Korrajz
Megtévesztett teremtmények
A nyáron több olyan rendezvényre, koncertre vagy filmbemutatóra is sor került hazánkban, amelyeket a bibliai világnézet szempontjából a legnagyobb jóindulattal sem minősíthetünk másnak, mint okkultnak. Alábbi írásunkban az okkultizmus három olyan területével – a sátánizmussal, a keleti misztikával és a Mária-kultusszal – foglalkozunk, amelyek erőteljesen meghatározták az elmúlt hónapok szellemi arculatát.
A sátánizmusnak nagyon sok külső megjelenési formája létezik. Először valószínűleg fekete csuklyába öltözött alakokra gondolunk, akik állatokat vagy embereket áldoznak fel az ördögnek. Vagy esetleg olyan fiatalok jutnak az eszünkbe, akik bizonyos black metal zenekarok koncertjein feketében csápolnak. De vannak olyan emberek is, akik sátánistának vallják magukat, noha nem is hisznek az ördög személyes valóságában, mint például az egyik leghíresebb sátánista, bizonyos Anton Szandor LaVey, A sátánista biblia szerzője és a Sátán Egyházának alapítója. LaVey egy nemrégiben vele készített interjúban bevallotta, hogy nem hisz a személyes gonosz létezésében, mivel szerinte a rossz csupán az emberi természetben lakik. Az ő sátánizmusa tehát abban rejlik, hogy a romlott emberi természet gátlástalan felszabadítására buzdítja a követőit. Ugyanakkor a bibliai világnézet szempontjából sátánistának kell nyilvánítanunk egyes olyan személyeket is, akik önmagukat nem tekintik annak, hanem csupán a show-business kedvéért keménykednek, mint például a közelmúltban nálunk járt Marilyn Manson. A kérdés tehát az, hogy mi a közös egy rituális ördögimádó személyben, aki csecsemőket áldoz fel a Sátánnak, valamint Anton Szandor LaVeyben, aki nem is hisz az ördögben, továbbá a polgárpukkasztó Marilyn Mansonban, illetőleg egy olyan fekete ruhás fiatalban, aki a Pokolgép együttes koncertjén csápol?
Mi a sátánizmus lényege?
A sátánizmus lényegére egy olyan beszélgetés világít rá a legjobban, amely valaha Isten és az ördög között zajlott le a mennyben: „És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő. Felele pedig az Úrnak a Sátán, és monda: Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-e körül őt magát, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott e földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz-e meg szemtől szembe téged?! Az Úr pedig monda a Sátánnak: Íme, mindazt, amije van, kezedbe adom; csak ő magára ne nyújtsd ki kezedet. És kiment a Sátán az Úr elől.” (Jób 1:8–12) Ebből a beszélgetésből most a Sátánnak különösen arra a megjegyzésére szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyben látszólag Jób motívumait vonta kétségbe: „Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent?” Valójában azonban az ördög nem csupán Jób istenkeresésének az őszinteségét kérdőjelezte meg, hanem legalább annyira Isten jó szándékát, jóindulatát, igazságosságát és szeretetét, egyszóval személyének a minőségét is.
