Élni kell, nagyon kell élni

Molnár Istvánné Erzsébet 1992-től 1999-ig nyolc alkalommal szorult hosszabb-rövidebb gyógykezelésre pszichiátriai zárt osztályon. Diagnózisa: akut paranoid pszichózis, skizofrénia. Ez idő alatt rendszeresen követett el öngyilkossági kísérleteket. Teljesen munkaképtelenné vált, anyai, háziasszonyi szerepét is képtelenné vált betölteni. Ma teljesen egészséges.

A kultúrházban dolgoztam, klubokat is vezettem. Volt egy ifjúsági klub, és az egyik fiú mondta, hogy csináljunk szeánszot, szellemidézést, ők csináltak ilyet a kollégiumban. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de érdekelt. Egyszer mondták, hogy van egy srác, aki öngyilkos lett, idézzük meg. Gábornak hívták. És ahogy mondták, hogy "ha itt vagy, akkor jelenj meg", az történt, hogy megfogtam az ott lévő fakeresztet – ez mindig oda volt téve –, elkezdtem menni körbe-körbe, és azt mondogattam, hogy "Itt vagyok! Itt vagyok!". És nem tudtam abbahagyni. Mint egy robot. Nagyon megijedtek a többiek, három fiúnak sikerült végül kitépni a kezemből a keresztet. Abban a pillanatban elájultam. Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy valami megváltozott. Olyan furcsa érzésem volt, mintha én nem én lennék, hogy valami teljesen más ember lettem, mint aki voltam. Volt ott egy dobgitár, akkor még nem igazán tudtam gitározni, fölvettem a gitárt, és elkezdtem Beatles-számokat játszani úgy, mint aki világéletében azt csinálta, lazán. Később kiderült, hogy a Beatles volt annak a meghalt fiúnak a kedvence. Olyan furcsa érzésem volt, mintha mindig ismertem volna. Utána fogtam magam, és kimentem a temetőbe.

– Szokásod volt csak úgy kimenni a temetőbe?

– Nem. Amikor a temetőbe megérkeztem, nem tudtam fölnézni, folyamatosan végig a földet néztem, ahogy mentem. És amikor fölnéztem, akkor egy sír előtt álltam, ki volt írva, hogy J. Gábor. Annak a fiúnak a neve, akinek a szellemét megidézték.

Utána még nagyon sok hasonló, ennél rettenetesebb élményem is volt. Például sokszor tudtam, hogy kire-mire gondolnak magukban az emberek, meg is mondtam, és úgy is volt. Sokszor kérdezték: "Honnan tudod?" Közben viszont elkezdtem gyűlölni mindenkit, az embereket is, magamat is, és úgy éreztem, hogy engem sem szeretnek. Nem érdekelt, hogy a gyerekem mit csinál, hova megy, hogy van-e otthon főtt kaja, ki van-e takarítva, semmi. Próbáltam kitörni ebből, de egyszerűen nem ment. És akkor azt mondtam, hogy a megoldás: a halál. Végül fogtam magam, beszedtem egy csomó gyógyszert, lefeküdtem, és utána két nap múlva… rácsos ágyban ébredtem a zárt osztályon, jöttek a gyógyszerek, az injekciók, utána pedig már semmi nem érdekelt. Olyan voltam, mint egy élő halott. Bár lefogytam 52 kilóra, mégis négy ápolónak kellett lefogni, mert az injekciót nem tudták beadni, úgy üvöltöztem, tomboltam.

Négy hónap után engedtek ki először a zárt osztályról úgy, hogy a férjem bejött, és vele együtt hazaengedtek, és vissza is kellett hogy hozzon a kórházba. Utána is zárt osztályon voltam, tehát ki nem mehettem, csak felügyelettel.

– Összesen hány évig tartott ez?

– Nyolc.

– Hányszor voltál bent?

– Ötször-hatszor talán.

– A házimunkát, amikor otthon voltál, elvégezted?

– Nem. A férjem csinálta. Abszolút nem érdekelt semmi.

– Gyereknevelés?

– Semmi.

– Mivel töltötted az időt otthon?

Molnár István, Erzsébet férje közbeszól:

– Semmibe nézéssel.

Erzsébet folytatja:

– Amikor próbáltak szeretettel közelíteni, az nekem borzalom volt. Nem éreztem semmit belőle.

Háromszor kerültem öngyilkossági kísérlet miatt kórházba, de volt olyan, hogy nem történt semmi, mert már annyira hozzászokott a szervezetem a gyógyszerekhez.

