Az acélpápát megedzik

Dogmatikus hitvédő, népidegen teoretikus, elvont ideológus – hangzott a tavalyi pápaválasztó konklávé döntésével elégedetlenkedők megelőlegezett ítélete XVI. Benedekről. II. János Pál művének hiteles folytatója, mértékadó, hagyományőrző teológus – szólt a támogatók hangja. Vajon eddig kiket igazolt a bajor pápa másfél éves egyházfősége?

Egyeseket, akikben még eleven volt II. János Pál „sztár-pápa” emléke, az aggasztott a leginkább, hogy az első év után meglehetősen sótlannak ígérkezett a jelen pápaság. Közéjük tartozik Michael McGough amerikai újságíró, aki a Los Angeles Times egy tavalyi számában a pápavicceket szemlézte és értékelte. McGough összegzése szerint az elmúlt évtizedekhez képest szánalmasan gyenge pápaviccek születnek, a silány felhozatalnak pedig szerinte minden lelkiismeretes katolikust el kellene szomorítania, hiszen – idézi a katolikus hitre tért Gilbert Chesterton irodalmárt – „a jó vallás próbája, hogy lehet-e rajta tréfálkozni”.

Szintén jelzésértékű, hogy az amerikai újságíró melyik pápaviccet találta a legjobbnak: három nagy német teológus, Karl Rahner, Hans Küng és Joseph Ratzinger ugyanazon a napon hal meg, és járul Szent Péter elé, hogy megtudja további sorsát. Szent Péter Rahnerre mutat: „Karl, mars az irodámba!” Négy óra múlva nyílik az ajtó, s kitámolyog a teológus. „Hű, ez rettentő kemény volt – dadogja. – Hogyan tévedhettem ekkorát?!” – majd sóhajtozva átbotorkál a menny kapuján, Isten kegyelmének bizonyságául. Küng következik. Nyolc óra múlva nyílik az irodaajtó, Küng az összeomlás határán kibotorkál, és hasonlóképpen motyog: „Hogyan tévedhettem ekkorát?!” – miközben szintén átbotorkál a mennybe, Isten kegyelmének további bizonyságául. Végül Ratzinger kerül sorra. Tizenkét óra múlva nyílik az ajtó, s kitámolyog Szent Péter. „Istenem – sóhajtja –, hogyan tévedhettem ekkorát?!”

A vicc még a Hittani Kongregációt elnöklő Ratzinger bíboros idejéből maradt ránk, aki e hivatal élén vívta ki az efféle csipkelődéseket, valamint német nyelvterületen a „páncélos bíboros”, a brit és amerikai sajtóban pedig az „Isten rottweilere”, illetve a „vatikáni Darth Vader” jelzőket. A doktrinális tisztaság felett strázsáló intézmény az elmúlt évszázadban két cégérátfestésen ment át: az inkriminált Római és Egyetemes Inkvizíció címet 1908-ban cserélték le a szemérmes „Szent Hivatal” körülírásra, majd mai nevét 1965-ben kapta meg. A fazonigazítások ellenére az intézmény ugyanaz maradt (hivatalos honlapja a római kúria legrégibb kongregációjaként mutatja be); élén a bajor bíboros 1981-től tavalyi pápává választásáig volt a főinkvizítorok utódja.

Reformerből „Darth Vader”

Pedig Ratzinger nem volt mindig „vasöklű konzervatív”: fiatalon, a freisingi, bonni, majd münsteri dogmatikai és teológiai tanszékek tanáraként, illetve vezetőjeként liberális teológusnak számított, s még a később általa átvett Hittani Kongregációt is kritizálta. Joseph Frings kölni érseknek – akivel szoros barátságot kötött – ekkoriban egy genovai konferenciára Ratzinger írt előadásszöveget. A zsinat és a modern szellemi világ című munka olyan forradalmira sikeredett, hogy Frings a felolvasás után egy ideig még a bíborosi birétum elvesztésétől is tartott. Miután azonban XXIII. János később melegen gratulált az előadáshoz, az érsek felkérte a fiatal professzort, hogy legyen teológiai tanácsadója a II. vatikáni zsinaton, valamint a német püspököket is vezesse be az egyház belső megújítását célul kitűző szinódus tematikájába.