A Sátán ugyanis ezzel a megfogalmazásával azt sugallta, hogy Isten nem olyan minőségű személyiség, akit lehetne „ok nélkül”, más szóval érdek nélkül szeretni és tisztelni, hanem csupán érdekből, haszonlesésből vagy esetleg a tőle való félelem miatt tisztelik őt a teremtményei. És tulajdonképpen ezen a ponton lehet tetten érni a sátánizmus lényegét, amely tehát nem más, mint az Isten iránti bizalom megrendítése, és csalódás kiépítése az Úr személyével kapcsolatban. A Sátán már az örökkévalóságban is ezzel az érvelésével keltett zavarokat az angyalok között, és itt a földön is újra meg újra megpróbálja elhitetni az emberekkel, hogy Isten nem jó, hanem rossz, és ezzel szemben persze ő maga pedig az igazság bajnoka. Amikor tehát az emberek Jóbhoz hasonlóan a világban tapasztalható irracionális szenvedések és igazságtalanságok láttán, valamint a saját romlott természetükkel vívott sziszifuszinak tűnő küzdelemben felteszik a kérdést, hogy hol van most az Isten, és miért engedi meg mindezt, akkor elindulnak a sátánizmus irányába. A sátánizmus lényege ugyanis a kétely és a bizalmatlanság kiépítése Isten személyével kapcsolatban. Az ördög egy önző és igazságtalan lénynek kívánja beállítani Istent, aki hatalmánál és erejénél fogva imádtatja magát a teremtményeivel, saját magát pedig a megtévesztett teremtmények mentorának igyekszik feltűntetni. Ennek a kificamodott látásmódnak az elsajátítása azután magától értetődően sodorja bele az embert az istentelen, lázadó életformába, amelynek a legszélsőségesebb formája kétségkívül a rituális ördögimádás, de létezik ennél sokkal kifinomultabb és intellektuálisabb változata is, amelyet belső természeténél fogva szintén sátánizmusnak kell neveznünk. Az ördögöt azonban nem különösebben érdeklik a sátánizmus külső megnyilvánulási formái, miként az sem, hogy hisznek-e benne az emberek, vagy sem. Őt a leginkább az érdekli, hogy az emberek elsajátítsák a látásmódját, amely az Isten jóságának és igazságosságának a megkérdőjelezésében áll. Hogy azután ez az ördögi filozófia milyen deviáns életmódban nyilvánul meg, az már őt nem különösebben érdekli.
Jóbot tehát lényegében a sátánizmussal kísértette meg az ördög, és az ő története nem kevesebbről szól, mint hogy igaza van-e a Sátánnak, vagy pedig nem. Amikor ugyanis elveszített mindent, a tulajdon egészségét is beleértve, egyúttal minden érdeke megszűnt, ami valaha is imádkozásra vagy Isten keresésére ösztönözte, és úgymond megnyílt az út számára a sátánizmus előtt. A tét nem kisebb volt, mint hogy most – amikor tehát elveszített mindent, és már semmi érdek nem fűzte őt tovább Isten dicséretéhez, tiszteletéhez és szeretetéhez – megátkozza-e Jób az Istent, vagy nem. Ha ugyanis csalódottan elfordul Istentől, és megátkozza őt, azzal egyúttal azt bizonyítja, hogy az Istennel való közösség hosszú évei alatt tulajdonképpen nem ismert meg semmi olyan értéket Istenben, ami őt továbbra is az Úr tiszteletére ösztönözné. Ha viszont ebben a drámai és számára teljességgel érthetetlen helyzetben mégsem átkozza meg Istent, hanem képes továbbra is tisztelni és magasztalni, akkor azzal tulajdonképpen azt demonstrálja, hogy az Istent jónak ismerte meg a vele való járás hosszú évei során, és ezzel lényegében megcáfolja a Sátán vádjait.
Jób a magatartásával tehát tulajdonképpen a világmindenség legősibb vitájában foglalt állást Isten mellett. És állásfoglalásának drámai erejét és hitelességét a saját tragédiája adta, amelynek során minden érdekét elveszítette, amely Istenhez kötötte, és már csak az volt a kérdés, hogy a szívében milyennek is ismerte meg valójában a Teremtőjét. Nem azért kezdte tehát áldani az Urat az őt ért csapások után, mert az események hatására megbomlott az elméje, hanem egyszerűen azért, mert olyan erős belső bizonyságot hordozott magában Isten jóságáról és nagyszerűségéről, hogy képtelen volt ezt megtagadni a megváltozott körülmények miatt. Pontosan erre a belső szellemi megtapasztalásra utal a zsoltáros egy helyen, amikor azt mondja, hogy „ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Úr” . Ezzel Jób lényegében az emberi nem egyik legnagyobb küldetésére világított rá, amely nem más, mint a sátánizmus cáfolata, és Isten igazi természetének a kimutatása az egész világmindenség felé.
