A helyreállítás prófétái

Sokan, akik csak külön, könyvenként olvasgatják a Szentírást, a prófétai könyvek tartalmának mintegy nyolcvan százalékát nem értik. Ennek az az oka, hogy nem olvassák „össze” őket azokkal a történeti könyvekkel, amelyek leírják a próféciák történelmi hátterét. Mivel nem ismerik az alapszituációt, a történeti-politikai problémát, amelyre a próféta az isteni választ megadja, ezért annak olvasásakor csak találgatni próbálnak, hogy az ő – mármint az olvasó – életére nézve vajon mit akarhat mondani a szöveg, és gyakran ki is találnak erre valamit. De hogyan érthetné valaki a választ, aki nem is ismeri a kérdést? Ezért tanulmányunkban Haggaj (Aggeus) és Maleáki (Malakiás) próféciáit eredeti történelmi közegükben vesszük nagyító alá.  

Hetven éve hazájuktól ezer kilométerre deportálva a zsidó nép szellemi vezetői Jeremiás próféciájában bízva készültek a szabadulásra és a visszatérésre. Az őket áttelepítő babilóni birodalom bukásakor, amikor Kürosz (Kóres, Círus) perzsa és Dárius (Darjáves, Dareiosz) méd királyok elfoglalták Babilón gyönyörű és hatalmas városát, ahol Dániel a birodalom második embereként élt és dolgozott, a zsidó próféta elővette Jeremiás könyvét, és megkísérelte kiszámolni, hogy a megjövendölt hetven év pontosan mikor is jár le. Böjttel, bűnbánattal és imával is kereste ennek során Istent, majd – Flavius Josephus és a rabbinikus hagyomány egybehangzó állítása szerint – magas állami rangjából fakadóan lehetősége nyílt beszélni Kürosszal, akinek beszámolt a hetvenéves fogságról szóló jeremiási látásról, saját próféciáiról, amelyekben előre megmondta a méd–perzsa birodalom felemelkedését, valamint döntő érvként megmutatta a perzsa királynak a kétszáz évvel korábban keletkezett, őt mégis nevén szólító ézsaiási jövendölést: „Így szól az Úr… ki Círusnak ezt mondja: Pásztorom! Ki véghez viszi minden akaratomat és ezt mondja Jeruzsálemnek: Megépíttessék! És a Templomnak: Alapja vettessék! Így szól az Úr fölkentjéhez, Círushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, őelőtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak: Én menéndek előtted, és az egyenetleneket megegyenesítem, az ércajtókat összetöröm, és leütöm a vaszárakat. Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr, aki téged neveden hívtalak, Izráel Istene. Az én szolgámért, Jákóbért, és elválasztott Izráelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismerél. Én vagyok az Úr és több nincs, rajtam kívül nincs Isten! Felöveztelek téged, bár nem ismerél. Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kívül; én vagyok az Úr és több nincsen! Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!” (Ézs 44:28–45:7)

A Mindenható csodálatos és mélységesen személyes üzenete szíven találta a királyt. Nemcsak a nevét mondta ki többször is pontosan kétszáz évvel előre, amire egyetlen babilóni vagy perzsa jövendőmondó sem lett volna képes (ezért hiszik azt a bibliakritikusok, hogy ezt a részt nem is Ézsaiás írta, hanem Kürosz egy kortársa), de ráadásul „szeretettel szólítja” meg, „felkentjének” és „pásztorának” nevezi őt, az idegent, aki nem ismerte Izrael Istenét. Egyúttal néhány lényegre törő mondatban Kürosz vallásának, a zoroasztrianizmusnak is a leglényegére tapint.

Ez a vallási reform nemrég zajlott le a perzsa nemzetben, amikor is egy Zoroaszter (Zarathustra) nevű szellemi ember meglepő sikerrel változtatta meg a korábban „egyszerűen” csak bálványimádó, többistenhívő, ősi perzsa vallást. Tanításának lényege szerint a szellemi és fizikai univerzumot nem több, de nem is egy, hanem két egymástól független, egymással harcban álló istenség kormányozza (dualizmus). Az egyik teljesen jó, a másik teljesen gonosz. Eredetük tekintetében egyenlőek: egyik sem teremtette a másikat, eredendően egyforma erősek, egyiknek sincs a másik felett hatalma. A zoroasztriánus erkölcstan szerint nem lehet tudni, melyik fog győzni végül, vagyis: nincs garantálva a jó végső győzelme a rossz fölött. Ennek ellenére az embernek a jó mellett kell döntenie – még ha ezzel esetleg a vesztes oldalra kerülne is.

