A rekatolizáció évtizede

"Az élet és a család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok" területén az egyház apostoli feladata, hogy olyan változásokat kezdeményezzen, amelyek összhangban vannak "a keresztény élet felsőbbrendű elveivel" – így rendelkezik a II. vatikáni zsinat egyik határozata. A rendszerváltás Magyarországon is lehetővé tette, hogy a katolikus egyház hozzálásson e zsinati dekrétum megvalósításához. Cikkünk a rekatolizáció programjának első évtizedéből idéz fel néhány epizódot.

A történelmi felekezeteket 1989– 90-ben felkészületlenül érte a rendszerváltás eseménysorozata. "A túlélés érdekében korábban kötött politikai paktumok, a külső nyomás közömbösítésére évtizedek alatt kidolgozott szervezeti védekező mechanizmusok (…) még az 1980-as években is működtek, pedig akkorra a korábbi politikai kerítésekből már csak néhány görbe oszlop maradt" – írta az egyik neves hazai vallásszociológus, Tamás Pál öt éve megjelent tanulmányában. Pedig a változások az egyházügyeket sem kerülték el: az ellenzéki kerekasztal mellett megszületett az új törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról és az egyházakról, lényegében anélkül, hogy a nagy felekezetek vezetői ahhoz érdemben hozzászóltak volna. A hallgatás, akkor úgy tűnt, hogy beleegyezést vagy legalábbis tudomásulvételt jelent. Az optimistábbak még abban is reménykedtek, hogy az egyház, felismerve a társadalmi realitásokat, elfogadja a vallási pluralizmus kialakulását, és ennek keretében próbálja meg türelmesen újraépíteni bázisát. A vallási türelem azonban az első demokratikus kormány megalakulását követően alig néhány hónapig tartott. 1990 nyarán kitört a vita az állami oktatási intézményekben bevezetendő hitoktatásról, amely önmagán túlmutatva egyben az állam ideológiai semlegességéről folyt, hasonlóan a címerről és nemzeti ünnepről zajló, indulatos parlamenti szóváltásokhoz.

Ettől kezdve az elmúlt évtizedet végigkísérték az egyházpolitikai viták, amelyek arról tanúskodnak, hogy a katolikus egyház hamar felismerte a felekezeti jogegyenlőség – hátrányosnak érzett – következményeit. E felismerés nyomán alakulhatott ki egy – nyilvánosságra nem került, ám egyes megnyilatkozásokból mégis jól kiolvasható – hosszú távú rekatolizációs stratégia, amely fő elemeiben a II. vatikáni zsinat állásfoglalásaira épül. Bár történtek kísérletek az 1990-ben meghatározott jogi keretek felülvizsgálatára, a rekatolizációs forgatókönyv a kilencvenes évek végéig a fennálló jogi viszonyok keretein belül igyekezett minél több területen eredményeket elérni – nem csekély sikerrel. A "privilégiumokat az egyházügyi békéért" korszak, amely elsősorban a pozitív diszkriminációt tűzte ki célul, ma lezárulni látszik. Ebben közrejátszhat, hogy kimerülőben vannak a jelenlegi keretek között elérhető – elsősorban anyagi – előnyök, illetve az, hogy a jelenlegi kormányzat amúgy is kész gyakorlatilag bármilyen nagyegyházi igényt kielégíteni. A társadalom "újraevangelizálásához" a katolikus klérus ezért most a vallási konkurencia – jogi, adminisztratív úton történő – korlátozását, leépítését szorgalmazza, jelzi ezt a vallásszabadságról szóló törvény módosításáról jelenleg zajló parlamenti vita. A rekatolizációs program hosszú távra szól, így amennyiben a képviselők mégsem módosítják a vallásügyi törvényt, az a következő ciklusban újra napirendre kerülhet, hiszen a stratégia történelemből jól ismert további fejezete – a nemkívánatos vallási kisebbségek hatósági üldözése – csak ezt követően valósulhatna meg.

Történelmi párhuzamok

A rekatolizációs stratégia egyik zászlóvivője, a politikai kérdésekben gyakorta megszólaló Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) főtitkára szerint az újraevangelizáció célja, hogy megmentse az "elkereszténytelenedett" Magyarországot. Az aggodalom – katolikus szempontból – érthető. Míg a katolikus elkötelezettségű vallásszociológiai kutatások szerint a lakosság 70 százaléka római katolikus, addig a rendszeresen (legalább hetente) templomba járók aránya még a püspöki kar felkérésére készült felmérés alapján sem haladja meg a tíz százalékot, azaz mintegy egymillió embert. Mivel ez utóbbi adat valamennyi felekezet aktív tagságát tartalmazza, így reálisnak tűnnek azok a becslések, melyek a rendszeres miselátogató katolikusok számát 5-700 ezer közöttire teszik. Tekintve, hogy 3600 katolikus templom van az országban, az így adódó 150-200 fős átlagos vasárnapi miselátogatottság templomonként nagyjából megfelel a tapasztalatoknak.

