Tüske a rendszerben

Harminc évvel ezelőtt, 1989. május 26-án, az Állami Egyházügyi Hivatal önálló vallásfelekezetnek ismerte el a Hit Gyülekezetét. Tízéves küzdelem előzte meg a döntést, üldöztetések, házkutatások, Németh Sándor és a közösség kriminalizálása jellemezte ezt a korszakot. Az utókor számára még mindig kevés dokumentum áll rendelkezésre ahhoz, hogy valós képet kapjunk, milyen játszmák zajlottak a Hit Gyülekezete félreállításának hátterében, bizonyos levéltári anyagok azonban már kutathatóak. Ezek elsősorban az Állami Egyházügyi Hivatal és a legfőbb kommunista döntéshozók közötti levelezések, melyekből kiolvasható, hogy a legmagasabb állami szinten, politikai eszközök igénybevételével foglalkoztak az egyre dinamikusabban növekvő karizmatikus közösséggel.

A levéltári anyagokból egyértelműen kiderül: 1983-ban már rendőri megfigyelés alatt álltál. Többek között erre hivatkozva utasították el a gyülekezet elismertetésére vonatkozó kérvényt. Mikor lettél célszemély?

Nem tudom, hogy pontosan mikor kerültem a hatóság látóterébe. Már tizenéves koromban belekeveredtem egy antikommunista jellegű ügybe. Később a katolikus Hittudományi Akadémiára jártam, mely köztudottan titkosszolgálati megszállás alatt állt. Itt már biztosan zajlott a személyem ellenőrzése. Ekkor még nem voltam aktivista, bár hangosan kifejtettem az antikommunista álláspontomat. Pontosan tudtuk, kit mikor hív be a rendőrség elbeszélgetésre. Voltak olyan évfolyamtársaim, akik ugyan bementek a fogadóórákra, de aztán elmondták, kikre kérdezett rá a hatóság. Talán így akartak könnyíteni a lelkiismeretükön. Az egyik hallgatótársammal szoros barátságban voltam, úgy ismertem őt, mint kőkemény ellenzékit. Egyszer éppen akkor mentem hozzá, amikor ott volt nála egy férfi, aki — mint kiderült — a március 15-ei ünnepség közeledtével rendszeresen meglátogatta és kihallgatta. A ’70-es évek elején egyébként jómagam is részt vettem a budapesti Március 15. téri tüntetésen a Petőfi-szobornál. Szétverték a tüntetést, én is a tömeggel futottam. Úgy sikerült megúsznom az előállítást, hogy a Ferenciek terén befutottam a templomba, és felvettem az imádkozó pozitúrát.

Sok rejtély volt, sok sejtelmes dolog történt akkoriban a „rend szeridegen elemek” körül. Ez a fajta nyomás rosszabb volt, mint a demokratikus ellenzék vonatkozásában: ők ugyanis alapvetően materialista, marxista alapon álltak, és meg akarták reformálni a kommunizmust. Mi viszont már a teológián is kifejezetten ellenségnek számítottunk az ideológiai meggyőződésünk miatt. Voltak közöttünk teljesen apolitikus növendékek és papok, aztán a nyugati liberalizmus irányába nyitott politizálók, és voltak a főleg a Horthy-korszakra emlékeztető politikai katolicizmus képviselői. Én inkább a liberális katolikusokhoz álltam közel, bár el kell mondanom, egyik körben sem éreztem otthon magam. Az állampárt szem pontjából a liberális és az antiszemita vonal volt a két fő ellenség, amit csak meg - erősített a folyosói vagy kocsmai beszélgetéseink antikommunista jellege.

A Hit Gyülekezete a kommunista rezsim alatt több mint tíz éven át illegalitásban működött Magyarországon. Bár a rendelkezésre álló iratanyag ebből a korszakból még mindig elenyésző, az világosan látszik, hogy a személyedet és a közösséget mindenféle eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni. Hogyan határozta meg a gyülekezet a viszonyát a kommunista állampárthoz?

Az egyháznak az államhoz való viszonyáról elsősorban Pál apostol Rómabeliekhez írt levelének 13. fejezete ad iránymutatást: „Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet.” Gyakorlatilag ez minden egyház alapelve kéne, hogy legyen, ám az egyes felekezetek eltérő módokon értelmezték ezt az útmutatást Magyarországon is. Legtöbbjük esetében a szervilizmus dominált, elsőbbséget élvezett a hatalomnak és az állami törvényeknek való engedelmesség, ami gyakran felülírta az Istennek való engedelmességet. Más vallási csoportok esetében pedig a teljes elutasítás volt tapasztalható. Ők a teljes államberendezkedést sátáninak tartották. Az apostolok tanításai alapján a mi alapelvünk már akkor is az volt, hogy azokon a területeken, ahol a hatalom, a törvény és a közigazgatás igyekszik meg akadályozni az Isten Igéjének való engedelmességet, ott inkább Istennek, mint az embereknek kell engedelmeskedni. Bár az Alkotmány formálisan garantálta a vallásszabadságot, a pártállam mégis tömegével hozott olyan rendeleteket, amelyek az élet szinte minden területén jelen tősen korlátozták a vallásszabadságot. A mi küzdelmünknek az egyik taktikai eleme az volt, hogy mindig az Alkotmányra hivatkozva hagytuk figyelmen kívül a mozgásterünket szűkítő rendelkezéseket.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a ’70-es években nem az egyházalapítás állt a figyelmünk középpontjában: első - sorban házi imaösszejöveteleket tartottunk, sőt volt olyan időszak, amikor kommunában gondolkodtunk. Menet közben kerültek a felszínre ezek a konfliktusok, akaratunkon kívül. Rá kellett döbbennünk, hogy szinte alig van olyan területe a létezésünknek, ahol biztosítva lenne a vallásszabadság. A tényleges tör vényeket a Politikai Bizottság hozta, és akik Isten Igéje alapján igyekeztek élni, naponta élték át a diktatúra atrocitásait.

