Interjú
Minden rendben?
Beszélgetés Michael L. Brown amerikai messiáshívő zsidó vezetővel
A konzervatív zsidó neveltetésben részesült Michael L. Brown életútja LSD- és heroinfogyasztó dobosként indult a rockzene világában. 1971-ben, tizenhat éves korában azonban elfogadta Jézus Krisztust Megváltójának, és élete radikális fordulatot vett. Azóta az Egyesült Államokban és világszerte hirdeti a megtérés, a megújulás és a kulturális forradalom üzenetét. A New York Egyetem Közel-Keleti Nyelvek és Irodalom szakán doktorált, és számos felsőoktatási intézményben, szemináriumon tanított, illetve volt vendégelőadó. Huszonkét könyvet írt, többek között a hiperkegyelemről, és egy naponta jelentkező rádióműsort is vezet. Rendszeresen publikál cikkeket, amelyekben a keresztény értékrend mellett áll ki.
Nemrég felhívásban fordult Joel és Victoria Osteenhoz, amelyben amellett, hogy méltatta szolgálatukat, felhívta a figyelmüket arra, hogy nem beszélnek a valódi megtérésről vagy a bűnökről. Azt írta nekik, hogy a történet egy részét mondják csak el. Cikkében az ősi Izrael hamis prófétáihoz hasonlítja őket, akik — ahogy Ön a Jeremiás 6:14-et idézte — azt mondogatták: „minden rendben, minden rendben, amikor semmi sincs rendben”. Miért tartotta fontosnak, hogy mindezt megossza az Osteen házaspárral?
— Amerika egy ideje hamis evangéliumot exportál a világba. Egy olyan evangéliumot, ami csak a jó életet emeli ki, és nagyon kevés hangsúlyt tesz a bűnöktől való elfordulásra és arra, hogy szánjuk oda az életünket Istennek. Ráadásul az Osteen házaspár körül az utóbbi időben több ellentmondásos dolog is volt. Ezért úgy éreztem, fontos, hogy bizonyos dolgok napirendre kerüljenek, de természetesen konstruktív módon. Szerintem sokkal több vezető és pásztor keresett meg, hogy megköszönje a cikket, mint bármelyik más írásomnál. Úgy tűnik, hogy az ő aggodalmukat is megfogalmaztam, de ezt sikerült tisztelet- és szeretetteljes formában tennem.
Elképzelhető, hogy nem mernek a megtérésről vagy a bűnről beszélni?
— Igazából nem tudom, mik a motivációik. Úgy gondolom, őszinték, tényleg az embereken akarnak segíteni. Szerintem úgy érzik, nekik csak az a feladatuk, hogy megismertessék az emberekkel Istent, és a helyi gyülekezeteknek kell majd őket mélyebb igei ismeretekbe vezetniük. Nekem viszont az a véleményem, hogy nem megfelelő módon vezetik az embereket Istenhez, és nem adnak jó alapot az embereknek arra, hogy hívő életüket elkezdjék. Remélem, és imádkozom azért, hogy változtassanak radikálisan a szolgálatukon. De azt csak Isten tudja, hogy miért megtérés vagy bűn nélküli üzenetet prédikálnak.
Hogyan látja az egyház állapotát az Egyesült Államokban? Könyvet írt a hiperkegyelemről, amiről újságunkban is beszámoltunk. Úgy látja, hogy ezek a hamis tanítások komoly károkat okoznak Krisztus testében?