A magyar történelem során nem először csökkent ilyen alacsonyra a katolikusok aránya. A protestantizmus térhódítása a XVI. század végére úgy rajzolta át a magyar vallási térképet, hogy a katolikusok aránya tíz százalék alá csökkent. A drámai térvesztés ellensúlyozására indult el a hazai ellenreformáció, amely néhány évtized alatt előbb feltartóztatta, majd újra kisebbségbe szorította a protestantizmust Magyarországon. A pázmányi fordulat alapját az a felismerés képezte, hogy a legbefolyásosabb rétegek, valamint a társadalom és a gazdaság kulcsterületeinek visszahódításával ki lehet húzni a talajt a vallási konkurencia alól. A református szülőktől származó Pázmány Péter és jezsuita munkatársai elérték, hogy bár az 1600-as évek elején csupán három katolikus főúri család maradt az országban, számuk néhány évtized alatt harmincra növekedett. A rekatolizált nagybirtokosok aztán földesúri jogaikra hivatkozva erőszakkal elűzték birtokaikról a protestáns prédikátorokat, a jobbágyokat pedig visszaterelték a katolikus egyházba.

Az ellenreformáció már a kisebbségi időszakban is tudatos stratégiát alkalmazott az állam és az egyház, a trón és az oltár közötti szoros kapcsolat visszaállítására: ezt jelzi az egyházfinanszírozás megváltoztatása és az ingatlanfoglalások. A Szent István-i hagyományra hivatkozva, miszerint az ország valamennyi lakójának – így a nem katolikusoknak is – kötelessége eltartani a római katolikus klérust és intézményeiket, elérte, hogy állami alapítvány jöjjön létre a jövedelem nélkül maradt plébánosok anyagi támogatására. A nagybirtokosok segítségével több ezer protestáns ingatlant (templomot, iskolát, lelkészlakást) vettek erőszakkal katolikus tulajdonba.

A katolikus restauráció fontos célja volt a politikai térnyerés, az irányító pozíciók átvétele az országostól a helyi szintekig. Az állami hivatalnokoknak előírt eskü szövegében olyan katolikus dogmákra kellett fogadalmat tenni, amelyek biztosították, hogy protestáns ne kerülhessen a közalkalmazottak közé. Hasonlóan nagy hangsúlyt kapott az oktatási intézmények alapítása, illetve birtokbavétele, valamint a sajtó feletti ellenőrzés megszerzése.

Irányelvek a visszahódításra

A reformáció korához mérhető vallási átrendeződést okozott világszerte a szekularizáció a XX. század végén. A fenti adatokból kitűnik, hogy Magyarországon a gyakorló katolikusok száma újra tíz százalék alá csökkent. A katolikus egyház a társadalom visszahódítására dolgozta ki az "újraevangelizáció" programját, amely szinte ugyanazokat a területeket veszi célba, mint hajdan az ellenreformáció. A mai rekatolizáláshoz az irányelveket a II. vatikáni zsinat határozta meg.

A II. Vatikáni Zsinat és XXIII. János. A zsinat

A zsinati állásfoglalásokból kitűnik, hogy a modern katolikus egyház az állam és egyház elválasztásának kérdéseiben ellentmondásos magatartást tanúsít. Ágoston óta az egyház azt tanítja, hogy az ember eredendő bűnössége miatt az emberek által gyakorolt államhatalom szükségszerűen eltorzul és ördögi befolyás alá kerül, ezért kell az egyháznak uralkodnia a világi hatalom felett. A zsinat fenntartotta ezt a régi államegyházi modellt, miközben kifejezte, hogy az új életkörülmények miatt kész lemondani – átmenetileg, ami akár hosszú időszakot is jelenthet – a hatalom feletti ellenőrzés továbbra is törvényesnek tekintett jogáról. "Hiszen más maga a hitletétemény, illetve az igazság, és megint más az előterjesztés módja; természetesen úgy, hogy a jelentés és a jelentőség ugyanaz marad" – jelenti ki az egyház és a mai világ viszonyáról szóló Gaudium et spes című zsinati állásfoglalás 62. pontja.

Hasonló megközelítésben foglalkozott a zsinat a vallásszabadság kérdésével is. Az erről szóló nyilatkozat (Dignitatis humanae) szerint a zsinat "megvizsgálja az egyház hagyományát és tanítását, amelyekből mindig a régivel összhangban álló újat hoz elő." Hogy mennyire a korhoz történő igazodásról, és nem alapelvi változtatásról van szó, az éppen az egyház és az állam kapcsolatára vonatkozó következő mondatokban érhető tetten (Gaudium et spes, 76. pont): "Sőt [az egyház] le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról… ha az új életkörülmények más rendezést követelnek."

A zsinat tehát az egyház és az állam egységének középkori modelljét továbbra is törvényesnek és jogosnak (igazságosnak) tekinti. A vallásszabadságról szóló nyilatkozat megfogalmazója, J. C. Murray a zsinaton azt mondta, hogy a szent és a szekuláris szféra kettéválasztása azért történt meg, hogy a kettő egy újabb szintézisben újra találkozhasson. Ez az állítás szinte szó szerint köszön vissza az 1998 utáni hazai egyházpolitikai kormánytézisekben, melyek szerint 1990-ben már megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, ezért ma a fő cél nem ennek kiterjesztése, hanem "az állam és az egyház szoros együttműködésének" megvalósítása a társadalom különböző területein. (Megjegyezzük, hogy ez a szóhasználat szolgált a kádári korszakban is a politikai hatalom és a klérus lojális viszonyának leplezésére.) A törvénymódosítási vitában ezért a kormányoldal egyszerre hirdeti a szétválasztás és lelkiismereti szabadság alkotmányban rögzített elveit, igyekszik ugyanakkor a történelmi egyházakat – azon belül is a katolikus egyházat – szövetségesként, a közösen vallott keresztény értékek és általában az erkölcs kizárólagos képviselőiként beállítani. A szoros együttműködés egyik kulcsát az a zsinati utasítás jelenti, amely előírja a katolikus hívők számára, hogy az államhatalom, a média, az oktatás és a közélet más területein lássák el az egyház képviseletének "apostoli feladatát".