Honnan tudtátok, hogy meddig lehet feszíteni a húrt?

Nem tudtuk. Mondok egy példát. A ’70-es évek közepe táján kaptunk keresztény szamizdat irodalmat. Többek között David Wilkerson: Kereszt az aszfaltdzsungelben című kötetét és A magasztalásban rejlő erő című könyveket küldték el külföldi barátaink. A feleségem, Judit ez idő tájt a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanított. Mondtam neki, hogy bátran adjon példányokat azoknak a diákoknak, akik nyitottak az evangéliumra. Mivel azonban belügyi dolgozók gyermekei is jártak az intézménybe, feljelentés lett belőle, majd rendőrségi eljárás. Behívták a feleségemet, kihallgatták, később pedig olyan helyzetet teremtettek, hogy távozni kényszerült a munkahelyéről. A ’70-es évek végén kerültünk kapcsolatba Derek Prince-ékkel. Kaptunk tőlük anyagokat illegálisan is, de hivatalosan, postai úton szintén érkeztek küldemények. 1980-ban meg hívtak minket egy konferenciára az Egyesült Államokba, és nagy meglepetésünkre az egész családunk kapott útlevelet…

Azt remélték, hogy kint maradtok, és végleg megszabadulnak tőletek?

Elképzelhető, de ez sosem derült ki. Amikor hazajöttünk, behívtak a budaörsi rendőrségre. Egy ember — akiről azóta sem tudom, hogy a rendőrség vagy az Állami Egyházügyi Hivatal embere volt-e — elbeszélgetett velem. Azzal próbálkozott, hogy katonai titkok mentek ki az országból, amit én kapásból elhárítottam, mondván: semmiféle katonai titokról nem beszéltem külföldi látogatásom során. Erre megjegyezte, hogy amúgy nincs is semmiféle probléma a közösségünkkel, és arra kért, hogy legalizáljuk a helyzetünket, adjunk be kérvényt az Állami Egyházügyi Hivatalhoz. Addig egyébként nem is nagyon akartunk a hatóságokkal kapcsolatot létesíteni. Elkezdtünk tehát azon gondolkodni, hogy miként lehetne rendezni a státuszunkat. Így kerültünk kapcsolatba Iványi Tiborral és Iványi Gáborral, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) vezetőivel, akiknek korábban komoly konfliktusuk volt a Metodista Egyházzal és az Állami Egyházügyi Hivatallal. Végül kemény küzdelmek árán el tudták érni, hogy elismerjék őket. Jómagam a katolikus egyházból jöttem, így nem ismertem a kisegyházak jogi helyzetét. Iványi Gábor rengeteg hasznos információval látott el minket, és megismertetett a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa (SZET) működésével is, mivel az Állami Egyházügyi Hivatal újra és újra ehhez a szervezethez irányított minket. Az azóta kutathatóvá vált levelezésekből tudjuk, hogy a legmagasabb politikai szinten szorgalmazták a SZET-be való integrálásunkat, hiszen így alkalmazni tudták volna felettünk a folyamatos kontrollt, ahogy azt a legtöbb kisegyházzal tették. Iványiék felkészítettek minket, hogy bármi is történik, az Állami Egyházügyi Hivataltól kérjük a helyzetünk jogi rendezését, ezért a hivatalos beadványainkra hivatalos úton érkező választ vártunk. A párbeszéd kezdeményezésével párhuzamosan számos atrocitás ért minket, a hatóság bánásmód ját továbbra is ez a fajta kettősség jellemezte irányunkba.

A Szabadegyházak Tanácsa gyakorlatilag az állampárt kisegyházi ernyőszervezeteként működött. Vezetője Szakács József adventista lelkész volt, akiről ma már tudjuk, hogy a politikai rendőrség kötelékében dolgozott, és Szaniszló néven éveken át jelentett. Tisztában voltatok akkor ezzel?

Iványi Gábor tájékoztatott erről, hiszen jól ismerték a SZET elnökét, még a rangját is tudták. Ennek ellenére többször is találkoztunk Szakács Józseffel, de nem azért, mert meg akartunk egyezni, ha nem hogy időt nyerjünk. Folyamatosan kilátásba helyezték, hogy a gyülekezetet hatósági eszközökkel feloszlatják, ahogy a vádemelés és a bírósági felelősségre vonás is a levegőben lógott. Nem féltünk az esetleges retorzióktól, arra koncentráltunk, hogy az Úr munkája menjen előre. Szakács József nagyon egyszerűen adta elő az ÁVO-s módszertant: hol hízelgett, hol fenyegetőzött, így igazolva láttuk a korábbi információt az ügynöki tevékenységéről. Azt akarta elérni, hogy csatlakozzunk egy olyan, már létező közösséghez, amelyik a SZET tagegyháza. Több ízben is javasolt gyülekezeteket, első sorban a Szabadkeresztény Gyülekezetet erőltette. Számunkra azonban a fennálló teológiai és morális ellentétek miatt egyetlen, a SZET felügyelete alá tartozó felekezet sem volt elfogadható.

