A holnap nagyon más lesz

Ez az írás a jövőről szól. Ezúttal nem a próféciák, hanem a természetes társadalmi és gazdasági tények alapján, a teljesség igénye nélkül, arról, hogy a jövőkutatók szerint a következő évtizedekben bolygónkra és az emberiségre milyen tényezők lesznek hatással, s ezek milyen lehetséges alternatívákat vetítenek előre.

Az eljövendő a maga titkaival, kifürkészhetetlenségével, veszélyeivel és izgalmaival mindig is foglalkoztatta és lenyűgözte az ember fantáziáját. A legrégebbi korok óta keresi és kutatja az ember a személyes és társadalmi sorsára vonatkozó támpontokat, bizonyosságokat, jelenbeli döntéseinek lehetséges következményeit. A jövendő a maga befoghatatlan horizontjaival mindig is titokként, rejtélyességével és sokszínűségével pedig fenyegető valóságként tornyosul az ember elé, aki a támpontokat hol a tudományos megismerésben, hol a természetfelettiben keresi.

Mégsem lesz világméretű demokrácia

A nemzetközi publikációkat tekintve úgy tűnik, a jövőkutatás napjainkban kisebbfajta válságot él át. Ennek kétségtelen oka a 2001. szeptember 11-ei események, illetve azoknak a világ állapotára gyakorolt következményei. A kilencvenes évek végére sikerült ugyanis a társadalomkutatóknak többé-kevésbé megérteniük és feldolgozniuk a kelet-európai rendszerváltásokat követően a világ egypólusúvá válásának újszerű élményét. A kilencvenes években napvilágot látott jövőstratégiák és előrejelzések mind-mind ezen az alapon alkották meg jövőképüket, amelyek középpontjában a demokratikus berendezkedés, a globális kapitalizmus és a gazdasági növekedés, valamint egyfajta szekuláris fogyasztói kultúra feltartóztathatatlan, kultúrákon átívelő elterjedése állt. A huszadik század végére úgy tűnt, hogy mindezeknek a világban nem maradt egyetlen lehetséges alternatívája sem.

Ez az önbizalomtól dagadó kultúroptimizmus kétségtelenül meghatározta a kilencvenes évek hangulatát, s alapvetően befolyásolta a jövőkutatók szemléletét is. Az egyes gyanús jelek dacára azonban érdemben senki nem számolt azzal, hogy a nyugati liberális demokráciákat egy, még a kommunizmust is meghaladó újabb veszély fenyegetheti. Az iszlám terrorizmusról korábban is rendelkezésre állt információ, ám annak igazi természetére és a világ roppant érzékeny berendezkedésére gyakorolt lehetséges hatásaira csak a New York-i és washingtoni merényletek után döbbent rá a nyugati közvélemény – tegyük hozzá, annak is inkább az észak-amerikai része. A terrortámadások, illetve az azok mögött álló, s hirtelen elemi erővel napvilágra törő kulturális, ideológiai és vallási ellentétek pedig egy teljesen új jövő képét rajzolták a horizontra, amely éles ellentétben állt a kilencvenes évek békés és bizakodó vízióival. A jövőkutatókat sokkolta az a tény, hogy alig tíz évvel a hidegháború lezárását követően, alig egy nap leforgása alatt olyan rendkívüli súlyú események történtek, amelyek miatt a jövőről való gondolkodás elméleti és ideológiai alapjait újra le kell rakni.

Nem könnyíti meg a jövőkutatók dolgát az sem, hogy a kérdés körül a nyugati civilizáció szinte a második világháború óta nem látott módon megosztott, amire jó példát jelentenek az amerikai elnökválasztási kampány körül kibontakozott viták és polémiák – nem csak Amerikában. Ezenkívül a merényletek közvetlen következményeként kialakult események – mint például az iraki háború – még tartanak, ezek jövőbeli kifutását és hatásait ma még szinte lehetetlen megjósolni.

