Téma
Csalók és becsapottak
Az Isten igazságának való alávetettség az igazi istentisztelet alapfeltétele. Az ember ezen az úton érheti el az üdvösségét és végső boldogságát. A varázslás legfontosabb célja viszont Isten vagy más szellemi lények kiengesztelése, támogatásuk, áldásuk megszerzése a bukott ember számára.
Az ember sorsát természetes tényezőkön kívül objektív szellemi erők is alakítják, meghatározzák. A materialista életszemlélet anyagi, szubjektív és társadalmi erők összhatásának eredményét látja az emberi sorsban. A görög–római kultúrában a felsőbb világhoz tartozó szellemi lényeknek tulajdonították a legnagyobb hatalmat az ember földi pályája fölött.
Az ókori görög világfelfogás szerint az embernek fontos a felsőbb istenek (theoszok) kedvét, támogatását elnyernie ahhoz, hogy sorsa kedvező irányba haladjon. E nézet szerint az istenek daimónok által vezetik az embereket a boldogsághoz, bölcsességhez. A felsőbb istenekkel való szembefordulásból, támogatásuk elveszítéséből, valamint ostoba döntések, cselekedetek által kivívott haragjukból származott az ember tragikus sorsa, végzete.
Az antik történetírók Nagy Sándorról is följegyezték azt, hogy rendszeresen kereste a főbb pogány istenek támogatását világhódító tervéhez. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – tüneményes pályafutása tragikus hirtelenséggel ért véget. Julius Caesarról (aki Juppiter papja is volt, sőt Pergamon királya neki adományozta a pontifex maximus címet) is feljegyezték életrajzírói, hogy kultikus gyakorlatok által rendszeresen ápolta kapcsolatát a pogány istenségekkel, hogy információkat, vezetést kapjon katonai-politikai pályafutásának alakításához.
Ezek a példák nem egyedi, elszigetelt jelenségek voltak az ókorban, hanem Nimród idejétől fogva általánosan jellemezték a pogány világ vezetőinek vallási gyakorlatát. A Biblia is megemlíti azt, hogy a különböző nemzetek, birodalmak vezetői mellett varázslók, papok, jövendőmondók tevékenykedtek, akik okkult praktikák, kultikus gyakorlatok, liturgiák által tartották a kapcsolatot a nemzetek főbb isteneivel, hogy megismerjék azok tervét, akaratát, és ezeket az információkat aztán uralkodóikkal közöljék. Egyiptom fáraói mellett éppúgy megtalálhatók voltak ezek az okkult emberek, mint a babilóni, méd–perzsa vagy ógörög királyok környezetében.
A zsidó–keresztény hit alapján álló valláskutatók jelentős része szerint, akik a bibliai kijelentésekből kiindulva vizsgálják a vallások eredetét, a Földön eleinte a monoteista hit volt az uralkodó. A politeista felfogás jóval később terjedt el, a Szentírás szerint az első városállamok alapítása után. A néppé válás, a népek vándorlásai és a honfoglalások folyamatában alakultak ki a helyi, területi, nemzeti istenségek, melyeknek kultuszai provinciális jellegűek voltak.
A Biblia a politeizmust mint az egy Istenbe vetett hit legradikálisabb ellentétét és tagadását elítéli, sőt a legsúlyosabb bűnnek tekinti. A politeizmus leghatékonyabb képviselőjeként a kinyilatkoztatás Babilónt állítja elénk. Babilón a Szentírásban nem csupán történelmi valóság (ókori világbirodalom), hanem diabolikus szellemi realitás is, amely egyes feltételezések szerint Nimród és felesége, Szemiramisz vallásalapító buzgalma nyomán született meg és terjedt el különböző változatos formákban, különösen a Közel-Keleten. Babilón a Bibliában a bálványimádásnak, az idegen istenek kultuszainak, a varázslásnak, az okkultizmusnak és az elnyomó, ezoterikus vallási-politikai-katonai rendszereknek is ősforrása és -mintája.
A Szentírás alapján ez a vallási rendszer a történelmi Babilón bukása után sem szűnt meg, hanem lényegét tekintve keletkezése óta változatos formákban minden egymást követő világbirodalom szellemi-vallási arculatát meghatározta. Ezért is állítják, hogy Nagy Sándor ugyan katonai-politikai győzelmet aratott a babilóni, perzsa–méd birodalom felett, de ezek vallási-szellemi rendszere legyőzte a görögökét, sőt spirituális értelemben az egész Közel-Kelet térségét meghódította. Ez nem a különböző területi-nemzeti vallások megszűnését, hanem a babilóni rendszerrel való keveredését, szinkretizmusát jelentette elsősorban.
Az ókor történetét megíró szakemberek közül számosan hasonlót állítanak a római impériumról is, akiknek Britanniától egészen Perzsiáig az egész mediterrán térséget sikerült meghódítaniuk, de vallási-szellemi vonatkozásban a görög–hellenista vallási tradíció dominanciát szerzett a hagyományos római kultuszok fölött. Péter apostol Rómából írt első levelében az ottani gyülekezetet babilóni gyülekezetnek nevezi. Más ókori keresztény és judaista források figyelembevétele alapján is azt mondhatjuk, hogy a zsidók és a keresztények az apostolokhoz hasonlóan Róma vallási-szellemi, valamint politikai-kulturális rendszerében Babilón utódját látták.
Az első század közepétől kezdődően a korai kereszténység legtekintélyesebb vezetői előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az ekklésziára legalább akkora veszélyt jelent ez a vallási rendszer, mint az ószövetségi Izrael számára. Az Apostolok cselekedetei könyvének megszerkesztésében ennek a veszélynek az ismerete is szerepet játszott.
Pál apostol három missziós útja során elfordult a diaszpórazsidóságtól, hogy a bálványokat, idegen isteneket imádó, okkult praktikákban hívő pogány tömegeknek hirdesse Isten országának evangéliumát. A Lüsztrában, Filippiben, Efeszoszban stb. történtek megmutatták, hogy a zsidó kinyilatkoztatás alapján álló korai kereszténységet a pogány vallásokkal, varázslással, okkultizmussal való keveredés veszélye fenyegeti. Lüsztrában Juppiter és Mercurius istenek kultuszába akarták beilleszteni a Jézus Krisztusban való hitet az őshonos kultúra, vallás képviselői. Filippiben a jövendőmondás szellemének (Püthon) akarták alárendelni az evangélium üzenetét. Efeszoszban pedig kezdetét vette a zsidó-keresztény hitnek az okkultizmussal, a női isten (Diana) kultuszával való szinkretizmusa, amelyet Skéva fiainak balul sikerült démonűzési kísérlete állított meg.
Csak ezután szakította meg az efeszoszi keresztény gyülekezet a város őshonos kultuszaival, varázslásaival fennálló kapcsolatát.
Ezeken kívül még Simon mágusnak a szamariai története, valamint a Barjézus nevű varázslónak Pál apostollal való konfliktusa is jelezte, hogy a zsidó–keresztény kijelentés, hit olyan idegen területre lépett, ahol az úgynevezett babilóni vallások, okkult praktikák alkották az őshonos kultúra lényegét. Ezekkel szemben képviselte a korai egyház a monoteizmus alapján álló evangéliumot, amely hatalmas újításnak számított akkoriban a pogány világban. Az Apostolok cselekedeteinek könyve világossá teszi, hogy ez a kultúra nyitott a zsidó–keresztény kijelentéssel való keveredésre, de agresszívan szembehelyezkedik azokkal az apostoli, kora keresztény törekvésekkel, amelyek hitét és sorsának alapját kizárólag Isten Igéjére akarták helyezni. Ez ugyanis a babilóni vallási rendszer feladását, megtagadását és az ettől való elszakadást jelentette volna számára.
Számos keresztény reformer állítása szerint a korai kereszténység miszsziós sikerei ellenére sem valósult meg Európában a vallási-szellemi rendszerváltás, sőt az ellenkezője történt. Babilón legyőzte a posztapostoli egyházat, és a keresztények az ószövetségi zsidókhoz hasonlóan „babilóni fogságba” estek. A zsidó–keresztény kijelentés az ősi babilóni vallási rendszerhez igazodott, s ennek képződményeit a rituális, főáramú kereszténységben a mai napig láthatjuk. Bonyolult és ellentmondásos történelmi-vallási folyamatok eredményeképpen a kora középkortól kezdetét vette a kontinensünket uraló és meghatározó vallási rendszer kialakulása, amelyben a zsidó–keresztény kijelentések egybe vannak olvadva pogány idegen istenek és bálványok imádásával, olyan vallási formákkal, melyek erejüket és befolyásukat a varázslásból merítik.
