The show must go on

November 8., kedd, reggel 7:05. Öt perce nyitott a szavazóhelyiség, de máris hosszú a sor. Nem baj, az újonnan érkezők fegyelmezetten beállnak a sor végére. Ez Amerika. Egy kedves hölgy ötpercenként végigmegy a soron, és hangosan megköszöni a türelmünket. Felajánlja a segítségét, ha bárkinek bármilyen kérdése lenne, és azt is megmutatja, merre van a legközelebbi mellékhelyiség. Ez is Amerika. Valaki a sorban megjegyezi, hogy most többen vagyunk, mint amikor Obamára jött szavazni, majd félhangos fejtegetésbe kezd arról, hogy most miről fogunk dönteni (Kaliforniában például az elnökön kívül még tizenhat különböző dologról). Elég idegesítő, de senki sem szól rá. Amerika még mindig egy szabad ország, ahol mindenki elmondhatja a véleményét. A lényeg úgyis az, hogy itt vagyunk, és úgy érezzük, a döntés még mindig a mi kezünkben van. Lehet, hogy egyre több olyan dolog van, ami aggodalomra ad okot, de a demokráciába vetett hitet, úgy tűnik, nem lehet megtörni. Ez még mindig Amerika. Egy órámba telik, mire az urnához jutok, úgyhogy egész nap rohannom kell, hogy „utolérjem” magam. Csak este nyolc felé, a du­gó­ban ülve van időm arra, hogy bekap­csoljam a rádiót. A liberálisnak számító National Public Radiót hallgatom, és megdöbbenve tapasztalom, hogy pánikhangulat uralkodik. A keleti parton mindjárt zárnak a szavazóhelyiségek, és Trump vezet. A műsorvezetők tanácstalanok, de azért abban megegyeznek, hogy megint az evangéliumi keresztények a ludasok. Végül valakinek eszébe jut, hogy felhívja Tony Perkinst, az egyik legnagyobb evangéliumi politikai szervezet, a Family Research Council ve­ze­tőjét. A műsorvezető egyenesen nekiszegezi a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy az evangéliumi keresztények egy olyan emberre szavaznak, aki egész személyiségében és főleg nyilatkozataiban megtagadja a keresztény értékrendet? Perkins higgadtan válaszol: „Ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdés, de én két szóval meg tudom válaszolni: Hillary Clinton.”

Megdöbbentő győzelem

Másnapra kiderül, hogy az egész kongresszus (a Szenátus és a Képviselőház is) republikánus kézbe került. Trumpnak olyan államokban is sikerült nyernie, ahol évtizedek óta többségében a demokratákra szavaztak. Ilyen volt Pennsylvania, ahol 1992 óta csak demokraták nyertek, vagy Wisconsin, ahol utoljára Ronald Reagan tudott republikánus színekben nyerni. Michiganben, ahol négy éve a helyi születésű Mitt Romney csak a szavazatok 47 százalékát tudta megszerezni (Obamáé volt 51,5), Trump elnyerte a szavazatok 53,6 százalékát. Hogyan sikerült ezt elérnie?

