Antiszemitizmus

Néhány éve egy izraeli egyetemi tanár ismerősöm meghívására töltöttem pár napot a Tel Aviv-i Egyetemen. A tavaszi napsütésben jólesett a szünetben üldögélni az egyetem csodálatos parkjában, amikor arra lettem figyelmes, hogy arab diákok egy csoportja jön arra, nevetgélve, beszélgetve. A fiatalok fekete pólót viseltek, amiken „Le az izraeli megszállással!” és „Szabad Palesztinát!” feliratok díszelegtek. Az izraeli hallgatók és oktatók közömbösen sétáltak el mellettük. Úgy látszik – gondoltam magamban –, ez itt megszokott jelenség. Nem sokkal később olvastam egy újságban, hogy a nevezett egyetem zsidó és arab professzorai együtt tüntettek azért, hogy az arab is legyen hivatalos oktatási nyelv az izraeli egyetemeken.

Az izraeli Dan Rabinowitz professzor világszerte elismert szakértője saját tudományának, a kulturális antropológiának, emellett a Tel Aviv-i Egyetem Környezeti tanulmányok tanszékének vezetője, számos publikáció szerzője, aki éveken át vendégoktató is volt vezető amerikai egyetemeken. A Nagy- Britanniában tanult Rabinowitz nemrégiben az Associated Press hírügynökségnek nyilatkozva annak a félelmének adott hangot, hogy fiatalabb kutatótársai és hallgatói már nem élvezhetik azokat a szakmai lehetőségeket, mint amiket ő, egyszerűen azért, mert izraeliek. Ahogyan az Izrael- ellenes globális bojkott egyre nagyobb erőre kap, a tengerentúlról érkező nyomás is nő az izraeli egyetemeken. Bár a bojkott deklarált célja szerint nem egyéneket, hanem intézményeket kíván ellehetetleníteni, de mivel az intézmények egyénekből állnak, így a végén rajtuk csattan az ostor. Az izraeli kutatókat semmibe veszik a nemzetközi konferenciákon, nem kapnak ajánlásokat, és a szakmai folyóiratok visszautasítják cikkeik közlését. „Mindezzel a probléma személyessé válik” — nyilatkozta Rabinowitz.

Dan Rabinowitz

Két konkrét eset talán jobban érzékelteti a valós helyzetet. 2015. november 3-án Moshe Halbertal, aki a Héber Egyetem Zsidó filozófia tanszékének professzora, amellett a New York-i Egyetem jogi fakultásán is dolgozik, mintegy száz hallgató előtt készült előadást tartani a Minnesotai Egyetemen. Körülbelül két tucat tüntető azonban hangoskodásával, bekiabálásával megakadályozta az előadás megkezdését. Miután a biztonságiak kivezették őket, a termen kívül kiabáltak Izrael-ellenes jelszavakat, úgyhogy az előadást lehetetlen volt megtartani. Az előadás címe egyébként A civilek védelme: az aszimmetrikus háború erkölcsi kihívásai volt, és pontosan arról szólt, hogy a terroristák a maguk céljaira gátlástalanul felhasználják a polgári lakosságot, és ezzel előnyre tesznek szert a professzionális hadseregekkel szemben, amelyeket rendszeresen a civil lakosság elleni atrocitásokkal vádolnak.

Moshe Halbertal, ami ayalon, Sari Nusseibeh. Mindegyikük egyetemi előadását tüntetők zavarták meg

2016. január 19-én a londoni King’s College és a London School of Economics által szervezett közös előadáson az izraeli Ami Ayalon (az Izraeli Demokrácia Intézet alapítója) és a palesztin Sari Nusseibeh professzor tartott közös előadást A nép hangja címen, az izraeli—palesztin kétállami megoldás támogatására. Az előadást itt is tüntetők zavarták meg, akik csapkodták a székeket, ütötték a berendezést, és vekker - órákat csörgettek. Fél óra elteltével a rendőrök vetettek véget az akciónak. Mindeközben a hivatalos bojkottfelhívásban (PACBI = Palestinian Campaign for the Academic and Cultural Boycott of Israel) ezt olvassuk: „A bojkottálók egyike sem akarja megszakítani a párbeszédet az izraeli akadémikus világgal. Mindig örülünk, ha beszélgethetünk, tárgyalhatunk, vitázhatunk az izraeli kollégákkal, és erre minden alkalmat megragadunk...”