Kálvin, Luther és még sokan mások a fent vázolt történelmi tényből indultak ki, amikor meghirdették a kereszténység, az egyház bálványimádásból, okkultizmusból való megtisztulásának szükségességét. Céljukat azonban csak részlegesen tudták megvalósítani, sőt a keresztény hit megújítása óta a permanensen zajló ellenreformáció következetesen e pogánykeresztény szinkretizmust érvényesíti a bibliai alapon történő megreformálási törekvésekkel szemben. Nyugat- és Kelet-Európa főbb vallási rendszerei mellett a kopt, etióp, indiai stb. keresztény formációk egyaránt e szinkretizmus képződményei.
A szinkretista kereszténység megosztottságának esetleges felszámolása vagy szervezeti egységének megvalósítása nem fogja eredményezni a tényleges kereszténység megújulását. Sőt, minden valószínűség szerint az evangéliumi kereszténységgel való agresszív szembenállást tenné egységessé világméretekben.
A fenti egyház- és vallástörténeti értelmezést támasztja alá János apostol Apokalipszise, amelyben újra feltűnik Jézabel mint szellemi tényező az egyházban, valamint az az „országok úrnője” („Babilón királylánya”), akinek diabolikus befolyása alatt áll az európai népek vallásgyakorlata. Ez a spirituális hatalom varázslás által a nemzetekkel olyan hamis vallási célokat, irányokat, téveszméket fogadtat el, amelyek által az apokaliptikus korban a nyugati civilizáció nemzeteinek, népeinek jelentős része Isten akaratával szemben foglal helyet.
A szekuláris, globalizálódó világ számára – ahol egyre népszerűbb az a vallásértelmezés, amely minden vallási megtapasztalást, gyakorlatot egyenértékűnek tekint – érthetetlennek tűnik, hogy miért ne lehetne a különböző világvallások főbb alkotóelemeit egy globális világvallásban egyesíteni. A posztmodern világ azt sem érti, hogy miért tekinti a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás önmagát abszolút igazságnak, míg más vallásokkal, istenfelfogásokkal és rituális gyakorlatokkal szemben elutasító, kirekesztő a magatartása. Valóban, az ószövetségi és újszövetségi hit kirekesztő jellegű, bár erről a mai egyházvezetők nem szívesen beszélnek a nyilvánosság előtt. Pedig kétségtelen, hogy a teljes Szentírás más istenségekkel, vallásokkal szemben elutasító magatartást követel meg követőitől.
A bibliai hitnek ez az ismérve a kijelentés lényegéből származik, ezért nem szabad sem elhallgatni, sem letagadni. Az ortodox keresztény hitnek épp ez a specifikuma teszi nyilvánvalóvá, hogy a tényleges kereszténység egy plurális, demokratikus társadalomban nem foglalhatja el az államegyházi státust, mert e státus szükségszerű következménye az lenne, hogy megsérti a relativisztikus vallási értékeket valló polgárok lelkiismereti és vallásszabadságát. Ez pedig összeférhetetlen az Isten országának jelenleg érvényben lévő törvényszerűségeivel, amelyek szerint a kereszténynyé válás egyik előfeltétele a szabad akarat alapján hozott személyes döntés, amely során valaki az evangélium üzenetének befogadása után elismeri a Názáreti Jézust Isten Fiának.
A tényleges kereszténység legjobb helyzete az államtól független státus. Így az illegalitás, üldözés közepette is – mint ahogy ez a történelem során többször is beigazolódott – hatékonyan képes Isten Igéjét hirdetni és terjeszkedni. Az egyház és az állam öszszefonódása során viszont – különösen, ha egyházi célok szolgálatára állami szerveket, pénzeket használnak fel – a keresztény hit kirekesztő jellege szükségképpen politikai rangot nyer, ami negatívan határozza meg az adott politikai rendszert, eltorzítja a jogállamiságot, tömegeknek okoz valós jog- és érdeksérelmet, mert az egyházi, klerikális érdekérvényesítést számos esetben a nemzeti érdekek kárára helyezi előtérbe.
A kereszténység áldás a társadalomra, ha az államtól független; de a kettő szimbiózisa átkot jelent a nemzet számára. Ezt Európa több mint másfél évezredes történelme eléggé nyilvánvalóan bizonyította, így még akkor is tény marad, ha a mai magyar társadalom jelentős része, számos politikusa és vezetője ezt nem hajlandó tudomásul venni, és olyan kísérletbe fogtak, amely fölött a történelem már többször is ítéletet mondott.
Az ószövetségi hit kirekesztő jellege elsősorban a Tízparancsolat első három passzusából származott, amelyek tiltják az Izrael egyetlen igaz Istenén kívüli istenek elfogadását, kultuszát, bálványok készítését és tiszteletét, valamint az Úr nevével való viszszaélést. Az Újszövetség ezeket a kirekesztő tartalmú parancsolatokat nem semmisítette meg, hanem megerősítette, sőt a keresztény hit lényege: a Názáreti Jézus halálból való föltámadása, mennybemenetele és ottani glorifikálódása azért is kizárólagos és kirekesztő tartalmú, mert ezeket az állításokat kizárólag egyetlen személyre vonatkoztatja a Szentírás. A kereszténység szerint az emberek csak Jézus Krisztus által igazulhatnak meg, s nyerhetik el Istentől a bűnbocsánatot és az örök életet. A bibliai tényekhez ragaszkodó keresztények ezért elutasítják más vallásalapítók (Krisna, Buddha, Mohamed stb.) üdvösséget adó szerepét az istenkeresésben.
A tényleges kereszténység alkalmas arra, hogy a társadalom állapotában pozitív változást eredményezzen, de hatalmi szerepben nem képes megfelelni a plurális társadalom demokratikus kormányzással szemben támasztott követelményeinek. A tényleges kereszténység mindig is, most is kisebbségi helyzetben volt és van Európában.
A Föld és az egek
A különböző vallások, kultuszok keletkezésének okairól, módjairól kialakult elméleteket mindig kidolgozóik világnézete határozta meg. A materializmus nemcsak Isten létét, hanem az egész transzcendens valóságot is tagadja, ezért a vallást, okkultizmust anyagi, társadalmi okokra vezeti vissza. A Biblia ezzel szemben nagy jelentőséget tulajdonít a természetfölötti realitásnak, amelynek döntő befolyása van az emberek sorsára.
Az elmúlt években számos tanulmány született azokról a kozmikus szellemi erőkről, amelyek földrajzi területeket, nemzetközi erőközpontokat tartanak ellenőrzésük alatt. Több bibliai hellyel lehet alátámasztani azt a nézetet, amely szerint nemzetek, földrajzi térségek fölött jó, illetve gonosz angyalok állnak, akik szellemi erejük és hatalmuk által irányítják, meghatározzák az adott térségben élő emberek gondolkozását, életét.
A Szentírás alapján a kozmikus szellemvilágnak két erőközpontja van. A mennyben található Isten királyi széke, a világmindenség centruma. Az Univerzum nagyságát, kiterjedését a Szentírás szerint az ember nem képes pillanatnyilag felfogni. A tudomány jelenlegi állása szerint nem bizonyított, hogy a Földön kívül is van élet. A Biblia azonban beszél csillagvilágokról, melyeket egeknek nevez, és eszerint az Univerzumnak három szintje van.
Az alsó világot, amelyhez bolygónk, a Föld is tartozik, látható világnak, égnek nevezi. Ezenkívül a kijelentés alapján létezik az ember számára megismerhetetlen szféra, az egek, és az egek egei, valamint ezek lakói, akiket a magyar fordítás „seregek”-nek mond. Az Univerzum nagyságához képest Földünk jelentéktelen, parányi hely, amelynek jelentősége nem bolygónk materiális nagyságából, hanem szellemi állapotából, realitásából származott és származik, főleg abból, hogy a Mindenható e parányi helyre elküldte egyszülött Fiát. A Föld lakói, az emberiség az Univerzum középpontjából porszemnek, vízcseppnek tűnnek. „Ím a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyőben, olyanoknak tekintetnek.” (Ézs 40:15)
Az ősi judaista felfogást, amely szerint Isten a népek közül kizárólag az ószövetségi Izraelt helyezte közvetlen uralma alá, számos bibliai igehellyel igazolni lehet. A nemzetek eszerint angyalok uralmának vannak alárendelve. Jézus tanít a Sátán királyságáról, amely Isten országával szemben áll, és kozmikus küzdelmet folytat ellene. A Názáreti tanítása szerint a Sátánnak és angyalainak alkotta meg Isten a gyehennát, a végső kárhoztatás helyét.
