Téma
Örüljetek!
Hogyan lehet örömmel élni egy ilyen szörnyű világban? A kérdésre még időben meg kell találnunk a választ…
Az Új Szövetséget fájdalmas, szomorú esemény szülte: Jézus Krisztus keresztre feszítése. A négy Evangélium részletesen, szinte jegyzőkönyvszerűen számol be a világtörténelem legnagyobb hatású eseményéről.
A kora középkortól kezdődően azonban a kereszténység szimbóluma a kereszt lett. A világ is a keresztben – amely az ókorban, különösen a római impériumban bitófaként funkcionált – látja a keresztény vallás lényegét, szellemi, érzelmi tartalmát. A legtöbb keresztény felekezet templomát kereszt különbözteti meg a környezetétől, az egyháztagok jelentős része a keresztnek természetfölötti tartalmat tulajdonít, ezért viseli testén medálként, helyezi el lakásának falán is. A keresztet kultikus tárgyként fogadják el a keresztény kultúrában, szakralitását számos országban állami jogszabályok is védik.
A kereszt fetisizálódásának tartalmilag semmi köze nincs Jézus megfeszítéséhez. A kereszt kultusza egy tárgy vallásos tisztelete, amelytől az emberek ugyanazt várják, amit a varázsláson alapuló társadalmakban a fétistől a bennszülöttek: természetfölötti védelmet a gonosz, rontó erőkkel szemben és sikert a földi boldoguláshoz. Számos keresztény meg van győződve arról, hogy a kereszt spirituális erővel bír, amely a természetes és természetfölötti világ eseményeire is jelentős befolyást gyakorol. E hiedelem alapján helyeznek el egyre több keresztet hazánk városainak, falvainak közterületein. Ez a gyakorlat nem egyeztethető össze a kereszténység eredeti tartalmával, melynek középpontjában nem tárgyak, hanem egy történelmi személy áll, akiről az evangélium azt állítja, hogy feltámadt, és Isten Fia.
A korai zsidókereszténység a bálványimádást, a fétiseket az ószövetségi zsidósághoz hasonlóan elutasította, mint olyan hiábavalóságokat, melyek nem képesek sem közvetíteni, sem jelképezni a Teremtőtől származó természetfölöttit. Pál apostol Athénben ezzel kapcsolatban kijelentette: „…nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványaihoz hasonlatos az istenség.” (Csel 17:29) A teljes Szentírás szerint Isten jelenlétét csak természetéhez (hüposztaszisz) hasonló (homoiosz) képes közvetíteni és képviselni a földön. Mivel az ember Isten hasonlóságára (homoiószisz) teremtetett, kizárólag neki volt képessége és feladata az istenség közvetítése, képviselete a látható világban. A bűnbeesés után az ádámi faj ezt a képességét veszítette el, és elszakadt az isteni jelenléttől.
A Teremtőtől való elidegenedés egyik legsúlyosabb következménye a hasonlóság tartalmi vonatkozásának elveszítése lett. Az ember szellemébe az Úr jelenlétének helyére a halál szelleme költözött, amely az ember számára lehetetlenné tette, hogy saját erejéből visszakerüljön az isteni jelenlétbe, és annak hordozójaként éljen a földön. A pogány vallások ezt a bibliai tényt figyelmen kívül hagyták, nem számolnak azzal, hogy az ember képtelen Isten jelenlétének a megragadására, befogadására. Teológiájukban a természetes embernek olyan potenciált tulajdonítanak, amely a Biblia beszámolója szerint az ősbukáskor elveszett vagy degenerálódott benne.
A pogány kultuszok abban is különböznek a zsidó–keresztény kinyilatkoztatástól, hogy tárgyaknak, dolgoknak is tulajdonítanak isteni jelenlétet közvetítő, jelképező képességet abban az esetben, ha azokat bizonyos vallási célból és tartalommal készítették el. A kereszténységen belül a szakrális tárgyak kegyelemközvetítő erejét, képességét a Bibliából igyekeznek levezetni. Gyakran hivatkoznak az ószövetségi Templomra s az abban elhelyezett szent tárgyakra, például az asztalra, a kenyerekre, az oltárra, a gyertyatartóra és különösen a frigyládára, amely a Szentek Szentjében volt valószínűleg Salamon király uralkodásának végéig.
Ezek spirituális jelentőségéről maga a Biblia ad értelmezést. A Templomról az Ószövetség is egyértelműen azt állítja, hogy „vajon gondolható-e, hogy lakozhatnék az Isten a földön, ímé az ég és az egek egei be nem fogadhatnak téged: mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem” (1Kir 8:27). A kinyilatkoztatás tagadja, hogy bárki is képes lenne olyan házat építeni a földön, amely a Teremtő jelenlétét közvetíthetné, illetve jelképezhetné. Ha mégis építenek ilyen épületet, az a Szentírás szerint idegen istenek és bálványok kultuszával áll összefüggésben. Akik azt gondolják, hogy a hagyományos keresztény szakrális tárgyak az ószövetségi Templom és szent kellékeinek adekvát újszövetségi üzenetének megfelelően korrigált formái, azok tévednek. A salamoni Templom előzménye az úgynevezett „bizonyság sátra” volt, amit tartozékaival együtt Mózes készíttetett örökkévaló minta alapján: „Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.” (2Móz 25:40) Az ószövetségi szent tárgyak – mint például a frigyláda – mennyei, örökkévaló dolgok mintájára lettek elkészítve.
Az örökkévaló dolgok és ószövetségi földi formáik közötti hasonlóság tette lehetővé azt, hogy a bizonyság sátrában Isten sekinája megtapasztalható volt Izrael számára. Az örökkévaló dolgok (ha tetszik, ideák) ószövetségi földi formáit nevezi a Héberekhez írt levél a mennyei dolgok példaképeinek (hüpodeigma) és árnyékainak (szkia), melyek nem valóságosak, eredetiek, hanem csupán másolatai az örök pragmák (dolgok, ügyek) képeinek.