Ézsaiás sokat vitatott szavait („ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem”) így lehet történetileg megérteni: a dualista, zoroasztriánus Küroszt az Izrael egyetlen Istene arra tanítja, hogy nem két egymástól független, egyenlő erő uralja a mindenséget, hanem a jó oldaltól származik minden, a gonosz sem tudja függetleníteni magát a jótól, alá van neki rendelve, és ezért végső soron minden a jó végső győzelmét szolgálja. Ezért aki a jó oldalra, Izrael Istenének oldalára áll, nem kell attól tartania, hogy vesztes lesz. A Mindenható jó, és Ő ural mindent, ellenőrzése alatt tart minden folyamatot.

Isten rövid, de Círus szívének minden tekintetben – emberileg, vallásilag – a legmélyére ható üzenete meghozta gyümölcsét: „Círus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesednék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, felindítá az Úr Círus perzsa király lelkét, és ő kihirdetteté az ő egész birodalmában, élőszóval és írásban is, mondván: Így szól Círus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nékem adta, és ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izráel Istenének házát. Ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik. És mindenkit, aki még megmaradt, minden helyről, ahol lakik, segítsék azon helynek férfiai ezüsttel, arannyal, jószággal és barommal, azzal együtt, amit önkéntesen adnak az Isten házának, mely Jeruzsálemben van.” (Ezsd 1:1–4)

A rendelkezésnek engedelmeskedve felkerekedett a zsidó népből negyvenkétezer-háromszázhatvan férfi a családjával és mintegy nyolcezer szolgájával, hogy Zorobábel (Zerubbábel), Júda fejedelme – Dávid leszármazottja, Jézus őse – és Jósua főpap vezetésével hazatérjen a romokban álló Jeruzsálembe felépíteni Isten Templomát időszámításunk előtt 527-ben. A teljesen lerombolt és felgyújtott zsidó főváros hetven éve lakatlanul állt, a Sion (Cion) hegyét fák, bokrok nőtték már be, erdővé lett, „ahová íjjal és nyíllal megy az ember”, miként azt a próféták szintén előre megmondták, az egykori házak megmaradt, feketére szenesedett falrészei a bozótosból magasodtak itt-ott elő. A hazaérkezők egyszerre örültek és sírtak, amikor elhelyezték az újjáépítendő Szentély alapkövét a Moríjja hegyén, ahol Ábrahám egykoron majdnem föláldozta fiát, s ahol Salamon király az első Templomot építette. Először az oltárt állították helyre, és haladéktalanul meg is kezdték a mindennapi egészen elégő áldozat bemutatását, jóllehet Templom még nem volt: reggel egy bárányt, este egy bárányt, minden nap. Ők maguk tábort vertek, és ideiglenes hajlékokat építettek maguknak a romok között, amíg a Templom építése tartott. Életük nem volt könnyű amiatt sem, hogy – mivel a városfalak teljesen elpusztultak – a környező népek esetleges támadásaival szemben katonailag teljesen védtelenek voltak.

James Tissot: A foglyok hazatérése

Lelkesedésük mégis töretlen volt – egészen addig, amíg a szamaritánusok és más szomszédos etnikumok vádiratot, feljelentést (héberül „szitná” a vádlót jelentő „szátán” szóból) írtak ellenük a méd–perzsa királyi udvarhoz. Ekkor már nem Kürosz volt a király, és a perzsa udvarnál valahogy elfelejtődött, hogy ők maguk adták ki a rendelkezést a Templom újjáépítésére. A zsidókkal szomszédos népek frusztrációja abból fakadt, hogy miután – jó vagy rossz szándékból? ki tudja? – ők is felajánlották részvételüket és segítségüket az építkezéshez, ezt a zsidók – többek között rituális tisztasági okok miatt – nem fogadhatták el. A nép Istentől származó elkülönítettsége így – mint korábban és később is oly sokszor – sértődöttséget okozott a szomszédok között, és az ókori antiszemitizmus egy újabb esetét eredményezte.

Sajnos a feljelentésnek hitelt adtak a perzsa udvarnál, és az építkezést leállították. Ez egyébként ellentétes volt a méd–perzsa birodalmi törvényekkel, mert azok szerint, ha egy méd–perzsa király valamit elrendelt, azt soha senki nem vonhatta később vissza, még ő maga sem. Így az építkezés betiltása csak azáltal volt lehetséges, hogy a perzsa udvarnál elfelejtették a korábbi, küroszi parancsot.

