Tűzszekerek

Gera. Egy fiatal focista, aki játékával élménnyé teszi a mérkőzést. Az a megkülönböztetett figyelem, amely személyét körülveszi, nemcsak bravúros góljainak és meghökkentő cseleinek szól, hanem Istennel való hiteles kapcsolatának is. Gera Zoltánnal Tihanyi Péter beszélgetett.

A gólok utáni szaltóidnak mi a története, mikor csináltad először?

– Az még egy régi játszótéri história. Kiskoromban a többi csibész iskolás gyerekkel a játszótereken meg a homokban ugráltunk összevissza. Az egyik kuka mellett egyszer ki volt dobva két ágy, szétszedtük, és kiszedtük belőle a rugókat. Összehajtottuk kétfelé, és a talpunkra erősítettük egy darab fával. Aztán szaltózgattunk vele a homokozóba, meg ilyesmi. Mi voltunk a nindzsák. Az első igazi szaltót úgy ugrottam, hogy fölmásztam a kerítés tetejére, és hátrafelé beleszaltóztam a homokba. Összejött. Na, mondom, jól van. Akkor kerestem egy még magasabb kerítést, amikor fölmásztam rá, egy métert is kilengett. Elugrottam, és úgy ráestem a hátamra, hogy majdnem ottmaradtam. De nem vette el a kedvemet.

Az első „gólos szaltóm” még Harkányban volt, egy ottani csapatban, mikor tizenhét évesen újra kezdtem a focit, már a megtérés után. Nem határoztam el előre, csak örültem a gólnak. És azóta, mikor rúgok egy gólt, nyomok utána egy szaltót is.

– Majdnem három éve focizol a Fradiban, hogyhogy csak pár héttel ezelőtt láttam az újságban erről egy képet?

– Mert a fotós nem tudta elkapni. A Nemzeti Sport fotósa – egy idősebb ember, ismerjük egymást – minden meccs előtt odajött hozzám, azt mondja: „Ide figyelj, fiacskám, címlapon akarsz lenni?” „Nekem mindegy”, mondom. Azt mondja: „Figyelj ide, a gól után erre szaltózzál”, és mutatja, ahol ő áll. De hát mindig ellenkező irányba mentem, meccs közben nem lehet erre figyelni. A múltkor összejött neki, az orra előtt ugrottam.

– Az interjú előtt telefonon felhívtam egy-két csapattársadat és edződet, mondván: beszéljenek rólad, milyennek ismertek meg téged? Érezhető volt válaszukból, hogy tisztelnek, és őszintén kívánják az előrejutásodat. A focisták úgy, mintha a testvérük, az edzők meg úgy, mintha a gyermekük lennél. A szurkolókról meg ne is beszéljünk. Mi az, amitől mindenki ennyire kedvel téged?

– Mondhatom, hogy a budapesti pályafutásom az első pillanattól a lehető legjobban sikerült. Azonnal megszerettek, elfogadtak, és a szurkolók is egyből a szívükbe zártak.

– Ennyire fontos neked a szurkolók szeretete?

– Igen, merthogy én azért hajtok, ahogy csak tudok, és azért szeretek gólokat lőni, hogy örömet okozzak. Engem valóban a foci öröme hajt, nem a pénz. Ezt megérzik. Tényleg nagyon szeretek focizni. Van, hogy minden bedobásnál én futok a labdáért, hogy megkapjam. Nem szoktam elbújni a pályán. Akarom a labdát minden pillanatban, mert szeretem, ha nálam van, szeretem, ha cselezhetek, nem szégyellem, hogy nagyon akarok játszani, kapura lőni és gólpasszt adni. Az nem elég, ha valaki csak úgy tehetséges, amellett nagyon kell hajtani. Szeretek a pályán küzdeni még akkor is, ha nem sikerülnek a cselek, és ezt bírják a szurkolók is. Sokszor sikerül látványos cseleket és váratlan megoldásokat csinálni, amire nem számítanak. Mondhatom, hogy az Újpest a legnagyobb riválisunk, de vannak haverjaim az ő szurkolótáborukból is. Kérdeztem tőlük, hogy miért barátkoztok velem, azt mondták, azért mert szeretünk, szeretjük, ahogy játszol, akkor is, ha fradista vagy. Mikor rúgtam ezt a gólt a válogatott mérkőzésen (a San Marino elleni mesterhármas EuroSport-szépségdíjas góljáról van szó – a szerk.) , azután éreztem igazán komolyan, hogy az emberek milyen hálásak. Másnap mentem az utcán, és tíz méterenként megállítottak: „köszönjük a gólokat! köszönjük a játékodat!”– és tovább mentek. Nagyon szeretik a futballt itt Magyarországon, annak ellenére, hogy sokat szidják.