Ratzinger saját bevallása szerint az 1968-as diáklázadások következtében lépett a konzervativizmus útjára, hogy megvédelmezze a hitet az elvilágiasodással szemben. Tény, hogy az egyházi hierarchiában fölemelkedve mindinkább eltávolodott a reformtábortól, s különösképpen attól a gondolattól, hogy a zsinat által életre hívott élénk vitaszellem és újító kedv beépüljön a római katolicizmus praxisába. München érseke 1977-ben már az „új” Ratzinger lett, akit még abban az évben bíborossá neveztek ki, s innen lépett 1981-ben a világegyház teológiai kérdéseiben illetékes Hittani Kongregáció élére.

A sokat emlegetett mondás szerint ő volt az egyetlen személy, aki még a pápánál is katolikusabb; főideológusi kinevezése után pedig egyre inkább meghatározta a katolikus egyház arculatát. Zárt gondolatrendszere azonban nem mindenki tetszését nyerte el, a fentebb már említett Hans Küng liberális teológus például Ratzinger 2000-ben megjelent, Dominus Jesus című tanulmányát „középkori maradiságok és grandomán eszmék összefüggéstelen zagyvaságának” nevezte. A nyilatkozat ugyanis az összes nem katolikus keresztény felekezetet megsértette, és megkérdőjelezte a Vatikán ökumenikus törekvéseinek őszinteségét. „Krisztusnak csupán egyetlen egyháza létezhet, s ez a katolikus egyházban áll fenn. (…) Azok az egyházi közösségek, amelyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében”, s ezek a keresztség révén csak „tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal” – szögezte le az állásfoglalás, amely egy csapásra lehetetlenné tette például a katolikusok és evangélikusok már beharangozott történelmi kibékülését. Nem is véletlen, hogy megválasztásakor sokan feltették a kérdést: hogyan lehetne a Hittani Kongregáció prefektusából pontifex, vagyis „hídépítő”? „Nehezen képzelhető el – írta a magyar származású, Bécsben élő Rudolf Schermann katolikus lelkipásztor, a Kirche Intern című lap szerkesztője –, hogy valaki, aki tegnap még elvitatta a protestáns hitközösségektől azt, hogy egyházak lennének, hirtelen gyümölcsöző ökumenikus dialógust vezetne velük.” Bernd Göhring, az Initiative Kirche von unten német ökumenikus hálózat igazgatója egyenesen katasztrófaként értékelte a pápaválasztás eredményét: „Nem várhatunk Ratzingertől semmilyen reformot, és ennek következtében még többen fognak hátat fordítani a templomoknak.”

Kulcsok a címerben

Egyes latin-amerikaiakat is, akik annak idején megszenvedték a „páncélos bíboros” hitvédő tevékenységét, letört a konklávé eredménye. „Nehéz lesz szeretni az új pápát, az egyházban betöltött pozíciója miatt” – mondta Leonardo Boff, a dél-amerikai felszabadítási teológia egyik alapító vezére, aki ellen (akárcsak a mozgalom többi, marxista vonzalmakkal és erőszakra való bujtogatással vádolt képviselője ellen) Ratzinger keményen fellépett, megfosztva őt papi hivatalától. (Mindemellett a közép- és dél-amerikai kardinálisok – akiket mind II. János Pál nevezett ki – kivétel nélkül Ratzingerre voksoltak.) A vaskesztyűs teológus emellett saját egykori zsinati munkatársait, voltaképpeni mestereit is elmarta egyházától, valamint jóval enyhébben, ám ugyancsak föllépett a teológiai jobbszárny, a II. vatikáni zsinatot elutasító tradicionalizmus ellen is, amelynek vezéralakja a francia Marcel Lefebvre érsek volt. A bajor bíborosnak magyar vonatkozásban a pártállammal szembeni katolikus ellenállás utolsó szigetének számító Bokor bázisközösség vezetőjével, Bulányi György piarista szerzetes-tanárral szembeni eljárása a legemlékezetesebb (lásd keretes írásunkat).