Az építési tilalom mélységesen elkeserítette a hazatelepült csoportot, de úgy érezték, nem tehetnek semmit, ezért addig is, míg a helyzet valahogy meg nem oldódik, saját házaik építéséhez fogtak, és szántóföldeket hódítottak vissza a bozótostól – hiszen, mint említettük, a romok közt laktak ideiglenes hajlékokban, és főként idegenben „otthon maradt” honfitársaik támogatásaiból éltek.

Ebben a helyzetben Isten elérkezettnek látta az időt arra, hogy két prófétát indítson föl közöttük a buzdításra: Haggajt és Zekarját, akik egyszerre és egyazon – de más és másképp megfogalmazott – üzenettel léptek fel. (Zekarja könyvének új fordítását és a hozzá fűzött előszót lásd előző számunkban – ezért az ő tevékenységével ebben a cikkünkben részletesen nem foglalkozunk.) A mózesi Törvény értelmében minimum két, egymástól független tanú szükséges ahhoz, hogy egy dolgot biztosra vehessünk. Isten minden korban gondoskodott Izrael számára legalább két, egymástól független prófétáról – de néha többről is – minden fontos ügyben. Így most is. 

Haggaj 

Először őt szólítja meg az Örökkévaló, Darjáves (Dareiosz, Dárius) perzsa király uralkodásának második évében, a hatodik hónap első napján – Zekarja prófétát csak két hónappal később. Ez a perzsa Darjáves nem azonos a méd Darjávessel, aki Kürosz perzsa király méd társuralkodója volt, akinek első évében (i. e. 528–527) Dániel próféta kiszámolta a hetvenéves fogság leteltét, és megmutatta a róla szóló próféciákat Kürosznak. Most nyolc évvel ezután vagyunk (i. e. 520): már lezajlott a hazatelepülés, elkezdődött a Templomépítés, majd le is állt a Kürosz halálát követő években.

Gyakran előfordul, hogy Isten a csüggedt, és önmagukat a csüggedésnek átadó emberekhez szigorú hangon szól, különösen, ha a csüggedés miatt már le is tértek igazi útjukról. Mint említettük, az építési tilalom kiadása után a nép – és úgy tűnik, vezetőik is – saját jeruzsálemi házaik építgetésébe fogtak. Haggajon keresztül Isten első üzenetét Zerubbábel fejedelemhez és Jósua főpaphoz, az építkező nép két vezetőjéhez intézi: „Így szól a Seregek Ura: Ez a nép azt mondta, hogy nem most jött el az Úr háza fölépítésének [rendelt] ideje. De az Úr igéje Haggaj próféta által így szól: Vajon annak itt van az ideje, hogy ti faberakással díszített házakban lakjatok, míg ez a Ház romokban hever?” (Hag 1:2–4)

A próféta ezek után felszólítja őket, hogy gondolják végig, milyen változásokon ment át az anyagi-gazdasági életük azóta, hogy a Templom építését abbahagyták, és saját házaikat építik: sok befektetéssel keveset keresnek, szárazság is jött, a földek is szűken teremtek, és általános gazdasági hanyatlás jellemzi az életüket. Az Úr üzenete: folytassák a Templom építését – engedély nélkül, illegálisan is (!), hiszen a perzsa udvar betiltotta azt (!) –, mert emiatt érte őket az anyagi csapás; és akkor majd újra gyarapodni fognak egyénileg is.

A két vezető és velük az egész nép megrémül az üzenettől, és elfogadja azt: huszonnégy nappal később megkezdik a Templom építésének folytatását a perzsa udvar tiltása ellenére is.

Pontosan egy hónappal később, a hetedik hónap huszonnegyedik napján – a sátrak ünnepe befejezése után három nappal – Haggaj újabb üzenetet kap az Úrtól, melynek címzettjei újra Zerubbábel fejedelem és Jósua főpap, valamint a hazatelepült nép. Tovább bátorítja őket az építkezésre, mert túl szegényesnek és kicsinynek látják az épülő Templomot a korábbi salamoni Szentély gazdagságához képest. Az isteni válasz szerint azonban ez a Templom dicsőségesebb és gazdagabb lesz az elsőnél, mert Isten, minden anyagi javak birtokosa idehozatja a nemzetek kincseit; de még inkább azért, mert – mint burkoltan és homályosan jelzi – ebbe a Szentélybe jön majd el a Messiás is.