– Hol, kitől tanultál meg focizni?

– Kimaradt nálam az az időszak, amikor meg kellett volna, úgymond, tanulni focizni. Tizenkét éves koromtól tizenhat éves koromig labdát se láttam. Aki most focizni lát, az ezt egyszerűen nem hiszi el. Ezalatt a négy év alatt annyira elzüllöttem, annyira tönkretettem az életemet, hogy most alig hiszem el, hogy egészséges vagyok. Eleve tizennyolc évesen végeztem el az általános iskolát, amikor más a középiskolát. Valami tehetség kellett hogy legyen bennem, mert engem nem tanítottak focizni, én a grundon nőttem fel. Már ötéves koromtól kezdve mindenhol a labdát rúgtam. Csak ez kötött le, semmi más. Tízévesen elmentem focizni a Pécsi Bőrgyár ificsapatába. Olyan kicsi voltam, hogy mindenkinek a derekáig értem, mert mindig idősebbekkel játszattak. Ott fölfigyelt rám egy edző, Garami József, és elvitt a PMSC-be, ez akkor Pécs első számú csapata volt. Két hónap után azonban a csapatot otthagytam.

– Ha jól számolom, ekkortájt lehettél tizenkét éves…

– Körülbelül.

– Mondanál pár szót a lecsúszás éveiről?

- Ekkor már három éve, azaz kilencéves korom óta cigarettáztam. Tizenkét évesen elkezdtem inni a pálinkát meg a bort és a rövidet is, ami éppen volt. Attól függően, mennyi pénzünk volt. Legtöbbször anyukámat loptam meg, bár ő egy hónapban csak húszezer forintot keresett, de volt, amikor tízet is elvittem. Apukám parkolóőr volt akkor, sok volt az aprója, azt nem lehet megszámolni, annak is mindig a felét lenyúltam. Mikor elfogyott a pénz, és unatkoztunk, elmentünk verekedni; unatkoztunk, elmentünk gyújtogatni; aztán, ha már nagyon hosszan unatkoztunk, elmentünk és kiraboltunk valakit. Közben ment a hígító, csavarlazító, nejlonzacskó. Tök bódultan közlekedtünk az utcákon; tíz-tizenöten voltunk az utcákon kissrácok, bandában. Kissrácok voltunk, mégis féltek tőlünk. Ha tudtak, kikerültek. Mikor meg nem ittam és nem szívtam, olyan agresszív voltam, hogy még édesanyámnak is nekimentem, egyszerűen nekiugrottam. Szegényt megaláztam és megszégyenítettem folyamatosan éveken keresztül. Reggel ötre ment dolgozni, aztán sokszor éjjel kettőkor jött a rendőr érte, hogy bevigye, mert a kisfia már megint balhézott. Ez tartott egészen tizenhat éves koromig, akkor közbeszólt Isten. Na, hát ennyi, de visszatérve, amit kérdeztél, a grund volt az én igazi iskolám.

– Ezt az utolsó mondatod olyan hangsúllyal mondtad, mint aki nyereségnek véli, hogy nem tanították?