— Igen, több különböző fronton is komoly veszély fenyegeti az egyházat. Az egyik, hogy az egyház Amerikában már évek óta egyre több kompromisszumot köt. A mércénket egyre lejjebb tesszük, nem vagyunk hajlandóak konfrontálni és az igazságot kimondani. Amikor pedig kiállunk valamiért, azt inkább politikai okokból tesszük, nem pedig az evangéliumért. Krisztus testében kettős folyamat tapasztalható. Egyrészt nagyon negatív és veszélyes az, hogy sok fiatal nem osztja a szülei hitét, illetve hogy felvizezett hittel rendelkeznek. Ugyanakkor egy pozitív folyamat is megfigyelhető. A társadalom ugyanis annyira rossz irányba halad — gondolok itt a szexuális anarchiára, a homoszexuálisok kampányára, az ateisták és más nézetek előretörésére —, hogy egyre több keresztény kezd felébredni. Egyre többen kimondják, hogy sürgősen meg kell újulnunk. És ilyen elszántságot régóta nem láttam az amerikai egyházban. Ami pedig a hiperkegyelmet illeti, számos csodálatos igazsága van a kegyelem üzenetének, amiket a mozgalom képviselői prédikálnak. De az a probléma, hogy ezt súlyos hibával teszik. Az a gond, hogy elaltatják az embereket, és nem engedik, hogy meghallják az ébresztőt. A hiperkegyelem táborába tartozók egyből rámondják arra, aki meghúzza a vészharangot, és megtérésre, bűntől való elfordulásra szólít fel, hogy törvénykező, és hogy összetéveszti a törvényt a kegyelemmel.
Olvastam statisztikákat arról, hogyan ítélik meg a keresztények a homoszexualitást. Megdöbbentő volt látni, hogy a keresztény fiatalok mintegy fele támogatja az azonos neműek házasságát. Ön hogy tapasztalja, tényleg így vélekednek a fiatalok az egyházban?
— Igen, ezek valós adatok, de talán az evangéliumi keresztényeknél nem ilyen magas arányok jellemzőek. De az biztos, hogy szüleikhez viszonyítva a fiatalok közül sokkal többen támogatják a melegek házasodását. Ezt azzal magyarázzák, hogy ők toleránsabbak és elfogadóak. De ez csak egy része a problémának. A teljes kép az, hogy drámaian összeomlott a szexuális erkölcsünk országszerte. Nagyon sokan élnek együtt házasságon kívül, gyerekeket vállalnak ilyen körülmények között. Nyilván a média agresszív bombázása is szerepet játszik ebben. A fiataloknak szóló műsorokban állandóan homoszexuális és leszbikus szereplőket lehet látni, akiket persze a legjobb embereknek mutatnak be. A fiatalok ezekből azt a téves következtést vonják le, hogy Amerikában minden harmadik ember homoszexuális vagy leszbikus. Az igazság ezzel szemben az, hogy nem ilyen magas az arányuk a társadalomban — becslések szerint ötven ember közül maximum egy lehet homoszexuális. A média viszont felfújja a számarányukat. És sok keresztény fiatal nem bibliai keretekben gondolkodik. Tehát ha látnak egy gyereket az iskolában, aki kedves, és azt mondja, hogy meleg, akkor nem értik, hogy miért ne vehetné el a barátját, amikor eléri a megfelelő kort ehhez. Nem foglalkoznak azzal, hogy mi a házasság lényege és célja a társadalomban. És azt is figyelmen kívül hagyják, amit a Biblia mond. Ezért nagyon eltorzult képük van arról, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Hogyan tudja az egyház ezeket a tendenciákat visszaszorítani?
— Nagyon nagy szükség lenne megújulásra és ébredésre, ami visszavezeti az embereket Istenhez. A vallás önmagában nagyon unalmas tud lenni, tehát valódi találkozásra van szükség az élő Istennel, hogy a szülők ténylegesen is vessenek a gyermekeik szívébe és életébe. És a fiatalokat képezni kell. Meg kell tanítani őket arra, mit mond a Biblia a homoszexualitásról. Hallaniuk kell azokat is, akik kijöttek a homoszexualitásból, megszabadultak és megváltoztak. És kell egy világos terv arra, hogyan evangélizáljunk a melegek felé, hogy aztán ők is bizonyságot tudjanak tenni új életükről a Messiásban. De ez a probléma nem fog elmúlni, inkább agresszívabbá fog válni. Ezért most kell kiállnunk az igazság mellett, különben bocsánatot kell kérnünk a gyerekeinktől és az unokáinktól a mulasztásunkért.