A „relativizmus” és a „tévelygés” ellen

Amúgy nem csak a katolikus egyház reformista szárnya élte át vereségként a konklávé eredményét: elmondása szerint maga Ratzinger sem akart pápa lenni, minden egyes rá leadott voksot „nyaktilónak” érzett, és a konklávé alatt végig azért imádkozott, hogy ne szavazzák meg (egy anekdota szerint Hillary Clinton már felkérte XVI. Benedeket: imádkozzon, nehogy megválasszák a 2008-as amerikai elnökválasztáson). Beszámolójának némiképp ellentmondani látszik, hogy a pápaválasztó gyűlés közeledtével – akárcsak más kiemelkedő prelátusok – „kortesbeszédeknek” is beillő üzenetekkel igyekezett állásfoglalásait egyértelművé tenni bíborostársai előtt. Ilyen programként értékelik a konklávé előtti utolsó miséjén elhangzott szentbeszédét, amelyben az egyházra leselkedő főbb veszélyekre hívta fel a figyelmet: „És mily sok doktrína szelét, hány ideológiai áramlatot és divatos eszmét ismertünk már meg az utóbbi évtizedekben? (…) Naponta születnek újabb és újabb szekták, és láthatjuk, amint Szent Pálnak az emberek megcsalattatásával és a tévelygésbe vezető ravaszsággal kapcsolatos szavai beteljesednek. Az egyház hitvallása szerinti tiszta hitet gyakran fundamentalizmusnak kiáltják ki, miközben a relativizmus, amelynek hatása alatt valaki megengedi, hogy a tanításnak akármi szele hajtsa, úgy tűnik, az egyetlen divatos eszme maradt. A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem fogad el abszolútumként, és csak az »ént« és annak szeszélyeit tekinti a legfőbb mércének.”

XVI. Benedek még Joseph Ratzingernél is nagyobb hangsúlyt helyez a nyugati civilizáció eszmei felgyógyítására. A Szentszéknek és a nemzeti katolikus egyházaknak eddig is számos alkalmuk nyílt – korábban inkább az EU-alkotmány szövege fölött zajló viták, újabban pedig az egyes államok erkölcsileg kifogásolt meleg- és egyéb politikája kapcsán –, hogy elsorolják a válságjelenségeket, elszomorító társadalomlélektani jellemzőket. A Nyugat társadalma „Isten nélküli társadalom” lett – hangzott 2005 áprilisában, II. János Pál halála előtt egy nappal Ratzinger bíboros előadása a subiacói bencés monostorban tartott konferencián –, „amely eddig soha nem látott mértékben kizárja Istent a köztudatból”. A „relativizmus diktatúrája” – az „egyrészt-másrészt” típusú gondolkodásmód, a liberális szemlélet túlsúlya – oda vezetett, hogy a nyugati civilizáció képtelen egyértelműen állást foglalni morális kérdésekben. Az igazság szubjektivizálódott, csak igazságok vannak – ami mindenekelőtt értelmetlenné teszi a fiatalok erényre nevelését, hiszen az erény az igazságra való törekvésen alapszik. (A fiatalokat Európa nem is tudja, nem is akarja értékrendre nevelni, mivel az európai civilizációnak nincsenek céljai.) Mi több, a mindent eluraló önzés és individualizmus miatt a közéleti érdeklődés csökken, míg az abortusz, az eutanázia, az alacsony gyerekszám, a kábítószer-fogyasztás és a közömbösség révén a nyugati civilizáció a saját sírját ássa.

