végül már az is kiborította, hogy folyton társaságról társaságra „kénytelen” járni. Elege lett. Az egyik fiú észrevette Dani kiborulását. „Elkezdtünk beszélgetni. Katolikus hátterű volt a srác, és tudvalevő volt róla, hogy szeret Istenről beszélgetni. Nagyon megbecsültem, ha valakivel lehetett komolyan társalogni. Emlékszem, egyszer csak azt mondtam neki: ha nekem egyszer sikerül megtalálnom az Urat, akkor én biztosan ki fogok állni mellette örök életemben. Ez a mondat nagyon megmaradt bennem, hogy vajon én ezt miért mondtam ki. Ott elindult valami, még nem az életvitelemben, csak megfogant bennem. Egy hónapra rá kipróbáltunk az egyik barátommal egy új szert. Sétáltunk a városban, eleinte nem is éreztünk semmit, aztán két óra múlva olyan rosszul lettem, mint még soha. Hazatámolyogtam, és annyira rám tört a halálfélelem, hogy felébresztettem a szüleimet, hogy segítsenek.” Édesapja a korábbi tapasztalatait felhasználva segítette kitisztulni a szer hatása alól, édesanyja pedig bátorította, hogy forduljon az Úrhoz. Dani kérlelte, hogy maradjon vele, és kérdezgetni kezdte, milyen az Úrral járni. „Anyukám azt felelte erre, hogy nagyon jó.” A pánik hatására majdnem egy hónapig sikerült tisztán maradnia, ám egy nap ismét felbukkantak a haverok. „Nagyon szemléltem az eget, hogy beszívjak-e vagy sem, de aztán úgy gondoltam, ez még belefér.” Talán az égből üzentek így, mindenesetre nem tudta élvezni a drog hatását, iszonyú érzés volt az ismét rátörő halálfélelem. „Akkor eldöntöttem, hogy most már valóban soha többé.” A bandavezér lánynak, aki pár évvel korábban az első adag droggal kínálta, azon melegében azt kezdte magyarázni, hogy nézze csak meg, mi zajlik a világban, és hogy innen menekülni kell. A lányt érdekelte is, meg nem is, úgy volt vele, másnap úgyis találkoznak, majd akkor kideríti, miről beszél a srác.

Daniban ellenben megszületett az elhatározás, és már az árát is tudta: ki kell kerülnie a társaságból. Ebben ismét segítségére volt a szülői háttér: a nappali polcán megtalálta a Jó reggelt, Szent Szellem! című könyvet. „Elemi erővel hatott rám, pedig korábban is hallottam ilyen történeteket, de akkor nem fogtam fel, hogy ez valóság. Gyakorlatilag három napig ki se jöttem a szobámból, a könyv végén pedig volt egy ima, amit elmondtam. Első pillanatban még semmit nem éreztem, de aztán olyan erővel töltött be a Szent Szellem, hogy elkezdtem nyelveken imádkozni, minden átmenet nélkül. Ültem az ágyam szélén, potyogtak a könnyeim, és próbáltam felfogni, hogy mi történik velem. Hatalmas szelídség és békesség lett úrrá rajtam.” A szüleinek nem számolt be erről az élményről. Habozott ugyan, de végül nem szólt nekik. „Úgy gondoltam, megtartom magamnak — meséli nevetve. — Ezért is volt számukra hatalmas meglepetés, amikor nemcsak eljöttem velük istentiszteletre, hanem a végén az elsők között mentem ki megtérni!” Számára pedig az volt meglepetés, hogy már az istentisztelet elejétől fogva szívből tudta dicsérni az Urat. Korábban a tehetetlen bénultság mellé járult a félelem is, hogy mit szólnak a hangjához a körülötte állók. „Óriási élmény volt! De nem akkora, mint most, mert azóta még jobban szeretem az Urat!” Az összejövetel végén még ott maradtak beszélgetni az apukájával, amihez Pajor Tamás is csatlakozott, aki felajánlotta, hogy imádkozik Daniért, hogy többé egy füves cigi se kerüljön a kezébe. „Azt éreztem, hogy az Úrnak az ereje teljesen átjárja a testemet, olyan erősen, hogy szinte elájultam. Nagyon készültem arra, hogy történjen valami, izgatottan vártam, erősen vert a szívem is, de arra nem számítottam, hogy ekkora dolog fog történni” — meséli lelkesen, csillogó szemekkel. Mellettük egy másik lelkész éppen szabadulásért imádkozott valakiért, az ima ereje pedig átterjedt Danira is, aki így szintén elkezdett szabadulni. „Azért is volt hihetetlen, mert én azt se tudtam, mi az a szabadulás, mégis teljesen megszabadultam ott helyben. Ami - kor felálltam, hihetetlenül könnyűnek éreztem magam, azok a súlyok, amiket korábban éreztem magamon, teljesen eltűntek rólam, belőlem.”

A drog ezután még kísértés szintjén sem jelent meg többé az életében. A társaságot most már tudatosan építette le, nem bízta a véletlenre, hogy felbukkannak-e újra, és ezúttal megvolt hozzá az akaratereje is. A pornófilmekkel gondolati szinten még küzdenie kellett, néha még most is, ugyanakkor sikerült ezek alatt az évek alatt is megmaradnia érintetlenségben, még ha nem is saját elhatározásból. „Amikor már benne voltam a drogozásban, a társaság szinte megkövetelte, hogy túladjak a szüzességemen. Én meg is akartam szabadulni tőle. Így utólag nagyon hálás vagyok, hogy végül soha nem kerültem ilyen helyzetbe.” Dani most mindent bepótol, elsősorban az istentiszteletek rendszeres látogatásával, bibliaiskolával, és érettségit is készül szerezni egy esti iskolában. Az egyik legnagyobb áldás az életében, hogy teljesen megújult a kapcsolata a szüleivel, sokat beszélgetnek az édesapjával is. „Az Úr meg - tanított arra, hogyan tudok az emberekkel normális kapcsolatban lenni, most, hogy az Úr megtisztított, másképp viszonyulok hozzájuk. Elmondhatom, hogy sikerült beilleszkednem a társadalomba — foglalja össze. — A gyerekeimnek egészen kicsi koruktól beszélni fogok arról, hogy az Úr szereti őket, és beszélni fogok ne kik arról, mekkora erő van a Szent Szellemben” — említi a jövőbeli terveit minden szemrehányás nélkül. És nem csak a gyerekeinek készül erről beszélni. 