Mikor megtért a fiunk, Istvánhoz pedig jöttek, beszéltek arról, hogy mi van a Bibliában, meg Istenről, én üvöltöztem: "Jó, tudom, hogy Isten létezik, csak hagyjatok engem békén!" István próbált volna fölolvasni az Igéből, hogy az milyen jó, bár még nem volt megtérve. "Kit érdekel? Olvassad, csak engem hagyjál ezzel békén!" – üvöltöztem.

Viszont a fiam megvette a gyülekezeti Dicséretek kazettát. Azt jó volt hallgatni. Nem érdekelt, hogy mi az, csak úgy jó volt hallgatni. Fölraktam a walkmant, teljes hangerőre föltettem, és akkor sírtam. Be kellett másnap mennem a kórházba – ez már 99 szeptemberében történt –, de még előtte hallgattam a Dicséretek 3. kazettát, és akkor megint sírtam.

És közvetlenül ez után felhívott a férjem reggel, és mondta, hogy megtért, és akkor valami nagyon csodálatos érzés, olyan nagyon jó melegség töltött el, és a szívem mintha kezdett volna fölolvadni. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy "jé, hát ezek emberek, ezek nem is olyan állatok, mint ahogy én gondoltam, jé!" És a végén rájöttem, hogy még szeretem is őket. Ez olyan furcsa volt.

Amikor aztán elmondtam a gyülekezetben a megtérés imáját, éreztem, most valami nagyon megváltozott, hogy én most tiszta ember vagyok, ahogy mondták, Isten most megbocsátott nekem. Csodálatos volt akkor érezni, hogy hát most már akkor nem meghalni kell, hanem élni kell, de nagyon kell élni, és ez nagyon jó volt, és utána ez egyre erősebb lett bennem. Elkezdtünk rendszeresen járni a gyülekezetbe.

De ez még nem a teljes szabadulás volt. Ha nem szedtem be idejében az előírt gyógyszereket, akkor a környezetem felé megint olyan furcsa idegesség, feszültség volt bennem. A gyógyszert időre pontosan be kellett venni. Amikor a gyülekezetben voltam, jól éreztem magam, de amikor hazamentem, akkor megint kezdődött. Nagy háború volt bennem.

– Hogyan gyógyultál meg végleg?

– Amikor a gyülekezet húszéves gálaműsora volt 99-ben a Hit Parkban, följöttünk Pestre. Az istentisztelet közben elfelejtettem bevenni a gyógyszert, és a meghatározott idő után három órával mondom a barátnőmnek: "Te, én nem vettem be a gyógyszert." Azt mondja: "És van valami bajod?" Mondom: "Nincs." "Akkor ne vedd be" – válaszolta. Teljesen jól éreztem magam. Azóta sem szedtem be semmi gyógyszert. És semmi elvonási tünetem se volt, holott nyolc éve szedtem ezeket a rettenetesen erős nyugtatókat! Pedig amikor korábban akár csak csökkentettem az adagokat, kibírhatatlanul erős elvonási tüneteim voltak.

Otthon aztán egyszer csak látom, hogy a fiam gyűrött nadrágban van. Mondom neki: "Figyelj már, hát rajtad milyen ruha van, gyűrött a nadrágod." Azt feleli: "Hát apa nem vasalta ki." Erre kicsúszott a számon: "Miért, anyád nincs neked?" Akkor döbbentem rá, hogy én vagyok az anyja.

Szóval aztán 2000. április 25-én fölvettem a munkát. Fölvettek két hónapra, és fél évet dolgoztam, de úgy, hogy fölvettek tizennyolc asszonyt, és ketten maradtunk meg, a többieket elküldték. Rendes nyolc órában, kemény fizikai munkát, több mázsát megmozgattunk egy nap, és én egyre jobban éreztem magam, áá, ezt is bírom, és tényleg, megújultam, igazán megújultam. Munka után hazamentem, gyorsan megfőztem délutánra, ami kellett; amikor istentisztelet volt, irány az istentisztelet, akkor utána még ide, és akkor közben még bejártam szolgálni a gyülekezetbe, ugye a takarítás, meg ez, meg az. Nagyon jól éreztem magam, a mai napig csodálatosan érzem magam. A férjem a megtérésem után mondta el, hogy ő csak azért tért meg, mert azt mondta: "Istenem, én megtérek tehozzád, de akkor gyógyítsd meg a feleségemet! Te tudod, hogy én mennyire szeretem, és add vissza őt nekem!" És Isten ezt megtette.

(Az interjút Ruff Tibor készítette)