Ön szerint melyek a legnagyobb kihívások az egyház előtt?
— Újra Isten-központúvá kell válnunk, mert gyakran emberközpontúak vagyunk. Fel kell ismernünk, hogy mi az, ami az Úrnak tetszik. Meg kell szabadulnunk a materializmus függőségéből: a sport, a szórakozás, az anyagi javak megszerzésének megszállottságából, különösen egy olyan országban, mint az Egyesült Államok. Az ima és a szent élet szellemét meg kell újítanunk. Bátornak kell lennünk, és ki kell állnunk az igazságért, függetlenül attól, hogy ennek milyen ára vagy következménye van.
Egy másik kihívás az iszlám terjedése. Dokumentumfilmeket és beszámolókat lehet látni arról, hogy keresztény családban felnőtt fiatalok térnek át az iszlámra. Ön szerint mi lehet az oka ennek?
— Az, hogy nincs valós kapcsolatuk Jézussal. Azért térnek át, mert egy felszínes vallás részesei, nem látják, hogy a kereszténység bármiért is kiállna, nem látnak erkölcsi tartást vagy feltétlen morális értékeket. Az egyházat olyannak látják, mint a világ, és akkor felbukkan az iszlám, amely radikális formájában gyűlöletkeltő és gyilkos. De mégis úgy tűnik, hogy kiáll valamiért, dogmatikusan meghatározza, hogy mi a jó és mi a rossz. És azokat az embereket, akik nem ismerik Istent, könnyen beszippantja. Miközben az egyház azt mondja, hogy olyannak kell lenni, mint a világ, és a mércét lejjebb kell tenni, addig az iszlám azt hirdeti, hogy másnak kell lenni, mint a világ, és a mércét magasabbra kell tenni. Az embereknek ez vonzó.
Ön szerint létezik mérsékelt iszlám, ahogy arról a világ vezetői beszélnek?
— Az vitathatatlan, hogy van mérsékelt iszlám, az igazi kérdés az, hogy ez jelenti-e az eredeti iszlámot. Más szóval, melyik a valódi iszlám: a terrorcsoportok iszlámja, Irán és Szaúd-Arábia iszlámja, Indonézia iszlámja vagy Európában? Ez az igazi kérdés. A probléma az, hogy a radikális iszlám igazolni tudja gyilkos cselekedeteit a Koránból és a muszlim hagyományokból. Ezzel szemben Jézus tanításaiban senki sem talál ösztönzést arra, hogy megölje azokat, akik nem térnek meg, vagy azokat, akik elhagyják a hitüket.
Vannak egyházak, amelyek nem tartják fontosnak Izrael támogatását. Önnek mi a véleménye erről?
— Ez egy borzasztó tévedés, amely évszázadokon át nagy kárt okozott az evangéliumnak, az egyháznak, és elidegenítette a zsidókat az evangéliumtól. Világos, hogy az egyház szellemi adóssággal tartozik Izrael felé az evangélium miatt. Nem kérdés, hogy az egyháznak továbbra is igaz szeretetet kell Izrael felé tanúsítania, meg kell térnie az antiszemitizmusból, amely évszázadokon át gyakori volt a keresztény egyházakban. Egyértelmű, hogy ugyanaz az Isten gyűjtötte össze Izraelt, aki szétszórta őket. A Sátán az, aki végleg el akarja pusztítani, és el akarja törölni Izraelt a földről. Amikor ezeket felismerjük, akkor Isten oldalára állunk. Ugyanakkor odafigyelünk, hogy igazságos bánásmódban részesüljön. Ha palesztinokat ér atrocitás, ha Izrael tesz valami helytelent, Izrael igaz barátjaként ezt jelezzük, mert mindenki fontos a számunkra. De az az elképzelés, hogy az egyház valamiféle módon átvette Izrael helyét, vagy hogy Isten végzett Izraellel mint nemzettel, és hogy nem maradtak érvényben az Izraelre mint nemzetre vonatkozó ígéretek, egy rendkívül kártékony tévedés, amely rengeteg fájdalmat okozott a zsidó népnek a történelem során, és lejáratta Jézus nevét.
