Ki az igazi Nagy Testvér?

Éjszaka rosszul aludtam. Sajnos nem ritka az ilyesmi, egyszer azt mondtam valahol, ez egy alvászavaros ország, egy része a lelkiismeret-furdalástól, többsége a gondoktól alszik rosszul. Tehát az éjjel rosszul aludtam, sajnos a második számú okból, bár bedolgozott néhány évszaktévesztő szúnyog is. Egyszer csak üzenetet jelzett a telefonom. Éjjel egy volt. Egy számomra kedves ismerősöm üzent. Üzenete magánügy, de épp erről a fantasztikus népi mozgalomról szól. Így hangzott: „Eljutottam életem mélypontjára, megnéztem a Való Világ szavazását.” Gyorsan megnyugtattam, hogy a mélypont az lesz, amikor majd maga is szavazni fog. Ezután elaludtam, és álmomban OKI voltam (az egyik valóságshow egyik szereplője – a szerk.) .

Itt tartunk. Újabb korszak a magyar médiacsinálásban. Volt valamikor régen a vetélkedős korszak, aztán volt a saját sorozatos korszak, aztán volt a „sóskorszak” (kis apró sók, tányéron, mellette üdítő), aztán jöttek a latin keresztnevű idegen sorozatok, most pedig vitathatatlanul győzelemre áll a Reality. Néhány napja a sarkon három butikos nő beszélgetett. Egyikük elmondta, hogy ő vándorárus korában többször találkozott Mezőtúron OKI-val. A másik két asszony csodálva nézte őt. Látta OKI-t.

Valaha régen egy iskolai osztályteremben ültem. Lehettem vagy tizenkét éves. Egy idős „partizán”, nevére már nem emlékszem, elmesélte, hogyan látta Lenint (az érdeklődőknek elmesélném, hogy szemmel). Akkor éreztem ilyen hihetetlen izgalmat a levegőben. Látni OKI-t, ez aztán a valami. A hölgy azt is elmondta, hogy a nemzet hőse folyton részeg volt, és ingyen sörért kuncsorgott, de most majd máshogy lesz, mert fixen tudja, OKI nyerni fog. Erre én halálos komoly arccal azt válaszoltam, a 2006-os választás azon dől el, hogy a nemzeti oldal OVI helyett fel tudja-e készíteni a megméretésre OKI-t, mert neki van a legnagyobb esélye egy konszenzusos nemzeti egységkormány létrehozására. A hölgyek egy darabig furán néztek a tüneményre (rám), majd úgy döntöttek, hogy tulajdonképpen akármi is lehet ebben az országban, akár még ez is. Azóta úgy nézem a képernyőt, hogy figyelem, vajon milyen lesz majd az első Bush–OKI-találkozó, hogyan fest majd emberünk az Európai Unió kormányfőinek találkozóján. Menni fog kérem, higgyék el. Ezt már a Bahacs is megmondta a Mágnás Miskából.

Mi történik velünk?

Természetesen sok minden. Először is mindig kell valami új. Három éve még Galambos Lajos barátunk volt az egyes számú megasztár. Kezdődik a Dáridó, hóla hóla hó, s így tovább, cseppet sem néhai Ady Endre modorában. Volt még rajta kívül Balázs Pali, Csocsesz (nekem ő volt a kedvencem), aztán Krisz (Túró) Rudi, Komonyi Zsuzsi, Bódy Guszti és így tovább. Ki gondolta volna akkor, a „Csonka Magyarország nem ország, Dáridó Magyarország mennyország” idején, hogy két év múlva véget ér az egész, visszaszorul a legmagyarabb műfaj a lakodalmi sátrak, Fityeházi Vinkónapok és Piros Virág Fesztiválok gettójába, azaz oda, ahová való. Ki hitte volna, hogy a megasztár a mindig kényelmes közszolgálati elfekvő felé kell vegye az irányt. Senki és mindenki, mert mégiscsak ez a dolgok sorsa.

