Kié lesz a jövő?

A világban egyes kontinensek és régiók között drámai és történelmi léptékű átalakulások tapasztalhatók. Egyes civilizációk, amelyek egykor egész kontinensek lakossága és kincsei felett uralkodtak, halványodnak, míg mások évezredes elnyomott és alárendelt szerep után akár világhatalommá válhatnak. Az egyes országok és kontinensek között zajló elképesztő gazdasági versengés eredménye akár középtávon is az lehet, hogy az egykori főszereplők eltűnnek, s a helyükre olyanok állnak, akiknek évezredeken keresztül statisztaszerep jutott. Ma már a jövőkutatók is világosan látják: míg Európa történetének egyik legkomolyabb gazdasági-politikai válsága előtt áll, az ázsiai kontinens – élén Kínával – a történelemtől egyedülálló esélyt kapott a felemelkedésre. Írásunkban az európai integráció és a távol-keleti földrész helyzetét és kilátásait vesszük górcső alá.

A világ jövőjére vonatkozó előrejelzések egybehangzó állítása szerint a következő két évtizedben Kína és India – eddig sohasem látott – felemelkedése várható. Ennek következtében pedig növekvő katonai erejükkel és kiemelkedő gazdasági teljesítményükkel komoly fenyegetést jelentenek az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok számára. A prognózisok egyszerűen „Ázsia évszázadának” nevezik a 21. századot, Kína és India felvirágzásának jelentőségét pedig ahhoz hasonlítják, ahogy a 19. században Németország, illetve ahogy a 20. században az USA vezető nagyhatalommá vált.

Ám miközben a Távol-Kelet alvó óriása egyre jobban éledezik, a magát gyakran a világ közepének tartó, brüsszeli vezetésű EU éppen hosszú agóniáját vívja. Az egyesült Európát a nemzetközi jelentések távolról sem a világgazdaság jövőben is jelentős szereplőjeként tartják számon, hanem sokkal inkább egy olyan betegként, amely nem tud kilépni saját dicsőséges múltjának árnyékából.

Az óriás öntudatra ébred

2020-ra Kína lesz a világ második számú nagyhatalma az Egyesült Államok után – állapítják meg az amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) szakértői A globális jövő feltérképezése című tanulmányukban. A jelentés szerint Kína éves jövedelme a jövőben meghaladhatja az USA-n kívüli Nyugat teljes gazdasági teljesítményét. Ezért még a kissé naiv, de a végtelenségig magabiztos amerikai társadalomnak is rá kell döbbennie arra, hogy többé nincsenek egyedül: ott lohol a nyakukban egy közel másfél milliárdnyi embertömeg, amely már nem szegény, nem elesett, és nem vár arra, hogy valaki kívülről megmondja neki, hogy mihez kezdjen magával. Noha az USA továbbra is meghatározó szereplője lehet a világ eseményeinek, a következő évek globalizációs folyamatainak új „arca” már sokkal inkább a Kelet lesz. A mai nagy „amerikanizálódás” után a jövőben inkább a keleti kultúra és annak termékei hódítanak teret. A földgolyó nyugati féltekéje tehát egyre izgatottabb, mondhatni egyre „vörösebb” lázban ég. Nem csoda, hiszen Kína az elmúlt évtizedekben egy egész kontinensnyi embert húzott ki a nyomorból, és mindezt egy tervgazdaságban, egy kommunista kormányzattal érte el. Ez a tény, valamint a robosztus, évi 8-9 százalékos növekedés már valóban komoly dilemmára ad okot. Míg Európában biztos választási győzelmet arathat az a kormányzat, amely akár 3-4 százalékot is képes kipréselni a gazdaságból, Kínában nem győzik cserélni a hűsítő borogatásokat a túlfűtött gépezeten.