Az Evangéliumokban is szerepelnek test nélküli szellemi lények, akik személyiségjegyekkel rendelkeznek, és az emberek testébe való beköltözésre vágyakoznak, mert itt érzik csak jól magukat, sőt az emberi testet saját tulajdonuknak tekintik. Jézus rendszeresen űzte a démonokat az emberekből, és nyilvánvalóvá tette azt, hogy az ember teste Istené.
A teljes Szentírás alapján a Sátán királyságát nem lehet Istentől független természetfölötti valóságnak tekinteni. A szellemvilágban tehát nincs dualizmus. Helyesebb inkább a természetfölötti világ meghasonlásáról, szakadásáról beszélni. A Sátán és angyalai is Isten teremtményei, ezen a tényen Isten- és világellenes tevékenységükkel sem tudnak változtatni. Isten mindenhatóságának, Jézus Krisztus uralmának alá van vetve korlátozott hatalmuk és erejük.
Az apostoli levelek jelentős hangsúlyt helyeznek Jézus Krisztus megváltói művének kozmikus szellemi erőkre vonatkozó tartalmára, amely szerint az Úr lefegyverezte a fejedelemségeket, hatalmasságokat (Kol 2:12). Jézus győzelme kiterjedt a Sátánra és angyalaira is. Jézus Krisztus nevének tekintélye abszolút érvényű a sötétség szellemi erőivel szemben is.
Fontos azonban egy másik újszövetségi tényt is figyelembe venni: Jézus ugyan legyőzte a Sátán királyságát, de az egy bizonyos átmeneti ideig veresége ellenére is megőrzi kozmikus pozícióit, mozgásterét a látható világban. Tehát napjainkra is érvényes, hogy az evilág istene a Sátán, aki gonosz angyalai, démonai által befolyásolja, meghatározza az evilág állapotát, a Megváltást elutasító, vagy azt még el nem fogadó emberek sorsát. E körülményből fakadóan minden olyan vallás, idegenisten- és bálványimádás, okkultizmus és varázslás, amely a zsidó–keresztény kinyilatkoztatással ellentétes, „veszélyes üzemnek” számít. A kinyilatkoztatás körén kívüli vallásos megtapasztalások, szellemi élmények által ezekkel a gonosz angyalokkal, démonokkal kerülnek kapcsolatba az emberek.
A Biblia határozott állítása szerint a hamis istenek, bálványok kultusza, okkultizmus által valójában gonosz szellemi lények, démonok tisztelete, imádása zajlik. Minél erőteljesebben ragaszkodnak a nemzetek, népek hamis istenségeikhez és a gonosz szellemekhez, a sátáni lények annál inkább meghatározzák az emberek sorsát, valamint a Földet uraló állapotokat. Mivel a bálványimádáson keresztül az evilágot uraló, lázadó, Krisztus által vereséget szenvedett szellemi lények imádása, tisztelete valósul meg, ezért azokat az egy igaz Isten imádásával nem lehet sem összekeverni, sem összeolvasztani.
A vallások sátáni erőkkel való öszszefonódását jelzi a bűnnek és következményeinek világméretű térhódítása. Az államnak nagyobb a bűnt visszatartó ereje, mint a különböző vallásoknak, sőt, a hamis vallások és istenek iránt elkötelezett társadalmakban az erkölcs vagy akár az egészségügy krónikus válsága áll fenn. Minél nagyobb a hamis vallások által közvetített szellemi erők jelenléte az emberek életében, a szociális különbségek a társadalomban annál kirívóbbak. A sátáni fejedelemségek és hatalmasságok egyre növekvő társadalmi befolyására utal például az antiszemitizmus vagy a tényleges kereszténységgel való szembehelyezkedés, az antikrisztianizmus.
Az állam és szervezetei is ki vannak szolgáltatva a sátáni lények befolyásának. A diabolikus államhatalom üldözi a zsidó–keresztény kijelentést képviselő közösségeket, személyeket. A Bibliát betiltja, vagy megakadályozza annak terjesztését, olvasását, az arra alapuló életvitel, értékrend és közösségek kialakulását, valamint ezek társadalmi térhódítását. A szatanikus államhatalom rabló és korrupt szervezet, különböző adózási formákkal gátlástalanul kizsákmányolja alattvalóit, megakadályozza anyagi felemelkedésüket, az összeharácsolt anyagi javakat pedig érdekeinek megfelelően osztogatja, hogy támogatására klientúrát tartson fenn.
Szatanikus befolyás érvényesül az államban akkor is, amikor fontos ügyeit nem demokratikusan megválasztott testületei döntik el, hanem olyan szervezetek, amelyek az államnak vannak alárendelve, hogy azt szolgálják és védelmezzék (például a KGB, CIA stb.). Sátáni erőknek egy adott földrajzi térség fölötti befolyására utalnak továbbá a gyakori természeti katasztrófák, mint például a földrengések, árvíz, aszály stb.
A kereszténység, miután elhagyta a zsidó kultúrát, olyan területen találta magát, amely gonosz angyalok felügyelete, irányítása alatt állt, és minden kultikus cselekedet, varázslás arra irányult, hogy imákkal, rituális áldozatokkal, varázsigékkel, átkokkal és ezekkel összefüggésben álló kegytárgyak, liturgikus eszközök segítségével, varázsszerekkel ápolják a kapcsolatot a birodalmat, provinciát, városokat uraló szellemi lényekkel. Néhány keresztény démonológus állítása szerint a nemzeteket később uraló szellemi fejedelemségek, hatalmasságok megegyeznek azokkal a pogány istenekkel, istennőkkel, akiket a közel-keleti népek, a görögök és a rómaiak is imádtak.
Az Izrael és a nemzetek szellemtörténete közötti különbségek és ellentétek okára az 5Móz 32:8 versben található kijelentés világít rá: „Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztotta az ember fiait: megszabta a népek határait Izrael fiainak [Isten fiainak] száma szerint.” A kiváló hebraista Hack Márta exegézisét figyelembe véve a fenti idézet eredeti szövege Eljón = Felső, Legfelsőbb névvel jelöli Istent mint a történelem Urát, aki minden istenségnél nagyobb. A kijelentés tartalma arra utal, hogy a szellemvilágban hierarchikus rend áll fenn, amelynek élén a Teremtő vagy – a témánk üzenetével közvetlen összefüggésben álló elnevezése szerint – Él-Eljón, a Legfelsőbb Isten áll.
Az idézet szerint a Legfelsőbb birtokot, földterületet, anyagi javakat adott, illetve ezekhez juttatta a népeket, vagyis elosztotta a Földet a nemzetek között. A történelem Ura (a Legfelsőbb) Ádám leszármazottait népekre, nemzetekre osztotta fel. A bábeli nyelvekkel is elkülönítette, szétválasztotta egymástól az embereket, családokat, és etnikumok kategóriáiba sorolta be őket.
A fenti kijelentés harmadik állítása az, hogy a Legfelsőbb a nemzetek határait is rögzítette, felállította. Ez nem csupán földrajzi határra vonatkozhat, hanem a nemzetek történelmi időtartamára is. Legalábbis Pál apostol athéni beszédének egyik állítását így lehet értelmezni: „És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait.” (Csel 17:26)
A Mózes könyvéből idézett igeszakasz legérdekesebb része az utolsó mondatrész, amelyet a forgalomban lévő Károli-fordítás „Izrael fiainak száma szerint” szavakkal ad vissza. Számos Ószövetséggel foglalkozó professzor az Izrael fiai (bené-Jiszraél) helyett az Isten fiai (bené-Él) kifejezést tartja hitelesnek és pontosnak. A Qumránban talált kéziratban is, amely a Krisztus születése előtti korból származik, a bené-Él kifejezés szerepel. Az „Isten fiai” hitelessége mellett szól a Szeptuaginta-fordítás is, ahol a kérdéses kifejezést „Isten angyalainak száma szerint” formában fordították héberből ógörögre. Míg az ókori szöveghagyományok a bené-Élt tartalmazzák, a középkorból származó maszoréta szöveg a bené-Jiszraél kifejezést használja.