Vagy, a másik oldalról megközelítve: hogyan tudott Hillary Clinton elveszíteni egy olyan választást, amelyet minden előzetes elemzés szerint simán kellett volna nyernie? A legfontosabb okok között lehet felsorolni azt, hogy tizen­egy nappal a választások előtt az FBI igazgatója (James Comey, egy regisztrált republikánus szavazó) bejelentette, hogy újrain­dítják a nyomozást azzal kapcsolatban, hogy Clinton a személyes e-mail­-fiókján keresztül küldött titkos információkat tartalmazó üzeneteket még külügyminisztersége idején. Vagy azt a taktikai hibát, hogy egyáltalán nem vagy alig kampányolt azokban az államokban, ahol biztos befutónak gondolta magát (és majd mindet el is veszítette). A keresztény (mind a protestáns, mind a katolikus) szavazatok elvesztésében óriási szerepe volt annak, hogy az utolsó tévés választási vitában azt az álláspontot védte vehemensen Trump ellenében, hogy a terhességmegszakítást ki kell terjeszteni akár a terhesség huszadik hetéig is, és ezzel sokakat megdöbbentett, még a saját pártján belül is. Az is visszafelé sült el, hogy a kampány előrehaladtával üzenete egyre inkább csak abból állt, hogy Trump nem alkalmas arra, hogy elnök legyen. Érvei: (1) Trump soha nem töltött be állami tisztséget – ezzel gyakorlatilag megerősítette ellenfelét, aki azzal kampányolt, hogy nem tagja a korrupt politikai elitnek; (2) nem szabad rábízni az atom­tölteteket – pedig az atomhá­ború veszélye egy nagyon régen lejárt lemez; (3) Trumpnak nin­csenek igazi ötletei – Trump rengeteg, sokszor egymásnak ellentmondó és vad ötlettel állt elő az elmúlt másfél évben; (4) és természetesen Trump vérmérséklete, beszéd­stílusa és a nőkkel való bánásmódja sem maradt ki soha – arra, hogy ez manapság mennyire (nem) számít, később még visszatérek. Pár nappal a választások után az is felmerült, hogy a Facebook a felelős, mivel nem cenzúrázzák a feltöltött híreket (mint ahogy a Google), ezért rengeteg hamis hírt osztottak meg, ami (valamilyen meg nem nevezett oknál fogva) kizárólag Clintonnak ártott (az elmélet egyik alkotója maga Obama elnök). Pedig lehet, hogy csak annak van igaza, aki egyszer azt mondta, hogy Donald Trump a legjobb előadó­művész, aki nem énekel, és nem játszik semmilyen hangszeren. A titka, hogy briliáns tisztasággal kommunikál. Az ő fő üzenete az volt, hogy az ország túl gyorsan változik, és a washingtoni politikai elit nem érti az embereket. És ez mindenkinek le is jött.

Érdekes statisztikák

Talán a legérdekesebb adat az, hogy a választásokat valójában 107 ezer szavazat döntötte el, amelyeket Michiganben, Wisconsinban és Penn­sylvaniában adtak le. Egyébként körülbelül 120 millió állampolgár adta le a voksát a valamivel több mint 200 millió regisztrált szavazóból. Néhány további adat: azok közül a fehér férfiak közül, akik nem végeztek főiskolát Trumpra 72, Clintonra 23 százalék szavazott. Ha az összes férfit vesszük, akkor Trump 53, Clinton 41 százalékot kapott. Nők közül többen szavaz­tak Clintonra (54 százalék), mint Trumpra (42 százalék). A fehér szavazók többsége Trumpot választotta (58 százalék, Clinton 37 százalék). Az afroamerikaiak hatalmas többséggel támogatták Clintont (88 százalék, Trump 8 száza­lékával szemben). A spanyol háttérrel rendelkezők 65 százaléka szavazott Clintonra, míg Trump csak 29 százalékot kapott – bár azt is meg kell jegyezni, hogy Trump több „fekete” és „spanyol” szavazatot kapott, mint a republikánus jelöltek az elmúlt két választáson. Az ázsiai amerikaiak is Clintont részesítették előnyben 56 százalékkal, míg Trump a szavazataik 37 százalékát kapta. Viszont Trumpnak sikerült megszereznie a pártot nem választó szavazók többségét (48 százalék, Clinton 42 százalékával szemben). Ha a vallási hovatartozás szerint vizsgáljuk a szavazatokat, akkor azt látjuk, hogy míg például a katolikusok 52 százaléka támogatta Trumpot, csak 45 százalék Clintont. A magukat protestánsnak vallók között még nagyobb volt a különbség: 58 százalék Trump, Clinton 39 százalékával szemben. A zsidó szavazatok nagy többségét Clinton kapta meg (62 százalék). Az nem annyira meglepő, hogy a nem vallásosak 68 százaléka támogatta Clintont, és csak 26 szá­zalék szavazott Trumpra. De az is meglepetést okozott, hogy az evangéliumi keresztények 81 szá­zaléka szavazott Trumpra.

Megosztottság az evangéliumi keresztények között

Talán azzal kezdem, hogy míg Trump nagy hangsúlyt fektetett az evangéliumi keresztényekkel való kommunikációra az elmúlt hónapokban, addig Clinton (a 2008-as és 2012-es Obama-kampánnyal ellentétben) gyakorlatilag semmit.