Jézus Krisztusban testesült meg a földi példaképeknek, árnyékoknak eredeti valósága, dolgai. Ezért az isteni jelenlét ószövetségi tárgyi (pragmák általi) közvetítése az Új Szövetségben elveszítette a funkcióját. A keresztényeknek azon kísérlete, amely a természetfölöttit rituális tárgyak által igyekszik közvetíteni, a pogány vallások technikájához tartozik. Az Újszövetség a Római Birodalom kedvelt kivégzőeszközét nem teszi – csupán azért mert Jézust egy kereszten feszítették meg – vallási tisztelet tárgyává. Az ilyen gyakorlat Jézus tanítványaitól teljes mértékben idegen volt. A korabeli vallási hatóság azért is üldözte őket, mert felfogásuk az ószövetségi vallásgyakorláshoz képest nonfiguratív jellegű volt – radikális spiritualizmusuk, karizmatikus voltuk miatt vádolták őket azzal, hogy az ószövetségi rendet, ritualizmust megvetik.
A mai keresztény ritualizmusnak, szemben az ószövetségivel, nincs mennyei eredete, valósága, ezért nem viseli magán az örökkévaló dolgokhoz való hasonlóságot, s emiatt nem alkalmas isteni jelenlét közvetítésére, sem jelképezésére. Az úrvacsora evangéliumi tartalma is jelentősen különbözik a történelem során ezzel kapcsolatban kialakult felekezeti, rituális gyakorlatoktól. A hálaadás poharát, a megtört kenyeret a korai keresztények nem imádták, hanem Jézus tanítása szerint hittek abban, hogy ezek által az egyház tagjainak Jézus vérével, testével van közösségük (koinonia). Ez a közösség az Isten Igéjébe vetett hit és az úrvacsora által megvalósuló transzferencia (nem transzszubsztancia) által jött létre.
A fétisek igézése alatt álló vallást az öröm helyett nyomott kedélyállapot, komorság, merevség jellemzi. A vallási tisztelet és hódolat belső szellemi-lelki tartalmát a tárgya határozza meg, s mivel a fétisek élettelen, anyagi dolgok, emiatt a feléjük irányuló tisztelet, hódolat is üres és élmény nélküli. A vallásosságban csak ott van öröm, ahol az imádók náluk magasabbrendű, hozzájuk jól és támogatólag viszonyuló transzcendens személlyel érintkezhetnek. A Biblia Istenével való találkozás azért fakaszt a hívőben örömöt, mert örökkévaló személy, ugyanakkor jó és mindenható, s a vele való kapcsolatban az ember megtapasztalhatja a Mindenható élő jelenlétét, személyes tulajdonságait. A vallási tárgyak természetükből fakadóan képtelenek tisztelőiknek ezt nyújtani, sőt az emberek a kultusz következtében eldologiasodnak, és nemcsak Istentől, hanem saját személyes valóságuktól is elidegenednek, Dávid szerint hasonlók lesznek a bálványaikhoz. Az Újszövetség szerint is összeférhetetlen az Isten imádása vallási tárgyak tiszteletével és imádásával. A különböző római városokban az apostolok rendszerint kitértek erre a kérdésre az evangélium hirdetésekor. Álláspontom szerint a kereszténységet azért jellemzi az örömtelenség, komorság, mert a Jézus Krisztussal való személyes találkozás és közösség helyett nagy tömegek vallásgyakorlatában rituális dolgok, tárgyak tisztelete, kultusza dominál.
Belső kút
A keresztény örömtelenség, bánat egy másik elterjedt előidézője az evangélium hamis értelmezése. Eszerint Jézus története egy tragédiával, a kereszthalállal fejeződik be – az ezután történt eseményeket számos egyháztag nem képes hiteles történeti eseményekként, tényekként elfogadni. A Jézus halálával kapcsolatos felelősség kérdése ezért is fogalmazódik meg újra és újra a történelem során. A keresztények jelentős része úgy érzi, hogy Jézus halálával pótolhatatlan veszteség érte őket, ezért vallásosságukat a szenvelgés, a bánat, a gyász, a vélt sérelmek, no és a vétkesek hibáztatása jellemzi.
Ezzel szemben az igazság az, hogy Jézus megfeszítése kimeríthetetlen nyereséget, hasznot hozott mindenkinek. Jézus halála az ő számára jelentett szenvedést, fájdalmat, nekünk – akik ebben az apostolok tanítása alapján helyettesítő és engesztelő áldozatot látunk – azért jelent örömöt, mert Jézus helyettünk járta végig a Via Dolorosát, és ment fel a Golgota helyére, ahol keresztre feszítették. Nekünk ez a bűneink bocsánatát, a haláltól való megszabadulást, a betegségekből való meggyógyulást stb. jelenti, vagyis evangéliumot.
A Biblia szerint az Isten és az ember közti közösség csak engesztelő áldozaton keresztül állhat helyre, amely által az ember kifizeti az adósságát Istennek, és elégtételt ad a saját gonoszságáért. Isten szent, örökkévaló és igaz, aki csak olyan engesztelő áldozatot fogad el, amely isteni tulajdonságaihoz hasonlít. Ennek az isteni követelménynek felelt meg Jézus vére, amelyben nem volt bűn, amely hibátlan, szent, ártatlan emberi vér, s amely fölött a halálnak sincs hatalma. Vérünk hordozza természetünk szellemi-erkölcsi állapotát. A mi vérünkben bűn, tisztátalanság, gonoszság található, ezért az a halál rabszolgája. Jézus vérének tartalma, minősége egyedülálló a világtörténelemben. Isten sem előtte, sem utána senkiben nem látott szent, hibátlan, ártatlan vért. Kizárólag Jézus vére felelt meg az Isten kiengeszteléséhez szükséges követelményeknek.