A Fidesz-kormány ebben a vonatkozásban is átvette az Antall–Boross időszak érvelését. A KÉSZ 1993. őszi országos kongresszusán Balsai István akkori igazságügy-miniszter figyelmeztetett arra, hogy a keresztény értelmiség politikai-közéleti passzivitása is felelős azért, hogy a kormány 1990-ben elkezdett kísérlete, az ezeréves keresztény hagyomány visszafordíthatatlanná tétele Magyarországon nem járt teljes sikerrel. "Igenis pozitív diszkriminációval kell segíteni a keresztény értékek megvalósítását…" – hangsúlyozta Balsai. A pozitív diszkrimináció – bár számos vonatkozásban, főként a vatikáni szerződés alapján a Horn-érában is megvalósult – teljességében a millenniumi ünnepségek során bontakozott ki. Orbán Viktor egy közelmúltban adott interjúban így indokolta a különbségtételt: "A Szent István-i ország nem csak állam, leírható úgy is, mint egy gondolat, egy álom. (…) Nincs kétségem afelől, hogy Magyarország és kereszténység, a magyarok és a történelmi egyházak egymástól nem választhatók el." (Új Ember 2000. december 24–31.) A miniszterelnök szerint vissza kell térni az 1945 előtti ideologikus államberendezkedéshez: "Ma valóban sokan idegenkednek attól, hogy Magyarországot keresztény államként határozzák meg. A második világháború következtében kialakult korszellem kirekesztőnek ítéli a keresztény jelzőt az államberendezkedéssel összefüggésben. Ez a kordivat tiltakozik, ha egy nép a saját országát történelme vagy a jelenkori meggyőződései alapján próbálja meg jellemezni. (…) A magyar állam a kereszténységből vétetett, és ezáltal lett azzá, ami."

Faddy Othmár megáldja az FKgP székházat

Az ideologikus állameszme nem áll távol a 2000-ben megválasztott köztársasági elnöktől sem. Mádl Ferenc még az Antall-kormány művelődési minisztereként "kormányzati feladatnak" nevezte az egyházak működőképességének, hitéleti tevékenységének helyreállítását, míg az egyházak a "kormányzat megítélésében" töltenek be "nagy szerepet". Mádl 1993-ban a magyar társadalom egyesítő erejének nevezte a pápalátogatást, amely "nagy értéket, a lakosság (azaz felekezeti hovatartozástól függetlenül minden állampolgár!) számára lelki és szellemi gazdagodást jelentett" . Míg korábban Göncz Árpád következetesen kettéválasztotta vallási meggyőződését állami tisztségétől, és tisztét katolikusként sem tartotta "apostoli küldetésnek", a millenniumi rendezvényeket látva úgy tűnik: Mádl Ferenc posztjának betöltésekor a "hitletéteményből származó igazság" képviseletét helyezi előtérbe.

A Horthy-korszak politikai katolicizmusát kevesen remélik helyreállítani. A szélsőjobb olyan egykori hangadói, mint Kun páter vagy Prohászka püspök ma legfeljebb a Szent Korona Társaság és a hozzá hasonló – főként a kisgazdapárt s a MIÉP holdudvarában található – anakronisztikus szervezetek tagjai számára jelentenek mintát. E hagyomány jellegzetes képviselője az idős ferences rendi páter, Faddy Othmár, aki a kilencvenes években rendszeresen szónokolt szélsőjobboldali politikai gyűléseken.

A jelenlegi hivatalos katolikus álláspont szerint papok nem politizálhatnak. A klérus álláspontja azonban számos áttételen keresztül mégis erőteljesen megjelenik a közéletben. Református lelkészektől eltérően katolikus pap nem foglal helyet képviselőként a parlamentben. Mégis, korábban egy önálló párt, a KDNP, majd jelenleg az ebből kivált és a Fideszbe igazolt kereszténydemokrata frakció (MKDSZ) hivatott a püspöki kar politikai érdekeinek érvényesítésére. Jellemző példája ennek az MKDSZ által a vallásügyi törvény szigorítására indított aláírásgyűjtés. A Fidesz kezdeményezte jogszabályhoz a katolikus aktivisták a templomokban úgy gyűjtenek támogatást, hogy az oltárnál megáldoztatott hívek még az ostyával a szájukban odajárulhatnak az aláíróívekhez.

A közéletben való részvételt számos katolikus háttérszervezet is segíti. Az ellenreformáció során kulcsszerepet játszó jezsuiták mellé ma felsorakozott a pápa személyes prelatúrája, a közvetlen irányítása alatt működő, ultrakonzervatív Opus Dei rend és más katolikus lovagrendek, köztük az önálló állami státussal rendelkező és saját nagykövetséget is fenntartó Máltai Rend és a Szent Lázár Lovagrend.