Ekkortájt került a látókörünkbe az Isten Gyülekezete. Ez egy létező pünkösdi gyülekezet volt még a második világháború előtti időkből, amely aztán a sok sorscsapás, széthúzás, szakadás miatt kiüresedett. Egy kis maradványa volt még Csetényben, Ungvári Sándor vezetésével, akit sok megaláztatás ért az ’50- es években. Felmerült, hogy felgyorsítaná a legalizációs eljárást, ha az Isten Gyülekezete státuszát kérjük a mi közösségünk számára. Ungvári Sándor bácsi nagyon örült nekünk, látva a fiatalos lelkesedésünket, lendületünket, ambíciónkat. Ez a megoldás mindkét fél számára elfogadható lett volna: az idős pünkösdi vezető már nyugalomra vágyott, a mi fiatal és friss megtérőkből álló csoportunk pedig közösségi szinten nem volt még feltétlenül érett arra a küzdelemre, amely egy ilyen engedélyeztetési eljárást jellemez. Többen figyelmeztetést is kaptunk arra vonatkozóan, hogy miként érvényesül az „oszd meg és uralkodj” elv a magyar egyházpolitikában.

A történet folytatása ma már ismert: Szakács József elbeszélgetésre hívja Ungvári Sándort, aki aztán a retorzióktól megijedve levelet ír, amelyben elhatárolódik Németh Sándortól. A SZET elnöke pedig a következőket jelenti az Állami és Egyházügyi Hivatal osztályvezetőjének: „Kérem Főosztályvezető Urat jelen nyilatkozatot szíveskedjék eredménynek tekinteni, aminek természetes következménye, hogy a már meglévő szakadást Németh Sándor és Ungvári Sándor között a továbbiakban a teljes elkülönítésig kívánom munkálni.” Éreztétek, hogy megfagyott körülöttetek a levegő?

Láttuk, hogy a presszió és a zsarolások hatására Ungvári Sándor elbizonytalanodott. Sőt, még nekem is írt egy levelet, hogy hagyjam abba a hivatalos szervek zaklatását, holott pont ezek a szervek zaklattak minket. Megdöbbentem, hogy milyen hatékonyan szembe tudták velünk fordítani ezt a hit hősét, aki annyit szenvedett már az Úrért. Ismét egyedül maradtunk.

Az energiáink nagy részét továbbra sem a legalizálásra és az állammal való kapcsolatépítésre, küzdelemre fordítottuk, hanem Isten Igéjének a hirdetésére. A budaörsi csoport folyamatosan növekedett, és valójában ebből származtak a konfliktusaink. Olyan személyek is csatlakoztak például a gyülekezethez, akik történelmi egyházakhoz tartoztak, az apjuk lelkész volt, vagy a szüleik magas egyházi tisztségeket töltöttek be. Egyszer például elhívtak minket egy debreceni házi összejövetelre, ahova a helyi református kollégiumból is jöttek diákok, és közülük többen elfogadták Jézus Krisztust, majd elkezdtek járni Budaörsre, ami tovább élezte a konfliktust az államhatalommal. Ezek az egyházi emberek ugyanis feljelentéseket tettek és panaszokat nyújtottak be ellenünk az Állami Egyházügyi Hivatalhoz.

A levelezésekben gyakori utalás, és te is említetted, hogy az volt a szándék, hogy a gyülekezet tagjait egy már meglévő kisegyházba integrálják. Ezek a dokumentumok többször is megjegyzik, hogy a személyed nem garancia a legalizálásra, mivel korábban rendőri felügyelet alatt álltál. Mondhatjuk, hogy ezek az intézkedések egyúttal a személyed kiiktatásáról is szóltak?

Az iratokból láthatjuk, hogy valamilyen oknál fogva nagyon ellenszenves ember voltam a rendszer számára, régóta vezettek rólam adatokat. Rengeteg ilyen megnyilvánulás és értékelés van a személyemmel kapcsolatban a hozzáférhető iratokban. Teljesen megbízhatatlannak tartottak, nem fogadtak el partnernek, szerettek volna mindenképp legyűrni, kiiktatni. El is indult az egyházi vonal részéről a karakterem meghamisítása.

Miután megtértem, és elkezdtem mozogni a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban, egy idő után azt vettem észre, hogy mindenhol megfagyott körülöttem a levegő. Az általad is említett okmányokban egyértelműen rendőrségi felügyeletre utalnak. Ez nemcsak megfigyelésből, hanem operatív intézkedésekből is állt. Utólag látjuk, hogy nem volt olyan felekezet, ahol ne tettek volna erre kísérletet: katolikusoknál, reformátusoknál, szabadkeresztények között és a nazarénusoknál is tapasztalhatók voltak ezek a jelenségek. A szétszakítási kísérlet minden olyan közösség esetében felmerült, ahol az ébredésnek akár csak a csírája is tapasztalható volt. Arra törekedtek, hogy mielőtt még az adott közösség tömegbefolyásra tenne szert, már beinduljon a bizalmi válság. Ezen a területen nagyon fejlett volt a kommunista elhárítási rendszer. Kidolgozták a célszemély pszeudoidentitását, azaz hazugságok és féligazságok keverékét alkották meg a személyére vonatkozóan. Az ügynökök többnyire azt a feladatot kapták, hogy igyekezzenek behatolni a célszemély kapcsolatrendszerébe, és ott potyogtassák el a kreált, hamis identitással kapcsolatos dezinformációkat.