Bár ebben a tanulmányban Haggaj tanú-társa, Zekarja próféta tevékenységével nem foglalkozunk, mivel ezt tárgyaltuk korábban, mégsem lehet őt említés nélkül hagyni, hiszen Haggaj második üzenete után egy hónappal őt is prófétálni küldi Isten, ugyanebben az ügyben. Ekkor ő is megtérésre szólítja fel az építkezőket, figyelmeztetve őket, hogy a korábbi nemzedékek sorsának tanulsága az: Isten szava mindig megvalósult, és ítéletet hozott azokra, akik nem hittek benne, viszont jólétet azoknak, akik engedelmeskedtek neki. Ne kövessék hát apáik rossz példáját, akik miatt a nemzet a hetvenéves fogságba került.

Ezsdrás könyve is beszámol arról, hogy mindkét próféta intését jó szívvel fogadta el a közösség és két vezetője: a jogszerűtlen királyi tilalom ellenére buzgón folytatták az építkezést.

Újabb egy hónappal később, a kilencedik hónap huszonnegyedikén – érdekes, hogy ekkoriban a hónapok huszonnegyedik napja valami miatt mindvégig kiemelt jelentőséggel bír Isten számára – ismét Haggaj kap üzenetet. A Mindenható felszólítja, hogy kérje ki a papság állásfoglalását abban a kérdésben, hogy mi a „ragadósabb” szellemi szempontból, a szentség vagy a tisztátalanság? Ha valaki megszentelt – áldozati – húst visz a ruhájában, és a ruhája hozzáér valami hétköznapi dologhoz, szentté válik-e ettől az a dolog? A papok válaszolnak is Haggajnak: Nem. De ha – folytatja ő Isten parancsára a kérdezősködést – valaki halott érintése miatt tisztátalan dolgot vinne ugyanígy, és érne hozzá a ruhája máshoz, az tisztátalanná válna? Igen, felelik a papok, a következtetés tehát egyértelmű: e jelenlegi világkorszakunkban, melyet az Újszövetség gonosz korszaknak mond, a Sátán földön való dominanciája miatt a tisztátalanság mindig hatékonyabb, mint a szentség; a rossz mindig könnyebben terjed és fertőz, mint a jó. Ahogy ezt a Prédikátor könyve is megfogalmazza: „A megholt legyek a patikáriusnak kenetit megbüdösítik, megerjesztik; azonképpen hathatósabb a bölcsességnél, tisztességnél egy kicsiny balgatagság.” (Préd 9:21)

Na de mi következik ebből a Templom építőire nézve? Az Úr válasza szerint az, hogy a fogságból visszatelepült zsidóság és mindaz, amit onnan magával hozott, tisztátalan, így a Templom építését is ebben az állapotban végzik, és maga az építőanyag és az áldozatok is ilyenek. Haggaj – és az Úr – itt egy valós rituális problémára is utal, ami napjainkban is a legfőbb vallási akadálya a jeruzsálemi Templom újjáépítésének. Tudniillik a mózesi Törvény értelmében a halott ember vagy sír érintése súlyos rituális tisztátalanságot okoz, ami csak akkor múlik el, ha az illetőt a rá következő héten kétszer lefröcskölik egy vörös tehén hamvával kevert vízzel. Ha ez nem történik meg, a halotti tisztátalanság egész életében rajta marad, az idő múlása nem csökkenti, ráadásul mindenki, akihez hozzáér, szintén tisztátalanná válik (kisebb mértékben). Azonban a vörös tehén hamvának törvényes elkészítéséhez legalább egy teljesen tiszta emberre van szükség, valamint magára a Templomra. A visszatérők között azonban – az áttelepítés pogány közegének, a Templom és a vörös tehén hamva hiányának hatása miatt – egyetlen rituálisan tiszta zsidó sem volt, és a Templom sem állt, így a vörös tehén hamvának elkészítése – úgy akkor, mint napjainkban is! – a 22-es csapdájának paradox helyzetébe kerül, és ha tisztán a Törvényt nézzük, a Szentély szabályos újjáépítése lehetetlenné válik. Ezért ellenzi ma is az ortodox zsidóság jelentős része a Templom újjáépítését, és az Izraeli Főrabbinátus egy táblát is elhelyezett a Templomhegy feljáratánál, miszerint vallásos zsidók oda nem mehetnek fel, nehogy véletlenül az egykori Szentély területére lépjenek, mivel a hivatalos rabbinikus álláspont szerint jelenleg „egész Izrael tisztátalan”.