Jézus vérontására azért volt szükség, 1. hogy Isten számára is elfogadható elégtételt adjon az emberért, melynek eredményeképpen bűnbocsánatot nyer Istentől az ember számára. 2. Jézus vérére váltságdíjként is szükség volt, hogy minden ember kiszabadulhasson a Sátánnak, a gonosz angyaloknak a hatalma alól. 3. Jézus vérének ki kellett ontatnia azért is, hogy lehetővé tegye számunkra a vérével való azonosulást, annak magunkhoz vételét, hogy ezáltal megszabadulhassunk attól a rossz természettől, vértől, melyet atyáinktól örököltünk. Jézus vérének tökéletességét, legitim engesztelő vérré, váltságdíjjá, valamint megváltási eszközzé nyilvánítását Isten részéről a Názáreti föltámadása és mennybemenetele bizonyítja.
Jézus keresztre feszítése az emberek, a világ számára nem tragédia, hanem örömhír, evangélium. Öröm számunkra, hogy Krisztus a mennyből valóságos emberként érkezett az evilágba, hogy Isten Felkentjeként demonstrálja a mennyek országának erejét, hatalmát a Sátán királyságának és az anyagi világnak. Öröm számunkra, hogy a Názáreti tökéletesen teljesítette a világ és az ember megváltásának minden isteni feltételét kereszthalálával: nem saját bűnei miatt kellett meghalnia, hanem a világ bűneiért. Öröm számunkra, hogy a Megváltás műve után Jézus Krisztus felmagasztalása következett, aminek következtében az Atya jobbján foglalt helyet.
Ezek a pozitív események teremtették meg a lehetőséget mindenki számára, hogy a szenvedésből, a halálból az élet és az öröm útjára lépjen. Jézus Krisztus cselekedetei, megváltói műve, élő valósága képes megváltozatni bennünket. Halálával és föltámadásával vetette meg az újjászületés valóságos alapját, amely víz és Szellem által valósulhat meg. Az újjászületés alatt nem az emberi természet megújítását kell érteni, hanem olyan változást, amely az ember lényegét érinti. Szelleme megszabadul a szellemi haláltól, és Jézus Krisztus személyének, művének elfogadásával, valamint a vízkeresztségben a halálával, eltemettetésével és föltámadásával történő azonosulás által olyan új szellem jön létre a hívőben, amelyben Isten örök élete van.
Isten Igéje ezt az új szellemet nevezi belső vagy új embernek, amely alá van vetve a növekedésnek, fejlődésnek. A belső embernek van közössége a Szent Szellem által Jézus Krisztussal és az Atyával. A Biblia hangsúlyozza, hogy Ábrahám Istene az élők Istene, tehát a vele való közösség előfeltétele az örök életre való újjászületés. Az újjászületésből való részesedés az ember szabad akaratból történő döntésén alapszik. Ez a választás az emberi élet legjelentősebb, legörvendetesebb eseménye. Bibliai újjászületés nélkül az ember nem képes a haláltól megszabadulni, ez pedig meghiúsítja az Istennel való személyes közösséget. A szellemi halál uralma alatt álló szív (vagy szellem) állapotát a kétségbeesés, félelem jellemzi, mert az ember a bensőjével folyamatosan érzékeli a halál természetét. A halál Isten és az ember ellensége, ezért az újjászületés előtt az ember láthatatlan része a legkegyetlenebb ellenségének a kezében van. A szellemi halál természetfölötti valóság, amely közvetlenül kapja a sátáni erőktől azokat a „vírusokat”, amelyekkel folyamatosan mérgezi a megváltatlan szívet, hogy olyan cselekedetekre sarkallja az embert belső sugallatokon, vonzódásokon, csábításokon keresztül, amely által uralma, elnyomása masszívabbá, keményebbé válhat. Ebben a bukott, bűnös állapotban az elnyomás alatt álló emberi szívből nem az öröm, hanem a félelem, a depresszió árad a lélek elméje, érzelmei felé.
A szellem nem csupán az ember létezését biztosítja, hanem olyan belső kút is, amelyen keresztül a láthatatlan szellemvilág természete vagy ereje érintkezik az emberrel, s amely döntően meghatározza magatartását, identitását, sőt a transzcendenshez való viszonyát is. A magukat materialistának mondó vagy Isten létezésével nem törődő emberek szelleme is belső kútként funkcionál, de abban azok az erők dominálnak, melyek tagadják Isten létezését, hitetlenségre késztetnek; sőt a tagadásra specializálódott szellemi erők az embereket gyakran arról is meggyőzik, hogy nincs is bibliai értelemben vett szellemük. A Szentírás állítása szerint az újjászületés előtt az ember szellemében azok a rossz szellemi-erkölcsi erők uralkodnak, amelyek az embert a halál, a kárhozat útján vezetik. Az erkölcsi rossz forrása is a szellemi valóságból, démonoktól, gonosz angyaloktól ered. Zakariás próféta szerint a földön az emberek között az istentelenség terjesztéséért egy gonosz angyal a felelős (lásd Zak 5. fejezete: „mérlegben ülő asszony”). A hamis vallások vagy az okkultizmus által az ember közvetlen kapcsolatot létesít sátáni erőkkel, s ennek következtében szívében erőteljesebben nyilvánulnak meg a szellemi gonoszság erői. A Biblia az ember megváltatlan szívét gonosznak mondja, mert kútja romlott, mérgezett vizet tartalmaz. A gonoszság erői az igazságtalanságnak és a bűnnek képesek csupán örülni, az isteni igazsággal és élettel szemben ellenséges a magatartásuk.