A bizalmi válság előidézése egy összetartó közösségen belül milyen taktikáról árulkodik?

A vezető és a vezetettek közötti bizalom aláásása folyamatos célként jelent meg a hatóságoknál, ezért alkották meg a pszeudoidentitásomat is, amely köszönő viszonyban sem volt a valódi személyazonosságommal. Az első számú vád az anyagi visszaélések kérdése. Ha azt látják, hogy a bibliai igazságokon alapuló, önkéntes adakozást hirdetjük, akkor meggyanúsítanak azzal, hogy rákényszerítjük az embereket, hogy adják oda a pénzüket. A második a morális, erkölcsi lejáratás. Ha azt feltételezik, hogy a célszemély erkölcstelen, vagy kettős életet él, akkor arra teszik a hangsúlyt, hogy szere tője van, vállalhatatlan szórakozóhelyekre jár, satöbbi. Ha azt látják, hogy valaki erős vezető, tud hatni az emberekre, bíznak benne a gyülekezet tagjai, akkor megkapja, hogy diktátor, visszaél a lelkiismereti szabadsággal, manipulál, hipnotizál, pszichotechnikákat alkalmaz. Ha pedig a szolgálatunk hatására tömegek térnek meg, radikálisan megváltozik az emberek élete, akkor tálcán kínálja magát a lehetőség, hogy az illető családellenes, és meghasonlást hoz létre a mikroközösségekben. Márpedig a megtérés lényege, hogy az illető világnézete pozitív irányba változik, és hamar kiderül, hogy az ellentétes a családtagok világnézetével, amiből valóban eszmei, ideológiai, életmódbeli ellentét következik be a korábbi családi status quóban. Mindezekért engem tettek felelőssé, ezért születtek meg a hatóságok által hivatkozott feljelentőlevelek, és így kapcsolódott be egy idő után a média is a támadássorozatba. Sajtókampányra akkor kerül sor minden esetben, amikor valaki már olyan tömegbe folyásra tesz szert, hogy a szimpla elszigetelési technikák már nem elégségesek.

Már a ’80-as években látható volt, hogy a – számos esetben ferdítésekkel, hazugságokkal teli – feljelentőlevelek később hivatkozási alappá váltak a pártállami hatóságok kezében, és a kommunista média is gyakran visszhangozta ezeket a vádakat. Akik feljelentőleveleket írtak, maguktól tették ezt, vagy titkosszolgálati ösztönzés hatására?

Is-is. Hallottunk olyat, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal emberei szálltak ki bizonyos helyekre, és szólítottak fel egyházi embereket, hogy írjanak feljelentést ellenünk. El tudom képzelni, hogy ez családok esetében is megtörtént. De volt olyan élményünk is, hogy egy hívő közvetlen családtagját beszervezték és felkérték, hogy színleljen megtérést, és minden információt adjon át a megrendelőjének, azaz a hatóságnak. A trükkre úgy derült fény, hogy az illető egyszer összeveszett a feleségével, és bevallotta neki, amit tett. Komoly konfliktus lett belőle, és szétesett a házasságuk, ám a nagy nyilvánosság előtt mégis engem tettek felelőssé a kialakult helyzet miatt. Így született meg Seszták Ágnes tollából a Könyörgés Szántó Annáért című cikk, mely a fenti történetet dolgozta fel eltorzítva, visszhangozva a már ismert vádakat. Ráadásul akkor még csak lehetőségünk sem volt arra, hogy védekezzünk. A magyar társadalomban, a pártállami időkben abszolút igazságnak számított az a hír, amely valamelyik kommunista újságban jelent meg. Miután nem volt arra lehetőség, hogy az emberek az érem másik oldalát is megismerjék, sok hívő úgy védekezett az állami propaganda és hazugságok ellen, hogy nem olvasott újságot. Mi például a Szabad Európát és az Amerika Hangját hallgattuk, velük kommunikáltunk, és nem a Kossuth Rádióval. Ez a sajtókampány ma is zajlik a Hit Gyülekezete ellen: ellenérdekelt szervek gyakran élnek ilyen eszközökkel akár az egyházi, akár a kulturális világból, akár a gazdasági szférából, akár a regnáló hatalom, vagy az ellenzéki pártok hátteréből.

A másik érdekesség, ami szintén visszaköszön ma is, hogy már ebben az időszakban is igyekezték a közösséget ért atrocitásokat bagatellizálni, a szolgálatodból pedig viccet csinálni.

Számos rejtélyes tűzeset történt Budaörsön és vidéken is, de vigyáznunk kellett, hogy ne keverjük bele mindenbe a hatóságokat, ugyanis a levegőben lógott, hogy elmebetegeknek és paranoiásoknak bélyegeznek minket. Bevett kommunista módszer volt, hogy az állam ellenségeit elmegyógyintézetbe zárták. Pünkösdi vezetők megsúgták, hogy engem is mentálisan sérült, nem teljesen komplett embernek tartottak. Kiforgatták a tanításaimat, és egyebek mellett a démonűzéssel szerették volna a személyemet lejárattatni. Mivel a démonológiában nem minden keresztény volt járatos, sokan megijedtek tőlem, és úgy néztek rám, mintha valamiféle zavar lenne a fejemben és a lelkemben.