Az egyház egyik földi küldetését Pál apostol is abban látja, „hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége” (Ef 3:10). Vagyis Pál szerint a keresztényeknek van egy olyan szerepük is, hogy a tevékenységükön keresztül a mennyben lévő angyalok bepillantást nyerhessenek Isten legbensőbb természetébe és legtitkosabb motívumaiba. Erre minden bizonynyal azért van szükség, mert Lucifer gonosz beszédeinek a következtében azok közül az angyalok közül is elbizonytalanodtak néhányan Isten motívumait illetően, akik végül is nem álltak át az ördög oldalára. Ennek az elbizonytalanodásnak az lehet az oka, hogy Lucifer lázadása előtt Isten nagymértékben megosztotta és átruházta a világegyetem feletti irányítás hatalmát az angyali lényekre, mint egy multinacionális vállalat elnök-vezérigazgatója, és a hatalom közvetlen gyakorlását egyes területek felett bizonyos angyalokra bízta, akik közül az egyik éppen Lucifer volt. A Biblia némely utalásából úgy tűnik, hogy a bizonyos területeken a közvetlen vezetéstől háttérbe vonult Isten hatalma, ereje és természete némileg elhomályosodhatott egyes teremtményei előtt. Erre a helyzetre építve Lucifer nyilván még azokban az angyalokban is bizonyos mértékű zavart kelthetett, akik végül nem lettek sátánisták, amint a Jób könyvében is olvassuk, hogy „Isten még az ő angyalaiban is talál hibát” (Jób 4:18b).
Amikor viszont emberek a szabad akaratukból felemelik a kezüket, és elkezdik dicsérni Istent, arról tesznek bizonyságot, hogy a szívük mélyén jónak ismerték meg őt, és a Sátán rágalmai nem igazak. Ebben a tanúságtételben azért van nagy erő, mert olyan lények döntenek szabad akaratukból Isten imádása mellett, akik soha életükben nem látták még Istent színről színre, hanem itt élnek a mennytől távol ezen az árnyékvilágon. Ráadásul nem olyan tökéletes létformában, mint az Istenhez közel álló angyalok, akik a mennyben nem ismerték a nyomort, a betegséget és a fájdalmakat, hanem egy nyomorúságos testben, amely ki van szolgáltatva a földi lét korlátainak. Amikor tehát az angyalok, akik szemlélhetik a mennyben az élő Isten arcát, azt látják, hogy a földön élő törékeny emberek, akik viszont még soha nem látták Isten arcát, a saját szabad választásukból fakadóan, minden nehézségük és problémájuk ellenére dicsérik az Istent, ezek az angyalok az emberek dicséretén keresztül bepillantást nyernek Isten szívének legbensőbb titkába, az ő szeretetébe, jóindulatába, amelyre az emberek a dicséretükkel és az imádásukkal tulajdonképpen reagálnak. Mert amikor az Urat dicsérjük, magasztaljuk és imádjuk, ezt azért vagyunk képesek megtenni, mert a szívünk megérintette az Isten szívét, és kiismertük a bensőnkben a mi Istenünk igazi természetét, tiszta motívumait, jóindulatát, noha szemtől szembe soha nem láttuk őt. És ezt a belső megtapasztalásunkat függetleníteni tudjuk azoktól a külső nehézségektől, amelyekkel esetleg harcolunk a földi életünkben, mint Jób. Ezért nem abban van az erő, amikor valaki keménykedik az Isten ellen, és lábbal tapossa a Tízparancsolatot, hanem abban, amikor valaki a földi lét korlátai és nehézségei közepette föl bírja emelni a kezét, és ki bírja mondani, hogy „jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (Zsolt 100:5). Lényegében ez maga a sátánizmus cáfolata!
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten azért teremtette volna az embert, hogy egy Sátánnal kapcsolatos vitájában epizódszereplő legyen. Isten azért teremtette az embert, hogy szerethesse, és megoszthassa vele saját legbensőbb érzéseit. Az már az ördög munkájának a következménye, hogy az ember belesodródott egy olyan szerepbe is, amelyben egyúttal lehetősége van Isten mellett kiállni, és a Sátán vádjait megcáfolni.