A nyilvánosság szinte teljes kizárásával működő Opus Dei a szervezethez csatlakozó világi hívőktől teljes szellemi-anyagi függőséget követel meg, miközben előírja, hogy a "láthatatlan egyházmegye" tagjai milyen közéleti-gazdasági kulcspozíciókban dolgozzanak tovább. Néha azért porszem kerül a gépezetbe, mint néhány hete az Egyesült Államokban, ahol az Opus Dei egyik prominens tagját, a huszonöt éve FBI-ügynökként dolgozó Robert Hanssent tetten érték, hogy szupertitkos információkat szállított az orosz hírszerzésnek.

Kis lépések programja

A katolikus egyház a világi hívek számára kötelezővé teszi a közéletben való részvételt. Erre a zsinati előírásra hivatkozott a Püspöki Konferencia által az 1998-as választások előtt megfogalmazott körlevél, amikor figyelmeztetett: "aki nem megy el szavazni, nemcsak a maga sorsát rontja, de utódjai jövőjét is veszélyezteti."

Sajátos kettősség, hogy az államegyházi propaganda a más vallásokhoz – elsősorban egyes destruktívnak minősített kisegyházakhoz – tartozó állampolgárok közéleti szerepvállalását viszont nemkívánatosnak, sőt nemzetbiztonsági kockázatnak minősíti. "A szcientológusok már a spájzban vannak" – riogatott nemrég egy jobboldali lap cikke, amely szerint a kisegyház tagjai "mindenhova bejutnak". Ezzel szemben tény, hogy a rendszerváltás óta megválasztott mindhárom parlamentben számos nagyegyházhoz tartozó lelkész foglalt helyet (nem beszélve a laikus hívők tucatjairól), miközben kisegyházi lelkész-képviselő legfeljebb mutatóba akadt, vezető kormány- vagy parlamenti pozícióba pedig egy sem jutott.

Már az Antall-kormány külön egyházügyi államtitkárságot hozott létre a Miniszterelnöki Hivatalon belül, amelynek egyik vezetője, Pálos Miklós államtitkár a parlamentben kirobbantott "destruktív szekta"-vita kapcsán 1993-ban kijelentette: ő az egyházat képviseli köztisztviselőként. Ez a hivatalos egyházi törvénykönyv ismeretében aligha meglepő: a katolikus köztisztviselők számára is exkommunikáció terhe mellett tilos az egyházra nézve "igazságtalan" állítások nyilvános megfogalmazása.

Pálos Miklós. 1993-ban kijelentette, hogy köztisztviselőként is a katolikus egyházat képviseli

A kormány és a parlament mellett intézményesített egyházi lobbisták körét – utóbbiak például a pártfrakciókban a mai napig tevékenykedő "püspökkari összekötők" – 1998 után tovább bővítették. A vatikáni szerződés nyomán szükségessé vált törvénymódosításokra hivatkozva valamennyi minisztériumban kijelölték azokat a vezető tisztségviselőket (többnyire államtitkárokat vagy helyetteseiket), akik feladata a folyamatos egyeztetés a főpapokkal és egyházi szakértőkkel. A kormánnyal való kapcsolattartás céljából 1999-ben a miniszterelnök személyes egyházügyi főtanácsadóját, Balog Zoltánt delegálta a hetente tartott közigazgatási államtitkári értekezletre állandó résztvevőként. A kormányzati összekötők feladata többek között olyan törvénymódosítások kezdeményezése, amelyek egyszerű kormánytöbbséggel keresztülvihetőek, és amelyek az élet egyre több területén biztosítják a felekezeti különbségtétel lehetőségét. A "kis lépések" programja keretében történt az elmúlt évben többek között az adótörvények, a felsőoktatási törvény és a költségvetési törvény egyházakkal kapcsolatos módosítása, amely sajátos szempontok – kormánnyal kötött szerződések megléte, történelmi honosság, adófizető hívek száma – kínál előnyöket egyes felekezetek számára.

Miközben a most benyújtott egyházügyi törvénymódosítás szigorúan szankcionálná az egyház által végzett "politikai érdekérvényesítést", a tények azt mutatják, hogy erre ma elsősorban a katolikus egyháznak van intézményesített kapcsolatrendszere, a kisegyházak – eltekintve néhány kirakatfelekezettől –, ha akarnák, se tudnának a hatalom közelébe jutni. Az elmúlt években előfordult, hogy olyan köztisztviselőket, akik valamely nem kívánt kisegyház tagjai, elbocsátottak állásukból, vagy választás elé állították, hogy hagyja ott a közösséget. Néhány hete egy Pest megyei polgármestert figyelmeztettek "jóindulatúlag" felettesei, hogy "nem szerencsés" egy, a hírekben gyakran emlegetett kisegyház rendezvényein az "első sorokban ülni". Mindez természetesen nem vonatkozik a püspöki részvétellel tartott állami rendezvényekre, zászlóavatásra, sem az állami vezetők részvételével tartott egyházi ünnepélyekre, körmenetekre.