Ennek megfelelően attól nem kell tartani, hogy tíz év múlva a huszadik leosztás bigbrádisták senyvednek egymással a házakban. Nem, ez a láz is leesik egy tavaszi hajnalra, az emberek megfogják egymás kezét, szerelmet vallanak egymásnak, kamerák nélkül természetesen, az élet nevű különös játék pedig halad előre valamerre a következő háromnapos vagy három hónapos csoda felé.

A megcsinált csoda

E lap olvasóival együtt egy kicsit másképpen vagyok a csodával, mint az emberek jelentős része. Hiszek benne. Van, tapasztaltam már ilyet, és bízom benne, hogy az igazi nagy csodák csak ezután következnek. Amikor tehát csodáról mesélek, nem a valódiakról van szó természetesen. Az igazi csoda a legnagyszerűbb adomány; amit itt látunk, az pedig egy erős üzleti stratégia, nem egyéb.

Tudják, melyik a legjobb magyar mosópor? Nem tudják? Nem is tudhatják, mert alig van. Nem azért, mert bizonyos vegyi anyagokat nem tudnak idehaza összekeverni, hanem mert a gyártónak nincs arra pénze, hogy reklámozza termékét. Negyven fokon sohasem lesz fehér az, amit nem tudnak napjában többször milliós reklámhelyeken reklámozni. Amit vagy akit viszont tudnak, abból nemsokára ismert, sikeres ember, újmagyarul szólva sztár válik. A kereskedelmi televíziók, ahogy Nyugaton, itt is a médiapiac legnagyobb befektetői, legnagyobb reklámhordozói. Ha mindennap bemutatnak valakit, az néhány hét alatt az ország legismertebb embereinek egyike lesz. Bárki is az.

A sztárcsinálásnak korábban feltétele volt a képesség. Gondoljuk végig, kik voltak a fekete-fehér celluloidkorszak sztárjai. Karády Katalin. Szép volt, izgalmas volt? Persze, hogy az. Sárdy János, az őstehetségű bonviván. Tudott énekelni? Hogyan? Sárdy János a Városligetben mikrofon nélkül énekelt több ezer embernek egy rendezvényen. Kabos Gyula. Minden idők legnagyobb komikusa, chaplini formátumú színészzseni. Volt mögöttük fedezet? Aranyból, a tehetség aranyából. Ugorgyunk, ahogy azt Pósalaky bácsi mondotta volt.

Nézzük a konszolidált hatvanas éveket. Kik voltak a sztárok? Ruttkay Éva. Tehetséges volt? Azóta sem volt hasonló színésznőnk. Latinovits? Meggyőződésem, hogy ajándék munkált abban az emberben. Sinkovits Imre? Csak azt nem tudta a színészetről, ami nincs benne. Szörényi Levente? Korszak. Albert Flórián? Hol egy feleakkora játékos manapság? Fele? Negyede! Nem voltak olyan sztárok, akiknek sztársága mögött ne állt volna a kivételes tehetség fedezete.

Való világ. Eddig legalább ahhoz, hogy valaki sztár lehessen, valamit kellett tudni…