Éppen ezért tekintettel a világ jelenlegi állapotára, nagyon nehéz ma átfogó jövőstratégiát megalkotni, különösen azért, mert ennek legérzékenyebb pillérei alig látszanak ki az aktuálpolitikai csatározásokból.

Választás: éhezés vagy járvány?

A jövőkutatók egyik kedvenc témája a demográfia. Ennek nagyon egyszerű és kézzelfogható oka az, hogy a népességszám alakulása plasztikusan ábrázolható, vagyis a múltbeli tendenciáknak a jövőre való kivetítésével könnyű és aránylag megbízható előrejelzéseket lehet adni a jövő tendenciáiról. Ezek alapján pedig úgy tűnik, hogy a jelenlegi és az utánunk jövő generációknak is bőven lesz feladata. Egyértelműen megállapítható ugyanis, hogy a föld népessége továbbra is erőteljesen növekedik. 2005 elejére a földön élő lakosság száma megközelíti a 6,5 milliárdot, s évente mintegy 77 millió fővel gyarapszik. Az ENSZ prognózisai szerint 2050-re az alacsonyabb termékenységi mutatókat alapul véve a föld lakossága megközelítheti a 8 milliárdot, míg a magas mutatókkal számolva 10,6 milliárd körül alakulhat.

Már az önmagában is gondot jelentene – nem csak élelmezési szempontból, bár az első számú kihívás kétségtelenül ez –, ha a jelenlegi lélekszám arányosan, ugyanabban az ütemben növekedne, ám az igazi probléma mégsem ez. A nehézségek ott jelentkeznek, hogy a különböző népek és kontinensek demográfiai sajátosságai nagyon eltérnek egymástól, a világ gazdagabb és békésebb részén a népességszám csökken, de legalábbis stagnál, míg máshol, elsősorban a fejlődő országokban nő. Demográfiai szempontból tehát a következő évtizedekben a világ kettős kihívással szembesül. A fejlődő országokban a nagy ütemű népességbővülés jelenti majd az egyik legnagyobb megoldandó problémát. Ma még elképzelni is nehéz, mihez kezd majd Etiópia az évszázad közepére várható 171 millió lakosával, vagy Nigéria a maga 258 milliójával, netalán Egyiptom a 127 millióval. Ezen országoknak hatalmas kihívást fog jelenti ennek a hatalmas embertömegnek az élelmezése, hogy az egyéb olyan feladatokról, mint az egészségügy, az oktatás vagy a munkahelyteremtés ne is beszéljünk. Különösen azért, mert az általában fejlődő országokként aposztrofált nemzetek lakossága, akik egyébként jelenleg a föld lakóinak öthatodát képviselik, a világ gazdagságának nem több, mint egyhatodát birtokolják. A jövőben ezen a kevesen kell majd többeknek osztozniuk.

Jövőkutatók azonban a fejlődő országokkal kapcsolatban felhívják a figyelmet egy olyan, a fentiek ellenében ható tendenciára is, amely a kilencvenes években is látszott ugyan, ám annak hatásait és jelentőségét a kutatók akkor még alábecsülték. Egyrészről a demográfiai katasztrófa által leginkább fenyegetett országoknak – mint például Kína, Mexikó vagy éppen Brazília – köszönhetően többek között éppen a jövőkutatók által a kilencvenes években prognosztizált drámai számoknak, hatalmas kampányba kezdtek a születésszámok leszorítása érdekében. S tették ezt nem csekély sikerrel. Olyannyira, hogy a fenti országokban például mindenhol sikerült az egy anyára jutó gyermekek számát három alá vinni, Kínában egyenesen a reprodukciós szint (2,1) alá.