– Biztos is, hogy nyertem vele. Nálunk nem igazán jó az utánpótlásképzés, így aztán, ha hivatalosan és szabályosan tanítottak volna, lehet, hogy nem tudnék így cselezgetni. Kérdezik tőlem, hogyan csinálom ezt vagy azt a cselt, és sokszor magam sem tudom, hogyan. Néha visszanézem a tévében, és én is elcsodálkozom: jé, ezt én csináltam? Megkérdezte egy újságíró az egyik mérkőzésem után, hogy hogy rúgtam be azt a gólt, azt válaszoltam neki, hogy véletlen volt. De mikor visszanéztem a tévében, láttam, hogy nem véletlen az, hanem egy tudatos mozdulatsor végén rúgtam a gólt, de én sem tudom, hogy hogyan.

– A San Marino elleni mesterhármas berúgása mennyire volt benned tudatos, vagy mennyire csináltad ösztönösen, csípőből?

– A kispadon ültem az első félidőben, mert cserejátékos voltam, és néztem a mérkőzést. Azt éreztem, ha most beállnék oda balra, nagyot lendítenék a játékon.

– Ezt kinek mondtad?

– Csak úgy magamnak. Ekkor odajön az edzőm, és azt mondja, készüljek, menjek ki Kenesei helyére a bal oldalra. Én berohantam balra, és ahogy jött felém a labda az első gólnál, így a lábamról fölfelé pattant, de olyan gyorsan, hogy nem volt egy másodpercnyi idő sem arra, hogy eldöntsem, mit csináljak. És a következő pillanatban mintha lelassult volna az idő, mintha az a töredék másodperc tíz másodpercig tartott volna, és így már bőven volt időm gondolkodni, hogy melyik megoldás lenne a legjobb. Végiggondoltam, és eldöntöttem, hogy be fogom ollózni, be is ollóztam. Olyan volt, mintha lassított felvételt néznék, pedig valójában egy másodpercnyi időm sem volt.

– Szoktál a mérkőzések előtt imádkozni?

– Azt gondolod, hogy nem? Imában is készülök minden mérkőzésemre.

– Mit mondasz ilyenkor?

– Most mondjam el?

– Igen, ha kérhetném, részletesen.

– Azt, hogy Isten vezessen oda, ahol a labda van; hogy ragadjon a labda a lábamhoz; hogy a lábaim legyenek olyan gyorsak, mint a szarvasé, hogy ne fáradjak el. Különben a pécsi szurkolók Őzikének becéztek, merthogy olyan vékony, inas volt a lábam, aztán én ezt fejlesztettem az imáimban szarvassá, és már sokkal gyorsabban is futok. Aztán imádkozom azért, hogy a tüdőm legyen egészséges; hogy észszel játsszam a futballt, és ne indulatból; és azért is mindig, hogy örömüket leljék a játékomban, akik kijönnek.

– Ezeket így röviden felsorolod?

– Igen, igen, de nem röviden. Meg vannak még dolgok, amiket elmondok.

– Mik azok?

– Hát, hogy azok az indulatok, amik a lelátókon meg a pályán megnyilvánulnak, kerüljenek el engem. Az ellenfél szurkolói meg játékosai azt szokták a legjobban szidni meg anyázni, akitől a leginkább tartanak, így próbálják lebénítani a játékost. Az egyik „sláger”, amit rendszeresen bekiabálnak az, hogy „szipus Gera, szipus Gera”. Amikor például felkerültem Pécsről a Fradiba, nem tudom pontosan, talán október végén játszottunk az Újpesttel. Akkor kiraktak a szurkolók egy hosszú transzparenst, amire az volt írva: „Gera: kábítószer + Hit Gyülekezet. Mi jöhet ezután?”