Benjámin (23)

Majdnem egy rejtői jelenettel végződött az élete: egy egzotikus országban egy egzotikus lány társaságában ül a parkban, majd egyik pillanatról a másikra a földön fekszik, egy indulattól villogó sötét szempár szegeződik rá, és kést szorítanak a nyakához. Beni nem tudja nem csodaként értékelni, hogy él. „Már régóta a magam útját jártam, Istentől távol, de abban a pillanatban teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a következő pillanatban a pokolban fogom találni magam. Csak annyit tudtam mondani Istennek: sajnálom. Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Mindent, amit elkövettem.” A következő pillanatban a kés még továbbra is a nyakán, de a kést tartó személy a másik kezével talpra segíti őt. Benjáminnak sikerült annyira visszanyernie a lélekjelenlétét, hogy amikor a támadója figyelmét egy másodpercig elterelte egy közeledő járókelő, kiszabadította magát, és teljes erejéből rohanni kezdett. Az éjszakát egy rendőrőrsön töltötte, a másnapot pedig — még mindig a történtek hatása alatt — az ágya szélén üldögélve a szállásán, mélyen elgondolkozva.

Mindazt, amit a korombeli fiatalok csináltak, azt én is. Buli, alkohol, cigi, néha füvezés

„Tizenöt éves koromig teljesen keresztény életet éltem, keresztény családban nőttem fel, megkaptam azokat az értékeket, amiket minden keresztény fiatal, hiteles volt előttem a szüleim élete is” — számol be a zökkenőmentes kezdetről. Mivel nem volt keresztény iskola a városban, egyedül találta magát hívőként egy gimnáziumi osztályban. Mindenáron be akart illeszkedni, és ebbéli igyekezetében apránként eltávolodott a gyülekezettől. A szülei természetesen látták ezt a folyamatot, és eleinte heves küzdelem zajlott köztük emiatt, sokat vitatkoztak. „Én akkoriban tomboltam, egyszerűen nem akartam kimaradni semmiből. Megállíthatatlan voltam” — feleli arra a kérdésre, hogy vajon mivel tarthatták volna vissza. A szülők egy ponton dönteni kény - szerültek: vagy folytatják vele a harcot, de eközben elvész köztük a bizalom, vagy imában folytatják a küzdelmet, és bíznak abban, hogy azok az értékek, amiket addig átadtak, vissza fogják őt hozni. „Így is megtörtént, hogy amikor nem értem haza a megbeszélt időben, az apám megkeresett éjjel a városban, kiemelt a haverjaim közül, és hazavitt” — meséli erről az időszakról. De átmenetileg győzött a tombolás. A szüleivel valóban nem romlott meg a kapcsolata, mindig tudták, merre jár, rendelkezésére álltak, ha szüksége volt rá, bár Beni a részletekről (értsd: bűnök) nyilván nem számolt be nekik. „Nagyon érdekeltek a lányok, és nem is fogtam vissza magam ezen a téren. Mind - azt, amit a korombeli fiatalok csináltak, azt én is. Buli, alkohol, cigi, néha füvezés, bár ez utóbbi nem volt jellemző.” Huszonkét évesen jutott odáig, amit úgy nevez: „mindennek az alja”.

És itt jutunk el a bevezetőben már említett rejtői jelenethez. Innen folytatja Beni. „Szó szerint élet-halál között voltam abban a pillanatban, mégsem attól féltem, hogy esetleg meghalok, hanem attól, hogy haragban vagyok Istennel. Sokszor eszembe jutott addig is, hogy ha most meghalnék, biztos, hogy a pokolba kerülnék, és ha most jönne vissza az Úr, én nem volnék az Ő oldalán. Végig tudtam, hogy mi a rossz és mi a jó, megvolt a hitem is, csak nem akartam ezen gondolkozni. De azt pontosan tudtam, hogy nem akarok úgy meghalni, hogy nem kérek bocsánatot, mert nem akarok a pokolba kerülni. Akkor ott végigfutott bennem, hogy sajnálom mindazt, amit elkövettem. Többször kimondtam magamban: sajnálom, sajnálom, sajnálom — és azt is tudtam, hogy kinek mondom.” Nem halt meg, ez most már nyilvánvaló, és bár nem derült fény arra, hogy mi tartotta vissza a támadóját attól, hogy elvágja a torkát, Beni tudta, kinek tartozik érte hálával. „Amikor hazajöttem, az első utam a gyülekezetbe vezetett. Pont egy olyan alkalomra csöppentem be, amikor azokért imádkoztak kézrátétellel, akik eltávolodtak az Úrtól. Nagyon meg voltam törve, szabadulni akartam mindattól, ahogy az előző években éltem. Felébredtem, hogy ez nem játék. Fantasztikus volt, nagyon megérintett az Úr.”