Nézzük a tegnapot. Az elmúlt évben az év színésze Bajor Imre. Nagy színész? Nem, de legalább ügyes. A humor nagyágyúi? Van humoruk? Van, legfeljebb nem sokkal több, mint egy értelmes civilnek. Ez már nagyon romlott világ, az előző években sokat romlott az ízlés, ágyazva van OKI-nak és kartársainak. A sztár mára, a BigMac-és Brother-korszak előestéjén az eldobható tucatszolgáltató. Kik a mi sztárjaink? Megsúgom, senki. Sztár az országban egy sincs, sztárvendég minden műsorban öt. Van a sztár, annak vendége, s annak vendége. Van a sztárok magazinja a sztárvilág híreivel, s van a sztárvilág hírmagazinja az aktuális sztárokkal. Van a sztárok partija és a partik sztárjai. Csakhogy. A sztárságnak két fontos tulajdonsága van, amivel ezek az urak és hölgyek egyetlen percig sem rendelkeztek. Az egyik, hogy ízlést teremt. Jávor Pál a stílusával ízlést teremtett. Latinovits előadói modort. A másik, hogy kilépésével, ne adj’ Isten halálával hiányérzet jelentkezik, és ezt az emberek legendagyártással pótolják. Most kérem szépen, milyen legendákat fognak gyártani Krisz Rudiról? Mi történik majd, ha nem Erős Antónia olvassa gépről a híreket? Semmi. Gyenge Amália fogja, vagy Gyors Rozália. Ehhez képest ma nincs olyan magazin, melynek legalább egyszer ne szerepelt volna címlapján a nevezett, különben kedves, helyes fiatalasszony. Az utolsó korszakban, a Big előtti napokban tehát még valamilyen szerény készség vagy küllem kellett a sztársághoz. A Bráder ebben euklideszi fordulat.

Marsibot a zsebben

Volt egy korzikai származású, előnytelen külsejű fickó. Kicsi volt, egy kicsit hajlott még ehhez képest is. Kerek fej, tömzsi felsőtest, rövid lábak, ezzel legfeljebb jobbszélső lehet valaki a Fejér megyei bajnokságban. Aztán kiderül róla, hogy egészen ügyesen bonyolít csatákat. Nevét konyak és korszak őrzi, amolyan harcászati etalon. Ő mondta annak idején: mindenki zsebében hordozza a marsallbotot. Most eljött e napóleoni kor. Ismételjük el. Eddig ahhoz, hogy valakiből sztár, topsztár, gigasztár, top mega- és top gigasztár lehessen, valamit kellett tudni. Minimum hibátlanul elszavalni az Anyám tyúkját. Esetleg súgógépről, de értelmezve. Vagy valami azért… mostantól ez nem érvényes. Eljött a demokrácia kora.

A választás

A választásról tudjuk, hogy a jövő erői és a múlt maradványai között zajlik. A Széchenyi terv és Bokros-csomag között. A nemzet és a csakazértsemzet között. Eddig így volt állítólag. Szerintem csak két mohó csoport között zajlott, de ez itt mellékes. Megszületett az új választás. Bárki lehet benne. Semmilyen képességre nincsen szükség, sőt a képesség zavaró. Remélni merem, hogy a választottak intellektusa nem egészen éri el a társadalom átlagát. Jó lenne, ha így lenne. Ha elérné, az még nem nemzeti katasztrófa, ha viszont meghaladná, akkor fel az Ararátra, testvéreim! Nos tehát, cseppet sem véletlen, hogy nincs a versenyzők között értelmiségi. Sőt, munkás sincs. Sőt paraszt sincs. A választottaknak nincs csoporttudata. Az értelmiségi valószínűleg zavart volna. Értelmes összetett mondatra nem adnak licencet. A sugallat világos. Ő én vagyok, te ő vagy, mi mind egyformák vagyunk, helyettünk laknak odabent.