A Hit Gyülekezete esetében miért vallott kudarcot a szétszakítási kísérlet egészen 1998-ig?

Láttuk, hogy a megsemmisítő erők kudarcot vallanak ott, ahol Jézus Krisztus mellett elkötelezett keresztényekből áll a gyülekezet. Hangsúlyoztuk a szövetség morális és spirituális követelményeit, és nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy az elkötelezett keresztények különböztessék meg magukat a nem elkötelezett keresztényektől. Szerettük volna, ha a Hit Gyülekezete országos ébredést tudna generálni, és tudtuk, hogy a mag határozza meg a közösség növekedésének a potenciálját. A tanítványi feltételek betöltését, a százszázalékos megtérést, a bűntől való el szakadást prédikáltuk Isten Igéje alapján. Annak ellenére, hogy nyilván nem mindenkivel kapcsolatban tudta ezt a Szentlélek százszázalékosan kimunkálni, mégis kialakult a gyülekezetben egy jó értelemben vett kemény mag, amelyet nem lehetett feltörni. Persze ettől még rendszeresek voltak a behatolási kísérletek, vagy beszervezések formájában, vagy úgy, hogy konkrét feladattal küldtek közénk embereket. Be kell ismerni, hogy nem mindenkit tudtunk leleplezni. Jártak egy darabig, aztán eltűntek.

Említetted a Szabad Európa Rádiót, és az előkerült dokumentumokból tudjuk, hogy a BBC-t is informáltátok az itthoni helyzetről. Tudatosan használta a gyülekezet az úgynevezett „nyugati sajtót” a mesterséges gettóból való kitörésre?

Ez volt az egyetlen lehetőségünk, de az ellenzék is minden atrocitásról tudósította a nyugati sajtót. Nekik pedig kapóra jött, hogy az egyházakat érő minden atrocitásról hírt adjanak, hiszen azt a látszatot akarták kelteni, hogy fokozódik a pártállam uralmával szembeni elégedetlenség. Utólag is látszik, hogy elértük, amit akartunk. A hatóságok és állami döntéshozók Hit Gyülekezetével kapcsolatos egymás közti levelezéséből egyértelmű, hogy a legmagasabb politikai, rendőrségi és pártszinten voltak kénytelenek velünk foglalkozni. Ebben kétségkívül nagy szerepet játszott az, hogy minden, de tényleg minden atrocitást igyekeztünk a megfelelő információs rendszeren keresztül eljuttatni a megfelelő helyekre.

Ennek volt köszönhető, hogy amerikai szenátorok, kongresszusi képviselők és keresztény gyülekezetek tucatszám írtak hazánk washingtoni nagykövetének a gyülekezet érdekében?

Igen, illetve a nemzetközi kapcsolatrendszerünknek is nagy szerepe volt ebben, amelyet a feleségem, Judit mozgatott, ő tartotta velük a kapcsolatot, és látta el őket „munícióval”. Még mindig él az a személy, aki ezeket a tiltakozó akciókat, levélírásokat szervezte az Egyesült Államokban. A történések idején jelezte is nekünk, hogy ott kint megfigyelés alá került, követik, és nem sokkal később érte is egy gyanús baleset.

Ezek szerint a kommunista államot kívülről hatékonyabban lehetett presszionálni, mint belülről?

Abban az értelemben mindenképpen, hogy az amerikai külügyminisztérium összegyűjtötte a nemzetközi sajtó és a nemzetközi kapcsolatrendszerünk jelzéseit, megállapításait, majd a vallásszabadság helyzetéről szóló éves jelentésében nyilvánosságra hozta. Ebben rendszeresen szerepeltek a velünk kapcsolatos visszaélések. Ez pedig egyre kínosabb lett a Nyugattal ekkor már konszolidált viszonyra törekvő kommunista rezsimnek, ugyanis már folytak a hatalomváltás előkészületei. Mi pedig tüske voltunk a rendszerben.

Elképzelhető, hogy emiatt is gyorsult fel a gyülekezet elismertetésének folyamata?

El tudom fogadni azt a feltételezést, hogy közrejátszhatott, mert 1988-ban még elképesztően elutasító és ellenséges hangnemet ütöttek meg a hozzánk intézett és a rólunk szóló hivatalos levelek. Aztán váratlanul megváltozott a hangulat. Biztosra veszem, hogy egy politikai döntés következtében, hiszen nem maradhattak olyan rendezetlen ügyek Magyarországon, amelyek akadályozzák a nyugati világgal való párbeszédet, kapcsolatfelvételt.

Ti mikor és hogyan észleltétek, hogy fordulat állt be a gyülekezethez való viszonyban?