A másik ilyen, már a kilencvenes években is ismert, ám napjainkra eszkalálódó jelenség az AIDS-járvány. Ma ugyanis Afrika egyes területein, különösen a déli és a keleti részeken a népességnövekedést a váratlanul óriási méreteket öltő, tomboló AIDS-vírus fékezi le drámaian. A fekete kontinens ezen részein a lakosság 20-50 százaléka számít HIV-fertőzöttnek. Ráadásul az AIDS olyan alattomos betegség, hogy a HIV-pozitív betegek igazából csak a jéghegy csúcsát jelentik. A nem látható, betegnek és fertőzöttnek még nem minősülő további hatalmas tömeg méretét és nagyságát nagyon nehéz megítélni. Egyes feltételezések szerint Afrikában már ma minden tizenkettedik felnőtt lakos vírushordozó. Még az is elképzelhető, hogy ha nem kerül sor a betegséggel szemben megfelelő válaszlépésekre, Afrika egyes területein nemhogy drámai demográfiai robbanás nem következik be, hanem akár egyes térségek konkrét elnéptelenedésével kell számolni. Egyik oldalon tehát az éhezés és a legalapvetőbb egzisztenciális problémák megoldása, míg a másikon a pusztító járványok megfékezése a cél. A fejlődő országok a következő években e két fundamentális kihívással kénytelenek szembesülni.

A nyugati nyugdíjasok

A világ fejlettebb részén demográfiai szempontból egy másik folyamat, a népességszám csökkenése, valamint a társadalmak általános öregedése okoz problémát. Az ENSZ adatai szerint a fejlett országok mindegyikét a népesség tartós elöregedése, a várható élettartam növekedése jellemzi. Az előrejelzések szerint 2050-re ötször több nyolcvan év feletti ember él majd a világon, ami alapvetően befolyásolja a gazdasági és társadalmi viszonyokat, és mindenhol komoly terheket ró az egészségügyre és a társadalombiztosításra. Azt látni viszont, hogy ezekre a változásokra sem Nyugat-Európában, sem Amerikában nincsenek felkészülve a szociális ellátórendszerek. Ráadásul Európa több jelentős állama, mint például Németország vagy Franciaország éppen ezeken a területeken küzd nagyon komoly strukturális válságokkal. Kiderült, hogy az évekkel-évtizedekkel korábban hozott jóléti intézkedések mára már finanszírozhatatlanok. Nagyon nagy kérdés, hogy a nyugati világ a következő évtizedekben milyen megoldást talál majd erre a demográfiai kihívásra.

Az egyik kézenfekvő megoldás a fejlődő országokból érkező erőteljesebb bevándorlás lenne, ám ez a tendencia – mint ez napjainkra minden kétséget kizáróan beigazolódott – nagyon kétélű dolog. Munkaerőpiaci szempontból javítja ugyan egy ország versenyképességét, ám vallási és kulturális szempontból szinte megoldhatatlan problémákat gerjeszt. Napjainkra kimondható, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek „varázsigéje”, a multikulturalizmus, amelyen a különböző, elsősorban iszlám országokból érkező vendégmunkásoknak és családtagjaiknak a nyugati társadalomba való integrálását értették, látványosan megbukott. Mára kiderült, hogy ezeknek az embereknek a beilleszkedése a demokratikus társadalmakba kudarcba fulladt, s ez olyan problémákat fog a jövőben gerjeszteni, amelyek ma még beláthatatlanok.

Tudjuk, különösen szeptember 11-e óta, hogy ezek a muszlim országokból érkező bevándorlók az iszlám fundamentalizmus melegágyai. Tudjuk, sőt az európai titkosszolgálatok is nagyon jól tudják, hogy radikális csoportjaik a terrorizmus beépített, időzített bombáit jelentik, amelyek bárhol bármikor felrobbanhatnak. Tudjuk, hogy ezek a csoportok az egyre intenzívebb Izrael- és Amerika-ellenesség, valamint antiszemitizmus gerjesztői, amelyek befolyásolják a helyi szélsőségeseket is. Ezenkívül, tekintettel a népességarányokra egyes országokban, a mindenkori politikai és választási küzdelmek célcsoportjai is egyben, hiszen szavazataik nélkül egyes európai országokban már ma sem lehet választást nyerni. A nemzetközi terrorizmus erősödése pedig kétségtelen jelzés az európai iszlám szélsőséges csoportoknak, akik ma már a politikai gyilkosságoktól sem riadnak viszsza. Az európai politikusok most kezdenek kétségbeesve feleszmélni, hogy vendégmunkásaikkal egyetemben olyan kulturális és ideológiai problémákat is a határokon belülre importáltak, amelyek hosszú távon akár a nyugat-európai demokráciák egész rendszerét erodálhatják.