Hogyha például látják, hogy nem megy a játék, azt kiabálják: „na, most imádkozzál!” vagy: „most vedd elő a Bibliádat!” Ha véletlenül valakit felrúgok, akkor meg: „mi van, nem voltál a gyülekezetben?” Ha meg nem rúgok gólt, akkor újabban azt kiabálják: „nem imádkozott érted a Sanyi bácsi?” Amúgy, ha meg gólt rúgok, vagy valami jót csinálok, akkor a pályán ott helyben duruzsmolok valamit magamban.

– És mit tetszik duruzsmolni?

– Hogy köszönöm Istenem, meg ilyesmit. Egyszerűen hálás a szívem ilyenkor, eszembe jut, hogy honnan jöttem. Ilyenkor van, hogy ott a pályán megemelem a kezemet is. Különben a focisták meg a szurkolók is rendesen nézik a Vidám Vasárnapot, úgyhogy nincsenek titkaim előttük.

– Azt mondtad, nyolc-kilenc-tízéves korodban grundokon rúgtad a labdát, tizenkét éves korodtól tizenhat éves korodig még labdát se láttál, utána újrakezdted a focit. Hogyan tudtad ennyi év kihagyás után ott folytatni, ahol abbahagytad?

- Megtérésem után elhagytam a régi haverjaimat, akikkel együtt züllöttem. Illetve nem is elhagytam, hanem nagy részük börtönbe került vagy intézetbe. Apámmal laktam, és elég egyedül voltam. Unatkoztam. Nem tudtam, hogyan tovább, nem tudtam, mit kellene csinálnom. Eszembe jutott, hogy kölyökkoromban reggeltől estig a bőrt rúgtam, és mennyire élveztem. De tudtam, hiszen elég volt, ha csak magamra néztem, számomra az már csak szép álom marad. Mégis elkezdtem azért imádkozni, hogy újrakezdhessem valahol a focit, de úgy, hogy engem hívjanak, és ne nekem kelljen ajánlkozni. Közben lejárogattam arra a régi grundra, ahol annak idején hülyültünk. Két hét múlva felkeresett a grundon egy régi csapattársam, akivel még kiskoromban a Bőrgyárban játszottam, méghozzá azzal az üzenettel, hogy az egyik volt edzőm, Bódi Zoltán hallotta valakitől, hogy megváltoztam, hogy már nem iszom, nem züllök, nem dohányzom, és kérdezteti, hogy lenne-e kedvem mindent újra kezdeni nála. Elmentem. Az első edzéseken, az első hónapokban úgy fájtak a lábaim, hogy pár perc futás után lezsibbadt, annyira, hogy mindig le kellett állnom, hogy hideg vízzel leöntsem a vádlimat. Iszonyú vékony voltam, persze most sem vagyok vastag gyerek. Elkezdtem edzeni. Nem fértem be még az ificsapatba se, csere voltam. Ahogy fokozatosan haladtam előre, egyre több percet tudtam játszani. Később volt egy olyan időszakom is, hogy napokig nem volt mit ennem. Hónapokig úgy jártam a meccsre, hogy kekszet ettem meg teát ittam hozzá. Szóltam az edzőnek, hogy edző úr, nem tudok játszani. Azt kérdi, miért. Mondom, nem tudok futni, mert nincs mit ennem. Ha volt kétszáz forintom, olyan boldogan mentem le a boltba, hogy meg tudom venni ezt vagy azt az ételt.

– Nem dolgoztál?

– Én attól kezdve már a fociból éltem, a fizetésem huszonötezer forint volt. De ezt úgy számold, hogy ebből tizenöt volt a rezsi – ahogy betöltöttem a tizennyolcat, eljöttem otthonról, és albérletbe mentem, mert úgy éreztem, hogy nekem ez a jó –, és a maradék tízből kellett megélni. De volt, hogy három-négy hónapig nem kaptunk fizetést. Számolgattam a pénzemet, na, mondom, ez a tized, ezt betesszük, a többi marad kenyérre meg ilyesmire.

– Tizedet fizettél akkor is?!