Ráadásul Isten még Jézus személyén keresztül is megismertette a világgal az ő természetét. A Zsidókhoz írt levélben azt olvashatjuk, hogy Jézus természete tulajdonképpen olyan, mint az Atyáé. Egy alkalommal maga Jézus is hasonlóképpen vallott önmagának és az Atyának a viszonyáról tanítványai előtt. Azt mondta, hogy aki látta a Fiút, az egyúttal látta az Atyát is, ami alatt nyilván a belső természetük, szándékaik és motívumaik azonosságára gondolt. Márpedig egy józanul gondolkodó embernek szemernyi kétsége sem lehet afelől, hogy Jézust a földi élete idején a legnagyobb fokú jó szándék és szeretet vezérelte a cselekedeteiben. Ha pedig Jézust ez jellemezte, akkor rajta keresztül megismerhető, hogy milyen kiváló és csodálatos lény is az örökkévaló Isten a mennyben.
A keleti tanok
Az okkultizmus másik nagy területét a keleti misztika jelenti. Napjainkban rendkívül divatosak az olyan filmek, amelyek az univerzum isteni, természetfeletti erejét felszabadítani képes hősökről szólnak, mint például a Mátrix) egyes részei, a Csillagok háborújá)nak különböző epizódjai vagy a Tigris és a Sárkány). Ezekben a filmekben nyíltan vagy burkoltan az indiai filozófiából táplálkozó misztika köszön vissza modern és vonzó csomagolásban. Az indiai filozófiának az a fő célja, hogy kiszabadítsa az ember lelkét a lélekvándorlás körforgásából. Ennek a folyamatnak a során különböző aszketikus és meditatív eljárások segítségével igyekeznek függetleníteni a lelket a fizikai test életérzéseitől. Az eljárás során a legnagyobb eredményeket elért szellemi vezetők természetfeletti képességek birtokába kerülnek, amelyekről úgy vélik, hogy a világmindenségben rejlő isteni erő teszi őket erre képessé. Ez a keleti buddhista filozófia köszön vissza azokban a modern filmalkotásokban, amelyekben a főhős az univerzum természetfeletti erejét képes meditatív összpontosítása segítségével felszabadítani. A bibliai világnézet szempontjából azonban ez az indiai eredetű buddhista filozófia hamis képet ad a valóságról, ennélfogva az az erő, amit egyes jógik valóban képesek felszabadítani, nem más, mint okkult hitető démonok természetfeletti ereje. Amikor valaki olyan filmeket néz, vagy olyan kiadványokat olvas, amelyek gondolatvilága, valóságértelmezése a keleti misztikából meríti az inspirációját, a modern csomagolás ellenére ugyanazokkal a szellemi lényekkel kerül kapcsolatba, mintha közvetlenül foglalkozna a buddhista filozófiával.
Ráadásul mostanában nagyon népszerű az ilyen filmekben a kungfu is, valamint más keleti harcművészetek. Ne feledjük azonban, hogy a kungfu a középkori Kína buddhista kolostoraiban, a hegyekben épült úgynevezett saolin szentélyekben alakult ki, amikor az ottani buddhista szerzetesek megelégelték, hogy a különböző rablóbandák állandóan kifosztják a kolostoraikat. Ezek a Buddha-szobrok előtt meditáló szerzetesek dolgozták ki szabad idejükben azokat az önvédelmi technikákat, amelyek előszeretettel tűnnek fel a Mátrix)hoz hasonló sci-fikben. A különböző kungfutechnikákba azonban a kidolgozásuk során beépült az a természetfeletti erő, amely a szerzetesek meditációit és szellemi életét meghatározta, és amelyet az imént okkultnak minősítettünk. Egy ember például, akiből a megtérése után kiűzték a buddhizmus és a kungfu szellemét, azt vette észre magán, hogy egy bizonyos rúgást többé már nem képes végrehajtani. Ő maga is ekkor értette meg, hogy a távol-keleti harcművészetben elért eredményei nem csupán kitartó gyakorlásának voltak köszönhetőek, hanem okkult szellemek is szerepet játszottak abban, hogy bizonyos rúgásokat végre tudott hajtani. Tehát a keleti misztika és az erre épülő küzdősportok nem emberbarát erőt közvetítenek, hanem a Sátán erejét. Amikor valaki ebből a filozófiából táplálkozó filmekkel azonosul, és ezek hőseit tekinti vonzó és követendő mintának a maga számára, minden kétséget kizáróan egy csaló, gonosz ördögi rendszernek az áldozatává válik, és az ebben a rendszerben lévő démonok befolyásának szolgáltatja ki az életét.
