Korrajz
Bűnök az Egyházban
Karizmatikus zsinat az erkölcstelenség ellen
„Amint az a Bírák könyvében le van írva, a pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyre inkább olyan irányba halad, hogy kezdi mindenki azt tenni, ami jónak látszik a szemei előtt…” Jack Hayfordnak, a kaliforniai Church On The Way gyülekezet pásztorának e mondata akár a mottója is lehetett volna annak a január elején az amerikai Orlandóban megrendezett találkozónak, amelyre ötven kiemelkedő karizmatikus keresztény vezető kapott meghívást. A nagy visszhangot kiváltott tanácskozás fő témája a keresztény szolgálatok erkölcsi megújítása volt, különös tekintettel olyan kérdésekre, mint a szolgálati címek és hivatalok korrekt, biblikus használata; a vezetői tekintéllyel való visszaélés háttérbe szorítása; a házastársi hűség és elkötelezettség megújítása; valamint a pénzügyi fegyelem és a szolgálói ethosz hangsúlyozása. A tanácskozás a résztvevők által szerkesztett közös nyilatkozat kiadásával zárult.
A karizmatikus „zsinat”, vagyis a pünkösdi-karizmatikus mozgalom vezető személyiségeinek részvételével megrendezendő tanácskozás ötlete a Ministries Today című befolyásos amerikai keresztény lap kiadójától, Stephen Strangtől származott. A konferencia gondolatát feltételezhetően az az amerikai gyülekezetek körében heves és intenzív reakció szolgáltatta, amely a már idézett Jack Hayfordnak a lap decemberi számában megjelent írását követte. Hayford – aki az újság szerkesztő-tanácsadója is egyben –, húsbavágó cikkének beszédes címe: Cselekszed is azt, amit prédikálsz?, amely a lap karácsonyi kiadásának vezércikkeként jelent meg, s lényegében az amerikai keresztény vezetők körében elharapódzott erkölcsi visszaélésekkel foglalkozott. Úgy tűnik, a cikkel és a konferenciával a lap Amerikában egy olyan kínos csöndet és hallgatást tört meg, amely már régóta nyomasztotta a gyülekezetek és a pünkösdi-karizmatikus mozgalom jövőjéért aggódókat. Jól mutatta mindezt az is, hogy az egyébként meglehetősen elfoglalt prominens meghívottak hanyatt-homlok rohantak Orlandóba, annak ellenére, hogy – amint azt a szervezők utólag elárulták – a szűkszavú meghívóból jóformán az sem derült ki, miről fog szólni a konferencia.
A tanácskozás szinte minden résztvevő által osztott alapvető kiindulópontja az volt, hogy az amerikai gyülekezetek erkölcsi szempontból krízishelyzetben vannak. Ennek a krízisnek félreérthetetlen, árulkodó jelei az alábbiak: a szexuális hűtlenség iránti növekvő tolerancia; a válások keresztények körében is drámaian emelkedő száma; a család iránti felelősségvállalás tömegméretekben jelentkező elhanyagolása; a pásztorlási gyakorlatban az elkövetett bűnökkel szembeni túlzott „megértés” és „elnézés”; az önmérséklet hiánya a pénzügyekben; valamint a hivalkodó életmód és életstílus. A konferencia résztvevőinek egyhangú véleménye szerint a kialakult válságszerű állapotokért elsősorban a keresztény vezetőket terheli felelősség, akik sok esetben élen járnak a felsorolt deviáns magatartásformák megvalósításában. Ezek után nem meglepő, hogy a tanácskozás végén megfogalmazott nyilatkozat, az úgynevezett Orlandói Nyilatkozat egyértelműen a vezetőket marasztalja el, s kiáltványszerű stílusában a keresztény szolgálatok erkölcsi megújítása mellett száll síkra.