Jelen írásunk szempontjából is az „Isten fiai” vagy „angyalai” tűnnek a hiteles és pontos kifejezésnek. Eszerint Isten nemcsak birtokhoz juttatta és népekre, nemzetekre osztotta fel az emberiséget, valamint meghatározta birtokuk határait és életidejüket, hanem angyalok fennhatósága alá is rendelte őket, akiknek irányítása alatt állnak a nemzetek. A nagy kérdés az, hogy ezek a szellemi lények jó vagy gonosz angyalok-e? Ugyanis a Szentírásban az Isten fiai elnevezés jó és lázadó angyalokra egyaránt vonatkozhat (lásd Jób könyve).
Némelyek azt állítják, hogy kizárólag bukott angyalokról lehet szó, míg mások kizárólag jó angyalokról beszélnek. Mindkét értelmezést alá lehet támasztani bizonyos íráshelyekkel. Dániel könyvében szerepelnek „szentek” (kaddísín) , „vigyázók” (írín) , olyan szellemi lények, akik a mennyei tanácsnak („parlamentnek”) a tagjai, a világtörténelem sorskérdéseiért felelősek, és ezzel kapcsolatban döntési jogkörrel is fel vannak ruházva. Öndicsőítő, öntelt diktátorok fölött hoznak ítéletet, majd annak végrehajtására is kijelölik a megfelelő szereplőket (lásd Akháb és Mikeás próféta konfliktusát, Nabukodonozor ítéletét, I. Heródes Agrippa ítéletét).
Dániel könyvében szerepelnek gonosz angyalok is, akik nemzeti vezetőkként vannak megnevezve (például „Perzsia fejedelme”, „Görögország fejedelme”). Ezek a bukott szellemi lények elsősorban az ókori birodalmak vezetőin keresztül érvényesítették hatalmukat és befolyásukat a Földön. E bibliai tények alapján hitelesnek tűnik az, hogy a Föld, illetve a bolygók közötti térben, Naprendszerünk térségében, az úgynevezett „magasságban” (epuranosz = ég feletti) , más néven a „második égben” jó és gonosz angyalok egyaránt találhatók.
A mostani világkorszak fundamentumát az Isten és Noé közötti szövetség képezi. A bibliai beszámolók szerint e korszakalkotó esemény után az emberiség újra fellázadt Isten ellen, és különösen Bábel után fokozatosan elszakadt az ősevangéliumtól és a Noé nevével fémjelzett szövetségtől. Az őskori aposztázia következtében a nemzetek fölötti kontroll a Sátán hierarchiájának a kezébe került. A jó angyalok emberiségre gyakorolt befolyása perifériára szorult. Az evilágot irányító gonosz lényekről beszél Ézsaiás próféta, amikor a „magasságos városról” ír (Ézs 25. és 26. fejezet). Pál apostol pedig az Efeszosziakhoz írt levél 6. részében felsorolja azokat a kozmikus szellemi erőket, amelyek uralma alatt áll ez a világ és világkorszak Noétól napjainkig (a görög eredetiben: fejedelmek = arkhai, hatalmak = exúsziai, a világ urai = koszmokratóresz, a gonoszság szellemei = pneumatika tész ponériasz) , akiknek lakóhelyét az ég feletti szférába (epuranosz) helyezi. Mivel a „harmadik ég”, az „egek egei” Isten országának a felségterülete, ahonnét a Sátán és angyalai levettettek, a Jelenések könyvének 12. fejezetét is figyelembe véve valószínűnek tűnik, hogy a Sátán királyságának erőközpontja a „második égben (egekben)” található.
Izrael, amíg szövetségét megtartotta az Úrral, kivételes szellemi helyzetben és állapotban volt. A zsidó nép volt az egyetlen a nemzetek között, akiket az Eljón nem rendelt angyalok uralma alá, hanem közvetlenül Isten jelenlétébe és uralmába kapott elhívást természetfölötti módon (lásd a Sínai-hegyi törvényadást). „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te, téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén.” (5Móz 7:6) „Ímé az Úréi, a te Istenedéi az egek és az egeknek az egei, a föld és minden, ami rajta van, de egyedül a ti atyáitokat kedvelte az Úr, hogy szeresse őket, és az ő magvukat: titeket választott ki őutánuk minden nép közül, amint e mai napon is látszik.” (5Móz 10:14–15)
A nemzetek vallásainak kialakulásában azok a gonosz angyalok játszották a főszerepet, akiket a Sátán jelölt ki a jó angyalok helyére egy bizonyos populáció vagy terület fölé, miután a fiatal nemzetek, népek egyre nagyobb távolságra kerültek Noé szövetségének törvényétől a bábeli zűrzavar után elindult népvándorlás, nemzet- és államalapítás időszakában. Az Egyiptom fogságából kiszabadított zsidó népnek azért kellett megtagadnia a nemzetek vallásait, szertartásait és az ezekkel kapcsolatos kegytárgyakat, kegyhelyeket, mert ezek gonosz angyalok uralmát voltak hivatottak érvényesíteni egy adott földrajzi térség vagy nép életében. Isten – miután kiváltságos helyzetbe hozta őket – megkövetelte Izraeltől, hogy egyedüli Istenként imádják és tiszteljék Őt.
A törvény nyilvánvalóvá tette, hogy a más vallásokhoz fordulás elfogadhatatlan a Mindenható számára. A törvény és a prófétai írások más vallásokkal szembeni negativizmusa mögött a gonosz angyalok, démonok tiszteletének, imádásának a tagadása áll. Ezeket az Isten-ellenes kozmikus lényeket embergyilkos, pusztító erőkként is bemutatja a Szentírás, akik vallásokat, okkult praktikákat találnak ki az emberek számára, hogy ezek által önmagukat imádtassák. Azok a vallási-szellemi megtapasztalások, élmények, amelyeket az emberek ebben a diabolikus szférában szereznek, nemhogy nem egyenértékűek az egy igaz Isten tiszteletével, hanem ez az ateizmusnál is ellenségesebb és sértőbb magatartás az Ő személyével szemben.
Az idegen istenek és bálványok imádása, tisztelete által az emberek közvetlen kapcsolatba kerülnek kiengesztelhetetlen ellenségükkel, a Sátánnal, akit Jézus azért nevez „embergyilkosnak”, mert Ádámot a halál hatalma alá csábította, hogy leszármazottaival együtt elpusztítsa a föld színéről, és magával rántsa a végső kárhozatba, a gyehennába. Isten Mózesen keresztül hozta tudomására Izraelnek a tejjel és mézzel folyó föld tartós birtoklásának szellemi-vallási feltételeit. „Mikor te bemégy arra földre, melyet az Úr, a te Istened ád néked, ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatossága szerint. Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, s az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled. Tökéletes légy az Úrral, a te Isteneddel, mert ezek a nemzetek, akiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak, de tenéked nem engedett ilyet az Úr a te Istened.” (5Móz 18:9–14)
Kánaán népei okkult praktikák által erősítették kapcsolataikat a sátáni erőkkel, angyalokkal és démonokkal. Az okkultizmus a legkülönbözőbb okkult („rejtett”, „titkos”) tanok, filozófiai rendszerek, mágikus praktikák gyűjtőfogalma. Ezeket az okkult gyakorlatokat ezoterikának („belső kör”) is nevezik. Mindkét elnevezés jelzi, hogy olyan szellemi jellegű tevékenységről van szó, amelynek valódi természete gyakran követői előtt is rejtett. Ezért az okkult, ezoterikus tanok, kultuszok belső destruktív tartalma tetszetős, divatos, megtévesztő terminológia mögött rejtőzik.
Isten Igéje szerint azonban ezek utálatos bűnök, amelyeknek képviselői átok alá kerülnek. A teljes Szentírás Istennek az emberek iránti szeretetét jelenti ki, amely Jézus Krisztus megtestesülésében, engesztelő áldozatában vált megragadható valósággá mindenki számára. Az evangélium hirdetésének egyik lényeges mozzanata az emberek hívása az Úr jelenlétébe és az örök életre. Az okkult, ezoterikus praktikák üzenete az evangéliummal ellentétes befolyást gyakorol az emberekre. Gyakorlóik olyan sötét, láthatatlan szellemi erőkkel lépnek közösségbe, akik az emberek akaratát rabul ejtik, és ezáltal személyiségüket Isten-ellenes célokra használják fel eszközül.