Steven és Hilary rose biológusok kezdeményezték az európai bojkottot 2002-ben

Az akadémiai bojkott része a palesztinok által indított, szélesebb körű BDS-kampánynak (Boycott, Divestments, Sanctions, erről bővebben lásd keretes írásunkat), amely bojkottot, tőkekivonást és szankciókat követel Izrael ellen. A BDS ihletője a dél-afrikai apartheidellenes mozgalom volt, amely nem erőszakos módon döntötte meg az ottani rasszista rendszert. A palesztinok, akik emellett éppúgy használnak erőszakos, terrorista módszereket is, ezzel az eszközzel is saját független államuk megteremtését akarják kierőszakolni. Az izraeliek rendre hangsúlyozzák, hogy a kampány messze túllő a közvetlen célon: a Nyugati Part (Ciszjordánia) és Kelet-Jeruzsálem „felszabadításán”, és annak célja egész Izrael delegitimálása a nemzetközi közösségen belül. A BDS-mozgalom decentralizált szervezete és az egyetemes emberi jogokra hivatkozó, „politikailag korrekt” nyelvezete miatt nagy nehézségekbe ütközik leleplezésük és elszámoltatásuk.

Leonid ryzhik ellenkiáltványában óva intette az akadémikus világot a kirekesztés minden formájától

A BDS egyik honlapján azt írják a szervezők: „Az izraeli értelmiségiek és egyetemi oktatók vagy közvetlenül hozzájárulnak az izraeli megszálláshoz és apartheidhez, vagy hallgatásukkal fejezik ki egyetértésüket.” A valóság persze egészen másként fest: az egyetemek Izraelben is a liberalizmus bástyáinak számítanak. Nemrégiben 360 izraeli professzor nyílt levelet tett közzé a következő szöveggel: „Mi, számos izraeli egyetem fakultásainak kinevezett professzorai, kifejezzük nagyrabecsülésünket és támogatásunkat azoknak a diákoknak és meghívott előadóknak, akik visszautasítják, hogy katonai szolgálatot teljesítsenek a megszállt területeken. Az ilyesfajta katonai szolgálat túl gyakran jár együtt azzal, hogy olyan parancsokat kell teljesíteni, amelyeknek nincs helyük egy demokratikus társadalomban, amely az emberi élet szentségén alapszik…” (A felhíváshoz később még 1000 izraeli felsőoktatási szakember csatlakozott.)

Mindez persze nem zavarja a bojkott népszerűsítőit, akiket csak ritkán lehet zavarba ejteni a tényekkel. Ők arra hivatkoznak, hogy a haifai Technion (Műszaki Egyetem) szoros kapcsolatokat tart fenn az izraeli hadiiparral, és egyebek mellett részt vesz olyan technológiák kifejlesztésében, amelyek segítségével a gázai alagutakat felderítették és megsemmisítették. Érdekes a palesztin magyarázat is: „Ezekre az alagutakra azért volt szükség, hogy Gáza illegális ostromát a palesztinok megtörjék.” Természetesen ez az indoklás is hamis: Izrael nemhogy nem „ostromolja” Gázát, hanem a palesztinok tőlük kapják az áramot és a földgázt, ezzel szemben az Izrael felé ásott alagutakon keresztül muszlim fegyveres terroristák szivárogtak be izraeli lakott településekre. Egy ilyen alagúton keresztül hurcolták el Gilad Shalit tizedest, és tartották fogva öt éven keresztül (2006—2011). A Tel Aviv-i Egyetemmel szembeni érvük még érdekesebb: az egyetem épülete az „etnikai tisztogatásnak” áldozatul esett Sheikh Munis palesztin falu helyén épült fel. A palesztinok tömeges kitelepülésére 1948-ban került sor, amikor tízezrek hagyták el Izrael Állam területét. A Tel Aviv-i Egyetem egy olyan területen épült, amelyet az ENSZ 181. sz. határozatában 1947. november 29-én a brit mandátumterületen létrehozandó független Izrael Államnak ítélt.