Az élet: öröm
Az újjászületett emberi szellemben megjelenő élet magasabb rendű a földinél, ezért erről az isteni életről kialakítandó képünket nem a földi tapasztalatainkra, hanem Isten Igéjére kell alapoznunk. Az ember természetes élete, amelyet bukott szelleme közvetít a test számára, romlott, véges és halandó, Isten kiengesztelésére teljes mértékben alkalmatlan. Eredetileg a Teremtő nem ilyen tulajdonságú élettel ajándékozta meg az első emberpárt. A bukás után jött létre a halál erői és az emberi élet közötti szimbiózis, amelynek következtében az ember létezése tartalmatlan, lényegétől megfosztott lett. Az ember legnagyobb célja azóta, hogy értelmet, lényeget adjon létezésének. A Biblia ezzel kapcsolatban minden illúziótól megfoszt bennünket, ugyanis a kinyilatkoztatás történetén keresztül megvilágítja, hogy célunkat azért nem vagyunk képesek saját erőnkre, képességeinkre támaszkodva megvalósítani, mert nemcsak az időnek, hanem a halálnak, a Sátánnak is rabszolgája az ember.
Krisztus megtestesülését, Jézus megszületését a jó angyalok azért üdvözölték öröménekekkel, mert Jézus olyan új életet hozott el az emberiségnek, ami előtte Istennél volt. Ez az élet romolhatatlan, örök és halhatatlan. A Názáreti többször is az élettel azonosította önmagát, amelynek örök valóságát feltámadása bizonyította. Jézus kereszthalálának helyettesítő jellege is van: elvette tőlünk és keresztre szegeztette bűnös, romlott életünket, az óemberünket, hogy az ő örök, szent életét adja helyette nekünk. János apostol levelében azt állítja, hogy „akié a Fiú, azé az élet”, vagyis Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy az isteni életet átadja azoknak, akik személyében felismerik a Megváltót és az Isten Fiát.
Az Evangéliumokban és az Apostolok cselekedetei történeteiben az újjászületést mindig öröm kíséri. Zákeus örömmel jött le az eperfáról, hogy Jézust befogadja a házába. Szamariában az emberek megtérését szintén öröm kísérte. A filippi börtönőr is, miután túlélte az éjszakai földrengést, Pál bizonysága által örömmel lett az Úr tanítványa. Az üdvösség felismerését, megtalálását mindig öröm kísérte a korai egyházban. Az első keresztényeknek teljesen más volt a belső szellemi-lelki állapotuk, mint a miénk. Életüket sokkal jobban áthatotta az öröm, mint a mai keresztényekét: az őskeresztények még akkor is képesek voltak örvendezésre, ha üldözte őket a hatalom, vagy kortársaik rágalmakat, szidalmakat szórtak rájuk. A legkülönbözőbb élethelyzetekben, bőségben vagy nélkülözésben egyaránt örültek az Úrnak, jelenlétének és azoknak a kegyelmi ajándékoknak, amelyek hordozójává tette őket Megváltójuk.
Mi volt az örömük elsődleges oka? A Jézus Krisztustól kapott örök élet. Az újjászületés valóságos változást hozott bennük, megszabadultak a bűntől, a haláltól, és szellemük oly mértékben betelt az isteni jelenléttel, hogy nyilvánvalóvá lett annak halált, sátáni erőket legyőző ereje. Ez a sátáni és evilági erők fölött álló valóság, örök élet tört fel belső kútjukon keresztül. Az új élet ereje és hatalma mindig a Sátán királysága és a természetes élet körülményei fölött tartotta belső szellemi-lelki valóságukat.
Az ember örömének legfőbb oka az élet. A kerszténnyé válás azzal kezdődik, hogy részesedünk az Istennél való életből, ezért amikor az ember megtér, az öröm útjára is rálép. Az újjászületett emberi szellemen keresztül Isten országának a valósága tárulkozik fel az ember természetében. Az örök élet, Isten országa olyan elrejtett kincs, gyöngy, melyet ha valaki megtalál, örömmel eladja mindenét, hogy létezésének lényegét, értelmét megvalósíthassa. Jézusnak az engesztelő áldozat szenvedést, elviselhetetlen fájdalmat, megalázó halált jelentett – nekünk azonban lehetővé tette az örök életből való részesedést, az Istennel való életközösséget, amelyet az Írás számos helyen menyegzővel jelképez.
János evangéliumában a kánai menyegző nem véletlenül szerepel Jézus szolgálatát megnyitó történetként. A víz borrá változtatásával Jézus először mutatta meg dicsőségét. Izrael már hosszú évszázadok óta nem tapasztalhatta meg Isten dicsőségét, mert az eltávozott a nemzetből, a Templomból (az i. e. 6. században), és kezdetét vette Izrael szétszóratása a nemzetek között. A dicsőség manifesztációja a menyegzőn profetikus jel is volt: megérkezett a földre Isten jelenléte, hogy Izraelt új szövetségbe vonja be, melynek törvényét a Szent Szellem írja be Izrael fiainak szívébe. Az evangélium Jézust vőlegényként is bemutatja, aki Izraelt menyegzőre hívja. A vőlegény jegyajándéka a népnek a bűnbocsánat, az örök élet és az Isten országa. A Messiás és Isten népe közötti bensőséges közösséget a menyegző képe fejezi ki a leghűbben. A megtérés, újjászületés után az Úr és a hívők között olyan bensőséges, személyes, szereteten alapuló közösség jön létre, amelynek szellemi-lelki állapotát a legkifejezőbben egy lakodalommal lehet jelképezni. János apostol az Úrral való életet, a Jézussal való együttélést és -járást úgy látta, mint egy férfi és egy nő kölcsönös szerelmén alapuló szövetségét, közösségét és egyesülését. Egy ilyen pár lakodalmát öröm és boldogság tölti be.