Az okkultizmus csapdájába esett emberek nem képesek felfogni valóságos állapotukat, és nem ismerik fel saját, Isten Igéjével szemben tanúsított ellenséges magatartásukat sem. A sátáni erők a halál szelleme által a szívüket olyan gondolatokkal, eszmékkel, szándékokkal töltik meg, amelyek megakadályozzák őket Isten megismerésében, és valóságos állapotuk, cselekedeteik felismerésében. A kánaáni népeket az okkult praktikák juttatták azokba a sátáni mélységekbe, kötelékekbe, ahol a gonoszság szinte teljes mértékben meghatározta természetüket, sorsukat. Ezen a ponton maga a megromlott ember is diabolikus (gonosz) lénnyé válik, és képes lesz mindarra a rosszra, gonoszságra, amelyet gazdája, a Sátán megtesz Isten és az emberiség ellen.
Az idézett igeszakaszból megérthető az is, hogy a nemzetek Isten megengedő akaratában élnek. Ezzel szemben Izraelnek Isten tökéletes akaratában kell élnie és járnia. A megengedő akarat tiszteletben tartja a nemzetek korlátozott jogát a rosszhoz, a bűnhöz. Ez a korlátozott jog a nemzetek esetében a vallás, az isten megválasztásához való szabadságra is vonatkozott.
A kánaáni népek azonban túllépték a megengedő akarat határát is. A rosszban, gonoszságban gátlástalanok és korlátlanok lettek. Ez váltotta ki a világmindenség erőegyensúlyáért felelős pozitív szellemi tényezők és végső soron Isten haragját és ítéletét. Isten megengedő akarata biztosította a jogot a nemzetek számára a létezéshez, de a természetes erővel végzett munka általi felemelkedéshez is. Ez nem Isten üdvözítő akarata, hiszen azt a nemzetek csak akkor nyerhetik el, ha alávetik magukat Isten Igéjének.
Izrael bukásának egyik fő oka az volt, hogy elszakadt Isten tökéletes akaratától, és a megengedő akarat szintjére lépett vissza, amikor az egy Isten imádása mellé más isteneket, bálványokat helyezett, és ezoterikus, okkult kultuszok, praktikák előtt nyitotta meg az ajtót. Az ószövetségi zsidóságot talán az is megtévesztette, hogy a szomszédos népek bálványimádásuk, okkult gyakorlataik ellenére is értek el gazdasági, katonai, politikai sikereket.
Az emberek az ókorban – mint említettük – az élet különböző területein elért sikereiket istenek támogatásának tulajdonították. Emiatt az erős, terjeszkedő, szomszédaikat legyőző népek istenei egyre nagyobb nemzetközi tekintélyt vívtak ki maguknak. Miután Izrael és Júda kiszolgáltatta magát szatanikus erők befolyásának, Isten a Szentek Szentjéből visszavonta Szellemét, a sekinát. A frigyláda eltűnt. Az ószövetségi nép kiszakította önmagát Isten közvetlen uralma alól, és alárendelte magát a nemzeteket irányító gonosz angyaloknak.
E szellemi-vallási tévelygés következtében kerültek fogságba, hontalanságba, vagyis pogány világbirodalmak fennhatósága alá Izrael fiai. Tehát, amit Isten megengedett, pontosabban eltűrt a nemzeteknek, azt megtiltotta a zsidóknak.
Az okkultizmus, varázslás terjedését előmozdítja az a pogány idealista világnézet is, amely a szellemvilágot nem osztja fel pozitív és negatív szférára, vagy helytelenül osztja fel, és prioritást biztosít e hamis felfogásnak a materiális társadalmi javakkal, dolgokkal szemben. Az emberi természet legerőteljesebb három kívánsága a hatalomra, a tudásra, valamint az anyagi javak (pénz) birtoklására irányul. A pogány idealista felfogás szerint ezek a dolgok istenek ellenőrzése alatt állnak, tehát megszerzésük döntően nem a munkától (mint ahogy azt a materialisták gondolják), hanem az istenek, természetfölötti szellemek jóindulatától függ. Tehát praktikák, kultikus áldozatok, ajándékok által lehet kiengesztelni a szellemi lényeket, hogy ezután az emberi kívánságok beteljesedése érdekében fejtsék ki a befolyásukat a fizikai világra, a társadalomra, a nemzetekre.
Az első varázsló Káin volt, aki ajándékokkal akarta kiengesztelni az igaz Istent, hogy megnyerje elismerését, valamint életére, munkájára vonatkozó támogatását. Káin vallásossága azért volt varázslás jellegű, mert vallásos magatartása által romlott kívánságainak szolgálatába akarta állítani a Teremtőt, vagyis megvesztegetni, korrumpálni akarta Istent, hogy önző céljait, érdekeit valóra váltsa. Áldozatára a mennyből nem jött válasz, de a Sátántól igen. Káin megtelt testvérgyűlölettel, és megölte Ábelt, akinek áldozatára Isten válaszolt.
A varázsláshoz tartoznak azok a vallásos gyakorlatok, rituálék és okkult, ezoterikus technikák, amelyek által a varázsló szeretné Istent vagy más szellemi lényeket befolyásolni, hogy céljainak eléréséhez támogatást szerezzen tőlük. A varázsló figyelmen kívül hagyja az isteni tényeket, kijelentéseket a természetfölötti erőkkel való kapcsolatfelvételben és kapcsolattartásban. Ábel istentisztelete azért volt pozitív, mert az Isten és ember közötti viszonyt a tényleges valóságnak megfelelően értékelte. Elfogadta azt az isteni kijelentést, hogy az ember bűnös, és a bűnök elválasztják Istentől, ezért a Szent számára elfogadhatatlanok az ember munkájának termékei.
Ábel a Megváltás szükségességének tényéből indult ki. Hitt abban, hogy az Istennel való kapcsolatba kerüléshez, a Vele való életközösséghez olyan engesztelő áldozatra van szüksége, amely elfordítja személyéről, életéről Isten haragját. Ábel nem bűnös természetét és céljait akarta Istenre kényszeríteni vallásossága által, hanem feltétel nélkül alávetette magát Isten akaratának, törvényének.
Az Isten igazságának való alávetettség az igazi istentisztelet alapfeltétele. Az ember ezen az úton érheti el üdvösségét és végső boldogságát. Azokban a vallásokban, kultuszokban, ahol az Ige és a Szent Szellem háttérbe van szorítva, sőt azzal ellentétes tanokat, eszméket hirdetnek, ott a vallásos magatartás központi tartalma a varázslás.
Káint azért nevezhetjük varázslónak, mert akaratát Isten akarata fölé emelte. Ezzel szemben Ábel azért lett igaz ember, mert a kijelentés alapján rendelte alá magát Isten akaratának. A varázslás legfontosabb célja Isten vagy más szellemi lények kiengesztelése, támogatásuk, áldásuk megszerzése a bukott ember számára. Végeredményben tehát ez a tevékenység a hatalomgyakorlás egy istentelen formája, amely által a varázslók uralkodni akarnak emberek felett, a természet erői, a betegségek, az ellenséges erők felett.
A varázslás az embereket démonizálja és átok alá helyezi. A démonizálódást János apostol szerint legelőször is a testvérgyűlölet fejezi ki, majd utána az Atya és a Fiú közösségével kapcsolatos téveszmék. Pál apostol a varázslás bűnét a keresztényekre is veszélyt jelentő valóságnak látja. Ilyen lehet például az úrvacsorai közösség, ha a keresztények nem követik az ide vonatkozó igazságokat. Hamis, torz úrvacsora által démonokkal kerülnek közösségbe az emberek.
Keresztény színezetű varázslás térhódításáról beszél Pál a Timotheoszhoz írt 2. levelében, amikor arról ír, hogy az utolsó napokban veszélyes idők állnak elő, mert többek között számos keresztény megtagadja az evangélium erejét, a Szent Szellemmel való betöltekezést. A természetfölötti erő vétele helyett az intellektusuk képzésére helyezik csupán a hangsúlyt. Az apostol ezeket az embereket Egyiptom varázslóihoz, Jánneszhez és Jámbreszhez hasonlítja, akik szembefordulnak az Isten akaratát képviselő karizmatikus személyekkel, és ellenállnak nekik. Általában minden keresztény szent cselekedet, mint például az imádkozás, prédikáció, dicséret, vízkeresztség, kézrátevés, konfirmáció (kézrátétel általi megerősítés) eltorzulhat és démonizálódhat, ha elszakad eredeti szellemi tartalmától, céljától, és egy közösségnek vagy egyházi embernek a befolyását hivatott csupán szolgálni.