Az akadémiai bojkott nagy nép - szerűségnek örvend az EU néhány tagállamában (Norvégia, Egyesült Királyság, Írország, Belgium, Olaszország). Az európai bojkott kezdetét Steven és Hilary Rose biológusoknak a The Guardian 2002. április 6-ai számában megjelent nyílt levele jelentette, amelyhez pár hét alatt 700 tudós, köztük 10 izraeli akadémikus is csatlakozott. (Ugyanebben a napilapban július folyamán Leonid Ryzhik, a University of Chicago matematikaprofesszora jelentetett meg egy ellenkiáltványt, amelyben óvta az akadémikus világot a kirekesztés minden formájától. Leveléhez ezren csatlakoztak.) A mód szereik is egészen elképesztőek: az Egyetemi Oktatók Szervezetének (Association of University Teachers) bizottsága például 2005. április 22-én úgy hozott határozatot a Haifai Egyetem és a Tel Aviv-i Bar Ilan Egyetem bojkottálására, hogy a pészach miatt a zsidó tagok nem voltak jelen az ülésen. Nagy-Britannia izraeli nagykövete sietett leszögezni: „Az utolsó alkalom, hogy egyetemeken zsidókat bojkottáltak, a ’30-as évek náci Német országában fordult elő.” (A bojkottot egy új elnökség végül 2008-ban felfüggesztette.) Az akadémiai BDS egyre több problémát okoz az Egyesült Államok és Izrael kapcsolatában. Különösen a 2008—2009-es gázai konfliktus kapcsán került elő újra a téma, amikor is megalakult az Amerikai Kampány Izrael Akadémiai és Kulturális Bojkottjáért (US Campaign for the Academic and Cultural Boycott of Israel = USACBI) nevű szervezet, amelynek elnöke Hamid Dabashi, a Columbia Egyetem Iranisztika tanszékének vezetője. 2013 óta az amerikai diákszervezetek is csatlakoztak a bojkotthoz. 2014 januárjában az Egyesült Államok Kongresszusának 134 tagja (69 demokrata és 65 republikánus) levelet írt az egyetemi bojkottszervezeteknek, amelyben „erkölcsileg elfogadhatatlan kettős mérce” alkalmazásával vádolták őket. Az ügynek — izraeli szempontból — nem tett jót olyan „tudós celebek” megnyilvánulása, mint a nemrégiben elhunyt Stephen Hawkingé, aki egy 2013-as izraeli konferenciameghívást mondott le a BDS-től érkező nyomás miatt. Hawking egyébként korábban többször is járt Izraelben, de mindig akkurátusan ügyelt arra, hogy azonos mértékben szerepeljen izraeli és palesztin fenntartású egyetemeken.

A világhírű amerikai zsidó reggaeénekest, Matisyahut 2015-ben a BDS nyomására kirekesztették egy fesztiválról

A BDS-aktivisták nemcsak az izraeli akadémiai élet, hanem általában a kultúra szereplői iránt is kérlelhetetlen gyűlölettel viseltetnek. Ezt is számos eset tel lehetne bizonyítani, de most csak egyet emelek ki. A világhírű zsidó reggae-énekest, Matisyahut 2015-ben meg - hívták a Rototom Sunsplash Festival nevű rendezvényre, amit a spanyolországi Valencia közelében rendeznek. Egy helyi BDS-csoport, a País Valencià, azonnal tiltakozott a meghívás ellen, és követelték a szervezőktől, hogy Matisyahuval írassanak alá egy memorandumot, amelyben elismeri „a palesztin nép jogát a saját államra”. A művész azonban elutasította a kérést, mondván: „A fesztivál szervezői felvették velem a kapcsolatot, mivel a BDS-mozgalom nyomást gyakorolt rájuk (…) Támogatom a békét és az együttérzést minden néppel. Zeném önmagáért beszél, és távol áll a politikától. A zenében megvan az erő, hogy túlszárnyaljon intellektualizmuson, ideológiákon és politikán. A zene tudja igazán egyesíteni a népeket. A fesztivál szervezői követelik: tegyem nyilvánvalóvá saját, személyes meg győződésemet. Ez egyértelműen nyomás gyakorlás abba az irányba, hogy egyet kell értenem a BDS politikai célkitűzéseivel.” A szervezők végül lemondták Matisyahu fellépését. Fontos tudnunk, hogy a fesztivál egyetlen más meghívott előadójától sem kértek hasonló állásfoglalást. Rá adásul Matisyahu nem is kötődik semmiféle izraeli intézményhez, sőt nem is izraeli, hanem amerikai állampolgár. Valószínűleg a fesztivál szervezői is belátták, hogy amit tettek, nem politikai lépés volt, hanem vegytiszta antiszemitizmus által vezérelt cselekedet. Éppen ezért hamarosan a következő nyílt levelet tették közzé: „A Rototom Sunsplash elutasítja az antiszemitizmust és a zsidó közösséggel szembeni megkülönböztetés minden formáját. A Rototom Sunsplash elismeri, hogy hibát követett el, aminek oka a bojkott, valamint a nyomásgyakorlás, kényszerítés és fenyegetőzés volt a BDS País Valencià részéről. Sajnos későn vettük észre, hogy ezzel a fesztivál normális működését veszélyeztetjük. Mindezek megakadályozták szervezetünket abban, hogy józanul átgondoljuk, hogyan is kezelhetnénk normális módon a kialakult helyzetet.”