A kánai menyegzőn azonban váratlan, kellemetlen fordulat állt be: elfogyott a bor, ami a lakodalom végét jelentette, sőt azt, hogy az örömmel induló menyegző végül is csalódással ér véget. Isten dicsőségének a hiányából fakadóan az ember sorsában minden jó, öröm, boldogság csalódásba, fájdalomba és könnyekbe torkollik. Az ember minden képessége, szépsége, boldogsága, kezdeti növekedési, beteljesedési pályafutás után eljutva a tetőpontig, elindul a lejtőn lefelé a hanyatlás útján, míg végül ami szép és tüneményes volt az életben, szertefoszlik, mint az álom, szinte semmi nem marad belőle. Az idő múlásával még az emlékét is megemészti a felejtés, és marad a csontvázzá korhadt test és a por, hogy végül ezek is teljes mértékben összekeveredjenek a föld alkotóelemeivel. Az egészben a legkínzóbb az, hogy az ember értelme mindezt előre látja, tudja, ezért gondolatait már eleve „hidegre kell tennie” a virágzás időszakában, hogy azok ne mérgezzék a lakodalmát, az örömét. De mindenki számára eljön a nem kívánt és nem szeretett nap, amikor bejelentik a társak, hogy elfogyott a bor, nincs tovább, vége a menyegzőnek. Ézsaiás próféta szerint „minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága; megszáradt a fű, elhullt a virág…” (Ézs 40:6–7). A földi menyegzők elmúlnak, az öröm, boldogság pedig kiszárad a szívből. Az ékességek, melyekre fiatalon és érett korban büszke az ember, lehullanak rólunk, mint a virágszirmok a szárról.
Lakodalmas bor
János apostol történetében az örömhír az, hogy itt van közöttünk egy ember, aki kiüresedett edényeinket képes megtölteni vízzel, majd borral, hogy a menyegző örökké folytatódjék. Jézus más ember, mint mi. O sohasem veszítette el az isteni életet, jóllehet több mint harminc évig kisebbé tette magát az angyaloknál, hogy meglátogassa földi menyegzőinket. O figyel, és vár ránk. Tudja, hogy veszteségeink egyszer oly mértékűek lesznek, hogy kétségbeesünk saját kiüresedett, örömtelen, élettelen létezésünktől.
Különös szerencse, amikor ilyen állapotunkban megtalálnak bennünket olyan emberek, akik tudják, hogy az üres edényeket, az elrontott menyegzőket Jézus Krisztushoz kell vinni. Az ember nem képes megismerni és szeretni Jézust, amíg tele van önmagával vagy a világgal. Jézus nem a világból jön hozzánk, vagy az énünk mély, tudatalatti réseiből, barlangjaiból – őt a felkentjein keresztül működő Ige és a Szellem hozza a szívünk elé.
Az ember csodálatos lehetőség a földön, amit ha helyesen felismer és bölcsen kihasznál, akkor lakodalommá válhat egész földi élete is. A lehetőség a teljes sikerre jelent esélyt. Minden alkotórészünk ezzel a lehetőséggel, eséllyel indul sorsának kibontakozása felé, de hiányzik belőlük a tartalom. Az Írás az embert több helyen is olyan edényhez hasonlítja, amelynek az értékét az adja meg, ami majd betölti – tehát az edényen kívüli dolog. Az ember szellemből, lélekből és testből áll, és mindhárom részünkből hiányzik a lakodalmas bor.
Az ember saját létezésének választása alapján adja meg annak értékét és értelmét. Ha ezt elmulasztja, értelmetlenül él. Nagyon sokan nem adtak az életüknek értelmet, csupán rohangáltak azokért a földi javakért, amelyekre szükségük volt. A pénz, az anyagi értékek, a szex még az emberi testnek sem tudnak értelmet és értéket adni: fizikai testünk lehetőségei, szükségei jóval nagyobbak ezeknél. Jézus Krisztus feltámadása után vált lehetővé, hogy fizikai értelemben vett testi életünknek örök értelmet adjunk – ami a test számára is a halhatatlanság és a romolhatatlanság. A megváltatlan testnek a jegyese a halál, ezt a nyomorúságát ideig-óráig elrejtheti az anyagi jólét vagy a szex, de végül a test az emberi élet ideje alatt olyan változásokon megy keresztül, hogy elveszíti a jólétre való képességét is, és egyre nyilvánvalóbb lesz benne a halállal való öszszeköttetése. A testnek a haláltól kell elszakadnia, hogy értelme legyen a létezésének. Jézus halálának engesztelés volta az értelme – a többi ember halálának nincs értelme, hacsak nem az, hogy testét a föltámadásba vetett reménységgel hagyja el.
Szellemünk értékét és értelmét szintén a külvilágból származó valóságból kaphatjuk meg, de nem a látható, hanem Isten láthatatlan országának realitásából. Az ember szelleme tudatos, személyes döntés alapján kerül Isten országába. Spontán, a sors által sodortatva senkinek a szelleme nem képes Isten jelenlétébe kerülni. Az ember szelleme is edény, eszköz a természetfölötti világ számára. Attól, hogy az ember felfedezi és ápolja a szellemét, még üres és élet nélküli marad. Még akkor is, ha saját szellemét teszi meg élete belső értelmévé. A Jézus Krisztushoz való megtérés alapvető momentuma a szív (szellem) átadása az Úrnak, illetve az Úr befogadása a szívbe. Ezután szellemi szinten a jegyesség viszonya jön létre a Messiással, amely a hívő Istennel való megbékélését is eredményezi.
A lélek (pszükhé) az ember szellemi, testi állapotától függ döntően, de mindkettőre pozitív visszahatással bír, különösen, ha az Ige és a Szellem a lelket is megszenteli. Az ember mindhárom alkotórésze eszköz a természetfölötti valóság számára.
A Biblia a láthatatlan természetfölöttit két részre, jóra és rosszra osztja. Az egyiket Isten országának, a másikat pedig a Sátán királyságának nevezi. A Szentírás szerint Isten országa örök életet, menyegzőt kínál az embernek, míg a Sátán királysága a halált, kárhozatot teszi az emberi élet végcéljává. Isten Igéje szerint az embernek kell választania Isten és az ördög, élet és a halál, üdvösség és kárhozat között. Aki még nem választott tudatosan, az is része már a világmindenséget, az emberi életet teljesen lefedő szellemi világnak. Pál apostol e szerint osztja fel az embereket tisztességre vagy gyalázatra való edényekre. Az edény értékét, hasznosságát a belső tartalom határozza meg, a tisztességre való edény kincset tartalmaz: „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4:6–7) A kincs Isten ismerete, az élet, amelyet János apostol az emberek világosságának mond, valamint Isten természetfölötti ereje. Ezt a kincset helyezi az Úr a benne hívők szívébe. Ezek a vőlegény jegyajándékai jegyesei számára.