Ratzinger és a Kádár-rendszer

A bajor bíborosnak magyar vonatkozásban a pártállammal szembeni katolikus ellenállás utolsó szigetének számító Bokor bázisközösség vezetőjével, Bulányi György (képünkön) piarista szerzetes-tanárral szembeni eljárása a legemlékezetesebb. Miután 1982-ben a magyar püspöki kar – pártállami nyomásra – eltiltotta a pátert a nyilvános misézéstől, és kifogásolt tanításai miatt feljelentette a Hittani Kongregációnál, 1986-ban Ratzinger levélben szólította fel, hogy vonja vissza „téves, veszedelmes és kétértelmű” tanait. Ratzinger intése a szerzetes szerint 1980-as, Egyházrend című írásának alapgondolatára vonatkozik: „Úgy vélem, hogy az egyháznak a jövőben más, a maitól eltérő struktúrája is lehet, mégpedig a bázisközösségek alapján.” Bulányinak ahhoz, hogy mentesüljön az eretnekség vádja alól, alá kellett írnia a Ratzinger által a II. vatikáni zsinat dokumentumaiból összeállított tizenkét pontos listát. A páter egy tizenharmadik – ugyancsak a zsinati dokumentumokból származó – szövegrésszel kiegészítve (mely szerint az ember „csak a lelkiismeretének tartozik engedelmességgel”) írta alá a tizenkét pontot. Ratzinger elégedetlen volt a kiegészítéssel, amely szerinte viszonylagossá tette az állásfoglalást.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar ennélfogva Ratzinger révén a Vatikánból nyert igazolást a Bulányi elleni fellépésére, akit így továbbra is eltiltott a nyilvános működéstől. Az atya, miután az ötvenes éveket egyházi kisközösségek szervezése – vagyis „államellenes szervezkedés” – miatt börtönben töltötte, szabadulását követően szállítómunkásként dolgozott. Egy nemrégiben adott rádióinterjúban nem tette felelőssé személyesen Ratzingert, hiszen, mint mondta, „a Vatikán volt, akinek asszisztálnia kellett a mi tönkretevésünkhöz. (…) Amikor Joseph Ratzinger megírta a levelét nekem, akkor azt is megírta, hogy mindezt a pápával való megbeszélés alapján teszi. (…) Kinevezett ember azt csinálja, amit a kinevezője kíván.” Annál inkább sérelmes, hogy Bulányi felmentése jóval a rendszerváltozás után, megalázóan lassú eljárással és saját kezdeményezésére történt csak meg: „Ez úgy történt, hogy írtam egy levelet megint a Hittani Kongregációba Ratzingernek, hogy az én hazámban az apagyilkosnak is megbocsátanak ám tizenöt esztendő után, én meg letöltöttem ezt a tizenöt év büntetésemet, én elmondom a krédót, s leírtam neki a levélben, hogy én hiszem mindazt, amit egy katolikus embernek hinnie kell. Ez hatott. Megüzente a piarista generálison keresztül, hogy nem kell semmit sem tennem, ő a magyar püspöki karral ezt az ügyet lerendezi. Na most a magyar püspöki kar még egy jó fél évet aszalta ezt az ügyet, és nagy kínosan megszületett ’97 végére egy írás a korlátozó intézkedések megszüntetésére.”

A lelkész szerint azonban kitagadottsága ezzel sem ért véget; az azóta eltelt nyolc esztendő alatt semmiféle korlátozás nem szűnt meg, s egyházi szolgálata gyakorlatilag ugyanúgy el van lehetetlenítve. Bulányi elmondása szerint 2002-ben megírta Ratzingernek, „hogy ez a bizonyos rehabilitáció így történt, hogy semmi se történt”. Levelére a vatikáni doktrinér azóta még nem válaszolt. Azóta viszont személyében a római katolikus egyház vezetője lett egy olyan bíboros, aki a szabad világból támogatta a hazai kollaboráns egyházvezetést egy üldözött közösség ellehetetlenítésében.