Cikkünk további részében a rekatolizáció néhány kulcsterületére térünk ki – a teljesség illúziója nélkül, hiszen ki győzné számba venni a szinte hetente bővülő egyháztámogatási formákat az egyházi fenntartású kórházaknak a normatíván felül juttatott százmilliós beszerzési támogatástól a vallási turizmusnak a Széchenyi-tervből történő kiemelt támogatásáig, vagy az állami fizetést húzó – ám kizárólag a történelmi egyházak soraiból kikerülő – tábori lelkészek bevezetését a rendőrség, a határőrség, a tűzoltóság és a büntetés-végrehajtás területén.

A legsikeresebb lobbicsoport

Az egyházak államosított ingatlanjaira vonatkozó kártalanítás a többi sérelmet szenvedett társadalmi csoporttal – például kisbirtokosok, munkaszolgálatosok, egyesületek stb. – szemben teljes körű és államilag garantált volt. Pedig az egyházi ingatlanok jelentős része eredetileg is közpénzből épült, amelyeket most újra az adóforintokból adnak vissza.

Horn Gyula aláírja a Vatikánnal kötött egyezményt

Az 1996-os árakon összesen 144 milliárd forintra becsült kárpótlási igényekből a katolikus egyház természetben 55 milliárd, míg készpénzben 39 milliárd forint értékben részesült. Az egyházi kárpótlás – bár a Horn-kormány megpróbálta az ország teherbíróképességét figyelembe véve hosszabb időre elosztani – gyakorlatilag államkölcsön formájában valósult meg: a később visszaadandó ingatlanok értéke nyomán kamatokkal növelt járadékot kell az államnak fizetnie. Pedig a szocialista kormányzat sem volt szűkmarkú. 1995-ben Semjén Zsolt kereszténydemokrata képviselő 250 millió forint egyházi többletigényre adott be módosító javaslatot a költségvetési törvényhez, és bár a képviselők nem támogatták a módosítást, Békési László akkori pénzügyminiszter javaslatára a kormány az általános tartalékkeret terhére mégis kiutalta az összeget.

A napjainkban sokat kárhoztatott Bokros-csomag kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy az egyetlen terület, amelynek a pénzügyi támogatását a megszorító intézkedések egy forinttal sem csökkentették, épp az egyházak voltak. Igaz, a jobbközép kormány is érintetlenül hagyta az egyházi pénzeket, amikor tavaly az árvízkárok miatt lefaragta a költségvetési kiadásokat. A költségvetés mégis az Orbán-kormány idején vált igazi bőségszaruvá a katolikus egyház számára. Ma mi sem természetesebb, mint hogy a római egyház előbb több milliárd forintért felújíttatja az állammal olyan – formailag még önkormányzati tulajdonban álló – intézményeit, mint a Bazilika vagy a Mátyás-templom, majd a rendbe tett épületet visszaveszi az államtól. A közpénzből díszbe öltöztetett, önkormányzati pénzen kivilágított katedrálisokban a belépődíjat aztán már maga szedi be a turistáktól.

Az 1997-ben aláírt vatikáni szerződés gazdasági következményeivel a katolikus egyház elégedettnek tűnik. A vatikáni–magyar vegyesbizottság tavaly év végén fejezte be munkáját, amelynek nyomán a szentszéki elvárásoknak megfelelően a magyar parlament összesen tizenöt jogszabályt – köztük az adó-, az áfa- és a közoktatási törvényt – módosított. A bizottság munkáját méltató sajtótájékoztatón Seregély István érsek köszönetet mondott az országgyűlésnek, hogy "az egyház valamennyi felvetését figyelembe vette". Veres András püspökkari titkár mindehhez hozzátette, hogy tudomása szerint a Vatikánban a Magyarországgal kötött megállapodást példaértékűnek tekintik a többi volt szocialista ország esetében is. "A harmadik évezredben az állam éppúgy hasznát látja majd a jó megállapodásnak, mint az egyház" – biztatta Veres püspök a jelen lévő Semjén Zsolt helyettes államtitkárt, több magas hazai és vatikáni egyházi kitüntetés birtokosát, aki jelezte: a munka nem ért véget, hiszen 2001-ben új egyházfinanszírozási koncepció készül, amely során ismét számítanak az egyház javaslataira.

A különböző jogcímeken a költségvetésből az egyházaknak juttatott pénzek még csak-csak összesíthetők (lásd a mellékelt táblázatot), arra viszont senki sem vállalkozott, hogy felmérje: ingyenes ingatlanjuttatással, templomok, kálváriák, útszéli kápolnák, feszületek építésével és felújításával a helyi közigazgatás az elmúlt tíz évben mekkora támogatást nyújtott a katolikus egyháznak. Az önkormányzati forrásokból származó hírek szerint a csődközeli helyzetbe jutott települések közül nem egy az erőn felüli templomépítés miatt adósodott el. A visszás helyzetre egy apró példa a főváros III. kerületében tavaly átadott mintajátszótér, amely a Máltai Szeretetszolgálat tulajdonában és kezelésében áll. Mint az egyik hetilap kiderítette, a harminchatmillió forintos beruházásból az önkormányzat hatmilliót, míg a szociális minisztérium harmincmillió forintot állt. A játszótér tehát ingyen került a máltaiak kezébe, akik ráadásul a több ezer szülő és gyermek háláját is learatják "jótékonykodásukért".