Menedzserek helyett szolgákat
Az erkölcsi válság kialakulásában és tömegméretekben történő elharapódzásában a konferencia résztvevői szerint fontos szerepet játszik az a jelenség, hogy egyre szaporodnak az olyan úgynevezett önjelölt szolgálatok, amelyek egy elismert szolgálati ajándék tekintélyén kívül, mindenféle szellemi és erkölcsi felügyelet nélkül jönnek létre, illetve működnek. Ezek a gyülekezetek szinte semmilyen tekintély alatt nem állnak, vezetőik a legtöbb esetben semmiféle elhívással vagy természetfeletti ajándékkal nem rendelkeznek, s igehirdetéseik és pásztorlási gyakorlatuk, s nem ritkán életmódjuk sokszor a legalapvetőbb bibliai kijelentésekkel is ellentétes. Ezzel párhuzamosan azonban további probléma, hogy igei felügyelet és fegyelmezés még a legális tekintély alatt működő gyülekezetekben is csak a legritkább esetben valósul meg. Jack Hayford véleménye szerint az amerikai gyülekezetek egyik legnagyobb problémája a vezetők szellemi-erkölcsi felügyeletének és elszámoltathatóságának szinte teljes hiánya. Éppen ezért a konferencián elfogadott nyilatkozat felszólítja a keresztény szolgálókat – mind az azonos szinten állókat egymás között, mind a magasabb tekintélyi szinten lévőket –, hogy „nyíltan üzenjenek hadat az erkölcsi visszásságoknak”. A nyilatkozat ezenkívül sürgeti a pünkösdi-karizmatikus vezetőket, hogy „intsenek és fegyelmezzenek, s az isteni normáktól független, azzal ellentétes magatartásokat nyilvánítsák a karizmatikus életvitellel ellentétesnek…”
A pünkösdi-karizmatikus szolgálatok válságának további mutatója az a jelenség, hogy keresztény vezetők sokasága kezdi az általa végzett szolgálatot egyfajta szakmaként kezelni, ahol a hatalom és a befolyás, valamint a siker megszerzése fontosabbá válik, mint a szolgáló szellem. Rod Parsley, a World Harvest Church pásztora ezt markánsan így fejezte ki: „A szolgálat egyesek számára valamiféle professzionális vállalkozássá lett, amelyben már nem Isten királyságát, hanem a saját királyságukat építik.” Sajnálatos módon háttérbe szorult a keresztény szolgálat bibliai mintája, amely annak lényegeként a mások javáért és érdekeiért való munkálkodást jelöli meg. A feladat elsődlegességét átvette a pozíció és az azzal járó kiváltságok elsőbbsége, amely a konferencia résztvevői szerint az amerikai gyülekezetek egyes vezetőire jellemző, egyértelműen káros magatartás.
További, a fentiekhez kapcsolódó problémát jelent a keresztény szolgálókat is erőteljesen befolyásoló úgynevezett „menedzserszindróma”, amely igyekszik a vezető magánéletét és családját a nyilvános szolgálatától elválasztani, s azt az úgynevezett privát szférába utalni. E sajnálatos módon széles körben elterjedt felfogás tagadja, hogy a vezető erkölcsös, bibliai értékrend alapján megvalósított magánéletének önmagában is értéke van, s hogy a szolgálatát ez hitelesíti és legitimálja igazából. Ez a látszólag pragmatikus, ám Isten Igéjétől mélyen elrugaszkodott elképzelés a gyülekezetvezetést és -építést olyan gyakorlati feladatnak tekinti, amelyre nincs vagy csak nagyon csekély hatással van például az illető vezető családi élete. A szolgáló személyiségét és az általa hordozott szerepeket nem kezeli egységesen, hanem azokat privát és nyilvános szférára bontja, s azt vallja, hogy valaki lehet sikeres úgy is a „közszférában”, hogy magánéletében kudarcot kudarcra halmoz.
„Tényleg azt mondta az Úr?”