Ha a vallásosság tartalma varázslás lesz, az meghiúsítja a Názáreti Jézus által megszerzett Megváltás isteni javainak megvalósulását a hívőkben. Az átok jelenlétére utaló jelek pedig a következők: lelki-szellemi összeomlás (például depresszió, paranoia és más lelki és idegbetegségek), ismétlődő vagy krónikus betegségek, balesetekre való hajlam, meddőség, illetve koraszülésre való hajlam, ezekkel összefüggő nemi problémák, válások, a család szétesése, szegénység, kudarcok sorozata, kóros függőségek, öngyilkosságok, természetellenes vagy korai elhalálozások. Ha a felsorolt jelek közül több is mutatkozik valakinek a sorsában, akkor az átok jelenléte valószínűsíthető.
A varázslás asszonya
„A szép parázna sok paráznaságáért, a hitetésnek mesternője [varázslás úrnője] miatt, aki népeket ejtett meg paráznaságával, és nemzetségeket bűbájaival.” (Náh 3:4) Náhum próféta a Nimród által alapított Ninive legsúlyosabb bűneit sorolja fel. A Noéval kötött szövetség elleni első nagy lázadó, Nimród (nevének jelentése lázadó) több városállamot alapított, például Bábelt és Ninivét. Ez utóbbi várost Krisztus előtt 612-ben rombolták le a babilóniak, a szkíták és a médek. Ez a település az ókori kelet civilizációjára döntő befolyást gyakorolt. Ninive hosszú évszázadok során a varázslás központja volt. Különösen a varázslás vallási formái alakultak ki itt.
Erre utal a kesef kifejezés, melyet Károli fordítása hitetésnek ad vissza. A héber szó eredeti jelentéskörébe olyan vallásos gyakorlatok tartoznak, mint az idegenisten- és bálványimádás keretében elmondott liturgikus szövegek, imaformák. Ezeket a szövegeket gyakran el is énekelték a bálványokhoz. A varázsénekekkel fokozták a kultuszok igéző erejét.
Ninivét a próféta azért nevezi „varázslás úrnőjének”, „gazdaasszonyának”, mert nem csupán földrajzi-történelmi nevezetesség, hanem ezeknél fontosabb, nagyobb jelentőségű szellemi realitás is. A város megszemélyesítése nem költői fogás, hanem a „varázslás úrnője” elnevezéssel a próféta meghatározza a várost uraló szellemi lényt. A bibliai világnézet alapján ez a név a várost ellenőrzése alatt tartó gonosz angyalt jelöli, aki a sátáni hierarchiában vallásalapító és -terjesztő feladattal volt megbízva, hogy bizonyos vallási tanokkal, liturgikus gyakorlatokkal az embereket, nemzeteket befolyásolja, és távol tartsa őket az igazi istenismerettől.
Ninive a varázslás vallási formái által gyakorolt befolyást a vízözön utáni emberiségre, a formálódó, fiatal népekre, nemzetekre, és azok berendezkedési formáira: a városállamokra, birodalmakra. Egyike volt azoknak a városállamoknak, amelyek negatívan határozták meg az emberi civilizáció alapjait. Nemzetközi tekintéllyel bíró istenségei és kultuszai korrumpálták a nemzeteket, és megrontották a természetfölöttihez való viszonyukat. Kultúrája, vallása az akkori világot megigézte és démonizálta.
A próféta azért állította róla, hogy parázna, mert ez a város okkult vallásaival, varázslásaival elszakította a nemzeteket a Noéval kötött szövetség törvényeitől. Náhum Ninivének azt hányja szemére, hogy az emberi civilizáció hajnalán sátáni csapdát állított fel a nemzeteknek, és ezáltal eltérítette az emberiséget a helyes szellemi iránytól, és Isten akaratával állította szembe. A próféta szerint a várost ezért fogja utolérni az ítélet.
Országok királynője
Ézsaiás próféta könyvének 47. fejezetében „Babilón királylányáról” prófétált, akiről azt jövendölte, hogy „nem hívnak többé téged országok úrnőjének” (Ézs 47:5). Az asszír főváros, Ninive pusztulása után hosszú ideig Babilón volt az akkori világ központja. Ez a város a Bibliában vallási-szellemi tartalommal is szerepel mint az Isten elleni lázadásnak, idegen istenek és bálványok imádásának, a varázslásnak, a csillagjóslásnak a szellemi forrása és centruma. Politikai-katonai sikereiben döntő szerepet játszott a varázslásban és csillagjóslásban való jártassága, diabolikus tudománya, amelyek által erőfölényre tett szert többi bálványimádó szomszédjával, majd a közel-keleti népekkel szemben.
A babilóni birodalom II. Nabukodonozor (i. e. 605–562.) alatt jutott el hatalmának tetőpontjára. A király Jeruzsálem ostroma előtt is varázslóinak praktikáit vette igénybe, hogy katonai győzelmet arathasson a zsidó állam felett. Júda akkori vezetői ennek nem tulajdonítottak szellemi jelentőséget, úgy vélték, hogy országuknak védelme van a varázslással, jövendőmondással szemben, noha Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel próféták egyaránt tudtára adták a zsidó népnek és vezetőinek, hogy a természetfölötti védelem elhagyta a zsidó államot, Jeruzsálemet és a Templomot, mert Isten a nép bűnei miatt kiszolgáltatta Izraelt a pogány hatalmasságoknak.
Ézsaiás próféciája alapján Babilón Ninive szellemi örökösének is tekinthető, de ereje, hatalma messze felülhaladja elődjéét. Isten Igéje mindkét városnak azt rója fel, hogy „parázna”, vagyis gonosz angyalokkal, démonokkal áll közösségben, és a befolyályása alá került nemzeteket, népeket diabolikus, természetfölötti erők befolyásának veti alá, vagyis a világot démonizálja a varázslás vallási formációi, valamint politikai-gazdasági rendszere által. A két város közötti szellemi hasonlóság döntően abból származott, hogy mindkettőt Nimród alapította. „Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén. E földről ment aztán Aszszíriába, és építé Ninivét, Rekhobóth városát, és Kaláht.” (1Móz 10:10–12)
Számos történelmi munkával szemben a Biblia Nimród birodalom- és civilizációalapító munkásságát negatívan ítéli meg. Életműve egy olyan világrendet alapozott meg az emberiség kialakulásának kezdetén, amely nyilvánvalóan szemben állt Istennek a világra vonatkozó tervével.
A vízözön után Isten szövetséget kötött Noéval, a mai emberiség atyjával. Ebben a megállapodásban az igaz Isten tisztelete állt a középpontban, valamint tartalmazta az ember szaporodásának és a Földön való berendezkedésének alapelvét: az emberi élet védelmét és mindenkinek a jogát földi boldogulásához munkája által. A vízözön utáni világkorszakban a vezetői szerepet Sém és Jáfet kapta Khámmal szemben: az utóbbi tekintélyromboló magatartása miatt Noétól átkot örökölt. A Biblia beszámolója alapján az új korban, a Noét követő harmadik nemzedékben az akkori emberiség vezetését Noé által alárendeltségi viszonyba helyezett emberek szerezték meg. Az első városállamok alapítói khámiták voltak, akik generációs átok befolyása alatt álltak, melynek természetéről tudni kell azt, hogy nemcsak Isten áldásától választja el az embert, hanem az emberi szellemet, magatartást kiszolgáltatja gonosz szellemi erők befolyásának.
Talán ezzel magyarázható, hogy Khám leszármazottai, Micrájim (Egyiptom), Kanaán, Nimród miért építették erős okkult, misztikus alapokra az első civilizációkat. Mezopotámiában, a Közel-Keleten megalapoztak egy istenellenes kozmikus erőkön alapuló berendezkedési szisztémát a Földön, amelyből aztán Sém egyik leszármazottját, Ábrámot (Ábrahámot) Isten kihívta, hogy Noé áldásának megfelelően kezdetét vegye az isteni rend megvalósulásának előkészítése a Földön.
A khámiták világrendjében a hamis vallások, kultuszok: a varázslás állt a szellemi élet középpontjában. Az állami szervezet torz formáit alakították ki, amelyekben nem az igaz Isten tisztelete, az emberi élet védelme, a munka általi földi boldogulás állt a középpontban, hanem az uralkodók és klientúráik kiváltságainak biztosítása, továbbá az általuk favorizált bálványimádási formák rákényszerítése a társadalomra. A khámita típusú állam az elnyomás, kizsákmányolás eszköze volt, amely által az embereket jogfosztott alattvalókká degradálták.
Az ószövetségi Izrael e khámita rendszer hálójába, csapdájába esett, amikor a különböző pogány istenek, bálványok és az okkultizmus előtt megnyitotta magát. Politeizmus iránti nyitottságának lett fájdalmas következménye, hogy a zsidó állam elveszítette függetlenségét, a babilóniak lerombolták Jeruzsálemet és a Templomot, és a zsidó népnek közel három évezred óta pogány államok alattvalóiként kellett küzdeniük a létezésükért, zsidó mivoltuk fennmaradásáért.