Itt még nem ért véget a visszatéréshez vezető út, egy évig egyedül kellett boldogulnia Franciaországban az egyetemen. „Kísértésből nem volt hiány, és nem is mindig sikerült úgy ellenállni, ahogy szerettem volna, de már egészen máshogy álltam hozzá a dolgokhoz. Már tudtam, hogy ez nekem nem kell. Nagyon vártam, hogy vissza tudjak jönni.” Visszajött Magyarországra, Budapesten talált állást, és elkezdte bepótolni mindazt, ami kimaradt az előző években. „Istentiszteletre járok, sokat olvasok Bibliát, keresztény könyveket, és célokat tűzök ki, hogy olyan emberré váljak, aki stabil személyiséggel bír. Nagyon sokat segítenek az ifjúsági szolgálatban, hogy minden a helyére kerüljön az életemben.” Hónapokig hatalmas harc dúlt benne, szinte hallotta, ahogy különböző erők és hangok próbálják ide-oda taszigálni és rávenni arra, hogy engedjen a kísértéseknek, de megtanult nemet mondani, magában lefolytatni velük ezt a párbeszédet. „Igaz, hogy megviseli az embert ez az állandó harc, de amikor sikerül átirányítani a gondolataimat a megfelelő mederbe, az hihetetlen örömöt okoz. Ilyenkor azt érzem, hogy ezt a csatát is megnyertem.” A szüleire mindig számíthatott, ez is nagyon sokat jelentett a visszatérés során. „Amikor eltávolodtam az Úrtól, kifejezték, hogy az ő értékrendjükkel, világnézetükkel teljesen ellentétes az, ahogy én élek, mégis tovább szerettek, pedig én is tudtam, hogy csalódást okozok nekik. Nagyon örültek, hogy vissza akarok jönni, és minden módon támogattak ebben. Ma már mindent megosztunk egymással.” Az öccse most jár gimnáziumba, és Beni nagyon örül, hogy most már ő is a családnak ahhoz a részéhez tartozik, aki velük tud imádkozni érte, és hasznára tud lenni másoknak. 

Máté (22)

Máté úgy véli, és ezzel valószínűleg nincs egyedül, hogy a mostani fiatalság meglehetősen szellemi beállítottságú, mindenhol keresik a transzcendenst. „Csak hát nagyon nem mindegy, hol keresik” — teszi hozzá. Van benne tapasztalata. „A szüleim már ’89-ben megtértek, és jártak gyülekezetbe, de nekünk nem nagyon beszéltek arról, hogy Istent meg lehet tapasztalni” — magyarázza, miért nem tudta a szellemi kíváncsiságát a gyülekezetben kielégíteni. Nem javított a helyzeten az sem, bár ezt csak mellékkörülményként említi, hogy 11 éves kora körül a szülei elváltak. Ez drasztikusan csökkentette az ilyen irányú beszélgetések lehetőségét is. „Sajnos nem ért meglepetésként a válás, nekem soha nem tűnt úgy, hogy szeretik egymást a szüleim” — számol be a szomorú valóságról. Bár az édesanyjuk hajlandó lett volna félrelépő férjének megbocsátani, a házasság nem állt helyre. Az asszony, aki addig otthon nevelte a három gyereket, most szinte naphosszat dolgozni kényszerült, mivel a férje anyagilag is kivonult a családból. „Apámmal nem alakult ki szoros kapcsolatunk, szinte soha nem volt otthon. Az anyámat pedig az ő távozása után szintén nem sokat láttuk, hiszen most neki kellett dolgozni, hogy eltartson minket.” Az apa olyan űrt hagyott maga után, amiben szabad utat kapott a gyerekekben addigra már érlelődő lázadás. Bár Máté a Bornemiszában nagyjából megismerkedett a bibliai történetekkel, ennél messzebb nem jutott a hitben. „Sok múlik a nevelésen” — szögezi le szűkszavúan, bár a későbbi döntéseiért nem hárítja senkire a felelősséget. A válás számára egyelőre azt jelentette, hogy végre azt csinálhat, amit akar. Ekkoriban még istenkeresőnek sem volt mondható. Az iskolai eredmények őszintébben tükrözték a helyzetet: mindhárom gyerek esetében, akik addig kitűnően tanultak, rohamosan leromlottak. Máté a Bornemiszából átkerült egy másik iskolába, ahol nemcsak a tanulmányait hanyagolta, hanem minden olyan értéket is, amit korábban a Bornemiszában tanult. „Eleinte egy átlagos világi gyerek életét éltem, csajozni kezdtem, ittunk, cigiztünk, aztán ez egyre jobban elfajult. Nagyon vonzott az underground világ, tizenkét éves koromtól graffitiztem, ami egy párhuzamos világot is jelentett. Egy olyan hírnév, amiről senki sem tud, mégis ott van az utcákon. A következő évek során a legnagyobb nevekkel találkoztam, persze éjszaka, nappal továbbra is azt mutattam kifelé, hogy minden rendben van.” Egy idő után se tanulás, se munka, csak graffiti, de az a legmagasabb színvonalon. Vonatokat, metrókat szeretett volna festeni. Volt rendőrség, házkutatás, vitték el otthonról bilincsben, őt mindez nem rendítette meg. Anyukájának viszont, aki kitartóan járt a gyülekezetbe, komoly megpróbáltatást jelentett mindezt végignézni. „Sokszor mondta, hogy forduljak az Úrhoz, térjek meg, amit sokáig nem tettem, de azért volt egyfajta visszatartó ereje.” Pénzhez is alternatív módon jutott, hogy legyen festék, ruha, meg ami kell. „Eleinte működött a lelkiismeretem, de mivel eltiportam, eltávozott a hangja az életemből. Tizenhat évesen már Bécsbe is kijártunk lopni: festékszórókat, dzsekiket, meg amit itthon el lehetett adni. A végén éppen itt kaptak el, de ez már közvetlenül a megtérésemhez köthető.”