Van viszont egy újabb mozgalom a keresztények között, amely a hangsúlyt a palesztinok melletti kiállásra teszi. A palesztin nép szenvedéséről beszélnek, Izraelre pedig elnyomóként tekintenek. Ön hallott erről?
— Igen, ez az irányzat még kisebbségben van az evangéliumi keresztények körében Amerikában. De növekszik a táboruk, és ugyanazt láthatjuk itt is, mint a homoszexualitásnál, hogy a fiatalabb generáció nem követi az elődök látását Izraelről. Ugyanúgy, ahogy a homoszexuálisokat és leszbikusokat áldozatnak látják, a fiatalok és a liberális evangéliumi keresztények áldozatnak látják a palesztinokat is. A palesztinok a rossz palesztin vezetés áldozatai évtizedek óta. Ők már azelőtt visszautasították a kétállami megoldást, mielőtt Izrael állama megalakult volna. És ha vezetőik háborút hirdetnek Izrael ellen, hogy letöröljék a térképről, Izrael csak egy dolgot tud tenni: hogy visszavág. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy ugyanarról a radikális iszlámról van szó, mint amit az Iszlám Állam, az al-Kaida és a tálibok képviselnek. Izraelt ez veszi körül. Fel kell ismernünk, hogy a Közel-Keleten egyedül Izrael nyújt biztonságot a keresztényeknek, hogy Izrael az egyetlen valódi demokrácia. Izrael békét szeretne a palesztinokkal. Úgy gondolom, hogy ha a palesztinok letennék a fegyvert, akkor nem lenne többé háború. De ha Izrael teszi le a fegyvert, akkor nem lenne többé Izrael. Ezért az igazságosság és Isten ígéretei miatt az egyháznak Izrael mellett kell állnia, miközben a palesztinoknak is segítséget nyújt. Probléma az is, hogy sok evangéliumi keresztény csak a palesztin propagandát hallja, és nem ismeri pontosan a helyzetet. Gyakran a palesztin keresztények mellé állnak, és azokból indulnak ki. De a palesztin keresztények nem képviselik a teljes palesztin népességet, csak egy kisebbség. Elnyomó kormányuk miatt semmit sem mondhatnak vagy tehetnek szabadon. És tisztában kell lennünk azzal is, hogy a palesztin vezetés nagy részét a radikális iszlám vezeti, illetve befolyásolja.
Kedves Joel és Victoria! Remélem, és imádkozom is azért, hogy elolvassátok a levelem, és megszívlelitek a benne írottakat. Segítőkész barátként írok, és nem mint ártani akaró ellenség. Mindazt, amit írok, azt az Isten, a ti, a gyülekezet és a világ iránti szeretetből írom. Számtalanszor mondtam már nektek, hogy menynyivel inkább szeretem látni a mosolygós arcotokat a tévében, amikor Jézusról beszéltek, mint valami komor képű, öröm nélküli, mérges keresztény vezetőét nézni. Hiszem azt is, hogy őszintén törődtök az emberekkel, és akarjátok, hogy teljességre leljenek az Úrban. Joel, értékelem, hogy minden gyülekezeti alkalmat úgy fejezel be, hogy megkéred az embereket, hogy térjenek meg Istenhez, és elmondasz velük egy imát, amiben megvallják Jézusnak, hogy „Megbánom a bűneimet, jöjj be a szívembe, elfogadlak Uramnak és Megváltómnak.” A nagy probléma az, hogy azt viszont nem szoktad elmondani nekik, hogy mik is tulajdonképpen a bűneik, ahogy azt sem, hogy mi a valóságos megbánás. És mivel szerte a világon prédikálsz embereknek, nem feltételezheted, hogy mindannyian ugyanúgy megértik a bűn, a megváltás és a bűnbánat jelentését. (Sok amerikai keresztény máig sem érti ezeket a dolgokat.) Egy szó mint száz, nem szoktad megosztani velük Isten teljes akaratát, és azáltal, hogy a