Persze az evangéliumi szavazatok mindig is fontosak voltak a Republikánus Párt számára. Ezen a választáson az volt az „újdonság”, hogy most egy olyan személyre kellett leadni a szavazatot, akit még a legnagyobb jóindulattal sem lehet kereszténynek nevezni (legalábbis evangéliumi mércével mérve nem). Andy Crouch, a legbefolyásosabb evangéliumi sajtóorgánum, a Christianity Today főszerkesztője úgy jellemezte Trumpot nem sokkal a választások előtt, mint akinek az élete a Kolosse levél 3:5 alapján jellemezhető a legjobban: parázna, tisztátalan, buja, gonosz dolgokat kívánó, fösvény és több szempontból is bálványimádó ember. Cikkében mindegyik jelzőt illusztrálja is Trump életéből vett – köztudott – példákkal. Nem véletlen tehát, hogy az evangéliumi vezetőket mélyen megosztotta a republikánus elnökjelölt személye, s ennek mindkét oldal folyamatosan hangot is adott. A Trump-ellenesek nemcsak a múltjában felmerülő hiányosságokra, de azokra a sokszor gyűlölködő kijelentéseire is felhívták a figyelmet, amelyek – legalábbis szerintük – minden jóérzésű keresztényt el kellene tántorítsanak attól, hogy Trumpra adják le a voksukat. Sokak számára az volt a végső döfés, amikor Trump nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy neki ugyan semmiből nem kell megtérnie… A Trump-pártiak minderre azzal feleltek, hogy most nem egy ember erkölcsi értékei mellett kell letenni a voksot, hanem Amerikát kell megmenteni a liberális mételytől. Legtöbbször azt a konkrétumot emlegették, hogy a következő elnök nagy valószínűséggel több legfelsőbb bírát is jelölni fog (erre a témára később még visszatérek). A megosztottság az evangéliumi táboron belül fokozódni látszik november 8-a óta. De úgy tűnik, az „egyszerű” híveket nem tántorította el a vezetők vitája.

Egy beszédes című írás – Így néz ki, amikor eladod a lelked egy tál Trumpért – azt taglalja, hogy ez a választás hogyan befolyásolta a keresztény szavazók morálját: míg 2011-ben a magukat keresztényeknek vallók 30 százaléka gondolta azt, hogy egy politikus etikátlan magánélete nem befolyásolja hétköznapi és hivatalbeli cselekedeteit, addig 2016-ra ez a szám 71 százalékra emelkedett.

Ez a felfogás példa nélküli az amerikai kereszténység újkori történelmében (miközben Európában teljesen meg­szokott – a szerk.).

Mark Labberton, Richard Mouw, a Fuller Szeminárium jelenlegi és előző igazgatója

A Trump-ellenes cikk szerzőjének konklúziója pedig az, hogy „ma a fehér, evangéliumi protestánsok a legkevésbé erkölcsösek a szavazók között”, mintha egy újfajta ideológiai identitás kezdene kialakulni, amit már nem a hitbeli meggyőződés, hanem a politikai hovatartozás alakít. Ugyanakkor tény, hogy november 8-án az evangéliumi keresztények ez alapján döntöttek. „Ahelyett, hogy az értékeink alakítanák a politikánkat, a politikai körülményeink alakítják át az értékrendünket” – bánkódik a szerző. A Trump-ellenes evangéliumiak közötti hangok szerint még az is kérdésessé vált, hogy ezek után érdemes-e tovább használni az „evangéliumi” jelzőt.

Ebben a közegben vélte úgy a Fuller Szeminárium jelenlegi és előző igazgatója, hogy közös nyilatkozatot adjanak ki november 14-én. Erről a teológiai szemináriumról nemcsak azt kell tudni, hogy Észak-Amerika legnagyobb protestáns hitoktató létesítménye négyezer tanulóval, akik kilencven országból és száztíz felekezetből jöttek, hanem azt is, hogy hagyományosan az evangéliumi kereszténység egyik bölcsőjének és zászlóvivőjének is tartják. Mark Labberton és Richard Mouw úgy érzi, hogy az „evangéliumi keresztény” kifejezés nem szabad, hogy politikai, pártbeli, faji, nemi vagy akár szexuális orientáltságról szóljon, és ilyen tényezők által legyen meghatározva. Szerintük ennek a kifejezésnek a jó hírről (lásd: „evangélium”) kell szólnia, és arról, hogy Isten megváltó szeretete megjelent Jézus Krisztusban. Ezen túlmenően magában kell foglalnia a Biblia kivételes és teljhatalmú tekintélyéhez való elkötelezettséget is, amely abban a személyes és csoportos misszióban nyilvánul meg, amelyre Isten elhívott minket. „Mint a Fuller Teológia Szeminárium jelenlegi és tiszteletbeli elnökei gyászolunk, és egyben vissza is utasítjuk azokat a szégyenteljes és gyűlölködő szavakat és tetteket, amelyeket néhány evangéliumi keresztény szórt főleg színes bőrűekre, bevándorlókra, nőkre, muzulmánokra és LGBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális) személyekre Amerikában”, írják, majd hozzáteszik: „fenntartjuk az emberi méltóság fontosságát arra alapozva, hogy minden ember Isten képére lett teremtve”. Azt is kijelentik, hogy mivel a szeminárium nem akar engedni az evangélium felé való elkötelezettségéből, ezért továbbra is használni fogja az „evangéliumi” jelzőt.