A kánai menyegzőn hat edénybe először vizet öntöttek, majd ezt változtatta Jézus kiváló minőségű borrá. A természeti csoda megvilágítja az újszövetségi alapon történő kereszténnyé válás legfontosabb eseményét. Az újjászületéskor a hívő először „vizet” kap az Úrtól: „Valaki pedig abból a vízből iszik, melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Jn 4:14) A Jézustól kapott örök élet egyesül a szívünkkel, aminek következtében olyan képességek és állapot jön létre abban, amely az embert az Istennél való örök élet keresésére s az azzal való beteljesedésre ösztönzi. Az Úrral való jó, személyes közösségben az élet folytonosan árad a szent edénybe. Ez teszi lehetővé azt, hogy a szellemi emberek újra és újra problémáik és körülményeik fölé emelkedve folytassák a szellemi lakodalmat, örvendezést.
Az edényt azonban tele kell önteni vízzel, hogy az borrá változhasson. Az élettel való beteljesedéshez megkerülhetetlen a Szent Szellemmel való beteljesedés, amelyről Jézus a következőt jelenti ki: „Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:38) Az Úrral való életközösségben a Szellem emberei figyelmüket láthatatlan dolgokra, a hit tárgyaira fordítják. Ha külső, az élettel, szolgálattal kapcsolatos emberi, felekezeti, világi és más egyéb dolgokra, problémákra helyezik a figyelmüket, akkor, mint ahogy ez számos kereszténnyel megtörtént, edényük kiüresedik, elsivárosodik, és csupán kötelességérzetből, félelemből, de nem örömből szolgálják Istent. Tevékenykedésünk során figyelmünk elől nem tűnhetnek el edényünk kincsei, és tisztában kell lennünk azzal is, hogy a Szent Szellem milyen szinten áll bennünk. A Szellem optimális szintje a hívőben a telítettség. Isten akarata, hogy minden keresztény beteljesedjen Szent Szellemmel, vagyis folyamatosan olyan állapotban éljen, amelyben a Szent Szellem a testét, a lelkét és a szellemét is teljesen betölti, uralma alatt tartja, beburkolja, körülveszi minden oldalról a feje tetejétől a lába talpáig.
Az Írás élő vízzel és borral is jelképezi a Szent Szellemet. Az egyik jelkép arra utal, hogy a Szellem a vele közösségben élő embereknek folyamatosan életet ad. A Szent Szellemmel való beteljesedésnek külső manifesztációja az is, hogy a felkent ember belsejéből „folyamok ömlenek ki”. Jézus testéből és ruháiból is áradt az isteni erő. Ot mindig az isteni élet természetfölötti ereje és hatalma vette körül kívülről is. Ezt látták a betegek, a démonizáltak, a vérfolyásos asszony, s az a hit alakult ki bennük, hogy ha Jézus ruháját megérintik, akkor meggyógyulnak, vagy megszabadulnak. A csodák valóban megtörténtek.
Jézus Krisztus tanítványainak is megígérte a Szent Szellemmel való beteljesedést. Föltámadása után többször is megjelent az apostoloknak, és „meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét…” (Csel 1:4) Az ígéret pünkösdkor teljesedett be, amikor az emeleten tartózkodó százhúsz tanítványra a Szent Szellem rászállt, „és megteltek mindnyájan Szent Szellemmel” (Csel 2:4). Az apostolokban most már nemcsak örök életre buzgó víz fakadt, hanem lényükből az isteni jelenlétnek, életnek és erőknek a folyamai is ömleni kezdtek. Edényük tele lett természetfölötti kinccsel. A Szent Szellem erős jelenléte vette körül őket, és ezrével tértek meg általuk Istenhez az emberek. Különösen Péterből áradtak ki a kenet folyamai nyilvánvaló módon: „…az utcákra hozák ki a betegeket, letették ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük, s a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket, kik mind meggyógyulának.” (Csel 5:15–16)
Ez volt az igazi menyegző. Az emberek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a tanítványok Krisztus szövetségesei, akik a belőlük áradó isteni életet és erőt a vőlegénytől kapták. A korai egyház sikerének egyik fontos titka az volt, hogy a tisztességre való edények tele voltak Isten erejével és hatalmával, amely képessé tette őket a Sátán királyságának a visszaszorítására és az emberek felszabadítására ennek uralma alól. Az apostolok csak olyan hívőket kentek fel szolgálatra, „kiknek jó bizonyságuk van, kik Szent Szellemmel és bölcsességgel teljesek…” (Csel 6:3). István diakónus is a Szent Szellem által fölkent ember volt, aki az Isten országát átütő erővel képviselte: „Nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Szellemnek, amely által szól vala.” (Csel 6:10)
A korai egyház növekedését, kiterjedését a Római Birodalomban olyan hívők mozdították elő, akiknek edénye tele volt élettel és Szent Szellemmel. Pál apostol is ilyen típusú keresztény volt, szolgálatának filozófiája „a Szellemnek és erőnek” a demonstrálására épült, ezért rendkívüli csodák kísérték missziós útjai során. Efeszoszban például „annyira, hogy a betegekhez is elvitték az ő testéről a keszkenőket vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz szellemek kimenének belőlük.” (Csel 19:12)
Az első keresztény nemzedék életét, szolgálatát öröm kísérte. Soha nem szakadtak el Isten jelenlététől, nem idegenedtek el a kenettől, hanem egyre jobb és szorosabb közösségben éltek az Úrral. A lakodalom folyamatosságát a Sátán erői és hatalma fölötti győzelmeik is biztosították. Semmilyen körülmények között nem engedték meg, hogy a bor elfogyjon edényükből. Pál apostol minden keresztényt felszólít Efeszosziakhoz írt levelében, hogy „meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van, hanem teljesedjetek be Szent Szellemmel, beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és szellemi énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak” (Ef 5:18–19). A keresztény élet e kijelentés szerint is csak akkor lehet már a földön szent lakodalom, ha a hívők beteljesednek Szent Szellemmel. Csak ebben az állapotban képesek az öröm útján előre haladni. Az ilyen felkent, örvendező, muzikális emberekben áll helyre az Istenhez való hasonlóság, ami képessé teszi őket, hogy isteni élet, erő, hatalom hordozóiként forgolódjanak az egyházban és a világban egyaránt. Sajnos ma nagyon sok keresztény figyelmen kívül hagyja az apostol instrukcióját, ezért a felekezetekben nagyon sok az üres és sivár életű egyháztag. Nem csodálkozhatunk, hogy a Szent Szellemmel való beteljesedés megvetése következtében a felekezetek többsége frusztrált, keserű, szeretetlen és agyas emberekből áll. Az idő a helyreállásra egyre fogy, mert az Úr visszajövetele hamarosan meg fog történni. Fontos lenne, hogy minden hívő minél előbb számadást készítsen állapotáról, hogy legyen ideje edényét feltölteni, mert ez garantálja mindenki számára a lakodalomban való további részvételt az utolsó napokban.