történetnek csupán egy részét mondod el nekik, ugyanazt teszed, amit a hamis próféták műveltek az ősi Izraelben: „Felszínesen kezelitek népem baját, mikor azt mondjátok nekik: »Minden rendben, minden rendben «, mikor semmi sincs rendben” (Jer 6:14 – saját fordításom). Egy igazi orvos elmondja a betegeinek, amit hallaniuk kell, és nem azt mondja csupán, amit azok hallani szeretnének. Ahogy egy idős prédikátor, Jean Daille mondta egyszer: „A szolgálók nem szakácsok, hanem orvosok, ennélfogva nem azon serénykednek, hogy minél ínycsiklandóbb ízekkel kápráztassák el az embereket, hanem hogy a betegeket meggyógyítsák.” Inkább voltál-e gyorséttermi szakács, mint orvos? Féltél-e az emberek szemébe mondani a valós állapotukat? Túl sokat aggódtál-e azon, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, és a remény érzését keltsd bennük ahelyett, hogy szembesítsd őket a bűneik miatti végzetes állapotukkal? Pál a következőket mondja az efézusi véneknek: „Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindeneknek vérétől tiszta vagyok, mert nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát” (Csel 20:26–27). Szíved mélyéből hiszed-e, hogy az Istenteljes akaratát nyilvánítottad ki a terád figyelő hallgatóságodnak? Isten rendelkezésedre bocsátotta az emberiség történelmének egyik legszélesebb platformját. Ki tudod-e mondani az Ő színe előtt, hogy „mindeneknek vérétől tiszta vagy”? Továbbgondoltad-e valaha Jézus Hegyi beszédének szavait? Előfordult már, hogy végig Pál egyik levelének jegyében munkálkodtál? Ha nem, miért nem? A Példabeszédek azt tanítja nekünk, hogy „Aki megfeddi az embert, végre is inkább kedvességet talál, mint a sima nyelvű” (28:23). Hiszed-e Isten Igéjét, vagy inkább úgy érzed, hogy egy „jobb” módját lelted meg az Ő munkája cselekvésének? Értékelem, hogy mielőtt elkezdenél prédikálni, feltartod a Bibliádat, ahogy édesapád is tette, és az emberekkel együtt elmondasz egy megvallást Isten Igéjéről, szintén, ahogy azt tőle tanultad. De vajon tényleg a szent Igét prédikálod-e? Nem sokkal azelőtt, hogy Pál mártíromságot szenvedett a hitéért, arra emlékeztette Timóteust, hogy „a teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim 3:16). Hasonlóképpen adta neki ezt az ünnepélyes rendelkezést: „Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában, hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással” (2Tim 4:1–2). Ez hatja át a te prédikálásodat és szolgálatodat is? Ugyanúgy rendre utasítasz-e szeretetben (Péld 27:5), ahogy serkentesz és bátorítasz? Talán itt az ideje megkérdezned magadtól, hogy hogyan illik rád Pál intése: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök; és az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez odafordulnak” (2Tim 4:3–4). Nem volna-e mélyen megrendítő, ha azon a napon, mikor meg kell állnod Isten előtt, azt találnád, hogy ezek közé a tanítók közé számláltatsz? Nem volna-e tragikus azt tapasztalnod, hogy a fáradozásaid mind fának, szénának és pozdorjának találtatnak azon a nagy és hatalmas napon (1Kor 3:11–15)? És itt őszintén megkérdezem tőled, hogy beszéltél-e egyáltalán valaha az elszámoltatás szent napjáról? Némely keresztények egyenesen úgy utaltak rád és Victoriá - ra, mint eretnekekre, némelyek azt mondták, hogy a Szent Szellem ellen küzdötök (tekintve, hogy a Szellem elítéli