Keresztény okkultizmus
Az okkultizmusnak léteznek olyan formái is, amelyek beépültek a kereszténység különböző történelmi alakváltozataiba. Ilyen keresztény színezetű okkultizmus a Mária-kultusz, melynek a legnagyobb ünnepét, Mária testben való mennybemenetelét augusztus 15-én ünnepelik a katolikus világban.
A katolikus egyház alapvetően négy olyan állítást fogalmazott meg Máriával kapcsolatban, amelyek eredményeképpen a természetes személy neve alatt egy emberfeletti lény alakja körvonalazódik előttünk. 431-ben az efeszoszi zsinaton adták Máriának azt a címet, hogy „Isten-szülő” vagy „Isten anyja”. Ez volt az első olyan állítás Jézus anyjával kapcsolatban, amely elmozdította az ember Máriát egy emberfeletti irányba. Ezzel a megállapítással azért kell vitába szállnunk, mert a Biblia szerint Jézus az isteni mivoltát az Atyától kapta az örökkévalóságban, jóval a megtestesülése előtt, amihez Mária csupán egy emberi génállománnyal járult hozzá.
Alig egy évszázaddal később, a konstantinápolyi zsinaton mondták ki Máriával kapcsolatban, hogy mindörökké szűz maradt. Jézus születését illetően egy gnosztikus érveléssel azt tanították, hogy amint a víz átfut a csatornán, úgy futott át Krisztus Márián, ezért Mária a szülés után is szűz maradt. Ami pedig Jézus esetleges féltestvéreit illeti, szerintük Máriának és Józsefnek soha nem volt házastársi kapcsolata, és így Mária nem szülhetett további gyermekeket sem. Ezzel az elgondolással az a probléma, hogy a Máté evangéliumában fel van sorolva Jézus négy féltestvérének a neve. Az említett bibliai rész szövegösszefüggéséből alig lehet másra következtetni, mint arra, hogy az említett személyek anyai ágon valóban Jézus öccsei voltak: „Nem ez-e amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-e Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak?” (Mt 13:55) De nemcsak az iméntieket nehéz Jézus szűkebb családján kívül másra vonatkoztatni, hanem Pál apostolnak azokat a szavait is, amelyekkel Jakabot az „Úr atyjafiának” (Gal 1:19) nevezi.
A harmadik lényeges Mária-dogmáig több mint ezer évet kellett várni. A 19. század közepén IX. Pius pápa a saját nevében tette kötelező dogmává a szeplőtelen fogantatás tanát Máriával kapcsolatban, amelyre semmiféle bibliai utalást nem találunk. Eszerint nemcsak Jézus, hanem maga Mária is tiszta, mentes maradt az eredendő bűntől és annak minden következményétől. Erre azért volt szükség, hogy megmagyarázhassák, miképpen lehetett Jézus mentes az eredendő bűntől egy bűnös asszony méhében. Ezzel a logikával azonban Máriával kapcsolatban is fel lehetne tenni ugyanezt a kérdést. Azaz miként lehetett mentes Mária az eredendő bűntől, ha az anyja egy bűnös nő volt? Nos, így aztán visszamehetnénk egyesével Ádámig és Éváig, hogy biztosíthassuk Jézus mentességét az eredendő bűntől. Jézus azonban nem szorul efféle teológiai mutatványra, ugyanis a Biblia szerint a Szent Szellem ereje árnyékozta be úgy Mária méhét, hogy Jézus képes volt az eredendő bűntől mentesen megfoganni egy bűnös nőnek a méhében is. A Biblia Jézus anyját a tanítványok között mutatja be, mint akinek a többiekkel együtt szüksége volt a megtérésre, újjászületésre, és aki a többi tanítvánnyal együtt maga is ott volt a felházban, ahol az első keresztények betöltekeztek Szent Szellemmel, és új nyelveken kezdtek el szólni. Nem lett volna azonban szüksége az újjászületésre, ha valóban mentes lett volna az eredendő bűntől.