Örülni most és itt?
Hogyan lehet örömmel élni egy ilyen kritikus állapotban lévő, szörnyű világban? A kérdésre időben kell a választ megtalálnunk, mert a világ még most is csak közelít a mélypontja felé. A jövőben a jelenleginél rosszabbul fognak alakulni benne a dolgok. Az apokalipszis alapjaiban rendít meg minden civilizációt. Némely kultúrkört már elért a történelem végkifejletét előidéző pusztító vihar. A nyugati civilizációt utolsóként fogja romokba, pusztulásba dönteni ez a szélvész, amely a Közel-Keleten készül hamarosan végigsöpörni.
A keresztényeknek el kell fogadniuk a Biblia értelmezését az evilágról, mert a világban egyre nagyobb tért hódító gonoszságtól csak így képesek távoltartani magukat. Az evilágot ténylegesen nem politikusok irányítják, hanem bukott, gonosz angyalok, akiket Jézus ugyan keresztáldozatával és föltámadásával lefegyverzett, de ennek ellenére hatalmukat megőrizték a nemzetek, államok felett. A történelem vége egyre közelebb van hozzánk.
A világ nemzeteinek időjelző rendszere Jeruzsálemben van elhelyezve. Izrael is menetel egy új civilizáció kialakulásának irányában. A világ fölötti uralomért rövid időn belül ádáz háború tör ki az égben a jó és gonosz angyalok között. E valóságos csillagok háborújának nagy vesztese az evilág lesz, melyet szó szerint meg fognak szállni sátáni lények, hogy az evilágot az Isten országával szemben álló utolsó ellenséges gócponttá, erőddé alakítsák át. Ezután jön létre a földön a Sátán közvetlen uralma alatt az a világcivilizáció és –rend, amit közel kétezer éve a keresztények antikrisztusi birodalomnak neveznek. A sátánista világ állapotáról Jézus a következőt állítja: „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg: de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Mt 24:21–22)
Jézus előrejelzése szerint a szörnyűségek kiteljesedése következtében az emberek életérzését egyre inkább a félelem fogja uralni: „Az emberek elhalnak a félelem miatt, s azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek…” (Lk 21:26) A fenti idézetek más igeszakaszokkal együtt egy olyan eljövendő világról adnak fekete képet, amelyben örömöt tisztességes ember nem találhat.
Erre azért is fel kell figyelnünk, mert ma még a legtöbb hívő örömének is materiális, emberi, társadalmi természetűek a leggyakoribb okai, vagyis külső körülmények szerint alakul lelkük állapota. Ez a helyzet nem tartható fönn. Az újjászületés után egy belső ember született bennünk, amely által folyamatosan elérhető az isteni valóság és dolgok által létrejövő öröm. Ez az öröm szellemi természetű, melyet – szemben a leggyakoribb testi, pszichikai örömökkel – nem a látható világ dolgainak számunkra kedvező alakulása idéz elő, hanem a bennünk lakó örök élet és a Szent Szellem.
A testi, pszichikai (vagy profán) örömöknek nem minden formája rossz vagy áll összefüggésben a bűnnel. Isten felkent emberei is rendelkeztek „külső emberrel”, amely által érintkeztek a társadalommal, természettel. Jézus például örömmel étkezett emberekkel, szeretett velük együtt lenni, utazni és beszélgetni, megvoltak a kedvelt szálláshelyei, és tanítványai, támogatói között számos barátja volt. Az igazi nagy és teljes örömöt az Atyával való közössége jelentette számára. A külső ember a látható, időbeli világtól, az emberi kapcsolatoktól, kommunikációtól függ, míg a belső ember a láthatatlanból, az Isten országából él. A két embernek nem minden esetben azonos a sorsa és az állapota. Ezt fejti ki Pál apostol: „Azért nem csüggedünk, sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról napra újul.” (2Kor 4:16) Belső emberünket, újjászületett szellemünket a világ romlottsága és gonoszsága, amely gyakran a Sátán „szolgálati területe” is, nem képes megfosztani az Úr örömétől. Isten jelenléte, a Szent Szellem szállítja szívünkbe örömünk megújulása számára az újabb és újabb khariszokat, kegyelmeket (az öröm – khara – és a kegyelem – kharisz – szótöve a görögben azonos). Örömünk megújulása számára kiapadhatatlan forrás áll rendelkezésünkre az Úrban. A kegyelem és az öröm összefüggésének a megértését talán az is hátráltatja, hogy a görögtől eltérően a magyar köznyelvben a kegyelem egy jogi fogalom, amely nagyon távol áll az örömtől. Sokkal szorosabb összefüggése van a komolysággal, tekintéllyel és az ítélettel.