Történt ugyanis, hogy komoly nemzetközi kapcsolatrendszert sikerült kialakítania a graffitis világban, viszont adósságokat is felhalmozott. Gyorsan kellett volna pénzt szereznie, ezúttal azonban sehogy se ment a lopás. Az egyik boltban lekapcsolta a titkosszolgálat, és fogdába került. Az édesanyja eközben műtéten esett át itthon, és bár Máté magának se vallotta be, de nagyon félt, hogy elveszítheti őt. Minden összejött. „Tudtam, hogy ott szigorúbbak a törvények, akár két-három hónapig is bent tarthatnak. Nem tudtam, mi lesz most, senki nem szólt hozzám egy szót se, mivel én magyarul meg angolul tudtam, ők meg csak németül. Amikor rám csukták az ajtót, ráébredtem, hogy nincsenek itt a barátaim, nincs segítségem, és szinte azonnal Istenhez kiáltottam.” Teljesen bibliai imát mondott el a mennyei Atyához, nem is tudta, hogy valaha megjegyezte ezeket a szavakat. A szüleitől hallotta, hogy az is csoda, hogy egészséges, elvileg betegen kellett volna megszületnie. Sokszor rácsodálkozott már az életére: amikor majdnem elütötte a metró, és nem esett baja… amikor sikerült átmennie az érettségi vizsgán… amikor kikeveredett egy necces helyzetből… — de egészen eddig nem szólította meg Istent. Külön nehézséget jelentett az évek során, hogy édesapja mellett nemcsak a barátnők cserélődtek, de Istent is lecserélte keleti vallásokra, és rendszeresen adott ilyen témájú könyveket a fiának. A fogdában mégis a Biblia köszönt vissza. „A falakon voltak idézetek a Bibliából is, ráébredtem, hogy mások is megtörtek, és az Urat keresték. Szembesültem azzal, hogy bármit teszek, azért számot fogok adni, és nem csak a rendőrség előtt. Harmadnap aztán hívtak, hogy valaki jött hozzám.” Egy ügyvédnő volt, aki végre magyarul szólt hozzá, és azt a hírt hozta, hogy a bíróság úgy döntött, elengedik, ha megígéri, hogy visszajön a tárgyalásra. „Eksztázisban ültem hazafelé a vonaton: hogy lehet az, hogy ezt is megúszom?! Még nem értettem, de Isten elkezdett bennem egy munkát. Kezdtem megutálni ezt az állandó lopást meg ezt a kultúrát, el is mondtam az akkori barátaimnak, hogy szeretnék dolgozni, polgári életet akarok élni, amin persze nagyon csodálkoztak.” Mit is szólhatott volna ehhez egy elkötelezetten rendszerellenes, fiatal csapat: egy drogdíler, egy huszonöt éves fiú, aki még otthon lakott, adott-vett, és Mátéval járt Bécsbe lopni, egy hivatásos katona, aki állandóan ivott, és egy másik, aki vidékről járogatott fel graffitit festeni…

Láthatatlan hírnév, párhuzamos világban élő „művészek”

Máté életéből valóban kiszorult a lopás, először mégsem polgári úton indult a természetfölötti nyomába. Kísérletezett a drogok terén, és a bulizást sem hagyta még maga mögött. Nyárra valahogy mégis igazi istenkeresővé vált, eljutott odáig, hogy vajon mi értelme az életnek, ha minden nap lefekszünk és fölkelünk, hová tart az élet, mi lesz, ha meghalunk, van-e utána valami, van-e Isten. Éjszakánként az ágyán fekve ezeken gondolkodott, és egyik alkalommal olyan béke töltötte el, mint még soha. „A bensőm érezte, hogy ez Isten érintése.” Csodaként élte meg, és mindenkinek próbálta elmondani. Az apukájától kapott okkult könyvek kezdtek teljes zagyvaságnak tűnni, vissza is adta őket; anyukája mondogatta, hogy meg kellene térnie, ő pedig azon gondolkodott, hogy kialakít egy saját világnézetet, egy saját istenképet magának. „Nagyon érdekelt, hová kerül az ember a halál után, mi lesz vele; mindenhol erről kerestem információkat. Minden összekeveredett bennem, nem tudtam, kinek van igaza, édesapámnak vagy édesanyámnak, válaszokat kerestem, és akkor történt, hogy a lakásban járkálva a pillantásom a polcon lévő Bibliára esett. És egyszerűen azt éreztem, hogy le kell onnan vennem.” Leült és olvasni kezdte: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet, a föld pedig kietlen és puszta volt.” Itt be is csapta a könyvet, olyan erővel szólt hozzá az igazság. Ki nyílt benne egy addig zárt világ, ebből a pár sorból azonnal megértette, hogy Isten teremtette a világot, rájött, hogy ő ezt mindig is tudta, és szinte egy szempillantás alatt le rombolódtak benne a különféle világnézetek. Világosan látta, hogy bűnös, és bár teljes mértékben tudta, mi a bűn (és itt szinte felsorolja az egész Tízparancsolatot), mégis elkövette ezeket, és ráébredt, hogy azonnal megtérésre van szüksége. Azt is tudta, hová kell mennie, ha meg akar térni.

Anyukáját még tesztelte egy kicsit, hogy vajon mit szólna ehhez. Természetesen nagyon örült, bátorította erre a lépésre, és Máté érezte, hogy ez egy jó dolog lesz. Édesapjával is beszélt előtte. „Ahhoz tudnám ezt a találkozást hasonlítani, mint a Star Warsban, amikor Luke látja, hogy az apja a rossz oldalon áll, ő meg a jó oldalon. Éreztem rajta a megkeseredést, és amikor azt mondta, hogy ha majd nem értek valamit a gyülekezetben, bátran forduljak őhozzá, éreztem, hogy ő ebből már kilépett, és tudtam, hogy én egész biztosan nem fogok hozzá fordulni ilyesmivel.” A visszatérés előkészületeihez tartozott még a számvetés annak a lehetőségével, hogy újra találkozik a régi barátokkal, ismerősökkel, akikkel tudatosan szakította meg a kapcsolatot évekkel korábban. „Ez okozott némi feszültséget bennem. Ráadásul, miközben én már a vasárnapi istentiszteletre készültem, pénteken és szombaton több hívás is jött különféle bulikra. Nemet mondtam, otthon maradtam, nekik meg azt mondtam, hogy más dolgom van.” Vasárnap sietett odaérni az istentiszteletre. „Leültem, és óriási nyomás alá kerültem. Azt éreztem, hogy itt mindenki szent és tiszta, én meg tele vagyok a bűnök súlyával. Először nem is tudtam figyelni, de nem engedtem, hogy bármilyen erő eltérítsen, kimentem, megmostam az arcom, és visszaültem. Alig vártam, mikor következik az a rész, amikor meg lehet térni.” Amikor meghallotta a bevezető mondatokat, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneiért, felvitte a keresztre, minden bűnének a súlya ott volt Jézus Krisztuson, és nála örök élet vizét tudja venni, valósággá váltak számára ezek a szavak. Érezte azt is, hogy ezt nemcsak egy ember mondja neki, hanem Isten szól hozzá. Szaladt előre az első hívásra. Sírva mondta a megtérők imáját, és érezte, hogy a szavai célba érnek, Isten meghallgatja őt. „Hálás vagyok annak az embernek is, aki a megtérés után odajött, segíteni kezdett, és felkészített a bűnvallásra. Az ifjúsági vezetőktől is sok segítséget kaptam, hogy lépésről lépésre helyreálljak, el tudjak igazodni a korábbi spirituális élményeim között.”