Ha a nyugati közgazdászok eddig azt tanították az egyetemeken, hogy az államilag irányított, központi tervezés nem kedvez a munkakedvnek és a termelékenységnek, akkor legközelebbi előadásukban azt is hozzá kell tenniük, hogy „kivéve Kínában”. A távol-keleti ország vezetői az utóbbi időben kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy egyre nagyobb hatalmat delegáljanak regionális szintekre, és megnyissák piacaikat a külföldi beruházók előtt. A művelet eredményességét jól mutatja, hogy Kína egyre jelentősebb gazdasági pozíciókra tesz szert magában az Egyesült Államokban is. Az elmúlt évtizedben a keleti óriás Amerikába irányuló exportja a tizenhatszorosára nőtt, miközben az onnan érkező import továbbra is ennek töredéke maradt. Miközben az olcsó kínai portékákkal elárasztott amerikai fogyasztóközönség élvezi annak áldásait, hogy több százmilliárd dollárt spórolhat a napi bevásárlásokon, addig a keleti üzletemberek szinte megveszik az országot. Napjainkban a kínai cégek rengeteg földterületre és épületre teszik rá a kezüket az amerikai nagyvárosokban, továbbá milliárdos megtakarításaik nagy részét is dollárban tartják, amelynek spekulatív felhasználása – sokak szerint – komoly romboló erőt jelenthet az amerikai nemzetgazdaság számára.

Keletről jövő sereg

Míg az ipari forradalom idején Nagy-Britannia volt a „világ műhelye”, ma a cím tulajdonosa bizonyosan Kína lenne, hiszen a világ összes fénymásolójának, mikrohullámú sütőjének, DVD-lejátszójának, illetve cipőjének kétharmadát ez a több mint kétmilliárd dolgos kéz állítja elő. (Persze a világ játékszerállományát tekintve még ennél is nagyobb részesedést tudhat magáénak a Made in China „márkajelzés”.)

Kínáé a föld legnagyobb lélekszámú hadserege, és honvédelmi kiadásai folyamatosan dinamikusan növekszenek

A keleti óriás azonban más kihívásokat is tartogat az amerikaiak számára. Az előrejelzések szerint 2020-ra a „világ 100 fős falujában” 56 személy lesz ázsiai, 19 kínai, és mindössze 4 észak-amerikai és 5 nyugat-európai származású. Bár ez a prognózis csak tizenöt éves távlatban igazolódhat, a számszerű túlsúly előnyei már ma is jól kivehetőek. A tömeghatás előnye a munkaerőképzésben már elég korán, a középiskolások nemzetközi versenyein kimutatható. Míg tavaly az amerikaiak egy jó évet tudhattak maguk mögött azzal, hogy 65 ezer diákot sikerült mozgósítaniuk, addig Kína ennek közel százszorosát küldte ki ezekre a rendezvényekre. Kína és India – ennek megfelelően – már ma több műszaki szakembert képez, mint az Egyesült Államok, és öt éven belül ez a másoddiplomások piacán sem lesz másként. Emellett köztudottan Kínáé a Föld legnagyobb lélekszámú hadserege is. Ez pontosan két és félmillió fegyverest jelent, akik a világ negyedik legnagyobb honvédelmi költségvetéséből gazdálkodhatnak. Ugyan – hozzá kell tennünk – ez még mindig csak tizede annak a számlának, amit a Pentagon állít ki évről évre, az összege viszont dinamikusan nő.

Ezek után létezik olyasmi, ami megállíthatja a kínai terjeszkedést? A nyugati szakértők szerint igen. A keleti okkupáció ugyanis – rendkívüli teljesítménye mellett – számos kockázatot is hordoz magában. Ilyen például az állami vállalatok túlsúlya, a korrupció, a tőkebeáramlás esetleges visszaesése, a járványok és politikai konfliktusok megjelenése, illetve a növekvő energiaárak. Éppen ezért a jövőkutató tanulmányok konklúziója is úgy szól, hogy az USA-nak még megvan a lehetősége arra, hogy 2020-ban is megőrizze vezető szerepét, mind gazdasági, mind technikai, mind katonai téren. Ezt azonban csak akkor tudja elérni, ha képes versenyben maradni, és továbbra is a technikai fejlődés élére áll. Kína és India magatartása ugyanis rendkívül fenyegető ezen a téren, stratégiájukból az agresszív terjeszkedés üzenete olvasható ki, miközben Amerika „válasza” egyelőre csak a helyzetfelismerésre és a meglévő pozíciók védelmére korlátozódik. A kérdés tehát nem az, hogy Kína nagyhatalom lesz-e, hanem az, hogy mikor.