Az egyházban jelenleg kialakult válságszerű, kaotikus állapotok előidézőjeként a konferencián megjelent keresztény vezetők az erkölcsi normák megrendülése mellett elsősorban a szolgálati címekkel és hivatalokkal való visszaélést jelölték meg. A legtöbb esetben sem a vezetők, sem a hívők nem rendelkeznek világos teológiai látással azzal kapcsolatban, hogy egy szolgálati ajándék mitől is „ajándék”, mi vagy ki teszi őt azzá, hogyan lehet felismerni, hogyan lehet igei módon hivatalba iktatni, s ebben a hivatalban milyen jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, nem beszélve az ez esetben is hangsúlyosan felmerülő szellemi-erkölcsi elszámoltathatóságáról. Ma már nyilvánvaló, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban napjainkra eszkalálódott vezetői válság egyik oka pontosan a fentiekből ered, abból a hihetetlen káoszból, ami a helyi gyülekezetekben e kérdés körül kialakult. Sajnálatos módon az is tény, hogy a mozgalom társadalmi presztízse is elsősorban a vezetői válság miatt ingott meg erőteljesen, ami a résztvevők szerint ma már statisztikai adatokkal is alátámasztható. Nagyon sok ember van Amerikában, aki azonosul a karizmatikus elvekkel és igazságokkal, ám magától a mozgalomtól mégis igyekszik távol tartani magát. „A mozgalom eljelentéktelenedésének vagyunk tanúi, egyre jelentéktelenebbek és butábbak leszünk, miközben azt keressük, kik is vagyunk valójában…” – fogalmazott Jack Hayford nem kis önkritikával.
A konferencia és az ott elhangzottak konklúziójaként kiadott nyilatkozat éppen ebben a zűrzavarban igyekszik rendet tenni. A kérdés súlyát az is jelzi, hogy a nyilatkozat tartalmi részének közel felét az öt szolgálati ajándék (1Kor 12) körüli vitás kérdések rendezése teszi ki.
A legelső dolog, amellyel kapcsolatban a résztvevők egyetértettek, az volt, hogy minden keresztény szolgálat alapvető fundamentuma a szolgálói szellem, célja pedig a pásztorlás, amely az elveszettek megnyerésében és a hívők építésében nyilvánul meg. „Mind az öt szolgálati ajándék célja Isten egyházának pásztorlása – hangsúlyozta John Bevere –, ha nem vigyázunk, ugyanabba a hibába esünk, mint a farizeusok, akiket jobban érdekelt a saját maguk felé, mint a más emberek felé való szolgálat.”
Ezt követően a nyilatkozat hitet tesz amellett, hogy az Efézus 4:11-ben leírt öt szolgálati ajándék, vagyis az apostol, a próféta, az evangélista, a pásztor és a tanító nemcsak az újszövetségi korban, hanem napjainkban is ténylegesen működő karizmák. Külön kiemeli és megerősíti, hogy igaz ez az apostoli és a prófétai szolgálatokra is, noha az elmúlt időkben a legtöbb félreértés és zavar éppen e két szolgálat körül bontakozott ki. A nyilatkozat határozottan elutasítja azt a szesszacionista elképzelést, amely azt állítja, hogy az öt szolgálati ajándék csak az apostoli korban működött, sőt ezzel szemben megerősíti, hogy az elmúlt harminc évben Amerikában, Európában és a fejlődő világban tapasztalható egyháznövekedésben a megerősödött apostoli és prófétai szolgálatoknak nagy jelentősége volt. Mindemellett azonban mind az öt szolgálat esetében határozott különbséget tesz a hivatal és az ajándék között. „…a hivatal tekintéllyel és felelősséggel ellátott pozíciót jelent. A hivatalba történő beiktatás pedig a szolgálati ajándék elismerését követően egyenrangú szolgálókból álló, legitim testület által történik. Az ajándék azokat a természetfeletti képességeket jelenti, amelyek Istentől származnak, s egy hívő emberben megnyilvánulnak” – fogalmazza meg az Orlandói Nyilatkozat.