John de Mole holland producer. A Nagy Testvér atyja

Nem tudom, hogyan castingolhatták ki a versenyzőket, de valószínűleg előre megadott mérethez kerestek embereket. Ennek következménye, hogy eredetileg mindegyik szereplőnek megvolt a megfelelője a másik műsorban. Voltak klónozott duettek – Lorenzo és Renato akár kicserélhetné egymást. Hosszú haj, némi latin beütés, izmos, vonzó férfiasság. Mindkét csapatban volt egy dromedár. Csakhogy ITI-t nem szerették, mert morc volt, OKI ma mega, sőt top giga. Az egyik helyen volt egy vöröske Jutka, aki mindjárt hazament, ahogy beköltözött. A másikon még mindig van Ági, a jövő sikeres fotómodellje. A helyzet az, hogy Ady és Bartók hazájában a kreativitás repülőgépen érkezik. Ilyen a helyzet. Néhány éve egy belga producer, aki két háztartásbeli korszaka között eljött közénk nagyképűsködni egyet, azt mondta, a magyarok nem elég kreatívak, azért kell kreatív embereket idehozni. Sok mindent lehet mondani a magyarról, de azt, hogy nem kreatív, azt nem. Néha túlságosan is az, míg kreál, lehagyja a realitást, költő a lelke és nem hivatalnok, márpedig az élet nagyobbik részt hivatali létből áll. Van szerencsém jól ismerni a Big két producerét, tán azt is mondhatom, barátaim. Mindkettő kiváló értelmi képességű ember, akinek a kisujjában több ötlet van, mint egy jó licenchivatalnok agyában. S mégis kottából szervezték a csodát. Nem újdonság ez egyébként, annak idején a Barátok közt is így kezdődött. Idejött egy volt felvételvezető, elhozta a német változat szereplőinek képeit, majd megkereste ugyanazokat az arcokat, nem baj, ha nem színész, majd beletanul alapon. A siker őket igazolta.

Az üzenet a demokrácia üzenete, mondhatjuk úgy is, az amerikai álom Hortobágy–Dunakanyar változata. Mindenkiből minden lehet. Egyszer még szörpgyári melóslány, egyszer pedig top mega-giga, kinek szerelmi nyefegéseit egy ország nézi visszafojtott lélegzettel. A Big tehát abban újdonság, hogy bármilyen anyagból sztárt gyárt. Sőt csakazértis bármilyenből. Ahhoz, hogy ebben a műsorban valaki érvényesülni tudjon, a következő dolgok szükségesek a teljesség igénye nélkül.

Tudni kell aludni, súlyosbítva a többi alvóval. Intézeti lányok előnyben.

Tudni kell enni. Mindig kell tudni enni, mert az egy attraktív jelenetsor a többihez képest. Gyönyörű kép, amikor egy ember eszik. Mellette a másik is eszik. Közben beszélgetnek a la Anton Pavlovics. Valahogy így:

– Ma különösen meleg volt a pezsgőfürdő.
– A pezsgőt csak pohárban szeretem. Mi az?
– Hát, amiben ültél.
– Ültem?
– Ültél.
– Tényleg ültem.
– Én is ott voltam, meg Pongó is ott volt.
– Borzasztó, hogy ott volt. Úgy unom.
– Én is. De majd kiderül.
– Mi derül ki?
– Ha tudnám, nem lennék idebenn.
– Vajon milyen lehet odakint?
– Az mi?
– Mi mi?
– Az odakint.
– Holnap szavazunk egymásra.
– Igen. Olyankor mindig izgulok.
– Szeretnél kimenni?
– Én nem. Én nyerni szeretnék. Képzeljétek, odakint mi vagyunk a sztárok.
– Akkor zárok.
(Szereplők balra el.)

Néhai Beckett Sámuel, franciául író Nobel-díjas ír és író tollára illő párbeszédek zajlanak. Az összetett mondat ugyanis kiesik. Mintha egy KISZ-táborban járnánk, ahol arra készítenek fel, hogy a szocializmus felépítéséhez sok egyforma, érdektelen gépember kell, az egyéniség pedig húzzon el, mert különben kinyíratik államilag. Húzódjunk össze, elvtársak, hogy túléljük. Aki a házban gondolkodni próbál, arra ráfogják, hogy vezérkedik, s egy ilyen ház nem öntevékeny csoport, hogy jól viselje az ilyesmit. A nagyon könnyen kezelhető ember a nyerő. A bentlakók azért üldözik a dominánst, mert ők akarnak dominálni.