Máté az ivást, dohányzást, bulizást szívfájdalom nélkül hagyta maga mögött, és a régi társaság tagjainak is elmondta, mi történt vele — a társaságba azonban nem tért vissza többé. Elmúlt az űzöttség, ami ide-oda hajtotta a városban, szívesen volt otthon, nyugalomban. „Hallgattam Friderika CD-jét, élvezni tudtam a dicséreteket, Isten meglágyította a szívemet” — számol be az éles stílusváltásról. A graffiti világában elért sikereiről, hírnevéről való lemondásban Jézus szavai segítették: Mit nyersz, ha az egész világot megnyered, de a lelkedben kárt vallasz? A személyiségének új brandre lesz szüksége, most ezen dolgozik, hogy Isten használni tudja majd mások megtérésében, mert nem arra készül, hogy ezentúl csak magának éljen. Most, hogy leesett a hályog a szeméről, az édesanyja iránt is óriási hálát és tiszteletet érez. Az otthon bázissá vált, elő - vette a régi keresztény könyveket, tanításokat, dicséreteket. A gyülekezetben azokat keresi, akik építeni tudják, bibliaiskolába kezdett járni, és az életmódjában is mindent megtesz, hogy hí - vőként integrálódni tudjon. Nem számít, ha nem könnyű, látta már, mit lehet harc nélkül elérni. 

Eszter (23)

Öten testvérek, lány köztük csak Eszter, figyelemből tehát nem volt hiány az életében. Más kérdés, hogy nem pont az a figyelem irányult rá, amire szüksége volt. Sem otthon, sem az udvarlója részéről.

„Apukám megijedt tőlem, amikor kamasz lettem, és nem tudott mást csinálni, mint szekálni: ne vegyek fehérneműt magamnak, ne hordjam úgy a táskát, hogy kiemelje a mellem, ne járjak magas sarkú cipőben, és így tovább. Gondolom, féltett, de nekem az volt az érzésem, mintha egyáltalán nem akarná, hogy nő legyek” — meséli. „A szüleim sose veszekedtek egymással, csak velünk, gyerekekkel. Minden nap, amikor apa hazaért a munkából, anya elpanaszolta neki az aznapi huncutságainkat, és akkor kikaptunk. Nagyon szigorúan voltunk nevelve, és az anyukám sem volt babusgatós típus.” Gyerekként még nem is volt ezzel gondja, örült, hogy keresztény családban nő fel, inkább az egyensúly hiányzott, vagyis a bizalom és a szeretet a másik oldalon. A faluban nem nézték jó szemmel a sokgyerekes családot, akik ráadásul keresztények, az iskolában is strébernek tartották, és a kiközösítés, amit Eszter kisebb korában még büszkén vállalt, egyre jobban megviselte a jól tanuló kamaszlányt. Úgy érezte, a szülei nem azt látják, hogy kiáll a számára fontos dolgok mellett, inkább úgy gondolják, hogy ha mindenkinek gondja van vele, akkor biztos Eszter a hibás. „Egyébként is inkább kerülik a konfliktust másokkal, inkább családon belül akarják megoldani a dolgokat.” A kislányban már korán kialakult a büntetéstől való félelem, és félt attól is,  hogy csalódást okoz a szüleinek, így maga is kerülni kezdte a konfliktusokat. Hazugságokkal próbálta leplezni, ha valami rossz fát tett a tűzre, például eltört egy poharat, elvesztette a kulcsát vagy ilyesmi. A hazudozás kölcsönös bizalmatlansághoz vezetett, és már egészen kis korában a család fekete bárányának szerepében találta magát: „Az »anyaszomorító« lett az állandó jelző a nevem mellett. Egy idő után alig vártam, hogy kirepüljek a családi fészekből.”

A férfi olyan ügyesen állította mindig a maga oldalára, hogy egy idő után csak benne bízott, ellenségnek tekintette, akiről azt hitte, közéjük akar állni

A kereszténnyé válás útján ugyanakkor nemcsak elindult, hanem tovább is szeretett volna haladni. Hétévesen megtért, megkeresztelkedett, bár ekkor még főleg a családi szokásokat követte, tízévesen viszont betöltekezett Szent Szellemmel, ami hatalmas áttörést jelentett. „A szüleimmel is javult ekkor a kapcsolatom, sokat foglalkoztam a Bibliával, és elkezdtem nagyon sok keresztény könyvet olvasni. Ezekből és mások életéből azonban megláttam, hogyan élnek más keresztény családok, és keserűséget okozott bennem, hogy az én szüleim miért nem ilyenek. Az én apukám miért nem tud úgy szeretni engem, mint a regényben? Láttam, menynyire szeretnének mindketten jó szülők lenni, csak mintha elfelejtették volna, milyen gyereknek lenni. Naplót kezdtem vezetni, nehogy elfelejtsem felnőttkoromra, amit gyerekként gondoltam erről, mert tudtam, hogy én is ilyenné válhatok.” Sokszor betöltekezett Szent Szellemmel, de otthon nem ment az imádkozás. A szülők lelkiismeretesen követték a keresztény életvitel szabályait, de imádkozni nem látta őket, így ez a tevékenység számára is idegen maradt. Összeadódtak a dolgok: a kiközösítés a faluban és az iskolában, a szülei bizalmának elvesztése, a szigor, a nőiességének elutasítása az apa részéről. „Vágyni kezdtem arra, hogy valaki szeressen végre” — foglalja össze Eszter. Leginkább egy férfi…