1998 óta egyre gyakrabban fordul elő, hogy a püspöki kar közvetlenül is megfogalmazza követeléseit a törvényhozás számára. Legutóbb a kereskedelmi egységek vasárnapi nyitva tartását ellenezve nyilvánították ki, hogy elvárják: a "keresztények vallási igényeire" tekintettel az állam törvényben biztosítsa a vasárnapi zárva tartást. Miközben ma mindenki eldöntheti, hogy érdeklődésének, vallási igényének megfelelően bevásárlással vagy templomba járással, esetleg mindkettővel tölti a hétvégét, a plázákban káros társadalmi konkurenciát látó püspökök nemkívánatos vallási jelenségek elleni harcukhoz hasonlóan az emberek döntési szabadságát igyekeznek az államhatalom befolyásolásával korlátozni.

Visszaperelt iskolák

A kilencvenes évek első felében a hitoktatási vita és az egyházak által visszaperelt iskolák ügye jelentette a legsúlyosabb kihívást az állam ideológiai semlegességével szemben. A papok, lelkészek által végzett hitoktatást az állami (önkormányzati) iskolák órarendjébe kötelezően beiktató miniszteri rendelet ellen 1990 nyarán országos tiltakozás bontakozott ki. Halász Gábor, az Országos Közoktatási Intézet kandidátusa egy 1992-ben megjelent tanulmányában (Educatio, 1992. ősz) felméréseikre hivatkozva azt írja, hogy a lakosság mintegy tizede támogatta a minisztérium intoleráns álláspontját. A kötelező vallásoktatást követelők aránya az alacsony iskolázottságú, idős lakosság körében volt kiemelkedően magas, míg a fiatalabb, iskolás korú gyemekeket nevelő szülők szerint a hitoktatás legfeljebb tanrenden kívül, fakultatív módon szervezhető meg. A válaszadók egyharmada úgy vélte, hogy papoknak nincs keresnivalójuk az állami iskolákban. (A felmérés érdekessége, hogy 1992-ben még a Fidesz szavazói voltak messze a legelutasítóbbak az egyházak iskolai megjelenésével szemben.)

A vita az állam és egyház szétválasztásának alapkérdéseire vonatkozott: szabad-e egy világnézetileg semleges állami iskolában órarendbe állítani az egyházi személyek által végzett hitoktatást? Feltüntethető-e az osztálynaplóban, hogy melyik tanuló jár felekezeti hittanra, és melyik tanul "ateista" vallásismeretet? A tantestület tagjává válhat-e a paptanár? Ki fizesse a hitoktatók bérét: az egyház vagy az állam?

A tiltakozások nyomán az Antall-kormányzat átmenetileg meghátrált, de a katolikus egyház szorgalmazására több lépcsőben végül szinte az eredeti program valósult meg. Először nem órarendbe állítva jelent meg a hitoktatás az iskolákban. Hamarosan kialakult azonban a mai gyakorlat, miszerint "szülői igény" esetén (ez a gyakorlatban akár egy főt is jelenthet egy több száz tanulót oktató állami iskolában) az igazgató köteles az órarendi keretben biztosítani a hitoktatást, miközben a paptanár fizetését a költségvetés állja. A 2000–2001-es tanévben az államtól a katolikus egyház egyedül erre a célra 1 milliárd 427 millió forintot kap, amely a hitoktatásra kifizetett költségvetési pénz mintegy 66 százaléka.

A rendszerváltás egyik nagy vívmánya volt oktatási területen a tanszabadság lehetővé válása. Az önkormányzati és egyházi iskolák mellett megjelentek a független, alapítványi iskolák. A civil oldal azonban nem sokáig maradt versenyben, miután az állami intézkedések sorozata az egyházi iskolákat egyre inkább privilegizált helyzetbe hozta a többi iskolatípussal szemben.

A történelmi egyházakat érintő első pozitív diszkrimináció az ingatlanvisszadással kapcsolatban történt. A visszaperelt iskolák esetében a katolikus egyház gondosan kiszámított stratégiát követett: azokat az intézményeket szemelte ki, amelyek a jövőformálás, a társadalmi "újraevangelizálás" szempontjából legfontosabbnak számítottak: a vidéki és budapesti elitiskolákat, a legjobb minőségű épületeket és a legmagasabb színvonalú szakmai testületeket. Jellemző példája ennek a miskolci Földes Ferenc gimnázium megszerzése, amely egy egész régió számára jelentette a kiemelkedő szintű képzést.

Dabas-Sári Iskolafoglalás. A harcos katolikus iskolaalapítók kidöntötték az önkormányzati iskola falát

Másik célpont a kisebb, egyiskolás települések intézményeinek megszerzése volt. Itt ugyan névleg megmaradt a világnézeti semlegesség, de az iskolafenntartó egyház a tanárok kiválasztásával és számtalan más módon biztosítani tudja a részéről elvárt "szellemiséget" az oktatásban, a választás lehetősége nélkül. Ennek egyik változata számos településen, hogy megmarad ugyan egy állami iskola a faluvégen a hátrányos, továbbtanulásra esélytelen gyerekek számára, míg a főtéren (a templommal szemben) lévő intézmény egyházi kézbe kerül. (Ilyen volt az emlékezetes dabas-sári iskolafoglalás, ahol a harcos katolikus iskolaalapítók szó szerint kidöntötték az önkormányzati iskola falát.) A tudatos stratégiára jellemző, hogy miközben állandóan az egyházi iskolák alacsony arányszámáról (a "bűvös három százalékról") lehetett hallani, az iskolarendszer egyik legnépesebb és legnagyobb bajban lévő ágazatából, a szakoktatásból a katolikus egyház szinte semmi szerepet sem vállalt.