A BDS-mozgalom

Egyetlen olyan ország van a Földön, amellyel szemben nemzetközi szintű delegitimációs mozgalom működik. Tizenkét éve zajlik már Izraelnek – és a benne élő zsidóságnak – ez az újfajta démonizálása a Boycott, Divestments, Sanctions (BDS – bojkottálás, tőkekivonás, szankciók alkalmazása) mozgalom keretében. A szervezet akadémiai, gazdasági és kulturális szintű háborút folytat a zsidósággal szemben. 2002-ben, a második intifáda idején a palesztinok egy nemzetközi szintű „szolidaritási mozgalom” kiépítésébe kezdtek. A „szolidaritás” alatt természetesen az Izraellel szembeni egyoldalú nyomásgyakorlást értették, a palesztinok szenvedéseinek Izraelre hárítását, az izraeli hadsereg démonizálását, és így tovább. 2004-ben alakult meg a Palesztin Kampány Izrael Akadémiai és Kulturális Bojkottjáért (Palestinian Campaign for the Academic and Cultural Boycott of Israel, PACBI). Ennek fő ideológusa Omar Barghouti volt, aki 2011-ben a BDS-mozgalmat védő könyvet is megjelentetett. Hivatalosan 2005. július 9-én alakult meg a BDS-mozgalom több mint 170 palesztin NGO (civil szervezet) részvételével. A kezdeményezés gazdasági bojkottot hirdetett meg Izraellel szemben: ide tartozik az izraeli termékek bojkottja, illetve a parlamentekre, a nemzetközi szervezetekre és a cégekre való nyomásgyakorlás, amivel azt szeretnék elérni, hogy az illető országok ne üzleteljenek a zsidó állammal. Az akadémiai bojkott keretében az izraeli egyetemekkel, professzorokkal és tudósokkal szembeni fellépést sürgették. A kulturális bojkottjuk az izraeli művészek, zenészek és színészek ellen zajlott és zajlik.

Mik az alapvető problémák a BDS-mozgalommal?
A mozgalom az izraeli–palesztin konfliktus egyik felét egyoldalúan démonizálja, ellenségnek mutatja be, delegitimálja. A BDS-aktivisták a másik felet ugyanakkor kritikátlanul idealizálják, az ártatlan áldozat szerepében láttatják. Ez egy egyoldalú, tényeket elhallgató, hamis értelmezése a valóságnak, amely nem a megbékélést, hanem az ellenségeskedést erősíti. Figyelmen kívül hagyja például a palesztin terrorizmust, az iskolákban zajló gyűlöletkeltést és történelemhamisítást, a rendszerszintű korrupciót, a fegyvercsempészetet, a béke és a feltételek nélküli tárgyalások iránti elkötelezettség hiányát – és így tovább. A BDS-mozgalom valódi célja nem az izraeli kormánypolitika megváltoztatása, hanem Izraelnek mint zsidó államnak a felszámolása. Ezt bizonyítja, hogy a mozgalom semmilyen pozitív tervet nem készít a konfliktus megszüntetésére, tevékenységének lényege csupán Izrael minél teljesebb körű elítélése. További céljuk az, hogy minden palesztin visszatérhessen az 1967 előtti határok mentén meghatározott Izrael egész területére – nem csupán a jelenleg palesztin felügyelet alatt levő Gáza és Ciszjordánia területeire. A BDS-aktivisták rendszerint hangsúlyozzák, hogy szeretnék, ha „erőszakmentes” módon érne véget az izraeli–palesztin konfliktus. Ez azonban lehetetlen, ha a palesztin fél célja Izraelnek mint zsidó államnak a felszámolása. A mozgalom „antinormalizációs” kampányt folytat, amelynek célja: véget vetni minden olyan kezdeményezésnek, amely az izraeliek és palesztinok közötti kölcsönös empátiát és megértést hivatott előmozdítani. Ez megakadályozza a békés rendezéshez nélkülözhetetlen nyílt és őszinte kommunikációt, interakciókat, tárgyalásokat. A BDS-mozgalom azt állítja, hogy intézmények és nem egyének ellen folytatja a tevékenységét. A szervezet hivatalos, bojkottra való felhívása ezt cáfolja – részletesen kifejtik, hogyan kell egyéneket is megcélozni. A mozgalom semmilyen kézzelfogható segítséget nem nyújt a palesztinoknak. A célja a nyugati – amerikai és európai – emberek szembefordítása Izraellel. Az általa szajkózott gyűlölködés nem a békét mozdítja elő, hanem háborúra uszít. A BDS-aktivisták Izraelt rendszerint „apartheid államnak” nevezik, és a 20. századi Dél-Afrikához hasonlítják, ahol a fehérek elnyomták a feketéket. Dél-Afrikában a szegregáció törvényben is rögzítve volt – Izraelben ugyanakkor a zsidókra és a nem zsidó izraeli polgárokra ugyanazok a törvények vonatkoznak. Izraelben az emberek nincsenek hivatalosan megkülönböztetve a fajuk, a vallásuk vagy a nemük alapján. A dél-afrikai analógia azért sem állja meg a helyét, mert Gázát és Ciszjordániát a palesztinok által szabadon megválasztott Palesztin Hatóság és a Hamasz vezetői kormányozzák, nem az izraeli kormány. (Pátkai Mihály)