Jött a gimnázium. Busszal járt be a faluból a városba, ami viszonylagos önállóságot hozott az életébe. Az osztályban egy szende, babaarcú lány lett a barátnője, akiről apránként derült csak ki, miket művel a megnyerő álarc mögött. „A drogoktól fogva a fiúkig mindent kipróbált, miközben teljesen más arcot mutatott kifelé. Mire ez világossá vált számomra, már nagyon nagy befolyással bírt rám.” Néhányszor vele tartott iskola után, így jutott el kocsmákba, ahol az ivásba és a cigizésbe is belekóstolt, de ekkor még aránylag szilárdan állt a lejtő tetején. Örömmel eljárt az istentiszteletekre is. A gyülekezetben ekkor tűnt fel bizonyos ünnepi előkészületek során egy új tag, egy fiatal férfi. Eszter a felnőttet látta benne — egy tizenöt éves lánynak egy majdnem harmincéves férfi az is. Közös munkával telt az idő, és amikor eljött az ünnep, a (külön szülői engedéllyel) csinosan felöltözött kislány váratlan bókot kapott tőle, amiből kiderült, hogy a férfi már a nőt látja benne. Összezavarodott, hárított, aztán még ő kért bocsánatot — sajátos koreográfia indult el közöttük. Nyugodtan nevezhetjük profi manipulációnak is, amihez Eszter sajnos alkalmas alanynak bizonyult.

„A szüleim nem akartak szólni a gyülekezet vezetőinek a rosszallásukról, nem akartak konfliktust. Engem próbáltak távol tartani tőle, de a férfi olyan ügyesen állított mindig a maga oldalára, hogy már csak benne bíztam, mindenki mást ellenségnek tekintettem, aki közénk akart állni.” Ez azonban nem jelentette azt, hogy el akarta hagyni Istent vagy a gyülekezetet: a csalás része volt az is, hogy a történetüket keresztényként képzelte el. Házasságra számított, „csak ki kell várni a nagykorúságot” — gondolta. Egy csók zökkentette ki végleg a lelki egyensúlyából. „Én mindig úgy terveztem, hogy tisztán megyek majd férjhez. Amikor séta közben váratlanul megcsókolt, annyira mocskosnak éreztem magam tőle, hogy onnantól kezdve minden mindegy volt, azt hittem, sose lehetek többé tiszta.” Nehezére esett elhinni, hogy a szerelem ilyen gyötrelmet jelenthet, ilyen meghasonlást. A férfi azonban mindig tudta, mikor kell vigasztalni, mikor kell bókolni, mikor kell megsértődni, vagyis úgy forgatta a helyzeteket — és az igéket is —, hogy szinte centrifugális erővel húzta magával egyre mélyebbre. „Vihar volt, ő a mező szélén várt egy sátorban, én meg éjnek idején szöktem ki hozzá a szüleim tudta nélkül. Nem is értem, hogy mertem kimenni a házból abban a sötétben, a villámok közé.”

Anyukájának egy ízben megpróbálta elmondani, mi is zajlik valójában köztük, de mivel ő nem akarta abbahagyni a főzést, hogy felmenjen vele a szobájába, ahol ezt bizalmasan szerette volna elmondani neki, végül elütötte a témát valami aprósággal. Ezt az elmulasztott lehetőséget a konyhában csak évekkel később sikerült rendezniük egymással. Annyiban tartja fordulópontnak, hogy emlékezete szerint ekkor keményítette meg végképp a szívét a szülei felé, és döntött úgy, hogy ha ők elutasítják, ez a férfi majd elfogadja és odafigyel rá. A titkolózás persze nem mindig sikerült tökéletesen, a család szenvedett is ettől, és Eszter fekete bárány szerepe olyannyira megerősödött, hogy úgy érezte, őt tartják minden baj okának. Ha más nem is, a telefonszámla rendszeresen figyelmeztette a szülőket az anyagi kárra, amit a családnak okoz. A férfi ugyanis úgy intézte, hogy hívást kezdeményezett, de aztán gyorsan lemerült a kártyájáról a pénz, és Eszternek kellett visszahívnia. Ezután órákig beszélgettek. „Nem volt ritka, hogy húszezres számla érkezett a hónap végén — vallja be. — A szüleim ráadásul akkoriban nem is voltak jó anyagi helyzetben, én pedig előre rettegtem minden alkalommal, mielőtt megjött a számla. Tudták, hogy valami nincs rendben, észrevették azt is, hogy mindig ugyanazt a számot hívom, mégse kérték számon a srácot. Egyszerűen nem akartak konfliktust, engem büntettek inkább.” Ekkor még csak a telefonálgatásról tudtak, találkozásokról eleve szó sem volt. A férfi is igyekezett fenntartani a látszatot, még randevúra is elment korban hozzáillőkkel, nehogy gyanakodjanak rájuk, legalábbis Eszternek ezt állította. „Mindig meg tudott győzni, mintha valami homály ereszkedett volna rám a jelenlétében. Csak akkor tört rám újra a valóság a bűntudattal együtt, amikor eljöttem tőle. Később megtudtam, hogy korábban foglalkozott vörös és fehér mágiával is. Ráadásul úgy éreztem, ha kiderül, mit csinálunk, a családom és a gyülekezet nem fogad el többé, közben elveszítem az ő szeretetének biztonságát is, és nem marad majd senkim. Nem mintha valódi biztonságot jelentett volna számomra ez az úgynevezett szeretet” — próbálja magyarázni a nehezen magyarázhatót.