A történelmi egyházak tehát már az indulásnál hatalmas előnyt kaptak a civil oldallal (ideértve az államosítatlan intézményekkel nem rendelkező egyházakat is) szemben, amikor ingyen magas színvonalú intézmények birtokába jutottak. A pozitív diszkrimináció következő állomása volt, hogy a vatikáni szerződés alapján az egyházi iskolák az államtól a tanulók után ugyanakkora "fejpénzt" kapnak, mint az önkormányzatiak, míg az alapítványi iskolák ennek csak egy töredékét kapják meg. (Ráadásul a "szabad szférát" választó szülőket kettős teherrel is sújtják: az alapítványi iskolában fizetendő tandíj összegét a családok nem vonhatják le az adóalapból.) A felsőoktatás sem maradt ki a rekatolizációs stratégiából. Az olyan katolikus intézmények, mint a Pázmány Péter Egyetem piliscsabai soktornyú birodalma, a költségvetésben külön nevesített támogatást kapnak, immár tíz éve. Az egyetemet a kormányzat az új finanszírozási rendszerben a hazai felsőoktatási rendszer csúcsának tekinti, amely egyfajta "megaegyetemként" gyűrné maga alá a forráshiánnyal küzdő állami intézményeket. (Látványos példája ennek a Budapesti Közgazdasági Egyetem, amely csődhelyzettel küzd, annak ellenére, hogy továbbra is itt adják ki a legkeresettebb diplomák jelentős részét.) Az egyházi intézményekre is kiterjesztették az akkreditációs kötelezettséget, ám az ezt felügyelő testület megalapítása óta katolikus vezetés és számbeli többség mellett működik. Talán nem véletlen, hogy az elmúlt tíz évben csupán egyetlen nem történelmi egyház által alapított teológiai főiskola kapott teljes körű akkreditációt.

Az egyházi felsőoktatás egyik ravasz különbségtétele a tudományos fokozatok új rendszere. Doktori fokozatot csak egyetem adhat, így teológiai doktori címet is, ám teológiai képzést folytató egyetemmel csak történelmi egyházak rendelkeznek. Egy pünkösdi-karizmatikus vagy buddhista főiskolán oktató teológus például választhat: katolikus vagy református intézményben próbálja meg elérni a kívánt tudományos fokozatot. A rendszer ezzel a tudás kisajátításának és a privilégiumok újratermelésének középkori gyakorlatát szolgálja.

A média "kisöprése"

A vatikáni zsinat kijelentette, hogy támogatni kell a "jó szellemű sajtót". A hazai viszonyok között – mivel nincs közbefolyással rendelkező katolikus média – ez az elmúlt évtizedben a közszolgálati intézmények feletti mind jelentősebb egyházi befolyás megszerzését jelentette. A reklámpiacon a vallási műsorok, miseközvetítések közismert "hirdetéstemetőnek" számítanak, ezért az egyházi befolyás a kereskedelmi alapon működő médiumokban legfeljebb közvetett lehet, a köztévé és -rádió azonban szabad vadászterületnek számít. (Tanulságos lenne ugyanakkor megvizsgálni, hogy az évről évre növekvő arányú vallási műsorok mennyiben járultak hozzá az állami televízió és rádió piaci és anyagi helyzetének zuhanásához.)

A magyar belpolitikát hosszú időre meghatározó médiaháború első lövései éppen egy vallási műsorokkal kapcsolatos döntés miatt dördültek el. A Magyar Rádióban a háromszázalékos hallgatottságú egyházi adásokat 1991 őszén – piaci megfontolásból – a kisebb közönséget vonzó RH-sávra helyezték át. A "keresztény értékek rombolásának" minősített döntés ellen Füzessy Tibor nemzetbiztonsági miniszter és a ma fideszes Salamon László kezdeményezésére hatvanöt parlamenti képviselő levélben tiltakozott, együttes kampányt helyezve kilátásba. A püspöki kar nyilatkozatban követelte Gombár Csaba rádióelnök felelősségre vonását. A fokozódó indulatok 1992. augusztus 24-én (négy nappal a hírhedt Csurka-dolgozat megjelentetése után), az úgynevezett "seprűs tüntetésen" szabadultak el, ahol antiszemita jelszavak skandálásával követelték a médiaelnökök kisöprését és a "keresztény, magyar televízió" visszafoglalását.

Részletes irányelvek a sajtó, a film, a rádió, a tévé és a színház számára

"Elsősorban a jó sajtó érdemel támogatást. (…) A hívek figyelmét fel kell hívni arra, hogy milyen szükséges a katolikus sajtó olvasása és terjesztése; ennek irányításával tudnak ugyanis az emberek katolikus módon megítélni minden eseményt.

Támogatni és szorgalmazni kell a tisztességes szellemi felüdülést nyújtó, igazi kultúrát és tudást terjesztő filmek gyártását és forgalomba hozatalát, főleg azokat, amelyeket az ifjúság számára készítenek.