– Igen. És már előre elgondoltam, hú, de jó lesz: jó futballista leszek; lesz jó fizetésem; kocsim; lakás, ahol lakjak; meg finom kajákat tudok venni. Eltelt öt év, és így is lett. Mikor mostanság megyek ebédelni egy plázába, és valamelyik üzletben látok egy jó kabátot, egy kedvemre való cipőt, azonnal meg tudom venni magamnak. Nem fizetéskor, hanem akkor, amikor megtetszik. Ilyenkor mindig visszagondolok arra az időre, amiről az előbb beszéltem, és felhívom az én igaz barátomat, az Olivért, hogy sok mindent megköszönjek neki.

– A pécsi Mink Olivérről beszélsz?

– Igen. Amikor én megtértem, volt egy kispályás csapata a pécsi gyülekezetnek, a Sínai Sasok.

– Milyen Sasok?

– Sínai Sasok, és apám volt a kapus. Egyszer elmentem vele, és beálltam közéjük játszani. Ott ismertem meg Olivért, ő volt a Sasok egyik alapítója, meglepődött, hogy milyen kis ügyes gyerek ez a Zoli. Attól a pillanattól kezdve mellém állt, és mondhatom azt, hogy felkarolt, kaját, ruhákat vásárolt, elvitt magával dolgozni oda, ahol akkor dolgozott. Akkora segítséget nyújtott nekem, amit nem lehet kifejezni sem pénzben, sem semmiben. Olyan alapvető dolgokra hívta fel a figyelmem, amiről mit sem tudtam. Ma is a legjobb barátom, szinte mintha az apám lenne.

„Az én igaz barátom, az Olivér…”

– Tanulsz valakitől, képzed magad mostanában? A futballra gondolok.

– Figyelem a tévében a nagy játékosokat, főleg azokat, akik iszonyúan hajtanak, és akiknek a játékstílusa hasonló az enyémhez. Próbálok tőlük tanulni, és sokszor sikerül. A múltkori meccsemnél is előzőleg láttam a tévében, ahogyan Ronaldo érdekesen kicselezett valakit, aztán másnap a pályán ugyanazt meg tudtam csinálni. Két dolog van, amiben szeretném mostanában fejleszteni magam: az egyik, hogy a tizenhatoson kívülről is be tudjam és be merjem bombázni a labdát a kapuba, meg hogy amikor leveszem a labdát, nagyon gyors legyek, és úgy vigyem tovább, hogy ne is tudják tőlem elvenni.

– Ronaldo a kedvenced?

– Mondjuk, az egyik. Sok csapat van, akiket szívesen nézek. A Real Madridot, aztán a Barcelonát, ha tudom, mindig megnézem.

– Egy jó játékosnak mik a legfontosabb tulajdonságai? Milyen adottságokkal, képességekkel tudja megnövelni tehetségét?

– Fontos a tehetség persze, de sok játékost láttam az elmúlt években, aki a szorgalmával és hajtásával pótolta a tehetségbeli hiányosságait. Az ifiben és a serdülőben is sokszor megtörtént, hogy egy tizenhatodik játékos egyszer csak megelőzte az elsőt, mert ez az első azt hitte, hogy a tehetsége mellett már nem kell csinálnia semmit. De ami még ennél is fontosabb – legalábbis rövidke élettapasztalatom alapján –, az a folyamatos kiszámíthatóság. Tehát, hogy hosszú távon ugyanazon a magas színvonalon tudjak produkálni. Hogy komolyan számíthassanak rám. Ez talán fontosabb még a tehetségnél is.