Ez a nyilatkozat is az egyik oldal reakciója arra a tanácstalanságra, amely most sok hívőben uralkodik. A kampány és a választás kimene­tele – miközben meghozta a kon­zervatív oldal győzelmét –, ugyanakkor szinte lakmuszpapírként mutatja ki az amerikai kereszténység válságát. Egy nagy tekintélyű Újtestamentum-szakértő, Michael J. Gorman könyvében (Reading Revelation Responsibly) részletesen jellemzi az amerikai polgári vallásosságot („American Civil Religion”), mely szerint az Egyesült Államok egy bizonyos szempontból kiválasztott nemzet, amelynek különleges szerepe van az üdvtörténetben, a legfontosabb „vallási” értékek pedig az emberi szabadságjogok, amelyeket isteni ajándéknak tekintenek. A szekularizált kálvinizmus felfogása szerint a kemény munka, egyfajta nagy­lelkű­séggel ötvözve, szük­ség­szerűen egyre nagyobb szabadsághoz és bővelkedéshez vezet; azonban elő­fordulhat, hogy az ebben hívő ember nem egyedül Istenbe veti a bizodalmát, hanem abba a politikai rendszerbe is, amely Isten hatalmát hivatott reprezentálni a földön. Ez pedig a szerző szerint ahhoz vezet, hogy a hívő nemcsak Istent szolgálja, hanem a rendszert is, esetenként még akkor is, ha az kompromittálja a Krisztussal való kapcsolatot.

Michael J. Gorman

Egészében véve az egyház számára mindenképpen jó kimenetellel végződött a választás, hiszen miközben a konzervatív oldal áttörésével megállította az Obama–Clinton-féle ultraliberalizmus elő­renyomulását, egyúttal egészséges és termékeny belső vitához és önvizsgálathoz is vezetett az egyházon belül, ami remélhetőleg végül sokak­nál a gyökerekhez, vagyis a bibliai igazságokhoz való visszatérést fogja eredményezni.

Legfelsőbb Bíróság

Antonin Scalia

Most pedig röviden tekintsük át a Legfelsőbb Bírósággal kapcsolatban kialakult helyzetet, amely, mint említettem, döntő érvként esett latba az evangéliumi keresztények többsége számára a választáson. Tavaly az egyneműek házassága volt a tét, most arról kell a bíróságnak döntenie, hogy mi (vagy ki) dönt arról, hogy ki melyik vécét használja. Talán viccesen hangzik, de arról van szó, hogy vajon veleszületett biológiai jegyek vagy benső érzések döntik el valaki nemét? Mivel egy 1972-es törvény alapján olyan intézmények, amelyek állami juttatást kapnak, nem diszkriminálhatnak nemi hovatartozás alapján, ez egy nagyon fontos téma, ahol dollármilliók elosztásáról van szó. Nos, a legfelsőbb bíróság most éppen döntésképtelen, mivel négy-négy arányban oszlik meg a liberális, illetve konzervatív bírák aránya. A bíróság általában kilenctagú (bár ezt nem írja elő semmilyen törvény). Antonin Scalia februárban bekövetkezett halála óta az egyik hely üresen áll (ezt a posztot egy bíra halá­láig, illetve nyugdíjba vonulásáig tölti be), és a következő elnök, Donald Trump fogja kijelölni az utódot (egyébként Trump volt az egyetlen jelölt, aki nyilvánosságra hozott egy listát arról, hogy ha elnöknek választják, akkor kik az ő jelöltjei). Két másik bíró szintén túllépte a nyolcvanéves kort (az egyik liberális, a másik mérsékelten konzervatív), egy pedig hetvennyolc éves (Stephen Breyer, aki liberális). Trump megígérte szavazóinak, hogy olyan bírót fog jelölni, aki újratárgyaltatja a „Roe vs. Wade”-ügyet, amelynek kapcsán 1972-ben a bíróság hét a kettő ellenében úgy döntött, hogy a nő személyiségi jogainak része az is, hogy abortuszt hajtathasson végre magán. Trump azt is megígérte, hogy olyan jelöltet választ, aki támogatja a szabad fegyverviselést. Mindenki természetesnek veszi azt is, hogy az abortusz elvégzésének „ráerőltetése” vallásos intézményekre is (például keresztény jótékonysági kórházakra) előbb vagy utóbb vissza fog kerülni a bíróság elé. Ez a kérdés egyszer már elérte a legfelsőbb szintet, de akkor „visszadobták” alacsonyabb szintre azzal az indokkal, hogy jogilag nem volt meg-felelően előkészítve. Sokan ebben is az akkor éppen nyolc főből álló testület taktikázását látták, mégpedig azt, hogy nem akarnak addig dönteni, amíg ki nem egészül a testület egy kilencedik taggal.