Ézsaiás próféta szerint Izrael is „Babilón királylánya”, „az országok úrnője” uralma alá került, akinek hatalma, vallási-szellemi rendszerének hatékonysága felülmúlja Ninive, Egyiptom okkult erejét, és döntő hatással van az emberiség civilizációjára. Az „országok úrnője” transznacionális szellemi tényező, akinek befolyása alatt állnak hosszú évszázadokon keresztül a nemzetek, sőt a próféta úgy beszél ezekről, mint akik szolgálják a „Babilón királylányát”. Uralmának folytonossága miatt állítja önmagáról ez a spirituális valóság azt, hogy „örökre úrnő leszek” (Ézs 47:7).
Ézsaiás kijelentéseiből kiviláglik, hogy ez a sátáni lény azt gondolja világméretű hatalmának nagyságáról, hogy azt varázslással, csillagjóslással, igéző szózataival, énekeivel építette fel, ezekkel varázsolta el, kötözte meg a nemzeteket (47:12). Valójában azonban Isten adta neki a hatalmat lázadó népe és a nemzetek felett. A próféta azt prognosztizálja róla, hogy eljön az a nap, amikor hatalma megszűnik, és Isten népe, valamint a nemzetek is megszabadulnak varázslása alól. Nem fogják többé „országok úrnőjének” nevezni, hatalmából, kincseiből való kifosztását varázslói, csillagjósai, igézői sem tudják megakadályozni.
Jeremiás próféta is súlyos ítéletet prófétált Babilónról könyvének több fejezetében. A birodalom szellemi tartalmáról azt állította, hogy „aranypohár volt Babilón az Úr kezében, amely megrészegíti az egész földet: nemzetek ittak az ő borából, ezért bolondultak meg a nemzetek” (Jer 51:7). Egy másik helyen pedig Babilónt „romlás hegyének” nevezi, „aki az egész földet megrontottad” (51:25).
Az Újszövetségben Babilón újra feltűnik a világkorszak végkifejletében mint a jövendő apokaliptikus évek egyik központi szereplője. János apostol számos ószövetségi ítéletet és leleplező kijelentést megismétel személyével kapcsolatban. Könyvének 18. fejezetében, a 7. versszakban nyilvánvalóvá teszi, hogy ugyanarra a valóságra vonatkozik az isteni kijelentés, mint amely Ézsaiás próféta könyvének a 47. fejezete vonatkozik, vagyis az Apokalipszis 17. és 18. fejezetében szereplő Babilón azonos az ézsaiási „Babilón királyasszonyával”, az „országok úrnőjével”.
A Jelenések könyvének ezekben a fejezeteiben számos olyan állítás található, amely Jeremiás könyvében is szerepel, különösen az 51. fejezetben. A Babilónra vonatkozó ó- és újszövetségi kijelentések azonossága azt bizonyítja, hogy Isten azokat a szellemi valóságokat leplezi le, amelyek először a történelmi Babilónban kerültek domináns szerepbe; majd ezután a különböző világbirodalmi formációkon keresztül e szellemi tényező meghatározta a földi civilizációt, a világ történelmét; végső bukására pedig a történelem végén fog sor kerülni. A Szent Írásokból az is egyértelmű, hogy Babilónnak a vallási-szellemi, politikai-gazdasági rendszerteremtő ereje a Sátántól származik, és e világkorszak végéig meg fogja határozni az emberiség földi sorsát.
A varázslás igéző ereje alatt áll posztmodern világunk is, amely Isten országával szemben legalább annyira ellenséges és destruktív magatartási formákat, vallási-szellemi erőket, kulturális szokásokat, ideológiákat közvetít és kényszerít rá az emberekre, mint történelmi prototípusa. Ézsaiás próféta a bukott Lucifert könyvének 14. fejezetében „Babilón királyának” nevezi, aki nemzeteket pusztít és nyomorgat, az emberiség számára felépítette a „szolgaság házát”, hogy ebben kínozza és verje az emberiséget a történelem során. Az „országok úrnője” – aki azonos „Babilón királylányával” – ezek szerint egy olyan nagy hatalmú gonosz angyalt jelöl, aki közvetlenül a Sátánnak van alárendelve, hogy tervét számos gonosz angyal és démon, valamint istenellenes humán erők közreműködése által a világtörténelemben megvalósítsa.
Babilón egyik jellemző vonása az, hogy „volt és nincs, noha van”. A történelem során különböző kézzelfogható hatalmi konstrukciókban, vallási rendszerekben öltött testet, de akkor is létezett, amikor „nem volt”, amikor az emberek fellélegeztek egy-egy gonosz birodalom szétesése után, mint például a hitleri Németország vagy a Szovjetunió bukása után. A valóságban Babilón sötét angyalai szorgosan munkálkodtak akkor is, amikor a felszabadulások eufórikus hangulatában a jó szándékú emberek egy szebb és jobb jövőben reménykedtek.
A gonoszságnak a láthatatlan szintre való visszaszorulása soha nem jelentette a rossz történelmi pályájának befejeződését. A próféták előrejelzése alapján a szatanikus erők is keresik a számukra legmegfelelőbb rendszert, amelyben szabadon kifejezhetik magukat, ezért a világtörténelem a bűn és a gonosz beteljesedésének is színtere, az ezekből való megváltással és üdvözüléssel párhuzamosan. Pál apostol felfogása szerint a népek evangelizálása, a Szent Szellem hívőkben való munkája tartja korlátok között a bűn térhódítását. A diabolikusnak, a gonosznak a Földön való beteljesedése a jövőben valósul meg, amikor is az ezzel szemben álló pozitív erőket kiemeli Isten az evilágból. A történelemnek ez a sötét titka.
A Jelenések könyve alapján tehát azt állíthatjuk, hogy korszakunk végkifejletében az okkultizmus, a varázslás vallási formái egyre meghatározóbb erői lesznek az emberi sorsnak, a világvallásoknak, a politikai-gazdasági rendszereknek (lásd Jelenések könyve 17. és 18. fejezet). A Biblia azonban jó hírrel fejezi be a rossz misztériumának leleplezését: Isten országa végül is legyőzi Babilónt, majd az antikrisztiánus világhatalmat, és a nemzetek ítélete után isteni rend és törvény alapján fog az új világ a Földön berendezkedni és működni, vagyis világméretű kataklizmákon keresztül a történelem végül is Isten országába torkollik.
Jézabel, a hamis vallási állítások szakértője
Az ószövetségi Izraelt Isten törvénye választotta el a khámita civilizációtól. A kettő közötti határvonal éles volt, mai gondolkozásunk előtt diktatorikusnak, terrorisztikusnak is tűnik.
Izrael Egyiptomból való szabadulása vallási-szellemi szempontból rendszerváltás volt. Isten természetfölötti beavatkozása a zsidók mellett, mindenhatóságának manifesztációi az Egyiptomot ért tíz csapásban és az exodus csodáiban, majd a fantasztikus törvényadási eseményekben a zsidókat mint népet véglegesen elfordították a pogány civilizáció okkult forrásaitól. Új hit, új kultúra született meg nemzeti méretekben a világban. A zsidó ószövetségi hit és kultúra középpontjában a frigyláda fedele fölött, a két kerub között lakó sekina állt, ahová évente egyszer a főpapnak a nép bűneiért engesztelő áldozati vért kellett elhelyeznie, hogy a zsidó élet és társadalom fundamentuma a bűnbocsánat és Isten jelenléte maradjon.
Az ószövetségi Izraelnek tehát transzcendens gyökerei voltak, ennek forrása Isten szívéből eredt. Izraelt néppé a csodákban és jelekben megmutatkozó isteni erő kovácsolta, hogy rajtuk keresztül Isten megmutassa azt az életminőséget, amelyet az a nemzet érhet el, amelyik a valóságos Istennel él életközösségben. Izrael kezdeti sikerei Istenének erő- és hatalomfölényét bizonyították a pogányság hamis és idegen isteneivel, bálványaival szemben. A szomszédos nemzetek varázslásai, okkult praktikái – mindaddig, amíg a szövetség igéinek engedelmeskedtek – nem tudták befolyásolni a választott népet. A korabeli világ nagy megdöbbenéssel és félelemmel kísérte figyelemmel az exrabszolgák fényes politikai és katonai sikereit a honfoglalásban, az állam megszervezésében és az ellenséggel vívott küzdelmekben. Terjedelmi okok miatt nem kívánjuk most részletezni azokat a romlási-bomlási folyamatokat, amelyek végül is az ószövetségi zsidó állam megszűnéséhez, a babilóni fogsághoz, a diaszpóraélethez vezettek. A összeomlásnak nem kívülről jövő rossz volt az igazi oka, hanem belső szellemi okok játszották a döntő szerepet.