A német, a svájci, az angol győztesek. Top gigasztárok semmiért

A következő veszély, hogy az ember ízlése hajlékony. Gyorsan megnöveszthető, mint egy ifjú fa, de rendszeres visszametszés után laposan terjedő bokor lesz belőle. Ne feledjük az egyik legfontosabb gondot. Ez a műsor mára az emberek tudatában a fikció helyére lépett. Nem dokumentumsorozat. Ez a fikció. Ez van Esmeralda, Lucecita és a többiek helyett. Zsanett a VAD Angyal. Az emberekben ez ma már szappanopera. Összemosódik fikció és valóság. Szabi már nem csak Szabi, hanem egy játékos, aki Szabi szerepét alakítja. Ugyanez igaz persze a többiekre is. Márpedig ha végigülve vagy legalábbis végigkövetve a műsort az ember fülében megragadnak a párbeszédek, akkor legközelebb beéri enynyivel. Ráadásul a gyártónak, úgy tűnik, van ilyen szándéka. Nem sokkal a Bráder után van egy sorozat szerdánként. Az a címe: Tea. Néhány ember ül a széken. Elvben egy szórakozóhelyen. Arcuk ismeretlen, hiszen nem színészek. Most lettek kiválogatva kilóra. Megteheti a főnök, hiszen ő csinálta a Valami Amerika című sikert. Ülnek, és semmitmondanak egymásnak. Az írók nevét eddig nem ismerhettük, de ne legyen kétségünk felőle, fogjuk még hallani, milyen nagy művészek is ők.

A szórakoztatás olyan fogalom, melyben sok minden elfér. Szórakoztatás Öveges József egykori előadás-sorozata a fizikáról, szórakoztatás a Real–Bayern, meg szórakoztatás a Tenkes kapitánya is. Ez utóbbi mellesleg ötvennégy országnak kellett a háromévente útleveles korszakban, amit most nézünk, az meg dobozban érkezett, Made in Netherland. Esztétikai veszélyt tehát ott látok, hogy ezek a műsorok hihetetlen tömegüknél fogva ízlést formálnak. Hozzájuk lehet és kell majd hasonlítani. S mert a nagy kereskedelmi csatornák nem pénzt költeni jöttek, nincs kétségem felőle, a tárgyi és szellemi igénytelenség, a személyi amatőrség megmarad, legfeljebb akkor már fikciónak hívják majd.

Szürke és vörös

Mikor kell egy embernek összeköltözni tíz másikkal egy hálószobába? Börtönben vagy katonaságnál. Mikor vannak ott nők is? Sohasem. Talán a második világháború városharcainak idején voltak ilyen közös életek, de azt azért morbid lenne ezzel összehasonlítani. Természetellenes, hogy ezek az emberek tudják: nézik őket. A kukkolás ugyanis attól kukkolás, hogy én nézek valakit, aki viszont nem tudja, hogy én nézem. A titka lesz az enyém, ettől ugrik magasra az adrenalin. Itt a versenyzők pontosan tudják, hogy nézik őket, sőt a Nagy Testvér helytartói, a nagy hatalmú producerek még azt is gyakran tudomásukra hozzák, éppen mennyien. Épp a minap hallgattunk egy roppant szerény dialógust, melyben az egyik lakó elemezte sztárságának majdani előnyeit. Ezzel alighanem jelentős számú fatönköt vágott el maga alatt. Úgy nehéz valódinak lenni, hogy az embert nézik. Ráadásul a kamerák helyét is tudják, úgy van a dolog kitalálva, hogy a versenyző minden pillanatban érezze, a Nagy Testvér figyel. Hiszen ez a lényege a dolognak. Félreértés azt hinni, hogy a produkció lényege a spontaneitás. A produkció a kollektív megfélemlítés, karámban tartás okozta pszichés torzulások kiárusítása. Erkölcstelen? A versenyző ezt vállalta, a nézőt viszont kínos helyzetbe hozza. Ha nem nézi, magát zárja ki a népi játékból, ha nézi, minden szem csak fokozza a pszichés nyomást. Amit itt mutatnak, az valóság valamilyen módon, de egy mesterségesen kitermelt valóság. A színházhoz hasonlít jobban, nem az élethez.