Ugyanakkor, míg a pápa a határozott erkölcsiség és a spiritualitás kiveszése miatt aggódik, mégis elutasítja a hitélet legújabb kori megnyilvánulásait, és fellép a keresztény vallásosság újabb formái ellen. A spiritualitás iránt fogékony és erkölcsi ítéletében sem „relativizálódott” harmadik világban a Szentszéknek már inkább a rivális egyházaktól, különösen az elmúlt évtizedekben rendkívüli növekedésen átment pünkösdi-karizmatikus kereszténységtől való „piacféltése” nyilvánul meg. Az Espresso olasz hetilap vallási melléklete szerint XVI. Benedeket mélyen megindította Cláudio Hummes bíborosnak, a brazíliai São Paulo püspökének a 2005. októberi püspöki szinóduson a dél-amerikai katolicizmusról adott kórképe: „Brazíliában a katolikusok száma évente átlagban egy százalékkal csökken. 1991-ben a brazil katolikusok az összlakosság 83 százalékát tették ki, ma a legújabb felmérések szerint éppen csak a 67 százalékát. Minden katolikus papra már két protestáns pásztor jut, többségükben pünkösdiek. Aggodalom tölt el: meddig lesz még Brazília katolikus ország? Sok jel arra mutat, hogy ugyanez Latin-Amerika egészére érvényes, s úgyszintén aggodalom tölt el: meddig lesz Latin-Amerika katolikus kontinens?” Néhány nappal később XVI. Benedek bejelentette, hogy 2007-ben személyesen fog ellátogatni a Latin-Amerikai Püspöki Tanács (CELAM) ülésére, s elzarándokolni a São Pauló-i Aparecida Miasszonyunk-bazilikába, a Fekete Szűz néven ismert kegyszoborhoz.

XVI. Benedek idén mindenszentek ünnepén Hummest nevezte ki a Papi Kongregáció vezetőjévé, ami az Espresso vatikanistája szerint Róma újabb válasza a neoprotestáns gyülekezetek térnyerésére. Mint emlékezetes, a most hetvenkét éves érsekre – aki 1998 óta áll a világ legnépesebb katolikus országának legnagyobb érseksége élén – tavaly II. János Pál egyik lehetséges utódjaként tekintettek. A katolikus hírügynökségek szerint Hummes elsődleges érdeme, hogy korábbi és jelenlegi egyházmegyéiben a katolikus karizmatikus csoportok mellé állt, egyházi pozíciókat és hivatalos elismerést juttatva nekik, s azok révén vissza tudta fogni a protestáns csoportok növekedését – tény, hogy az egyházban Hummest a katolikus karizmatikus mozgalom egyfajta védnökének tekintik. A brazil bíborosnak mostantól Rómából kell lendületbe hoznia a dél-amerikai katolikus megújulást. A gondjaira bízott intézmény, amely Zsinati Kongregáció néven 1967-ig, négy évszázadon át a tridenti zsinat rendelkezéseinek gyakorlatba ültetését ellenőrizte, ma elsősorban az egyházmegyék papjainak, a helyi pénzügyeknek és a hívek hitoktatásának felügyeletéért felelős.

Bár a neoprotestáns közösségekre – írja az Espresso – „a személyes hit, igényes és puritán erkölcsiség, ortodox tanok, közösségi egység és erős keresztény missziós szellem” jellemző, mivel a katolicizmus riválisaiként lépnek fel, a Vatikán nem kezelheti szövetségesként őket. A pünkösdi egyházak megtérőinek háromnegyede ugyanis katolikus háttérből érkezik – áll a washingtoni székhelyű Pew Research Center (PRC) nevű kutatóintézet egy idei brazíliai felmérésében.

A PRC eredményei alapján Dél-Amerikában tíz protestánsból nyolc vallja magát karizmatikusnak – ami meglepőbb, hogy a katolikusok fele is karizmatikus. Az Espresso elemzője szerint a hierarchia felsőbb köreiből részben azzal próbálják kompenzálni a dél-amerikai egyházat a felszabadítási teológia elfojtásáért, hogy a templomokban is több-kevesebb teret engednek a pünkösdi élménynek és a lelkiségi mozgalmak személyesebb testvéri közösségeinek.