Különben hiába mondják sokan, hogy túlfizetettek a magyar focisták, meg hogy túlsztárolják őket, én azt mondom, hogy nincs elég önbizalmuk. Én is nagyon sokszor elhatározok valamit meccs közben, és az utolsó másodpercben mégsem teszem meg, mert félek, mi van, ha nem sikerül. Sokkal több gólt rúghattam volna az elmúlt időben, ha önbizalommal telve és úgy játszom, azzal az érzéssel, hogy én vagyok a legjobb csatár. Ilyenkor szinte azt csinálok, amit akarok. Csak ritkán érzem így. Sokszor látok fantasztikus edzéseket, ahol olyan dolgokat csinálnak a játékosok, hogy öröm nézni. Utána jön a mérkőzés a közönséggel, és nem ismerek rá ugyanarra a focistára. Mintha futna a labda elől.

„Ami engem Magyarországon tart, az főként a gyülekezet meg a Fradi”

– El szoktad olvasni a rólad szóló cikkeket?

– Volt időszak, mikor nagy lelkesedéssel megvettem azokat az újságokat, amelyekben írtak rólam. Na, benne vagyok, nézem egyből, hú, mit írtak rólam, ha jót, már el is tettem. Persze legtöbbször jókat írtak. De már nem teszem el őket, sőt már meg sem veszem, rájöttem, hogy nem tesz jót nekem.

- Úgy érted, hogy elszálltál tőle?

– Biztos is. Volt egy idő, amikor olyanokat írtak, hogy én vagyok a Nyilasi, meg ez, meg az. És akkor többet gondoltam magamról, hogy most én vagyok a Nyilasi, és harmadnap én voltam a nemtudomkicsoda. Aztán a meccseken is, meg az edzésen is beszóltam mindenkinek, hogy miért oda, és miért nem amoda rúgod a labdát. Aztán rám szóltak: figyelj, öcsi, vegyél vissza egy kicsit.

– A csapattársaid szóltak rád?

– Igen.

– Igazuk volt?

– Persze, hogy igazuk volt. Most ennél a három gólnál nem estem bele ebbe a hibába, mert nem olvasom az újságot, hogy mit ír rólam, és nem nézem a tévét, hogy mit mond rólam. Próbálom ettől függetleníteni magam, és ez így sokkal könnyebb.

– Hogyan telik egy napod?

– Ha délelőtt van edzésem, fölkelek mondjuk fél nyolckor, kilenckor elindulok otthonról, fél tízre megyek a pályára. Edzés után ebéd, délután meg csendespihenő, ezt soha nem hagyom ki.

– Mi neked a csendespihenő?

– Hát az, hogy csendesen alszom egy jó nagyot. Szeretek aludni meg pihenni. Ha van délután is edzés, akkor edzek még egyet.

– Ha nincs?

– Akkor otthon maradok, legfeljebb később elmegyek enni egy jót, legtöbbször egy plázába.

– A meccsek után mit szoktál csinálni? A csapat, gondolom, elmegy valahova, pláne, ha győztök.

– Igen, van, hogy együtt elmennek valahova, de én nem megyek.

– Nem furcsállják, hogy nem mész velük, nem okoz ez feszültséget a kapcsolatotokban?

– Nem. Ők ezt tiszteletben tartják. Elfogadtak ilyennek, amilyen vagyok.

– A háromgólos meccsed után is hazamentél? Semmi bulizás, semmi levezetés, semmi örömködés?

– Szóltak, hogy el kéne menni, hogy megünnepeljük. Mondtam nekik, hogy otthon az ágyban ünnepelek egy nagyot, és alszom rá egy még nagyobbat. Úgyhogy jó, hálás szívvel hazamentem, aztán kész. Általában úgy van, hogy a meccsek után nem tudok aludni. Hazamegyek, le akarok feküdni, és elkezd járni az agyam: ha most ezt úgy csináltam volna, ez lehetett volna; ha meg így, akkor akár gól is. A végén eljutok oda, hogy kikelek az ágyból, mert minden álom kimegy a szememből. Elkezdek olvasgatni, aztán megint úgy érzem, hogy na, most már biztos el fogok tudni aludni. Megint lefekszem, hánykolódom pár percig, és megint nem tudok aludni. Akkor ránézek az órára, és látom, hogy fél hat van, és mindjárt kelni kell, mert vasárnap van, és kezdődik a Vidám Vasárnap.