Nagy kérdés ugyanis, hogy van-e, lesz-e elég kulturális és ideológiai ellenálló erő ezekben a mára már alapvetően pacifista európai országokban a szélsőségesek agresszív, militáns nyomulásával szemben. Sajnálatos módon a kilátások nem túl biztatóak. Tekintettel tehát a fenti tendenciákra, nem valószínű, hogy a demográfiai kihívásokra a nyugati országok helyes válasza a kapuk szélesre tárása lenne. Ezzel ellentétben inkább az valószínűsíthető, hogy a jövőben a nyugati országok bevándorlási politikája nagymértékben szigorodni fog – ennek konkrét jeleit már most látni –, s erősödni fog a nyugati világ elzárkózása a menekültek áradata elől. A demográfia kihívásaira pedig a válaszokat máshol keresik majd.

„Fejedelmeid kereskedők”

A másik, a jövőkutatás számára lényeges terület a világgazdaság és annak fejlődési, változási tendenciái. A jelen tanulmány keretében ennek két olyan szegmensét választottuk ki, amelyek a világ jövőjének alakulását alapjaiban befolyásolhatják, ám ilyen értelemben nagyon kevés nyilvánosságot kapnak. Az egyik a multinacionális nagyvállalatok, illetve ezeknek a globális kultúrára kifejtett hatása, míg a másik a pénzügyi rendszerek, illetve azoknak az átlagember számára szinte felfoghatatlan sérülékenysége.

A világgazdaság az utóbbi évtizedekben hihetetlen mértékben bővült. A tények önmagunkért beszélnek: a világ országainak nemzeti össztermelése nagyobb mértékben nőtt 1945 után, mint a második világháború előtti történelem egésze során, s mindez egyedül 1950 és 1980 között megnégyszereződött. Ennek a hihetetlen mértékű gazdasági fejlődésnek – különösen az elmúlt években – az egyik legfontosabb motorját egy olyan szerveződés jelenti, amelyet közkeletűen multinacionális vállalatoknak nevezünk. Jövőkutatással foglalkozó szakemberek felhívják a figyelmet arra, hogy a következő évtizedek gazdasági fejlődésének s ezzel együtt a világ sorsának alakulását alapjaiban fogja meghatározni a multinacionális vállalatok piaci és üzleti magatartása.

Egyértelműen látszik, hogy ezek a sajátos belső hierarchiával és értékrendszerekkel rendelkező cégek váltak a technológiai fejlődés legfőbb alkotóivá és irányítóivá. Megjelenésük és felemelkedésük összefügg a világgazdaság fejlődésével és globalizálódásával. Jelentőségük pedig a különböző kommunikációs technológiák elterjedése nyomán intenzívebbé váló globalizmussal csak növekszik, hiszen nemzeti gyökerektől elszakadt struktúrájuknak köszönhetően nagyon otthonosan mozognak a nemzetek feletti globális üzleti térben. Értékrendjüket elsősorban a menedzsment és a tulajdonosok által elvárt profitérdek határozza meg, aminek következtében – ahogyan arra a kutatók felhívják a figyelmet – a befolyásuk jóval meghaladja a felelősségérzetüket. Jellemző, hogy ma már szinte nincs egyetlen olyan kitűnő márkanévvel rendelkező multinacionális nagyvállalat sem, amelyet ne hoztak volna hírbe gyermekmunkával, katonai diktatúrákkal vagy terrorcsoportokkal való együttműködéssel, szexuális zaklatásokkal, netalán tiltott gyógyszerkísérletekkel.