Racionális kereszténység – irracionális fogadtatás

„Igazán egy intellektuális pápára lenne szüksége az egyháznak? – kérdezte a The Wall Street Journal tavaly áprilisban. – Az előző pápaság nagy érdeme, hogy tisztázta a hitbéli doktrínákat, de azért sok katolikus azt remélte, hogy a következő már egy XXIII. János-féle, »pásztoribb« pápaság lesz.” A szerző nem is gondolhatta, hogy kételye mennyire beigazolódik. A „regensburgi beszéd” néven ismertté lett kommunikációs malőr XVI. Benedek eddigi pápaságának a legnagyobb hatású eseménye, amely – ma legalábbis úgy tűnik – elődeinek több évtizednyi assisi-beli találkozókkal, zarándoklatokkal, mea culpákkal, palesztinpárti diplomáciai munkával felépített kártyavárát döntötte romba.

Ratzinger kereszténysége racionális vallás, a „kreatív értelem” – a görög filozófia és az evangéliumi kinyilatkoztatás „logoszának” („értelem, jelentés, belátás”) – vallása. Számos alkalommal előadott és könyvében is megjelentetett tézisét, amelyben e kreatív értelmet a felvilágosodás merev racionalitásával állítja szembe, második németországi útján, a Regensburgi Egyetem nagyelőadójában „a tudomány képviselőivel” tartott találkozóján is közzétette.

Minden ellenkező híreszteléssel és hőbörgéssel szemben a pápa nem az iszlámot tárgyalta, hanem a kereszténységet, az iszlám csak mellékes illusztrációként került elő, ráadásul csak mint egy középkori bizánci hitvitázó iszlámképe, amely szükségképpen pontatlan. A II. Paleologosz Mánuel császártól idézett szövegrész-let kapcsán a keresztény és a görög „értelem”-fogalom eszmetörténeti összefüggésein volt a hangsúly: azon, hogy a középkori Bizáncban a görög gondolatkörre jellemző ráció és a bibliai hit már szervesen összekapcsolódott. Ennek bemutatására egy bizánci (görög és keresztény) császár szavaiban talált igazolást: „Isten természetétől idegen nem az értelem szerint cselekedni.” A szemléltetőeszköz az iszlám helyett lehetett volna akár a bogumil eretnekség is, ha Ratzinger történetesen egy bogumilellenes érvelésben talál a középkori bizánci kereszténység racionalizmusára vonatkozó vallástörténeti támpontot.

A beszéd deklarált (ám igencsak naivnak bizonyult) célja volt, hogy „a kultúrák párbeszédéhez” közös nevezőt szolgáltasson. Kimondatlan, de egyértelmű célja volt, hogy a jelenlévő tudományos grémiumhoz közelebb vigye a kereszténységet azzal a Ratzingernek oly kedves üzenettel, hogy a kereszténység valójában racionális – akárcsak mi mindannyian, minden felvilágosult európai –, de nem „vakon” racionális, mint volt a felvilágosodás gondolatvilága. Teljesült célja volt, hogy bizonyította: kiváló teológus még lehet csapnivaló diplomata.

A szöveg megértése olyannyira komoly előképzettséget igényel, hogy még az igényesebb kommentátorok sem rágták át magukat rajta, inkább másoktól idéztek (ami csak növelte a félreértést, hiszen így természetesen azt az egyetlen, szerencsétlen mondatot adták szájról szájra és site-ról site-ra): „Mutasd meg, mi újat hozott Mohamed, s abban csak gonosz és embertelen dolgokat találsz, mint azt a parancsot, hogy az általa hirdetett hitet karddal terjesszék.”

Be kell látni, hogy Ratzinger akkor van elemében, ha akadémikus környezetben eszmecserélhet, Jürgen Habermasszal vitázhat Böckenförde tételéről – talán apostoli misszióját is igazán ekkor érzi teljesülni, hisz keresztény világlátását a „magafajták” előtt képviselheti, akikkel egy nyelvet beszél. Otthon volt, a régi falak között, a régi előadóteremben, és ismét eszmetörténész lehetett – ilyenkor pedig hajlamos egyes el nem hanyagolható apróságokról elfelejtkezni. Elsőként arról, hogy most már ő a római pápa, akinek minden szavát lesik, köztük azok a keresztes háborús paranoiára hangolt, kollektív pánikbetegségben szenvedők, akik csak imámjuk jelére várnak, hogy zászlót égethessenek. Arról, hogy akadémikus eszmefuttatását nem szerencsés egy polémikus művel alátámasztani, amelyben természetszerűleg nemcsak a racionális kereszténység istenképéről, hanem a dzsihád és az iszlám értelemnélküliségéről is szó esik. Eleve meggondolatlanság egy pápának polémikus munkát idéznie – még a volt egyetemi kollégák, tanítványok és ismerősök között is, akik nem pápaként, hanem Ratzinger tanár úrként tekintenek rá, és pontosan tudják, hogy egy vallástörténésznek esze ágában sincs állást foglalnia, ha egy középkori vitairatot idéz.