Ne feledjük, aki ide jelentkezik, az jobb, ha nem hagy otthon családot. Ide az identitás nélküliek jelentkeznek, akiknek az egyetlen karrier, ha itt nyernek.

Magándrámák, Közerkölcsök

Ezek az emberek nem játszani jöttek. Nekik az eddigi élet volt játék. Sikeres ember nem megy ilyen versenybe. Sikeres embernek megvan a maga apanázsa, helyzete. Ők azért jöttek, hogy nyerjenek, de ez csak egyvalakinek sikerülhet. Igaz, nem biztos, hogy a valódi nyertes lesz az igazi nyerő. Volt egyszer egy Riporter kerestetik. Nyerte Puch Tamás. Ki tud róla? És a nyolcadik helyezett Vágó Istvánról? Lehet, hogy valaki „csak” tizenötmilliót nyer, míg egy vesztes ugyanennyit kap egy reklámszerződésért, több évig, évente. De mindez bizonytalan. Ezek ez emberek ma azt hiszik, hogy az ő sztárságuk stabil alapokon áll. Nem így van. Igénytelen kor igénytelen hősöket szül, bárkiből lehet élő dekoráció lottóhúzáson, műsorvezető, marketingigazgató, talán legkevésbé azokból, akik értenek hozzá. Lesz néhány címlap, de közben válogatják már a következő játék megatopsztárjait. A tegnapi babér már csak babfőzelékbe jó.

Big Brother-házak Német- és Magyarországon. Mindenhol ugyanaz

Lehet, hogy OKI néhány év múlva nagy ember lesz. Lehet, hogy egy év múlva újra sörért kérincsel. Mert a Való Világ díja kegyetlenebb, mint a Bráderé. Ott egy szatyor pénz, itt egy év jólét. A jóhoz könnyű hozzászokni. Ki az a fiatalember, aki képes arra, hogy a havi egymillióból félretegyen mondjuk hatszázezret, és próbáljon megélni a magyar átlagot jóval meghaladó négyből? Nem látom azt az arcot, amely mögött ennyi belátást vélnék megbújni. Akkor pedig újra maradnak a hétköznapok. Az pedig nem sztárság, csak kellemetlenség, ha valakinek a képébe bámulnak az utcán. Egy kicsit röhögve, hogy: „Lám, tessék, erre voltál olyan nagy?” Mert el ne feledjük, a sztárság, ha nem párosul semmivel, csupán szolgáltatás. Márpedig annak része, hogy a szolgáltatót egyszer majd vesztes helyzetben is lássuk. A sztárhoz hasonlítani akar a nép. De kell neki volt sztár, hogy megnyugtassa általa önmagát. Kiszolgáltatott kis emberből csak egy Mágnás Miskányi időre lehet „khóf”, mert az igazi médiakhófok világa nem a szeretetről és a tiszteletről szól, kizárólag a haszonról.

Figyeljék tehát a szereplőket akkor is, amikor már nem hirdetik őket plázák tóksóiban. S ha majd egy ideje nem hallanak róluk, figyeljék az utca arcait, hátha egyik szomorú, kifosztott tekintetben felismerik őket. Mert csak egy olyan Lény van, amelyik szereti a maga kis testvéreit. Az pedig nem a bejelentkező orwelli géphang. A Nagy Testvér, mely nem más, mint a mindent ellenőrző médiahatalom, csak önmaga hangjára figyel. Meg a nézettségre. Az ember csupán létszám. Akkor is, ha most háromszázezren szavaznak rá. Némi tehetséggel lehet karriert csinálni az így szerzett ismeretségből. De ahhoz legalább annyi készség kell, mint amennyi a ma sztárjainak van. Egy kis énekhang, egy kis empátia, egy kis színészet.

Akik tehetik, próbáljanak másfajta televíziót csinálni. A Nagy Testvérnek egyetlen konkurenciája lehet. Sok kis testvér.