Végül a múlt század közepén azzal koronázták meg a Máriával kapcsolatos eddigi tanításokat, hogy kihirdették Mária mennybemenetelének a dogmáját, amit egyébként már a 8. századtól ünnepeltek minden év augusztus 15-én, de csak bő fél évszázada hirdették ki dogmaként. A Bibliában még a leghalványabb utalás sincs a tekintetben, hogy Mária esetleg testben került volna a mennybe. A Szentírás egész egyszerűen nem foglalkozik Mária halálának vagy elköltözésének kérdésével, ennélfogva minden olyan tanításbeli erőfeszítés, amely arra irányul, hogy Máriát Isten testben vitte volna fel a mennybe, merő spekuláció. Ezeknek a Mária-dogmáknak nem egyéb a céljuk, mint hogy Máriát kiszakítsák természetes körülményeiből, és a neve alatt egy olyan erőt részesítsenek kultikus tiszteletben, aki viszont már egy emberfeletti lény. Ezért a Bibliában szereplő Mária, Jézus anyja nem azonos azzal a Máriával, akiről Aquinói Tamás azt állította, hogy egy speciális, csak neki járó, különleges, rendkívüli tisztelet (hiperdulia) illeti meg. Ráadásul a gyakorlatban a Máriához mondott imák nem állnak meg az egyébként szintén elfogadhatatlan rendkívüli tiszteletnél, hanem kimerítik az imádás kategóriáját, ami viszont egyedül csak Istent illeti meg. Ha tehát valaki részt vesz Mária korunkban nagyon divatos kultikus tiszteletében, egy olyan okkult teológiai rendszerbe keveredik, amely a Szentírásból semmiképpen nem igazolható. Még akkor sem, ha az egész gyakorlat keresztény teológiába van beágyazva, és nagyon vallásos hangulat veszi közre. Aki ebbe belekeveredik, keresztény álruhába bújt okkult démonok befolyása alá kerül, amelyek csak elidegenítik Isten valóságától.
Az okkultizmus következményei
Az okkult démonok befolyásának első és legnyilvánvalóbb következménye az, hogy az ember közömbössé válik az Úr dolgai iránt, és elidegenedik Istentől. Ennek az az oka, hogy az okkult szellemi befolyás eloltja az ember szellemében az ismeretlen iránti szomjúságot, amit Isten elsősorban az Ő keresése és megismerése végett helyezett az ember bensőjébe. Jól megfogalmazza ezt az életérzést a 137. zsoltár: „Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékeztünk. A fűzfákra függesztettük hárfáinkat, mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: énekeljetek nekünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnénk az Úrnak énekét idegen földön?” (Zsolt 137:1-4) Vagyis amikor az ember filmeken vagy más csatornákon keresztül okkult szellemek befolyása alá kerül, nincs kedve keresni vagy dicsérni az Urat, hanem úgy érzi, hogy Isten valahol nagyon távol van tőle. Ez az érdektelenség, közömbösség, fásultság Isten dolgaival kapcsolatban a leggyakrabban okkult szellemek befolyását mutatja egy ember élete felett.