A jogi eljáráson keresztül érzékeltünk változást. Új elnökhelyettese lett az Állami Egyházügyi Hivatalnak Sarkadi Nagy Barna személyében, aki nagyon humánusan és emberségesen tárgyalt velünk. Rövid időn belül el is ismerték a gyülekezetet, ám a katarzis esetünkben is elmaradt. Azt kell mondanom, hogy ezt követően, egészen 2001-ig, sokkal alattomosabban és keményebben ment a kiszorításunk, elszigetelésünk és kriminalizálásunk, mint előtte bármikor. A rendszerváltáskor tömegével jöttek be a gyülekezetbe olyan emberek, akik szabadulni akartak a múltjuktól, hát terüktől, pártkönyveiktől, és gyorsan keresztények akartak lenni. Mivel sok féle ember érkezett, sok ügynököt lehetett betelepíteni a gyülekezetbe Budapesten és vidéken egyaránt. Az ő tevékenységük jelentősen befolyásolta a sorsunkat a ’90-es években.

Álljunk meg egy pillanatra! Ekkor elvileg már megtörtént a rendszerváltás, nem?

Hadd mondjak egy szemléletes példát, hogyan működött ez a hatalomváltás után is. Részt vettünk egy pártrendezvényen, ahol odajött hozzám valaki, és megkérdezte, hogy vagyok képes keresztény ember létemre ilyen perverz emberekkel összefogni, akik szexklubokba meg homoszexuális klubokba járnak. Majd ugyanitt odamentek ahhoz a politikai vezetőhöz is, akiről nekem így beszéltek, és tőle azt kérdezték, hogy tud ilyen veszélyes szektásokkal összefogni, mint a Németh Sándor és csapata. Ez így ment már közvetlenül a rendszerváltás után: oszd meg és uralkodj! Így vertek szét számos mozgalmat, és így kóstolgatták a Hit Gyülekezetét is. Ahogyan már az előbb is utaltam rá, ez egy bevett technika, hogy a célszemély közvetlen környezetében is terjeszteni kell a kreált hamis identitáson alapuló dezinformációt, és azt ki kell egészíteni sajtókampánnyal, hecckampánnyal. Magyarországon ez a ’90-es években teljesedett ki a személyemmel és a gyülekezettel szemben.

A titkosszolgálati technikák éltek csak tovább a rendszer- váltás után is, vagy azok a személyek is átmentették magukat, akik ezeket korábban üzemeltették?

Erre vonatkozóan nincsenek bizonyítékaim: a ’90-es években ellenünk zajló játszmákról még annyit sem tudok, mint a hatalomváltás előtti időszakról. Egy biztos, a garnitúracserével nem szűnt meg a gyülekezet hányattatott sorsa. Egészen 1997-ig nem tudtunk például saját jogon ingatlant vásárolni, mert egyházi minőségünkben nem kaptunk építési engedélyt. Azt tapasztaltuk, hogy nemcsak a kommunisták, hanem az akkori KDNP és az MDF részéről is zajlott a gyülekezet elleni támadás.

Pedig pontosan ez az időszak lett volna alkalmas arra, hogy a magyar társadalom megismerje: volt itt egy egyház, amelyet a legtöbb felekezettel ellentétben kőkeményen üldöztek.

Ez a bagatellizálás a mai napig jellemző. Amikor ezek a témák szóba jönnek, vagy lesöprik az asztalról, vagy megkérdőjelezik a valóságtartalmát. Úgy viselkednek, és úgy viszonyulnak hozzánk, mintha a Hit Gyülekezete 2010-ben lépett volna fel a porondra. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, hogy a közösségünk nagyon komoly atrocitásokat, sérelmeket szenvedett el a pártállam részéről. Ettől persze mi továbbra is pozitív célok érdekében tevékenykedünk, és nem sérelmi politikát folytatunk, és talán ezért sem hiszik el rólunk, min mentünk keresztül, mert nem rokkantunk bele. Hogy a gyülekezet ma ilyen kondícióban, ilyen állapotban van, kemény munka és áldozat eredménye.

A családod hogyan élte meg, hogyan emlékszik vissza erre a vészterhes időszakra?

A feleségem napi szinten naplót vezetett a ’80-as és a ’90-es évekről. Még nem olvastam el, de ha eljön az ideje, ennek segítségével is részletesen fel fogjuk dolgozni a gyülekezet történetét.

Ki volt még célszemély rajtad kívül a ’80-as években?

Uzoni Péter. A legtöbb esetben vele tárgyaltunk akkoriban a hivatalos szervekkel. Nagyon határozottan és egyenesen képviselte minden esetben a Hit Gyülekezete elveit, érdekeit, és meg vagyok róla győződve, hogy sokaknak szúrta a szemét ez az eltökéltség és bátorság. A beadványok megfogalmazásában sokat segített kívülről Iványi Gábor, és a gyülekezet tagjaként a feleségem, Judit, valamint dr. Mészáros István. Így alkottuk a gyülekezet egyházpolitikájának és képviseletének agytrösztjét.

Még mindig érzékelsz elszigetelési kísérletet?

Sokat változott a gyülekezet helyzete, megítélése. Sajnos azonban a múlt benne él a társadalomban. Nem történt meg a réginek és az újnak a szétválasztása, az a katarzis, aminek meg kellett volna történnie ahhoz, hogy tényleg egy keresztény értékeken alapuló ország - építés kezdődhessen Magyarországon. Ma is nagyon sok olyan ember ül felelős pozícióban, akik a ’80-as években rend kívül káros, destruktív magatartást folytattak, akár a közösségünkkel szemben is. Elgondolkodtam azon, hogy ezek közül hányan kértek tőlem bocsánatot.

És volt ilyen?