Az állásfoglalás mindazok esetében elismeri a szolgálati címek használatát, akik rendelkeznek nemcsak az ahhoz szükséges természetfeletti ajándékokkal, hanem emellett a kellő jellembeli szilárdsággal is. A címeket mindazonáltal a szolgáló szellemnek kell elsősorban alárendelni, s nem válhatnak akadályává a szolgálat hatékonyságának.
Annak ellenére, hogy a nyilatkozat ugyan egységes álláspontot tükröz, a résztvevők a helyzet megítélésében és orvoslásában helyenként eltérő intenzitással foglaltak állást. Reinhard Bonnke, a Christ for All Nations alapítója úgy vélekedett, hogy a címek használata „mellékes” dolog. A lényeg az, hogy az egyház újra az elsődleges feladatára koncentráljon: „a lelkek megnyerésére”. „Különben sem a pozíció a lényeg, hanem a feladat – hangsúlyozta Bonnke –, hiába van magasabban a karom, mint a lábam, nem magasabbrendű, csak más a funkciója.” Egyesek pedig egyenesen úgy vélték, hogy a címek használatát fel kellene függeszteni, hiszen a lényeg nem az, hogy például ki apostol, hanem az, hogy ki végez apostoli munkát. „Ne nevezd magad prófétának addig, amíg nem prófétálsz…” – jelentette ki Bill Hamon, a Christian International Ministries alapítója arra utalva ezzel, hogy senkit sem szabad „megcímkézni” addig, amíg az ajándéka nem lett félreismerhetetlenül nyilvánvaló. Abban viszont a résztvevők között teljes egyetértés volt, hogy az egyháznak vissza kell térnie az Ige által megjelölt két fő feladatához: a lélekmentéshez és a pásztorláshoz, amelyektől a különböző címekért és hivatalokért való versengés csak elvonja az egyház figyelmét.
Erkölcsi válsághelyzet
A szolgálati ajándékok mellett a konferencia másik kiemelt témája a pünkösdi-karizmatikus mozgalom erkölcsi válsága volt. Míg azonban szolgálati ajándékok kérdésében nyílt helyzetértékelésre s egyértelmű iránymutatásra is sor került, erkölcsi területen a konferencia jószerével csak a tényfeltárásig jutott. Az egyik legjelentősebb problémának a szexuális erkölcsiség megrendülése bizonyult, amely a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban időről időre megnyilvánuló kínos botrányokban, a házasságok általános válságában és a válások keresztények körében is tömegméretekben növekvő számában ölt testet. Nem beszélve ezenkívül például olyan jelenségekről, mint a pornográfia, amely a keresztény közösségeket is sajnálatos módon egyre nagyobb mértékben szennyezi. A problémák kezelésében nagyon komoly gondot jelent a pásztorlás e területen kialakult álszent gyakorlata, amely a hangsúlyt az őszinte, szívből jövő megtérés és bűnvallás, valamint a szabadulás hirdetése helyett a „szerecsenmosdatásra” teszi, s az e bűnökben eltévelyedőket – különösen a vezetőket – minél előbb rehabilitálni és a szolgálatukba visszaállítani szeretné, a bűnbánat helyett egyoldalúan a kegyelmet hangsúlyozva. Ez a széles körben elterjedt gyakorlat sajnos azt jelzi, hogy az azonos rangú keresztény szolgálók közötti kapcsolatok sem felelnek meg az igazságosság követelményeinek, s időnként nem merülnek ki másban, mint cinkos összekacsintásban. Mindennek viszont az lett az egyház egészére nézve súlyos következménye, hogy a keresztény közösségek bibliai erkölcsi értékrendje összezavarodott, a helyi gyülekezetek bűntől visszatartó szellemi és erkölcsi ereje pedig végzetesen megrendült. Ez kiszolgáltatottá tette a keresztények tömegeit a világot egyre nagyobb hullámban elárasztó szexuális erkölcstelenségekkel szemben.