Az Izraeli Főrabbinátus figyelmeztetőtáblája a Templomhegy bejáratánál

Haggaj prófétán keresztül azonban Isten megdöbbentő választ sugall erre a problémára: mintegy felfüggeszti a Törvényt ezen a területen, és a fennálló rituális tisztátalanság ellenére nemcsak hogy elfogadja az építkezést és az áldozatokat, de kifejezetten igényli és követeli is azokat, egyszerűen kettévágva ezzel az aggályos tisztasági probléma gordiuszi csomóját. A Tóra értelmezése tekintetében ezzel újabb példáját adja – mert más példái is vannak ennek az Ószövetségben –, hogy a rituális parancsok felfüggesztődhetnek, amikor egy sokkal magasabb rendű isteni cél megvalósulásáról van szó (hiszen ezek nem erkölcs jellegű, hanem csak jelképes rendelkezések – márpedig egy valóságos szellemi-erkölcsi cél megvalósulása nem tehető függővé egy puszta jelkép érvényesítésétől). Isten újra figyelmezteti őket, hogy csak akkor fogja anyagilag megáldani őket, ha hittel folytatják és befejezik az építkezést. Figyeljék meg – üzeni nekik –, hogy ennek a próféciának az elhangzása napjától fogva anyagi-gazdasági életük látványosan a felemelkedés útjára lép. Ez lesz a jele annak, hogy Isten szólt, hogy ez a megoldás Tőle származik. Üzenet ez a mai cionizmus bírálóinak és pártolóinak is egyaránt.

Aztán ugyanezen a napon még egyszer – és egyben utoljára – szólt a Mindenható Haggajhoz, hogy mondja meg Zerubbábelnek, a nép politikai vezetőjének: nemcsak a földet, hanem az egeket is meg fogja rendíteni Isten a jövőben. Birodalmak buknak el, és a Mindenható minden pogány nép királyságát megsemmisíti majd. Zerubbábel, a kiválasztott fejedelem – egyben Dávid fia és a Messiás ősatyja – mint politikai és katonai vezető ne féljen: harcaiban az Úr mellette lesz, a végidőkben pedig, amikor minden nemzet hatalma megsemmisül, feltámad majd az örök életre.

Haggaj szolgálata ezzel véget ért. Szentírási lejegyzésre érdemes prófétai tevékenysége mindössze fél évig tartott. Az igaz zsidó prófétákra nem volt jellemző, hogy akkor is ragaszkodtak volna küldetésükhöz, amikor az Isten szemében már véget ért. Énjük nem nőtt hozzá szolgálatukhoz. Elégedetten tudtak élni egyszerű emberként is, előtte is, utána is. A jogos tisztelet és megkülönböztetett szeretet természetesen nem enyészett el személyük körül: a rabbinikus hagyomány szerint – és ez gyakorlatilag biztosra vehető – Haggaj tagja volt a hetvenegy fős Nagy Szanhedrin ama első nemzedékének (az úgynevezett „Nagy Gyülekezet Férfiai”), amely az Ószövetség kánonját és szövegét véglegesítette. Olyan emberek voltak ebben a munkatársai, mint Ezsdrás (Ezra), Nehémiás (Nehemja), Zerubbábel, Jósua, Zekarja, Maleáki és – állítólag – még maga Dániel is.

Zekarja próféta, Haggaj tanú-társa később kezdte, de tovább folytatta: Haggaj utolsó próféciája után két hónappal, a tizenegyedik hónapnak – mit tesz Isten! – éppen megint a huszonnegyedik napján látomások sorozatát kapja (Zak 1:7–6:15), melyek mindegyike tovább bátorítja az építkezőket – ezeket azonban itt nincs terünk bőségesebben tárgyalni, bár rendkívül tanulságos lenne. A Szentély négy év múlva sikeresen felépült, mivel a perzsa udvarban – mit tesz Isten! – a zsidók válaszlevele nyomán közben utánanéztek a korábbi feljegyzéseknek, és bebizonyosodott, hogy visszavonhatatlan királyi parancs szól a Templom felépítéséről. Így aztán nemhogy engedélyt kaptak, hanem még politikai, anyagi, katonai védelmet és támogatást is az építkezéshez. A környező népek frusztrált bosszúja megint meghiúsult. A politikai győzelem mögött azonban Isten és a próféták szava, valamint a nép hitének cselekedete állt, amely nem követte, hanem megelőzte a hivatalos engedély kiadását. A győzelem előbb a szellem világában született meg, és csak azután testesült meg a politikai szférában.