Ezek a vállalatok tőkeerejüknek, speciális belső, rugalmas struktúráiknak köszönhetően a világ bármely pontján képesek megjelenni, s képesek az adott régióban jelentkező előnyöket birtokba venni, jelentkezzen az adóelőny, olcsó nyersanyagok vagy akár jól képzett, áron aluli munkaerő formájában. Ám ugyanilyen rugalmassággal képesek egyik napról a másikra termelésüket egy nagyobb előnyöket biztosító másik régióba is áttelepíteni.

Tekintettel erre a képességükre, a multinacionális vállalatoknak a világgazdaságban betöltött súlya egyre nő, s ezt a tendenciát már Magyarországon is nagyon világosan lehet látni. A magyar bruttó hazai össztermék (GDP) túlnyomó többségét ilyen cégek állítják elő, vagyis a magyar gazdaság függése a multik jelenlététől szinte riasztó méreteket ölt. Pontosan ezért fordulhatott elő az az abszurd helyzet, hogy az európai uniós csatlakozási tárgyalások során a magyar kormány képviselői azért lobbiztak, hogy az országunkban megtelepedett multinacionális nagyvállalatok részére Brüsszelben további adókedvezményeket csikarjanak ki. Tette mindezt a kormány annak a nyilvánvaló ténynek a tudtával, hogy az adókedvezmények a mindenkori magyar állam bevételeit csökkentik, s szűkebbre húzzák cselekvési lehetőségeit.

Mindez már jelzi azt a nagyon nyilvánvaló tendenciát, hogy ezek a nagyvállalatok és az általuk hordozott gazdasági hatalom kezdi egyre inkább szűkíteni a nemzeti kormányok mozgásterét – s nem csak a gazdaságpolitika területén. Ma már az olyan kis országok, mint Magyarország, amelyek minden idegszálukkal a nemzetközi gazdasághoz kötődnek, függő helyzetbe kerültek ezektől a nagyvállalatoktól és üzleti magatartásuktól. Szinte beláthatatlan politikai és szociális következményei lennének annak, ha ezen üzleti vállalkozásoknak akár egy része is úgy döntene, hogy rövid időn belül kivonul az országból. Ez is jelzi azt a globális méretekben jelentkező tendenciát, miszerint a nemzetállamok jelentősége, súlya és mozgástere csökken, míg a nemzetek feletti struktúrákkal rendelkező szervezetek – amelyeknek csupán egyike a multinacionális nagyvállalat – egyre nő.

Ezek a folyamatok a világ „internacionalizálódásának” növekedésével csak intenzívebbekké válnak, és előrevetítik egy olyan új világrend alapjait, ahol már nem az egyes nemzeti kormányok demokratikusan megválasztott vezetői hozzák meg a döntéseket, hanem olyan nemzetek feletti intézmények menedzserei, akik kormányzási felelősség nélkül saját szervezetük belső érdekei szerint döntenek egész régiók vagy országok sorsáról. Szinte a szemünk előtt elevenedik meg János apostolnak a Jelenések könyvében éppen az utolsó időkről, egészen pontosan a nagy Babilónról írott kijelentése, miszerint „a te kereskedőid voltak a földnek fejedelmei” (Jel 18:23).

Eszerint a történelem végén felépülő Babilón belső hatalmi struktúrái olyanok lesznek, hogy a döntéshozói és végrehajtói hatalom nem is annyira a politikai elit, a „fejedelmek” kezében, hanem sokkal inkább egy szűk gazdasági elit, a „kalmárok” kezében összpontosul, akik a föld egészén fejedelemként viselkednek, azaz emberek életéről és sorsáról, valamint a rendelkezésre álló javak elosztásáról fognak önkényesen dönteni. Megdöbbentő látni, hogy ennek az új világrendnek már nemcsak az alapjai vannak lerakva, hanem a falak felhúzása is gőzerővel folyik.