Mindezt tetézte az is, hogy – amint azt Myles Munroe, a Bahamas Faith Ministries International pásztora hangsúlyozta –, az elmúlt években sok pünkösdi-karizmatikus vezető mulasztotta el a határozott állásfoglalást olyan, a közvéleményt erősen foglalkoztató és befolyásoló kérdésben, mint például a homoszexualitás vagy a melegek házassága. Ezzel pedig további zavart okoztak a keresztény milliókban, akiket kiszolgáltattak a féktelen szexualitást fennen hirdető erőszakos lobbicsoportok sötét ideológiai magvetésének is. „Szégyen ránk nézve, hogy megengedtük, hogy az egyház a szemünk láttára váljon ilyenné…” – hangzott el a tanácskozáson Rick Joyner őszinte megnyilatkozása.
A konferencia résztvevői a szexuális erkölcsiség hanyatlása mellett leginkább a pénzhez való evilági viszonyulást kifogásolták. Egyes keresztény vezetők között széles körben elharapódzott a meggondolatlan, a minden önmérsékletet nélkülöző pénzügyi magatartás, a túlköltekezés és a sokakat megbotránkoztató szélsőséges, fényűző életmód, valamint a mindennek alapját képező mohóság. J. Lee Grady, a Charisma című keresztény magazin szerkesztője szerint az amerikai kereszténység nagy problémája, hogy „megfertőzte a materializmus…” Reinhard Bonnke pedig az evilági materializmus csapdájába esett vezetőknek üzente némi iróniával, hogy „Jézus Krisztus nem csak azért emeltetett fel, hogy az életszínvonalunkat emelje fel”.
„Változást, ne csak zajt!”
A kialakult helyzettel, valamint a pünkösdi-karizmatikus mozgalom jövőjével kapcsolatosan azonban a konferencia egyik legmegdöbbentőbb kijelentése alighanem Ted Haggardtól származik, aki Amerikában az Evangéliumi Keresztények Szövetségének vezetője. Haggard munkája során intenzíven érintkezik a pünkösdi-karizmatikus mozgalmon kívüli egyéb evangéliumi-protestáns gyülekezetekkel is, s ezekből a tapasztalataiból azt a szomorú következtetést vonta le, hogy Amerikában a karizmatikus gyülekezetek és az egyéb evangéliumi közösségek közötti különbségek „kezdenek irrelevánssá válni”. Emellett az a véleménye, hogy ha a dolgok így haladnak tovább, tíz éven belül a két irányzat között semmilyen különbség sem lesz. Az eltérések már ma sem „annyira teológiaiak, mint inkább stílusbeliek”.
A konferencia végén megfogalmazott nyilatkozat a kialakult helyzet orvoslását illetően azonban meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik. Az erre vonatkozó rész címe: „Etikai elszámoltathatóság”, ami egyértelműen jelzi, hogy a résztvevők milyen irányban keresik a megoldást. Az erkölcsi problémák konkrét kezeléséről a nyilatkozat utolsó pontja foglal állást – meglehetősen szűkszavúan. A keresztény vezetőket felszólítja, hogy „nyíltan konfrontáljanak az erkölcsi visszásságokkal”, s „a megtérőket a helyreállás útjára vezessék”. Ezenkívül hangsúlyozza: szükséges, hogy a vezetők „intsenek és fegyelmezzenek”, s erkölcsi kérdésekben határozott állásfoglalásra törekedjenek.
A kérdés természetesen az, hogy elég lesz-e mindez ahhoz, hogy több mint száz évvel a Szent Szellem újkori erőteljes kitöltetése után Amerikában, a pünkösdi-karizmatikus mozgalom szülőhazájában a Szent Szellemmel betöltött gyülekezetek „valódi változásokat hozzanak létre, s ne csupán zajt csapjanak…”