Számára is hosszú és rögös út vezetett vissza a valóságba. Mivel Eszter sosem akarta a gyülekezetet elhagyni, azon igyekezett, hogy összeegyeztesse a kétféle dimenziót az életében. A reggeli buszozás az iskolába átalakult számára filozófia- és teológiaórává, olyan intenzíven gondolkodott a megoldáson. Két teljes évig. „Már kezdtem attól tartani, hogy becsavarodok.” Végül mégiscsak a bizalmába avatott egy hölgyet a gyülekezetből, egy többgyermekes anyukát, aki végül hozzásegítette, hogy világosságban tudjon járni, a döntéseket azonban nem hozta meg helyette. Több lépésben tudott csak megtérni, hiába volt meg benne a szándék — annyira ragaszkodott ahhoz, hogy ez a kapcsolat „az Úrtól van”, csak valahogy ki kell bírniuk a nagykorúságáig. Vonzotta, hogy valaki ragaszkodik hozzá, ám közben hiányzott belőle a békesség, felmerült benne a korkülönbség kérdése is, az érvelések azonban összezavarodtak benne. „Nagyon szerettem volna tudni, melyik hangon szól bennem az Úr, melyik az ördögé, és melyik az enyém. A végén arra jutottam, hogy mindig a legszelídebb hang az Úré. Ő sosem akar rám kényszeríteni semmit” — fejezi be, most már mosolyogva. A többlépcsős megtérés minden fokán kapott segítséget a gyülekezetben, és kiderült, hogy a családja sem ellenséges vele, csak kimerítette őket a sok titkolózás. Végül közös erőfeszítéssel sikerült kizárni minden más hangot az életéből az Úrén kívül. A férfi nem várta meg, hogy bármi is kiderüljön, már az első lépésnél külföldre menekült. Pár telefonhívás még történt, de Eszter ma már olyan múlt időben beszél róla, ami csak az örökkévalóság nyelvén létezik. A szülők segítsége megfizethetetlennek bizonyult a helyreállításban. Eszternek kifejezetten hasznára vált az ellenőrzésük, csak most már érezte a szeretetüket is benne. Isten természetfölötti helyreállításának köszönhetően pedig újra tisztának érzi magát. 

Dávid (23)

„Gyerekkoromban nagyon szerettem gyülekezetbe járni, barátaim voltak itt, a dicséretet is szerettem. Apám, anyám maga mellé ültetett, és ha nem is értettem mindent, végigültem velük a tanítást is. Aztán egy időben nem volt kedvem jönni, és akkor nem is jöttem” — vág bele egyenesen a közepébe az egykor élsportoló fiú. A két pont között azonban nem volt ilyen egyenes az út, még a szerpentin is visszafogott megnevezés eddigi rövid, ám annál kalandosabb életútjára.

Ha nagyon konkrét próbálna lenni, talán azzal kezdené, hogy nagyon elege lett az iskolából. „Úgy éreztem, hogy rám vannak állva a tanárok” — vallja be kertelés nélkül. És persze mindenki képmutatónak tűnt a számára, vagy legalábbis sokan, elég sokan ahhoz, hogy ő ki akarjon szállni az egészből. „Igaz, ekkoriban kezdte anyám adagolni a véleményét a gyülekezetről. Apám igyekezett rendbe hozni a dolgokat, anyám meg folyton apámat szidta. »A hülye apátok«, ez ment, mióta az eszemet tudom.” Ez kétségtelenül elgondolkodtató képet fest a helyzetről. Dávid azonban tizenhárom évesen nem volt abban a helyzetben, hogy ezen gondolkodjon, mielőbb a tettek mezejére készült lépni. Először is másik iskolába akart kerülni a Bornemiszából, és a végén a tanárok is könyörgőre fogták. „Nyolcadik végén már minden nap bent ültem az igazgatói irodában, a végén már ők kérték, hogy inkább be se menjek az iskolába, majd kiküldik nekem a bizonyítványt” — segített a maga módján a döntésben. „B terve” viszont Dávidnak sem volt, azon túl, hogy innen el. A sportolás révén sok barátja volt a gyülekezeten kívül is, és tetszett neki, ahogy ők éltek. „Szabadnak tűntek, akik olyannak mutatják magukat, amilyenek valójában. Akkor úgy láttam, hogy a gyülekezetben sokan előadják magukat, a világban pedig mindenki önmaga lehet” — vázolja fel az akkori véleményét, miközben már maga is csóválja ezen a fejét. Saját tapasztalatból beszél, tehát megteheti. Ott állt, egy pirruszi győzelemmel a háta mögött, miszerint nem kell többé keresztény iskolába járnia, és tizenöt évesen előtte állt a nyár, amire nem készített tervet.

Még olyan drogokat is kipróbált, amiről a többi barátja lebeszélte volna

A kiindulópont az volt, hogy egyre jobban frusztrálódott az otthoni állapotok miatt, és nagy kérdés volt a számára, ki tehet erről. Ő nem tehetett róla, tehát az Urat tette felelőssé, „hiszen ha Ő irányít mindent, ha Ő teremtett mindent, akkor hogyan fordulhat elő ilyesmi…” Ebből egyenesen következett, hogy a gyülekezetnek a közelébe se akart jönni. Terv hiányában viszont ettől fogva csak sodródott. „Mentem, amerre fújt a szél” — fogalmaz Dávid. Haza nem szeretett menni, nem volt kedve hallgatni az anyját. „Ez azért egy kicsit betett, ha jól meggondolom.” A kíváncsiság vitte tovább, befelé a sűrűjébe. Cigi, kábítószer, haverok, buli. „Apám folyamatosan próbált hatni rám, bennem viszont már épült egy fal” — emlékszik vissza, hogyan feszült egymásnak köztük a két világ. Vegyük úgy, hogy ő győzött: végül az apja kérte, hogy költözzön el. Tizennyolc éves volt ekkor. És egy ideje már csak hárman éltek együtt: az apja, ő és az öccse. „Nyolcadik után történt az is, hogy apám egy nap azzal fogadott, amikor hazaértem edzés után: »Anyád többet nem jön haza.« Nem firtattam, mi történt, abszolút nem volt kedvem belefolyni ebbe az egészbe, mentem inkább, amerre sodort a szél.” Mondjuk úgy, megpróbálta szabadságként értelmezni a helyzetét: nem kell hazamennie, bandázhat kedvére. „Aztán úgy esett, hogy egyik edzés helyett leültünk a parkban, és elszívtunk egy füves cigit. Azt, hogy függővé váltam, abból gondolom, hogy már vártam, mikor szívunk újra. Egy ideig csak edzés után ültünk be inni, aztán már edzés helyett is a bandázás ment, így lassan a sport is kimaradt az életemből.” Innentől tényleg nem volt megállás. Az apja minden erejével azon volt, hogy megoldja a család helyzetét, Dávid ellenállása azonban komoly kihívást jelentett számára. „Nem hibáztatom őt, nyilván nem tudta kezelni ezt az egészet.” Érettségi előtt állt, amikor az apja felajánlotta, hogy szerez neki egy albérletet, amíg összeszedi magát. „Apám folyamatosan azt várta, hogy bármelyik pillanatban összeszedem magam, én meg nem vettem észre, hogy hol tartok. Meg voltam róla győződve, hogy teljesen jó, amit csinálok.” Az apja akkor szembesült vele, hogy Dávid az ellenkező irányba tart, amikor ki tették a sportegyesületből a füvezés miatt. „Ez azért komoly törést jelentett, akkor visszafordulhattam volna” — idézi fel az eseményeket. Nem ez történt. Elköltözött, jött a nyár, és a banda az ő kis lakásában szívott be napról napra. Elege is lett belőle. Le akart érettségizni, és ő is látta, hogy ehhez nem ez a legcélravezetőbb út.