Miután a legkevésbé sem akart valláskritikát tartani, értetlenül fogadta, ahogy hőbörgő tömegek a professzor szavait a pápán kérik számon, míg mások (jóval kevesebben) megsüvegelik bátor szókimondásáért. A pápát a távolból vállon veregető amerikai keresztényeknek például feltűnhetett volna, hogy néhány gondolattal arrébb a pápa a Kivonulás könyvének „Vagyok”-jelenetét a babiloni fogságban végbement vallástörténeti fejlődés eredményének látja a korábban kialakult csipkebokormítoszhoz képest. Ha a professzor-pápa a Bibliát nem betű szerint olvassa, hogyan szólhatna a saját hangján, amikor egy bizánci császárt idéz?

Hogyan tovább?

Regensburg tanulsága: mivel a világ nagy része egyszerűen nem képes disztingválni, sohasem fog „felérni” Ratzingerhez. Ismételt mentegetőzése ellenére az iszlám világ nehezen engesztelődik, és még nem tudni, hogy hosszabb távon milyen változást hoz ebben a példátlan biztonsági intézkedések között lebonyolított törökországi útja.

Várható volt, hogy önmagával való szembesülése után különösen olyanokat keres pozíciókba, akik vele ellentétben a „földszinten” is otthonosan mozognak, azon a szinten, amelyet ő a hetvenes évek elején maga mögött hagyott. „Emberközelibb” embereket, akikbe kevesebb szorult a tudós hivatalnokból, de több az intuícióból és – hogy élcelődjünk – a „kreatív értelemből”. Hummes talán elsőként ennek köszönheti kinevezését. Az olasz egyház októberi veronai kongresszusának fényében talán további átrendeződések is várhatók – persze vatikáni léptékkel és tempóban, ami a külső szemlélő számára kivárhatatlanul lassú lehet. Amíg ugyanis a pápa meg nem érkezett Veronába, a találkozón Dionigi Tettamanzi milánói érsek és a „fedezékében” meghúzódók meglepő nyíltsággal szólítottak fel, hogy a modernitás kapjon végre bebocsátást, s a zsinati szellemben induljon újra párbeszéd az egyházban. Miután a pápa megérkezett és szót kapott, az Espresso kommentátora már csak a szórványos és elmaradt tapsokból vélt következtetni a belső ellenzékre.

Mindemellett Ratzinger ellenzői – Regensburgig – inkább fogyatkoztak, miután sokukat kellemesen meglepte és maga mellé is állította, leglátványosabban talán a sajtó nagy részét. Például gyorsan, nyíltan és őszintén eljárt a legújabb amerikai és írországi papi visszaélések ügyében (jóllehet 2001-ben még ő utasította bizalmas levélben a katolikus püspököket, hogy a pedofilügyek kivizsgálása az egyház illetékességi körébe tartozik, a vizsgálatot zárt ajtók mögött kell lebonyolítani, a bíró, az ügyész és a védő is csak felszentelt pap lehet, a bizonyítékokat pedig az áldozat nagykorúvá válását követő tizedik év végéig titkosítani kell). XVI. Benedek, „az Úr alázatos szőlőmunkása”, aki „a nagy pápa, II. János Pál” örökébe lépett, pápaságának első időszakában már igyekezett – és bizonyára továbbra is igyekezni fog – feledtetni a régi Ratzinger bíborost.