A harmadik út?

A cikkemet egy sokak számára még Amerikában is szokatlan tényezőre való reflektálással fejezem be, mégpedig azzal, hogy igazából nem két, hanem négy (voltak államok, ahol ennél is több) elnökjelölt volt. Vannak, akik szerint Clinton asszony sorsát e „harmadik utas” szavazók pecsételték meg. Több elemző rámutatott, hogy ha nincs „harmadik-negye­dik” lehetőség, a választások kimenetele is merőben más lehetett volna. Ez különösen igaz azokra az államokra, ahol kicsi volt a különbség (mindenhol kisebb, mint ahányan másra szavaztak). Azokról van itt szó, akik vagy a Libertarian Párt színeiben induló Gary Johnsonra, vagy a Zöld Párt szí­neiben induló Jill Steinre szavaztak. Bár egyikük sem érte el az ötszázalékos küszöböt – ami azzal járt volna, hogy a következő elnökválasztáson az ő pártjuk is bekerül a választói testületbe (Electo­rial College), és országos kampányt folytathat (például részt vehet az elnökjelöltek nyilvános televíziós vitájában) –, mégis történelmi jelen­tő­sé­gű­nek számít, hogy Johnson körülbelül három százalékot ért el (2012-ben is történelmet írt, akkor közel egy százalékkal). Egyre többen szavaznak tehát arra, hogy ne csak két, de három, vagy esetleg négy párt is beszálljon a Capitol Hillért folytatott csatába.

Gary Johnson, a Libertarian és Jill Stein, a Zöld Párt elnökjelöltje

Az élet megy tovább, csak egy másik irányba

Bizonyos szemszögből a választási eredmény nagyon egy­szerűen is értelmezhető: a választás arról szólt, hogy abba az irányba menjenek-e a dolgok tovább, amerre az elmúlt nyolc év folyamán mentek? Bár úgy tűnhet, hogy a többség erre igennel szavazott, hiszen Hillary Clintoné lett az abszolút többség (ez az, amit „popular vote”-nak hívnak), ugyanakkor az elektori választási rendszer miatt a „csendes kisebbség” szava érvényesült, és ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy mind a szenátusban, mind az alsóházban republikánus többség alakult ki, akkor biztosnak lát­szik, hogy a többség változást, azaz konzervatív fordulatot akart, vagy legalábbis le akarta lassítani azt a folyamatot, ami az Obama-kormány­zás alatt sokak számára szédítő iramot vett fel. Hiszen ez itt Amerika, az új lehetőségek, s így a folyamatos változás hazája. Vagy, ahogy errefelé mondják: „The show must go on.” (A szerző Amerikában élő teológus)

Lehet szórakozásként füvezni

Az elnökválasztás napján Kalifornia és Massac husetts állam bejelentette, hogy engedélyezi a gyógyászati használaton túl a szórakozásból történő marihuánafogyasztást. Ez az ötödik és hatodik olyan állam, ahol a fű fogyasztása 21 éves kortól kedvtelési célból legális. Kalifornia volt az első állam, amely 1997-ben gyógyászati célból engedélyezte a kannabiszfogyasztást. A drogliberalizáció az Egyesült Államokban rendkívül előrehaladott állapotban van. Csupán hét állam tiltja a drogfogyasztás minden formáját. Az amerikaiak 52 százaléka támogatja a könnyű drogok engedélyezését, és mindössze 45 százalék ellenzi. (Nagy Teodóra)