Nem emlékszem rá. Olyan volt, hogy egy korábbi kommunista vezető elkezdett őszintén barátkozni velünk, és belátta, hogy nem lett volna szabad minket üldözni. És vannak közéleti személyek, akik már az előző rendszerben is töltöttek be tisztségeket, a rendszer váltást követően felemelkedtek, és megértették, miként kell a mostani civilizációnak megfelelően viselkedni. És olyan is van, hogy a barátból ellenség lett, vagy elhidegülés történt a kapcsolatunkban.

Például Iványi Gábor?

Nagyon nagyra értékelem, amit a ’80-as években értünk tett, és sajnálom, hogy eltávolodtunk egymástól. Tényleg vannak elvi, politikai, teológiai ellentétek közöttünk, de igyekszem tisztelettel viszonyulni hozzá.

Az SZDSZ-szel való szakítás is ügynöki tevékenység eredménye, vagy vállalhatatlanná vált a párt irányvonala?

Ez is egy folyamat eredményeként alakult így. Az eszmei különbségek mindig is megvoltak, és ezek — társadalmi és politikai programra is gondolok — egy bizonyos idő után kibékíthetetlen ellentétként jelentkeztek. De nem lepődnék meg, ha tudatos elidegenítő, megosztó tevékenység is zajlott volna a háttérben. Az SZDSZ-ben és a Hit Gyülekezetében is voltak beépített emberek, akiknek az volt a feladatuk, hogy a két szervezet között ellentétet szítsanak.

Persze nyilván a motivációink is eltérőek voltak. Az ellenzék célja a Kádár-rezsim megbuktatása és a hatalomra jutás volt, mi pedig a nemzettel való együttérzésünk, szolidaritásunk mellett arra tettük a hangsúlyt, hogy tűnjenek el az útból Isten országa hirdetésének akadályai. Úgy tűnt, hogy az ellenzék programja ezt elő tudja segíteni, és ez hozott az emberi jogok területén egy eszmei azonosságot. Ugyanakkor listáztuk az együttműködés elvi alapjait, és egy jottányit sem engedtünk a bibliai morálon álló meggyőződésünkből olyan kérdésekben, mint az eutanázia, a drogliberalizáció, az abortusz vagy a melegjogok. Értelemszerűen a kereszténység társadalmi szerepét is másképp láttuk, mint ők.

Prédikációidban rendszeresen beszóltál, beszólsz a téged hallgató tömegben helyet foglaló ügynököknek: nem gond, ha jelen vannak, csak ne hazudjanak…

Meg kellett tanulnunk együtt élni velük, hiszen nem tudtuk megakadályozni, hogy bejöjjenek a gyülekezetbe. Az egyetlenegy követelmény, hogy ne folytassanak közösségellenes tevékenységet, és akkor hadd hallgassák Isten Igéjét. Ma talán azért is más a helyzetünk, mert egyre inkább nyilvánvaló, hogy a nemzet alapérdekei és a Hit Gyülekezete alap érdekei, célkitűzései nagyon sok ponton egybeesnek. Magyarország demokratizálódásának kezdetén végig segítettük és támogattuk ezt a folyamatot. A gyülekezet nagyon pozitív szerepet töltött be a társadalmi változásokban a rendszerváltástól napjainkig. Soha nem voltunk destruktívak, mindig is a jogállamiság és a nemzeti szuverenitás oldalán álltunk. Ezért támogatjuk ma is a családvédelmi intézkedéseket, az üldözött keresztények iránti szolidaritást, az Izrael államával való szorosabb együtt működést, valamint a tömeges és illegális migráció ellen fel lépő politikát, mert a népességcsökkenést és a munkaerő hiányt nem betelepítéssel gondoljuk megoldhatónak.

Sokan azt mondják, hogy azért nem érdemes feszegetni az ügynökkérdést, mert valójában az ügynökök is áldozatai voltak a rendszernek. A valódi felelősnek a tartótiszteket és a Politikai Bizottság döntéshozóit tartják, akik a rendszert mozgatták. Hogy látod, van-e egy ügynöknek morális, erkölcsi felelőssége abban, amit tett?

A kommunizmusnak megvoltak a gazdái, a legmagasabb politikai pozíciókat betöltő vezetők. Őket tartom a legfőbb felelősnek a kommunizmus bűneiért. Azok, akik a rendőri vagy akár a nemzetvédelmi tevékenységet egy szakmaként választották, és soha nem titkolták, hogy ők működtették az elnyomó gépezetet, általában nem bujkáltak, és nem titkolták, amit tettek. A legveszélyesebbnek ezért azokat tartom, akik megtévesztették a környezetüket. Több személyiséggel rendelkeztek, és úgy okoztak kárt szeretteiknek, munkatársaiknak, hogy barátságot színleltek. Ezek többnyire árulók is, mert általában úgy végezték átkozott tevékenységüket, hogy a bizal mukba férkőztek, és leselkedtek embertársaik után. A Biblia ezt súlyos bűnnek tartja, és ez a rejtett, erkölcstelen életmód nagyon rossz minőségű embereket hozott létre.

Persze voltak olyanok is, akiket zsarolással vagy más okból tudtak beszervezni, de az ő tevékenységüket egy folyamatos lelkiismeret-furdalás, lelki krízis kísérte, és meghasonlottak, szenvedtek a bűntudattól. Őket sajnálom és áldozatoknak tartom. És általában nem okoztak kárt embertársaiknak, ahogyan azok se, akik azért írták alá, hogy békén hagyják őket, és tájékoztatták vagy figyelmeztették a környezetüket erre az áldatlan állapotukra.