Haggaj és Zekarja után az Ószövetségben már csak egyetlen olyan próféta lépett fel, aki könyv írására is megbízást kapott a Mindenhatótól: Maleáki. Az ő fellépése az utolsó ószövetségi szerző- és egyben kanonizáló nemzedékhez, Ezsdrás és Nehémiás nemzedékéhez tartozik, amely a jelenleg elfogadott történelemtudományi felfogás szerint az i. e. 440-400-as évekre tehető, vagyis közel száz évvel későbbre, mint Zerubbábel, Jósua, Haggaj és Zekarja nemzedéke. Azonban a zsidó időszámítás ezt az időszakot jóval rövidebbnek látja és számolja, így a különbség a két nemzedék között sokkal kisebb: a rabbinikus hagyomány szerint szinte egymás kortársai voltak. Ezt a kérdést nem vagyunk hivatottak eldönteni ebben a tanulmányban, az azonban biztos, hogy Maleáki próféta fellépésének idejében az újjáépült Templom már javában működött – és megdöbbentő (ugyanakkor másfelől magától értetődő) módon a problémák, amelyek miatt Istennek újra meg kellett szólalnia, éppen a Templomban szolgáló papság viselkedése körül alakultak ki.

A Szentély felépülése után a perzsa udvar újabb felbecsülhetetlen értékű gesztust tett a zsidóság irányába: Ezsdrás (Ezra) főpapot, aki a Szentírásban is kiemelkedően jártas volt – ez nem minden főpapról volt elmondható sajnos –, azzal a felhatalmazással küldte haza a Szentföldre, hogy szellemileg is állítsa helyre a nemzetet. Artaxerxes király parancsa többek között ezt is tartalmazta: „És te, Ezsdrás, a te Istened bölcs törvénye szerint, mely kezedben van, rendelj ítélőket és bírákat, akik törvényt tegyenek minden, a folyóvízen túl lakó nép között, mindazok között, akik tudják Istenednek törvényeit, és akik nem tudják, azokat tanítsátok! Valaki pedig nem fogja cselekedni a te Istenednek törvényét és a király törvényét, ítélet hozassék felette pontosan, vagy halálra, vagy számkivetésre, vagy jószágvesztésre, vagy fogságra.” (Ezsd 7:25–26)

Értsük meg pontosan, mit is mondott ki ezzel a birodalom ura! A hazatelepült zsidóság nemcsak engedélyt, hanem állami parancsot kap arra nézve, hogy életüket teljes mértékben a mózesi Törvény, azaz saját hitük törvénye alapján rendezzék be minden tekintetben (vagyis politikailag fogalmazva teljes „egyházi” és nemzeti autonómiát kapnak). Még a halálbüntetések kiszabásának tekintetében sem esnek korlátozás alá; az egyetlen szempont, amit ezenkívül érvényesíteniük kell, az, hogy a birodalom törvényeit se sértsék meg ennek során. Túlmenően ezen a teljes vallásszabadságon, még a környező nemzetekben is tanítaniuk és érvényesíteniük kell a mózesi Törvényt az Eufráteszen („a folyóvízen”) túl – vagyis a Perzsa Birodalom nyugati fele a zsidó Törvény alapján rendezendő be. Az egyetlen különbség, amiben ez a jogi szabályozás szükségképpen eltér az eredeti mózesi állam konstrukciójától az az, hogy a Törvény teljes megvalósítását Istenen kívül egy pogány birodalom is elrendeli a maga állami eszközeivel. Egy nem várt, nem remélt és nem képzelt szellemi aranykor lehetősége virradt így fel a birodalomban élő zsidóságra – amelyet csak ideiglenesen árnyékolhatott be a Sátán újabb pusztító szándékú támadása Hámán által; de – mit tesz Isten! – akkoriban éppen zsidó felesége volt a perzsa királynak Eszter személyében, így, ha nem is könnyen, de ez a pusztulás is elhárult a fejük fölül. A szintén zsidó Nehémiás (Nehemja) pedig Artaxerxes király egyik legbizalmasabb embere (pohárnoka), aki engedélyt kap Jeruzsálem falainak és házainak újjáépítésére (mert eddig csak a Templom építésére vonatkozott engedély). Különösen a városfalak helyreállítása mutat óriási bizalmat, hiszen egy katonailag már jól védhető, stratégiailag fontos város, ha el akar szakadni a birodalomtól, igen nagy problémát okozhat a királyi udvarnak. Ha ezt egybevetjük azzal, hogy ugyanebben az időben az Ezsdrásnak adott rendelet a birodalom Eufrátesztől nyugatra eső felében gyakorlatilag Jeruzsálem irányítása alá rendelte a nemzetek közigazgatását, mégpedig a mózesi Törvény alapján, akkor a perzsák jóindulatát már tényleg csak isteni eredetűnek láthatjuk, talán Gábriel angyalfejedelemnek köszönhetően, aki ekkoriban „ott maradt a perzsa királyoknál” (Dán 10:13).