Minél jobban meghatározza a hívők tudatát a belső emberük, annál nagyobb öröm szabadul fel természetükben és magatartásukban. Ézsaiás próféta szerint „az Úr megváltottai” olyan úton járnak, amelyen: „nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad nem jő fel reá” (35:9). Ez az út belső, szellemi, személyes jellegű és láthatatlan, az Úrnak az útja, melyen a belső szellemi ember isteni védelem alatt halad végcélja felé. Ezt nem szabad összekeverni a hívők külső sorsával, melyet támadhat az oroszlán, a kegyetlen vad, vagyis az ördög. Belső életünk nem a nyilvánosság előtt zajlik, ez az élet el van rejtve az Úrban.
A megtért megváltottak legszembetűnőbb jellemzője a belső állapotukból, életükből fakadó, kifelé áradó öröm. A próféta látása szerint „hisz az Úr megváltottai megtérnek, s ujjongás között Sionba jönnek, és örök öröm fejükön, vigasságot és örömöt találnak, és eltűnik a fájdalom és a sóhaj” (Ézs 35:10). A mennyei Sion, az Isten hegye az örökkévalóságban található. Az élet forrásának a helye, ahol a Mindenható lakozik. Sion földi vándorlásunk végállomása. Az Úr útja oda vezet. Sionhoz való közeledésünk során belső emberünkben egyre nő az öröm, a vidámság és a boldogság, amely egyszer csak a fejünket is elárasztja. Az öröm útján való haladásban tűnik el a fájdalom és a sóhaj. Az ezen az úton járókat számos kijelentés bátorítja az örömre, ujjongásra, a csüggedés, a félelem megvetésére, mert „meglátják ők az Úrnak dicsőségét, Istenünk ékességét” (Ézs 35:2b).
Egyetek és igyatok!
Számos istenkereső ember hasonló hibába esik, mint a babilóni fogságból visszatért zsidók, akiknek olvasták és magyarázták az Úr emberei a Törvény igéit. Isten Igéjének ismerete, megértése azért keserítette el Izrael fiait, mert a múlt bűneit, tévelygéseit ismerték fel általa. Az Ige olvasása, magyarázata végül is akkora sírást váltott ki a hallgatóságban, hogy az „igeszolgálatokat” abba kellett hagyni. Nehémiásék végül azt tanácsolták a népnek: „Menjetek, egyetek kövért és igyatok édest, és küldjetek belőle részt annak, akinek semmi nem készíttetett, mert szent e nap a mi Urunknak, és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségtek.” (Neh 8:10) Ha elfogadtad az Urat, és elhagytad bűneidet, őszinte szívvel megtértél az Istenhez, ne keseregj és bánkódj a múlt bűnei, az elrontott életed miatt, mert Isten megbocsátotta bűneidet! A régiek elmúltak, új teremtés vagy, amelynek nem a sírás, hanem az Úr öröme közvetíti a természetfölötti erőt és kegyelmet. A szomorúság erőtlenné, beteggé tesz, az öröm által pedig megújul, meggyógyul az ember.
Különbség van az Ige hallgatása és az Igével való táplálkozás között. A hallgatás előfeltétele a táplálkozásnak, de az utóbbi akkor történik meg, amikor személyes birtokunkba vesszük az Igét, saját magunkra vonatkoztatjuk a jó hírt, és szánkkal megvalljuk a hitünket benne, mert „szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre” (Róm 10:10). Jézus Krisztus az Igével való táplálkozásról beszélt, amikor kijelentette, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik” (Mt 4:4). Tehát az Igével való táplálkozásból származik az isteni élet bennünk, ennek a gyümölcse pedig az öröm. A táplálkozás az Igére vonatkozik, ez a belső emberünk velős, vitamindús eledele.
Nehémiás azonban siránkozó testvérei figyelmét felhívta az ivás fontosságára is. Ivásra Jézus is buzdította tanítványait, mikor a sátrak ünnepének utolsó napján ezt kiáltotta: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék!” (Jn 7:37) Minden bibliatanító egyetért abban, hogy ez a kijelentés a Szent Szellemmel való beteljesedésre vonatkozik. Jézus tanítványait Szent Szellemmel itatja meg. A Szellem ivása néhány keresztény számára közönséges, elfogadhatatlan dolognak tűnik, de az Írás több helyen is használja ezt a kifejezést e karizmatikus eseménnyel kapcsolatban. Például: „…mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg.” (1Kor 12:13b) Számos finnyás keresztény ódzkodik a velős eledellel való táplálkozástól és a Szellemmel való megittasulástól, megrészegedéstől. János és a farizeusok tanítványaihoz hasonlóan, akik megvonták maguktól az eledelt és az italt – akkoriban a böjtölésnek külső, érzelmi jelei is voltak (sírás, jajgatás, ruhaszaggatás) – megvetik, megdorgálják az Úr mai tanítványait, akik betöltekeznek Szent Szellemmel, és örvendező emberek. De mivel a vőlegény a násznéppel van, az Úr öröme ezen az úton tud felszabadulni, növekedni a tanítványokban. Az edények így telnek meg borral, ami által az Úrral való élet menyegző lesz. Az alázat az Isten Igéjének való alávetettséget jelenti, az alázatos keresztény feladja az Igével ellentétes teológiáját, hogy az Úrtól kegyelmet nyerhessen. Péter apostol nem megdorgálta, hanem megdicsérte levelének címzettjeit, hogy az Úrnak „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek” (1Pt 1:8).
Ezek után mit mondhatunk? Csak azt, amit Pál: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4)