Mester és tanítványa

Az Amerikai Egyesült Államokról azt tartják az elemzők, hogy sosem akart első lenni a világgazdaságban, ugyanakkor mindig hozzáteszik azt is, hogy a második helyezés mégis elfogadhatatlan számára. Hatalmi terveit tekintve az Európai Unió ennél jóval lényegre törőbben fogalmazott: pár éve deklarálták a lisszaboni célkitűzésként ismert elhatározásukat, miszerint 2010-re elérik, sőt meghaladják az USA gazdasági teljesítményét. Az európai álom azonban lassan kezd szertefoszlani, ugyanis az USA gazdasági előnye mára behozhatatlanná vált. Ma még az egyesült Európa 25 tagállamának összesített termelése sem képes felülmúlni az Egyesült Államok teljesítményét, holott az észak-amerikai állam népessége alig több mint az unió lakosságának fele.

Napjainkban a függőség és a verseny egyszerre jellemzi az EU és az USA kapcsolatát. Az európai államfők gyakran nem is rejtik véka alá ellenszenvüket és megvetésüket az észak-amerikai ideák és külpolitika iránt. Ennek ellenére minden este azért „imádkoznak elalvás előtt”, hogy bárcsak holnap is olyan jól működne az amerikai gazdaság, mint tegnap. Az uniós államok ugyanis kizárólag az USA gazdasági aktivitása nyomán keletkezett hullámokon tudják elnavigálni igencsak megtépázott vitorlásaikat. Úgy tűnik, hogy jelen esetben a teremtmény túlnőtte alkotóját, hiszen az Amerikát éltető szabadság és produktivitás eszméje egykor európai városokból hajózott át az új világba. Az öreg kontinensen hátrahagyott gyökereit viszont ma már lámpással kell keresni. Sajnálatos módon a mai európai kultúra felett még a statisztikai adatsorok is ítéletet tartanak: teljesíteni képtelen gazdaság, csökkenő születésszám, visszafogott beruházások, foszlott erkölcs. Aratni vágyó, de vetés nélküli társadalom.

Hosszú agónia

Honnan erednek ezek az anomáliák? A közgazdászok szerint a silány európai produktivitásért főleg a jóléti államok berendezkedése, illetve a – rendszerint indokolatlan mértékű – kormányzati szerepvállalás a felelős. Ha az állam kevésbé szólna bele a javak elosztásába, akkor sokkal inkább a hatékonyság törvénye irányítaná a pénz útját és nem a karhatalom vagy az aktuális lobbiérdekek. Bizonyított tény, hogy a túlburjánzó állami újraelosztás nem oldja meg sem az esélyegyenlőtlenség, sem a társadalmi szolidaritás hiányának problémáját. A tagországok vezetői viszont egyszerűen nem képesek lemondani saját „szociális nirvánájukról”, és nem hajlandóak szembenézni annak kudarcaival sem.

Holott az állami támogatások nyakló nélküli osztogatása az oka annak is, hogy mára az EU agrárpolitikája a csőd szélére sodródott. Míg a francia mezőgazdaság mérték nélkül részesedik a közösségi költségvetésből, addig a piaci elvek felülírása azt eredményezi, hogy az európai élelmiszerárak jóval a valós mérték felett tanyáznak. Gondoljunk csak bele, miközben a világ nagy része éhezik, mi itt az unióban azért dolgozunk, hogy nehogy olcsóbban vásároljuk az élelmiszert!

De ugyanezt a problémát említhetnénk az uniós oktatási rendszer hatékonysága kapcsán is. Az ingyenesnek nevezett, ám természetesen az adófizetők pénzéből finanszírozott felsőoktatás legnagyobb áldozatai maguk a diákok. Ők mindannyian jelentős gazdasági veszteséget szenvednek el amiatt, hogy nem állnak rögtön munkába. „Nincsen ingyen ebéd!” – hangoztatják kedvenc mondásukat a New York-i tőzsdeguruk. És valóban, a rendszer fenntarthatatlanságát maguk a foglalkoztatási kimutatások igazolják: munkanélküliség és munkaerőhiány egyszerre sújtja a térséget. Ezt aztán megfejelik még a szociális Európa eszméjéhez igazodó ellátórendszerek is, amelyek „segítségével” csak tovább mélyül a válság. A sok helyen irreálisan magas munkanélküli segélyek nemhogy segítenék a visszajutást a munkaerőpiacra, hanem az évek során egyszerűen leszoktatják az embereket a munkáról.