S miközben minden tekintetben ezen aranykor megvalósítása zajlik éppen, megdöbbentő (vagy éppen nagyon is magától értetődő) módon Isten népe újra szigorú fegyelmezésre szorul: ezért a Mindenható újra megszólal, az Ószövetségben utoljára. „A próféták pecsétje” – így hívja az Ószövetség utolsó prófétáját a rabbinikus irodalom – könyvének üzenete erőteljesen feddő jellegű, „vészterhes beszéd”. De miért is? 

Maleáki 

A prófécia első része a papok ellen fordul, akik – úgy tűnik – a nép erkölcsi romlásának is okozói. Isten először is kinyilvánítja, hogy szereti népét, azonban erre rögtön az a válasz érkezik tőlük: „Mivel szerettél minket?” Ugyanígy minden figyelmeztetésére visszakérdeznek az egész könyvben: „Miért?”, „Mivel?”, „Mikor tettük ezt?” Egyszerűen szólva mondhatjuk tehát, hogy mindenki nagyon elszemtelenedett ekkoriban. Az Úr ki is emeli, hogy nem viszonyulnak hozzá sem tisztelettel, sem félelemmel, még annyival sem, amennyivel egy fiú az apjához. Sérült, beteg állatokat hoznak áldozatul a vesződséges küzdelemmel újjáépített Templomba, de bezzeg ha a perzsa helytartóhoz mennek, akkor igyekeznek értékeket vinni, hogy kegyeit elnyerjék. Emiatt Istennek elment a kedve tőlük – miközben a környező nemzetek lelkesen szolgálják Őt illat- és ételáldozattal. Ez nyilván már a perzsa udvar azon rendelkezésének volt köszönhető, amit fentebb említettünk, hogy a birodalom egész nyugati felében, a Földközi-tengertől az Eufráteszig az összes népet a mózesi Törvényre, Isten tiszteletére tanították, és életmódjukat is eszerint szervezték át. Ez a program a népek között, úgy tűnik, tetszésre talált, megtetszett nekik a mózesi Törvény bölcsessége és humanizmusa, így nem kényszerként élték azt meg, hanem örömmel. „Saját szemetekkel látjátok…: Nagy az Úr Izrael határain túl is!” (Mal 1:5)

Míg tehát a környező népek fellelkesültek a számukra újszerű és korábbi hagyományaiknál irgalmasabb, igazságosabb Tóra gyakorlásában, addig a jeruzsálemi papok, az egész szellemi rendszer vezetői belefáradtak a szolgálatba, unalmasnak és kimerítőnek találták azt, sóhajtozva és cinikus megjegyzések közepette végezték. Tény, hogy az ószövetségi papi munka javarészt állatok sokaságának a levágását és trancsírozását jelentette, vagyis valójában állandó mészáros- és hentesmunkát, mégis e cinizmusuk miatt Isten megfenyegeti őket: ha így folytatják, szolgálatuk nem áldást, hanem átkot hoz rájuk.

A másik nagy probléma, hogy emellett a bírói ítélkezésben és a Törvény értelmezésében – ami szintén a papok és a léviták feladata volt elsősorban – újra megjelent a részrehajlás és a hamisság, ahogyan ez régen a babilóni fogságra vitel előtt is gyakran előfordult, és a deportálás egyik legfőbb szellemi-erkölcsi oka volt.