Az okkultizmus következményei lehetnek:
• érdektelenség, fásultság Isten dolgaival kapcsolatban
• kiszolgáltatottság különböző káreseményeknek
• háborús vereség, a szabadság elvesztése
• korai halál
• generációs átkok
• éhség, szegénység
Az okkultizmus második következménye az, hogy az ember természetes élete ki lesz szolgáltatva különböző káreseményeknek, mint amilyen például a betörés vagy a közlekedési baleset. Amikor például Izrael a bírák idejében elhagyta az Urat, és helyette a Baálnak és az Aserának szolgált, a Biblia arról számol be, hogy az Úr ragadozók kezébe adta őket. Ezért nagyon fontos megállnunk, ha romlást látunk az életünkben, és meg kell vizsgálnunk, hogy miért távozott el rólunk a védelem. A materialista emberek az őket ért károkat általában természetes körülményekre vezetik vissza. A Bibliában viszont azt látjuk, hogy ha az embereket valamilyen anyagi természetű kár érte, annak szinte mindig valamilyen szellemi előzménye volt. Mégpedig a leggyakrabban okkult bűnök idézték elő, hogy eltávozott róluk a természetfeletti védelem. Az ilyen esetekben a csapást nem közvetlenül Isten büntetéseként kell felfogni, hanem sokkal inkább gonosz szellemek rombolásaként, akik az isteni védelem eltávozását kihasználva azonnal kimutatták a foguk fehérét.
Az okkultizmus harmadik következménye a Biblia szerint a háborús vereség. A Bírák könyvéből tudjuk, hogy Izrael visszatérő okkultizmusa következtében a zsidóság újra meg újra elveszítette nemzeti függetlenségét. Ha viszont Izrael bálványimádása ilyen következményeket vont maga után a nemzet függetlenségét illetően, semmi okunk arra, hogy saját nemzetünk történelmi múltjának értelmezésében figyelmen kívül hagyjuk a magyarok bálványimádását és Mária-imádását, amely a Biblia szempontjából szintén vallásos színezetű okkultizmusnak minősül.
Az okkultizmus negyedik következménye a korai halál. A Bibliában található számos példa közül gondoljunk csak Saul király esetére, aki az előtte álló katonai konfliktus megoldása érdekében okkult erőhöz próbált folyamodni, és egy jövendőmondó asszonyhoz ment segítségért. Ennek azután az lett a közismert következménye, hogy a következő napon a csatában elveszítette az életét.
Emellett az okkultizmus harmad- vagy negyedízig elható generációs átkot is eredményez, ami azt jelenti, hogy Isten a szellemi paráznaság mélységével arányosan több generációra is elfordulhat valamilyen területen attól a családtól, amelyben az okkult bűnöket elkövették. Így volt ez Jeroboám király életében is, aki politikai sikerei érdekében az egész Izraelt belevitte az okkultizmusba. Ennek következtében azonban eltávozott a családjáról Isten természetfeletti védelme, majd a gyermeke megbetegedett és meghalt. „Ebben az időben megbetegedett Abija, a Jeroboám fia. És monda Jeroboám az ő feleségének: Kelj fel most, és változtasd meg öltözetedet, hogy meg ne ismerjék, hogy te vagy Jeroboám felesége, és menj el Silóba: Íme ott van Ahija próféta… ő majd megmondja neked, mi történik a gyermekkel… De amikor meghallotta Ahija az ő lábainak zörejét, amint az ajtóhoz közelgete, monda: miért tetteted magadat másnak?… kelj fel, és menj haza, mert amint belépsz a városba, meghal a gyermek” (1Kir 14). Ez a történet jól mutatja, hogy az a személy, aki okkult erőkhöz adja magát, nem csupán a saját maga romlását idézi elő, hanem a családját, sőt az utódait is kiszolgáltatja irgalmat nem ismerő sátáni erőknek.
Végezetül az okkultizmus hatodik következménye az éhség és a szegénység. Gondoljunk csak arra, hogy milyen szárazságot idézett elő Akháb és Jézabel okkultizmusa Izrael földjén. A megoldás ezúttal is az okkultizmusból való teljes megtérés és az okkult sátáni erőktől való elszakadás lett volna.