Újra elkezdett szórványosan gyülekezetbe járni, de most rajta volt a sor, hogy képmutatónak érezze magát, hiszen ott teljesen másnak mutatkozott, mint a mindennapokban. Megtérésről ugyanis még nem volt szó. Meghasonlás meghasonlás hátán, ha röviden akarjuk jellemezni ezt az időszakát. „Továbbra is szerettem azt a semmit, amiben éltem, de már tudtam, hogy rossz, amit csinálok. Iszonyatos őrlődés kezdődött az életemben.” Egy-két havonta betévedt a gyülekezetbe, volt, hogy strandpapucsban, rövidnadrágban, aztán megsértődött, amikor szóltak érte. Anyja, apja is jártak gyülekezetbe, mégse működött a dolog — ez kattogott benne, ugyanakkor elszakadni se bírt a gondolattól, hogy mégis ott van a gyülekezetben Isten. Egy idő után már csak azzal foglalkozott, hogy visszakerüljön Isten jelenlétébe, mert ez hiányzott igazán az életéből. Ezzel párhuzamosan viszont olyan drogokat is kipróbált, amiről még a haverjai is lebeszélték volna — ha tudnak róla. „Titokban LSD-t szedtünk be az egyik barátommal. Nem ismertük egyáltalán, először azt hittük, nem is hat, csak bóklásztunk a városban, aztán egyszer csak kiütött minket. A vége az lett, hogy kihívtuk magunkra a mentőket, annyira meg voltunk ijedve, sőt, biztosak voltunk benne, hogy meghalunk.” Ez egy igazán nehéz nap éjszakája volt, Dávid úgy élte meg, hogy a pokolba kapott betekintést. Három orvos igyekezett visszahozni őket az életbe, aztán lefektették őket egy szobában a többi drogos közé. „Körülnéztem, és ahogy végignéztem rajtuk, láttam, hogy nem lesz ez így jó.” Meghasonlott önmagával. Tudta, hogy a gyülekezetben találja meg, amit keres, de visszajönni sem volt könnyű. A mentős sztori után úgy érezte, bármikor meghalhat, ajándék számára minden perc, hát élvezzük ki. Aztán ismét megpróbált kiszakadni a társaságból, de nem ment. Hasonló hasonlót vonz alapon egy olyan belvárosi társaságban találta magát, ahol gyülekezetből kiszakadt fiatalokat hordott össze a szél. A Bornemisza és a gyülekezet tartotta össze őket, ez volt mindig a téma, miközben éppen ezt hagyták maguk mögött. Ha képmutatás, akkor ez telibe az volt — ez lett az utolsó csepp a pohárban, ami végképp kijózanította. Ekkoriban megint eljárt istentiszteletre, ezért viszont maga a társaság vonta kérdőre: ha eljársz oda, akkor mit keresel itt velünk? És tényleg. A kör be zárult.

Dávid úgy döntött, kilép a körből, és lép Isten irányába. Megtérés, tanácsadás, ima, majd ismét tanácsadás és ismét ima. A maga részét is megtette, lezárta az összes kapcsolatát, még azokkal is, akik végül szintén visszatértek a gyülekezetbe. „Jobb ez így. Meg kellett szabadulnom ebből teljesen, mert már beleivódott a személyiségembe. És az Úr megszabadított. Csoda, hogy kaptam erre lehetőséget. Én már tényleg azt éreztem, hogy nincs kiút: az Úr nem fog visszafogadni, a világban nem jó, sehol se jó, öngyilkos meg nem akartam lenni. A gyülekezetben visszataláltam a gyökerekhez, rájöttem, hogy egyedül itt lehet az ember az, aki valójában.” Jó nagy kört kellett tennie ehhez a felfedezéshez. És amikor azt hitte, hogy már minden rendben, munkája is volt az ATV-nél, kitévedt a Sziget fesztiválra. És óriási átverésnek érezte az ördögtől, hogy megint itt találja magát. Később meg is szűnt a tévénél a munkája: újabb ok lehetett volna a régi, jól megszokott sértődésre, de már megálljt parancsolt a régi természetének. Rengeteg eset volt, amikor csupán egy döntésnyire volt tőle a megbotránkozás. „Meg kellett küzdenem azzal, hogy ne a megbotránkozást válasszam. Ha ezzel hetedik-nyolcadikban meg tudok küzdeni, most nem tartanék újra itt. Az élettel együtt jár ez a harc, mindenkinek meg kell ezzel küzdeni. Úgy nem működött, ahogy akkor kezeltem, ezért most úgy akarom kezelni, ahogy az Úr mondja, és ahogy a Bibliában le van írva. Ugyanabba a harcba kerültem vissza, csak közben kimaradt az életemből hat év.”

Ifjak, akik még mindig fiatalok, de már nem bolondok. És hihetetlenül hálásak, hogy az Úr utánuk nyúlt.