– Nem értek kellemetlenségek a gyülekezet miatt?

– Én eltitkolhattam volna, hogy milyen életet éltem. Kérdezték is sokan, miért mondtam el mindent magamról.

– Az újságírók kérdezték?

– Nem, a csapattársak. Mondták is eleinte, hogy lüke vagyok, hogy mindent kitálaltam, hogy ebből csak bajom származik, mert leírnak, hogy nem tudok futni, meg nincs levegőm. De az az igazság, hogy ebből nekem még semmi hátrányom nem származott. Nekem ezt bűn lenne eltitkolni, mert engem megmentett Isten, szó szerint. Sok levelet kapok, amiben azt írják, hogy láttak focizni, és meghallották a történetemet, és ők is annyi idősek, mint én, úgy éltek, mint én, és szeretnének megváltozni. Azt írják, ha nekem sikerült, akkor nekik is sikerülni fog, csak segítsek nekik. És én segítek. Ez nekem óriási öröm. Ma már másképp gondolkozom az életről is, és a futballról is, mint régebben. Elmondom neked, hogy ami engem jelenleg Magyarországon tart, az főként a gyülekezet, másrészt meg a Fradi. Meg persze a barátaim.

Edzésen Garami Józseffel és Lipcsei Péterrel

– Mitől teszed függővé, hogy aláírod-e a következő szerződést a Fradinál, vagy sem?

– Ez az, ami mostanában foglalkoztat. Mit lépjek? Nyár elején fog lejárni a szerződésem, de lassan döntenem kéne…

– Meddig gondolkozhatsz?

– December tizenötödikéig.

– Kik fognak segíteni a döntésben?

– Egy-két barátom és egy-két jogász ismerősöm, és persze a pásztorom. Az ő véleménye nem csak egy ember véleménye, úgy gondolom, ő valaki mást is képvisel. Ráadásul régi Fradi-szurkoló.

Németh Sándorral a Hit Gyülekezetében. „Úgy gondolom, ő valaki mást is képvisel. Ráadásul régi Fradi-szurkoló”

– Lehet, hogy mégis külföldre mész?

– Még nem tudom. Vannak érvek mind a két oldalon. Azt, hogy Magyarországon valaki jól teljesít, külföldön fenntartással fogadják. Hiába rugdosok itt nem tudom, hány gólt, hiába számítok itt sztárnak, ha külföldre kimegyek, nulláról kell indulnom. Nehéz megtalálni azt a pillanatot, amikor egy játékosnak külföldre kell menni. Ez a pillanat valószínű minden játékosnál más. A múltkor az egyik meccs után azt éreztem, Isten ezen a meccsen kedvét lelte bennem, pedig nem is rúgtam gólt, csak simán játszottam. Most már azért vágyom a sikerre, hogy az emberek megkérdezzék, miért vagyok sikeres, és el tudjam mondani: azért, mert Isten velem van. Volt egy-két szurkoló, aki hallani sem akart a gyülekezetről, de mikor meghallotta, hogy én is oda járok, eljött és megtért. Nem nagyképűségből mondom, de sok tizenéves srácnak, akik most kezdik a futballt, én vagyok a példaképük. Felelősséget érzek irántuk. Ha most kimennék, elfelejtenének, ki tudja, lenne-e még nekik ilyen példaképük. Sokan rám akarnak hasonlítani, és olyan gólokat akarnak rúgni, mint én. Ha elmennék, lehet, hogy csalódnának bennem. Az is igaz viszont, hogy külföldön sokkal többet tudnék fejlődni, komolyabb, nagyobb csapatnál nagyobb sikereket tudnék elérni. Szeretnék úgy dönteni, hogy később se bánjam meg. Lehet, hogy ez fogja meghatározni a jövőmet is.