A gazdasági rendszer összeomlása fenyeget

A világgazdasággal szorosan összefüggő, s az életünket nagyon komolyan meghatározó másik tényező a világban működő pénzügyi rendszerek jövője. A világháborút követő gazdasági fellendülés, valamint a világkereskedelem bővülése a hatvanas-hetvenes években egyre inkább követelte a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának lazítását, hiszen kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a szigorú monetáris ellenőrzés a fejlődés gátjává vált. Az Egyesült Államok a hetvenes években kényszerült feladni az aranyalapot, majd ezt követte a tőzsdei ellenőrzések általános liberalizálása, először csak néhány, majd egyre több országban.

Ez a pénzügyi liberalizálás segítette ugyan a világkereskedelem bővülését, hiszen előmozdította a tőke szabadabb áramlását, ám rövidesen egyéb következményei is lettek. Az egyik legfontosabb az, hogy kötött árfolyam híján a pénz, a tőke elkezdett önálló életet élni, azaz elszakadt a termékekkel és szolgáltatásokkal folytatott kereskedelemtől. Globális méretűvé vált az a jelenség, hogy már nem pénzért, hanem pénzzel kezdtek egymással üzletelni a felek. Az egyre gyakoribbá és elterjedtebbé váló devizaügyletekre például nem azért volt szükség, hogy a külföldi beruházásokat finanszírozni lehessen, hanem azért, hogy a beruházók spekulációs tevékenységet folytassanak egy adott devizával vagy más pénzügyi eszközökkel.

Ezt a jelenséget gyorsította fel hihetetlen méretekben a globális kommunikáció forradalma, amely a számítógépeknek, a műholdaknak vagy éppen az internetnek köszönhetően mára már azt eredményezte, hogy a spekulációs célú tőkemozgás több százszor (!) nagyobb, mint a ténylegesen kicserélt javak értéke. A pénzügyi dereguláció ugyan előmozdította a világkereskedelem bővülését, ám az egész világgazdaság alól „kihúzta a sámlit”, azaz egy igazából kontroll nélküli, a szabadon lebegő árfolya-mokon álló globális pénzügyi piacot hozott létre.

Jövőkutatók felhívják a figyelmet arra, hogy ez a hatalmas, a közönséges halandó számára felfoghatatlan méretű pénzügyi rendszer kiszámíthatatlan, óriási kockázatokat rejt, hiszen annak fennmaradása nem mással, mint a rendszer hitelével függ össze. Azzal, hogy a piaci szereplők hogyan ítélik meg például az Egyesült Államok gazdaságának teljesítőképességét, a hihetetlen méretű amerikai államadósság finanszírozhatóságát vagy éppen a tokiói tőzsde stabilitását. A rendszer működésének lényege ugyanis – bármily meglepő – az, hogy hinni kell benne. Ha a hitelességen csorba esik, azaz az emberek elkezdenek kételkedni a fentiek stabilitásában, vagy esetleg előre nem látható, váratlan események, például háborúk vagy egyéb kataklizmák következnek be, ezek az aggodalmak könnyen egy hirtelen kitörő pánikban csúcsosodhatnak ki. Különösen akkor, ha belegondolunk abba, hogy a rendszerben naponta dollárbilliók fordulnak meg.

Bár a központi bankok és a pénzügyminisztériumok vészfékeket építettek be, hogy elkerüljék a pénzügyi „leolvadást”, ezeket azonban soha senki nem próbálta ki, s puszta létük is tükrözi a hatalmas, szabadon áramló tőkefolyam megfigyelőinek azt a félelmét, hogy az emberek egy szép napon megszűnnek hinni a rendszerben. A globális pénzügyi rendszer világméretű válsága, illetve esetleges összeomlása, amellyel sajnálatos módon számolni kell, ma még szinte elképzelhetetlen módon változtatná meg a világ berendezkedését. A következményekbe pedig szinte még belegondolni is rémisztő.

Ami viszont bizonyosnak tűnik, az az, hogy egy ilyen mélységű válság olyan központosított ellenőrzést valósítana meg a világ pénzügyi rendszerei felett, amelynek eredményeként egy nagy központi akarat tudta nélkül „senki se vehessen, se el ne adhasson semmit” (Jel 13:17).