Az EU agrárpolitikája mára a csőd szélére sodródott

Az európai szociális háló másik halálra ítélt „találmánya” az úgynevezett felosztó-kirovó nyugdíjrendszer. Ebben a szisztémában senki sem önmagáról vagy saját családja jövőjéről gondoskodik, hanem mindenki a múltnak, az előző generációnak dolgozik. Így a jelenlegi erőfeszítések és a beadózott összegek általában köszönő viszonyban sincsenek a majdani kifizetésekkel és juttatásokkal. Miután pedig az EU egyik legnagyobb problémája a demográfiája, azaz a folyamatosan öregedő lakossága, ez a nyugdíjrendszer – sajnálatos módon – a résztvevőivel együtt nyomorra és kudarcra van kárhoztatva. És ez még nem minden. Az állam elveszi az emberek jövedelmének legjavát, és „cserébe” kiöli a szívükből a családi együttérzést is. „Ha már elvetted a pénzemet, akkor oldd is meg!” Az európai emberek megszokták, és már el is várják, hogy helyettük a kormány törődjön gyermekeik és nyugdíjas korú rokonaik boldogulásával. A gondoskodó állam családon kívülre szorítja és intézményesíti a tradicionálisan odatartozó feladatokat és kapcsolatokat. Meglehet, hogy a tb-alapon meseszép idősotthonokba „deportált” emberek minden kívánságát képzett ápolók lesik, de az is biztos, hogy a legnagyobb szükségük nem erre van. Beköltöztetésük után ugyanis egyetlen hozzátartozójuk sem látogatja őket.

A fiatal generáció csökkenő létszáma azonban nemcsak a klasszikus ellátórendszerek működését ássa alá. Egyre növekszik a nyugati lakosság eladósodottsága is. Ennek legfőbb oka pedig megtakarításaik hiánya. Mivel az emberek idős korukban inkább felélnek, mintsem félretesznek, várható, hogy az évek múlásával csak egyre szélesebb lesz a szakadék a valós és az ideális állapot között. Ez viszont éveken belül óriási tőkehiányt fog eredményezni, ami újabb pofont jelent a szociális Európa önérzetén. A helyzet ugyanis úgy fest, hogy miközben az előtakarékoskodást szorgalmazó európai nyugdíjpénztárak folyamatosan veszteségesek, addig az USA-ban ugyanezen a piacon rendszeresen az infláció mértékét meghaladó profitot vágnak zsebre a befektetők.

Ezek után nem meglepő, hogy egy ilyen életidegen közegben tartott, frusztrált társadalomnak a politikai vezetői sem teljesítenek példaértékűen. A brit, francia és német érdekellentétek mára olyan feszültté váltak, mint egy durranás előtti léggömb. A felsorolt válságjelekből következően mára úgy tűnik, hogy az unió demokratikus vezetéssel csak nagy nehézségek árán irányítható. Míg annak idején a német Adenauer és a francia DeGaulle számára nem jelentett nehézséget, hogy egy asztalhoz üljenek, és megegyezzenek politikai ellenfeleikkel, addig ma már olyan államférfiak foglalják el „az alapító atyák” székét, akik sosem láttak világháborút, és akik talán sosem élték át azt, hogy micsoda áldást vagy átkot jelent egy nemzetközi konszenzus megléte vagy hiánya. Európa tehát láthatóan nehéz időszak előtt áll, és egyelőre úgy tűnik, hogy a napjainkban zajló globális helyezkedésben nem a „napos” oldalon áll.

Mindezek a jelenlegi folyamatok alapján levont valószínű következtetések, abban az esetben, ha addig nem történik semmi váratlan esemény. De ez nagyon meglepő lenne…