Célszerű tehát a lelkiismeretes filmgyártókat és forgalmazókat pénzügyeikben és vállalkozói munkájukban segíteni és őket tömöríteni, a jó filmeket elismerő kritikával és díjazással ajánlani, a katolikus jellegű vagy más tisztességes filmszínházakat pártolni és szervezetbe foglalni.

Ugyancsak hathatós támogatásban részesüljenek a jó szellemű rádiós és televíziós adások, különösen azok, amelyek a családok szempontjából értékesek. Sürgessék: legyenek katolikus adások, hogy ezek bekapcsolják a hallgatókat és nézőket az egyház életébe, és lelküket vallásos eszmékkel itassák át. Akár áldozatok árán is létesítsenek, ahol szükséges, katolikus adóállomásokat, de gondoskodjanak arról, hogy adásaik színvonalasak és hatásosak legyenek."

(A II. vatikáni zsinat határozata a tájékoztató eszközökről, "Inter Mirifica" II. fejezet, 14.)

A közszolgálati médiumokban valósult meg először a felekezetek közötti különbségtétel is, amikor a vallási műsorok készítésére csak egy szűk egyházi körrel kötöttek szerződést. (A Magyar Rádióban, ahol évente több mint tizenhatezer perc vallási műsort sugároznak, az elmúlt tíz évben egyetlen perc műsoridőt sem kapott például a negyedik legnépesebb magyarországi egyház, a Hit Gyülekezete a bemutatkozásra, a televízióban pedig az Orbán-kormány hatalomra jutása után tiltották le ugyanennek a közösségnek – saját finanszírozásban készülő – műsorait.) A megkülönböztetés első jogi csírája szintén a médiatörvény volt, amely a közszolgálati médiakuratóriumokban megkülönböztette a "történelmi" és a "nem történelmi" egyházak küldötteit.

A kereskedelmi csatornák műsorpolitikája sem mentes a katolikus–nagyegyházi befolyástól. A műsorok összeállításánál egyrészt ott lebeg a szerkesztők feje felett a – talán nem véletlenül rosszul megfogalmazott – médiatörvény keltette jogbizonytalanság. Az ORTT pártdelegáltjai a múltban több ízben szankciókkal büntették a kereskedelmi adókat az egyház által bírált műsoraik miatt. (Az egyik rádióadót például a koronával kapcsolatos "blaszfémiáért" marasztalták el.)

Ennél súlyosabb fenyegetést jelent az a MIÉP által időről időre felvetett követelés, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatorna frekvenciáját adják át "közcélokra". Nem csoda, ha a közszolgálati adókon tapasztalható vallási diszkrimináció megtörésére szinte egyetlen független tévé- vagy rádióadó sem vállalkozik, és a hatalom által diszkriminált kisegyházak számára még piaci feltételek mellett sem engednek lehetőséget a megjelenésre.

Ökumenikus békefüst

A vatikáni zsinat a katolikus elsőbbség fenntartásával szorgalmazza az együttműködést a "különvált testvérekkel". Miközben az ökumenizmus kétségkívül hozzájárult a katolikus országokban a társadalmi vallásbéke kialakításához, nem szabad elfeledni, hogy az a kommunista országokban, így Magyarországon is a pártállam egyházpolitikájának nélkülözhetetlen segítője volt. Egységbe foglalta a különböző felekezetekhez tartozó "békepapokat", "szolgáló" lelkészeket, előtérbe helyezte a "kiegyezés" és a "társadalmi béke" kategóriáit a hitvallás alapján történő "felesleges kötözködéssel" szemben, és megkönnyítette a közös fellépést a pártállam által veszélyesnek tartott csoportokkal szemben.

A kilencvenes évek új vonása volt, hogy a vatikáni egyházpolitika nagy hangsúlyt tett a sok millió embert vonzó pünkösdi prédikátorok megnyerésére, elsősorban az Egyesült Államokban. 1994-ben Denverben egy világtalálkozón közös nyilatkozatot fogadtak el pünkösdi és katolikus vezetők, amelyben felsorolták közös céljaikat, és kölcsönösen lemondtak a térítésről egymás hívei felé. Az új ökumenizmus békefüstjének meghirdetésével párhuzamosan Róma fokozta küzdelmét a kiegyezést teológiai és történelmi okokból fenntartással fogadó vallási mozgalmakkal szemben.

Magyarországon az elmúlt időben kezdtek beérni ennek a kettős politikának a gyümölcsei. Miközben a kereszténydemokrata aláírásgyűjtők a templomokban az oltárnál áldozókat buzdítják arra, hogy csatlakozzanak a "szekták elleni harchoz", egyes pünkösdi és szabadkeresztény egyházak a szigorítást kezdeményező párttal tartanak közös sajtótájékoztatót, támogatásukról biztosítva a kormány diszkriminációs törekvéseit. A rekatolizáció – a történelemben nem először – ismét megtalálta azokat, akikkel leplezni tudja szándékait. A zsinati tanítás szerint Róma nem tekinti véglegesnek a mai állapotokat. Az elmúlt évek magyarországi egyházpolitikai fejleményei is arra utalnak: a katolikus egyházban sokan úgy látják, hogy a vallási pluralizmus további visszaszorításához az "új életkörülmények más rendezést követelnek". Talán még nem dőlt el: vajon a rekatolizáció évtizedét a vallásüldözés vagy a rendszerváltás szabadságeszméihez való visszatérés követi-e?