Végezetül a házasságok szétesése, a válások gyakorisága ellen emel szót a Mindenható. Még a papság köreiben is általánossá vált, hogy hűtlenné váltak „ifjúkorukban elvett feleségük” iránt, és elbocsátották. Nem szabad visszavetíteni az Ószövetségbe az Újszövetséget, ezért fontos megjegyeznünk, hogy a mózesi Törvény engedélyezte a válást is, és a többnejűséget is. Annál figyelemre méltóbb, hogy ennyire mélyen elítéli ezt a próféta: „Egy ember sem tett ilyet, akiben maradt még szellem!” (Mal 2:15) A szigor oka abban keresendő, hogy a többnejűség korában is megkülönböztették az „ifjúságod feleségét” a később elvettektől. A Tóra előírta, hogy ha valaki újabb feleséget vesz, az előzőnek „ételét, ruházatát és házasságbeli igazát (valójában: a vele való házaséletet) alább ne szállítsa” (2Móz 21:10). Mert akkoriban a férj köteles volt anyagilag eltartani a feleségét, és – mint látjuk – szexuális értelemben is elégedettségben kellett tartania. A Maleáki korabeli papok azonban ezt a – Jézus szerint az emberek keményszívűségét már amúgy is nagyon figyelembe vevő engedményt tartalmazó – törvényt is túl soknak találták, ezért nem csak új feleségeket vettek maguknak, de ráadásul – élve a válás jogi lehetőségével – fiatalon elvett feleségeiket viszont, hogy ne jelentsenek további anyagi terheket, elbocsátották. Így, bár az eljárás betű szerint jogszerű volt, az idősebb asszonyok, akiket férjeik az idő múltával fiatalabbakkal helyettesítettek, anyagilag és érzelmileg is teljesen kiszolgáltatott állapotba kerültek. Ők ugyan meg voltak győződve arról, hogy a Törvény ezt lehetővé teszi számukra, Isten, a Törvényadó és -értelmező azonban a prófétán keresztül figyelmezteti őket, hogy látszólagos jogszerűségük súlyos kegyetlenséget takar: még az oltár is megtelik könnyel ezek miatt a papok miatt. S hogy miért? Hiszen a nők nem is mehettek az oltár közelébe a Templomban, hogyan telhetett meg az könnyel? „Mert maga az oltár is sír, amikor egy ember elválik ifjúsága feleségétől – hangzik a rabbinikus válasz. – Kiraboltad, elnyomtad, megfosztottad a szépségétől, aztán elutasítottad.” Isten következő panasza a papokkal szemben az volt, hogy jólétük közepette azt is hangoztatták cinikus módon: Isten egyformán bánik a rosszakkal és a jókkal, és ezért nincs értelme különösebben lelkesen szolgálni őt. Válaszul erre bejelenti, hogy nemsokára eljön maga az Úr ítélkezni a Templomba, de azt nem lesz egyszerű elviselni. Próféciája ettől fogva egyre nyíltabban hirdeti a Messiás közeli elérkezését, sőt a Messiás előtt Illés próféta újra eljövetelét, akik mindketten olyanok lesznek, mint a tűz, mint a tisztító lúg a papoknak és Izrael népének egyaránt. „De ítéletre jövök el hozzátok, sebtiben kerített tanú leszek a varázslók ellen és a házasságtörők ellen, és a hamisan esküdözők ellen, és azok ellen, akik kizsarolják a napszámos bérét, az özvegyek és árvák jussát, elnyomják a jövevényt, és nem félnek tőlem – mondja a Seregek Ura.” (Mal 3:5) Mint ebből látjuk, a nép között is újra elburjánzott ekkorra már a jogtalanság – elfelejtették a babilóni fogság nagy tanulságait. A nép a tizedfizetésben is engedetlenné vált, ami szintén átkot vont maga után anyagi-gazdasági életükre nézve.

Maleáki végül újra bejelenti Illés és a Messiás nem túl távoli eljövetelét, és arra figyelmezteti Izraelt, hogy térjenek meg teljes szívükből újra a mózesi Törvényhez, „nehogy, amikor eljövök, átokkal sújtsam a földet”.

Az Ószövetség utolsó szava a héberben így ez lett: átok. Sajnos, eddig nem sikerült ezt igazán elkerülni. De ha Maleáki így is fejezte be „vészterhes beszédét”, a próféták egészében véve azért a végső helyreállítás győzelmét hirdetik Izrael és az emberiség megtérői számára.

Maleáki a hagyomány szerint szintén részt vett a Nagy Gyülekezet Férfiainak munkájában, amelyben megszerkesztették, összeállították és lezárták az Ószövetség szövegét és kánonját Mózes 5. könyvének 17:8–13 felhatalmazása alapján. Két főpap (Jósua, Ezsdrás), két legfelsőbb bíró (Zerubbábel, Nehémiás) és négy próféta (Dániel, Haggaj, Zekarja, Maleáki) állt annak a hetvenegy fős Szanhedrinnek az élén, amely élve e legfelsőbb törvényhozói jogával, a Szent Szellem vezetése alatt eldöntötte: mely könyvek rendelkeznek az Ószövetségben isteni hitelességgel és megbízhatósággal, és melyek nem.