a bűnös világot, míg a te prédikációid nem), mások vallásoskodó pogányoknak hívtak benneteket, megint mások pedig azt állították, hogy az anyagi bővölködésről szóló felszínes üzeneted nem bírja el az evangélium súlyát. Ezek nagyon komoly vádak, ám ahelyett, hogy csak annyit mondanátok, hogy „halihó, én továbbra is csak ugyanúgyfogok szeretni mindenkit, és megmaradok az eddigi utamon”, talán megkérdezhetnétek magatoktól, hogy vajon ezek a vezetők valami olyasmire tapintottak-e rá, amit szükséges volna meghallanotok. Van bárminemű igazság a szavaikban? Lehetséges, hogy Isten útja számotokra különbözik attól, amelyen jelenleg jártok? Sokkal jobb volna azt látni, hogy csökken a televíziós nézettségetek és a tömeg létszáma, mint azt, hogy az Úr neheztelését váltjátok ki. (Még az is lehet, hogy ha az Úr teljes akaratát prédikálnád, akár gyarapodna is a hallgatóságod.) Mindenesetre, a remény és öröm nagykövetének kellene lenned – ez mind része az evangéliumnak –, de ha nem beszélsz a bűnről nyilvánvalóan és kompromisszumok nélkül, és nem mondod el az embereknek, hogy ahogy Jézust követjük ezen a világon, szembe kell néznünk szenvedésekkel és nehézségekkel, akkor az általad kínált remény látszat csupán. Elgondolkodtál már valaha azon, hogy az üzeneted hogyan csapódik le azon keresztények körében, akik a földön poklot élnek meg a Jézusba vetett hitükért? Belegondoltál-e valaha abba, hogy miképpen hangzik az üzeneted azok számára, akiknek ma üldözött hívőkként épp hátra kellett hagyniuk az otthonukat és vagyonukat, hogy az életüket mentsék? És Victoria, hadd szóljak hozzád is egy pillanatra; a legutóbbi hozzászólásod, ami vírusként terjedt szét, okkal vont maga után kritikákat, még ha ezek közül némelyik ellenséges és rossz szellemből érkezett is. A valóság az, hogy az életünknek Isten körül kell forognia; nem Ő forog körülöttünk. És még ha a dicséret és imádás nekünk magunknak is jó, mivel mindez arra összpontosítja a figyelmünket, hogy kicsoda Isten valójában, és bevezet bennünket az Ő jelenlétébe, nem magunk miatt imádjuk vagy szolgáljuk Őt, hanem Őérte. Ahogy Pál írja, Jézus mindenkiért meghalt, hogy „akik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettök meghalt és feltámasztatott” (2Kor 5:15). Ez az Evangélium épp olyan egyszerű, amilyennek hangzik, még ha te a feje tetejére is állítottad a dolgokat abban a sajnálatos pillanatban a tévében. Egy pillanatban, ami egy rossz, megalapozatlan teológiára világított rá, amely minket helyez az első helyre, és amely azt mondja, hogy Isten azért van itt, hogy a kedvünkben járjon, ahelyett hogy Istent tenné az első helyre, és elismerné, hogy a mi feladatunk az Ő kedvét keresni. Joel és Victoria, tudom, hogy ezek erős szavak voltak, de törődéssel és szeretettel írtam őket. És mivel senkivel sincs kapcsolatom a csapatotokból, és nem tudok semmiféle olyan módot, amellyel közvetlenül érhettelek volna el benneteket; ima és vizsgálódás után jutottam arra, hogy ez a legjobb módja annak, hogy megszólítsalak benneteket, a nyilvánosság előtt, féltéssel Jézus nevéért, féltéssel a masszív hallgatóságotokért, és féltéssel mindkettőtökért. Nem kétséges, hogy rengeteg embernek segítettetek már; egyúttal többeknek ártottatok, mint gondolnátok. Imádkozom, hogy mindezt megszívleljétek. (charismanews.com, Fordította: Dinai Fanni)