Az a benyomásom, hogy a legrosszabb minőségű ügynökök élték túl legnagyobb arányban a rendszerváltást. Nem leplezték le őket, és eszük ágában nincs ezt maguktól megtenni, így a mai napig tisztességes, becsületes embernek adják ki magukat. Szokták mondani, hogy ez a megbízatás soha nem szűnik meg, hanem ha hosszú évekig parkolópályán is vannak, egyszer csak újra aktivizálják őket. Ennek ők nagyon örülnek, mert úgy érzik, hogy ismét fontos emberek, és szépen végrehajtják a piszkos munkát.

A Hit Gyülekezete ma, 2019-ben megismerheti a róla keletkezett állampárti papírokat?

A tény az, hogy harminc évvel a rendszerváltás után is még csak a ’80-as években a legfelsőbb szinten keletkezett levelezésről áll rendelkezésünkre hézagos információ. Az operatív ügy kezelésről szinte semmi, és a ’70-es évekről sem tudok gyakorlatilag semmit. Sejtéseim vannak, de konkrét ismeretem nincsen, hogy miként valósult meg a megfigyelésem és a körülöttem zajló ügynöki tevékenység, és ezek milyen szerepet játszottak a sorsom rombolásában, szolgálatom, szerepvállalásaim akadályozásában. Ez is az oka annak, hogy bár sokan noszogatnak a személyem és a Hit Gyülekezete történetének megírására, nem tudom vállalni, mert egy titkolózó államba születtem, illetve életem jelentős részét abban éltem, így rengeteg információt nem ismerek, amely a sorsom alakulását befolyásolta. Ezért vagyok bizonytalanságban magam is, és a gyülekezet is közösségként ezt éli át. Egyszóval a gyülekezettel kapcsolatos állampárti dokumentáció még mindig nem elérhető.

Van konkrét oka ennek a mai napig tartó titkolózásnak?

Magyarországon az ötven év fölötti emberek nagy része még a régi rendszerben kezdte el a pályafutását. Hogy milyen kötődésük van az átkoshoz, azt nem lehet tudni, ahogy azt sem, hogy milyen átmentett ügyeik vannak. Gondolom, leg inkább ők voltak ellenérdekeltek a katarzisban és a titkosszolgálati múlt feltárásában. Az biztos, hogy van a magyar társadalomban is „vörös polip”, Magyarországon is van „deep state”, más, mint Amerikában, de van. A gyülekezettel szemben kialakított állampárti gyakorlat meggyőződésem szerint érvényben maradt a rendszerváltást követően is.

Ezek szerint te továbbra is célszemély maradtál?

Az elmúlt évtizedekben volt változás, de a felforgató tevékenységeknek a mai napig látjuk a következményeit. Nem elsősorban a társadalomban, inkább a médiaértelmiségben és bizonyos pártok támogatói körében. A legnagyobb elutasítás a Demokratikus Koalíció és a Jobbik támogatói részéről éri a Hit Gyülekezetét még most is, ez a rólunk szóló híradások nyomán kialakuló túlfűtött kommentelésekből kimutatható.

Az elmúlt negyven esztendőben folyamatosan úgy értelmezted a körülöttünk lévő valóságot, a világpolitikai és hazai eseményeket, összefüggéseket, hogy a Hit Gyülekezete mindig túlélte az egyes korszakok kihívásait. Időközben több generáció is felnőtt a közösségben. A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban milyen valóságértelmezési szempontokat tartasz fontosnak?

Abból kell kiindulni, hogy az elmúlt évtizedek valóságértelmezési szempontjai ma már nem érvényesek, hiszen óriási változások zajlanak a világban. Mindenekelőtt arra érdemes figyelni, hogy melyek azok az események, amelyek jelzik, hogy egy időszak lezárult, és új korszak kezdődik. Az egyik kulcskérdés a hatalom területe, hiszen a döntéshozók generálják a változásokat a körülményeinkben nemzeti, közösségi és egyéni szinten egyaránt. Nemzeti szinten jelenleg olyan döntések születnek, amelyek kedvezőek a magyar keresztény világ döntő többsége számára. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek viták, ellentétek vagy feszültségek, de mindenki szabadon teheti a dolgát. Nem elégséges azonban pusztán a nemzeti realitásokra figyelni, azt is meg kell nézni, hogy mi zajlik európai és globális szinteken. Ma nyílt sisakos küzdelem folyik a globalisták és a szuverenisták között, ugyanakkor ébernek kell lenni, mert nem mindig azoké a jövő, akik a színfalak előtt csatáznak. A bevándorláspárti liberális és a másik oldalon álló nemzeti oldal előbb utóbb ki fogja egymást fárasztani. Ismerjük a tézis, az antitézis és a szintézis háromszögét, így azt kell kutatnunk, hogy ha a két erő nem bír egymással, akkor mi lesz az a szintézis, amely közös nevezőre tudja hozni a jelenleg egymásnak feszülő erőket. A helyzet számos eszkatológiai kérdést felvet, melyek nagyban meghatározzák a következő nemzedék jövőjének alakulását. Egyelőre azonban úgy tűnik, kegyelmi időszak van a földön, így minden lehetőségünk megvan arra, hogy szabadon hirdessük az evangéliumot.