Ezek között a legfontosabbak a vallási-szellemi problémák voltak, mint például a pogány bálványimádás elterjedése az ószövetségi társadalomban. Egy másik ok ennél is belterjesebb jellegű volt: a hamis vallási kijelentések, tanok egyre nagyobb szerepet kaptak a nép vallási felfogásában. Az utóbbiért bálványimádó királyok, hamis próféták, korrupt papok voltak a felelősek.
Az alábbiakban a hamis prófétáknak és próféciáknak az ószövetségi Izraelre gyakorolt negatív befolyásával foglalkozunk: „Prófétát támasztok nekik az ő atyjukfiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nekik mindent, amit parancsolok néki, s ha valaki nem hallgat az én igéimre, amelyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon. De az a próféta, aki olyat mer szólani az én nevemben, amit én nem parancsoltam néki szólni, és aki idegen istenek nevében szól: haljon meg az a próféta. Ha pedig azt mondod a te szívedben: miképpen ismerhetjük meg az igét, amelyet nem mondott az Úr? Ha a próféta az Úr nevében szól, és nem lesz meg, és nem teljesedik be a dolog: ez az a szó, amelyet nem az Úr szólott; elbizakodottságból mondotta azt a próféta; ne félj attól.” (5Móz 18:18–22)
Prófétai szolgálatot kizárólag Isten tud létrehozni. Ő választja ki hívő emberek közül azt, akinek elhívást és küldetést ad arra, hogy meghallja Istentől az igét, és az emberekkel közölje. A próféták az Úr választottjai és küldöttei, akik a Szent Szellemmel különleges módon fel vannak kenve. A Szellem különböző megnyilvánulásain keresztül kapják az isteni kijelentést, amelyet a kenet erejével hirdetnek, mondanak el az embereknek. A próféta Isten szája, szócsöve, aki által az Úr szól.
A fenti idézet világossá tette, hogy Mózes után folytatódni fog a kijelentés története, amelyben a próféták központi szerepet töltenek majd be. A prófétai szolgálatról szóló törvényi rendelkezés a prófécia tekintélyét is meghatározta. Izrael sorsa, boldogulása a jövőben döntően az igazi prófétai szolgálatokhoz való viszonyától függ majd. Ugyanezen a helyen Isten védelmet is ígér a zsidó nép számára a hamis prófétákkal és kijelentéseikkel szemben. Hamis próféta az az ember, akit Isten nem hívott el prófétai szolgálatra, nem az Úr küldte a néphez, ennek ellenére prófétai tisztségbe helyezi önmagát.
Hamis próféta az is, aki Isten nevében kijelentést közöl, de azt nem a Szent Szellem mondta neki, hanem saját szívéből, lelkéből vette a mondanivalóját. Hamis próféta az az ember is, aki idegen isten nevében, okkult praktikák által szerez természetfölötti ismereteket, és ezeket terjeszti az emberek között.
A Mózes könyvében található igeszakaszból az is megérthető, hogy a prófétai szolgálat legitimitását az Istentől származó elhívás, küldetés, a Szent Szellemtől való közvetlen kijelentés és a prófécia beteljesedése adja. Ha a legitimitás jegyei nem bizonyosodnak be a prófétáról, szolgálatáról, akkor az illetőt hamis prófétának, üzenetét vallásos színezetű, fals, üres, értéktelen állításoknak kell tekinteni.
Az ószövetségi Izraelre az egyik legnagyobb belső veszélyt a hamis próféták, ezek ügyködései, hamis kijelentéseik, tanaik jelentették. Ezek a vallásos csalók jogtalanul használták Isten nevét, a prófétai szolgálat tekintélye mögé bújtak, hogy a népet becsapják, félrevezessék hazug helyzetértékeléseikkel, álpróféciákkal és tévtanokkal. Hatásuk az igazi prófétákéval ellentétes volt: aláaknázták az emberek előtt az Ige tekintélyét; a népet elidegenítették Isten jelenlététől és szolgálatától; igazi szellemi értékek helyett értéktelen vallásos propagandával tömték az emberek fejét; s mindezt látványos szellemi-erkölcsi romlás követte széles társadalmi méretekben.
Sokan Bálámot tartják a legnagyobb ószövetségi hamis prófétának. Lehet, hogy ő volt, de az biztos, hogy Izrael számára a legnagyobb rombolást nem ő okozta. Bálám nem volt zsidó, tehát egy „külsős” próféta volt, aki rendkívüli karizmatikus képességekkel rendelkezett Isten kenete által. Moáb királya, Bálák megvásárolta, hogy átkozza meg Izraelt, vagyis gonosz szellemek erejével mondjon szidalmakat, káromlásokat a zsidó népre.
Nem a prófétán múlt, hogy Moáb királyának a kívánsága meghiúsult. Isten természetfölötti beavatkozása változtatta meg az átkozódásra önmagát odaszánó prófétát, hogy szájából az Izraelt legcsodálatosabb módon megáldó kijelentések egyike jöjjön ki. Később Bálám tanácsa nyomán Bálák moábita hölgyeket használt fel arra, hogy Izrael férfijaiban szexuális bűnök iránti sóvárgást ébresszen. A szexuális manipuláció elérte a célját: több ezer izraelita paráznaságba, házasságtörésbe esett. Tehát Bálámot joggal tartja az utókor lázadó prófétának, aki varázslással fejezte be működését.
Bálámnál nagyobb rombolást okozott Izraelnek Jézabel, aki a király feleségeként hamis prófétáknak biztosított állami, társadalmi védelmet és tekintélyt, míg az igazi prófétákat megölette, s Illést is törvényen kívüli személynek minősítette. Jézabel mindazzal szembefordult, amit előtte Izraelben Mózes, Józsué, Sámuel, Dávid stb. felépítettek. Egy pogány típusú rendszerváltást valósított meg a zsidók között, és az állam, a társadalom alapjait azokra az okkult praktikákra és a varázslás kultikus formáira igyekezett helyezni, amelyen a pogány civilizáció felépült.
A Jézabel-féle ellenreformáció és szekularizáció eszköze az állam volt, amely által Baál, Asera stb. kultuszai segítségével a zsidó társadalomra kényszerítette a gonosz angyalok és démonok imádását és liturgikus formában zajló tiszteletét. Az a szellemi csata, amely Illés és a Baál prófétái között a Kármel-hegyen zajlott, nyilvánvalóvá tette, hogy a nép döntő többsége elveszítette a jó és a rossz, az igaz és a hamis, az élet és a halál közötti különbségtételre való képességét. Jézabel varázslása és paráznasága a Szentírás beszámolója szerint megrontotta a zsidó emberek többségét, akik előtt az igaz Isten és a diabolikus, destruktív istenkultuszok egyaránt elfogadhatóak lettek („két úton sántikáltak”).
Ezékiel próféta a hamis próféták tevékenységét többször is varázslásnak minősítette: „Hívságot [semmit] láttak, és hazug jövendölgetést [keszem = varázslást], akik ezt mondják: Mondá az Úr, holott az Úr nem bocsátotta őket, és még várják, hogy betelik beszédük.” (Ez 13:6) Ezékielt leginkább az döbbentette meg, hogy a „semmit látók” az Úr nevének tekintélyével visszaélve saját személyükkel és tevékenységükkel kapcsolatban elfogadást és tiszteletet igyekeznek kiépíteni az emberekben, holott az üzenetük üres, értéktelen, vallásos színezetű blöff volt. E jelenségben a legirreálisabb pedig az, hogy a „semmit látó” próféták várják, hogy nívótlan zagyvaságaik beteljesedjenek.
Ezt az álkarizmatikus színjátékot varázslásnak nevezi a próféta: vagyis ha valaki isteni tekintéllyel, az Úr nevében hamis vallásos kijelentéseket, silányságokat, téveszméket közöl, és ezzel igyekszik befolyást gyakorolni az emberek szellemi-lelki életére, sorsára, akkor okkult praktikákhoz hasonló hatást gyakorol azokra, akik vallásos megtévesztését hiteles karizmatikus megnyilvánulásként fogadják el. A hamis vallásos kijelentéseket, fantazmagóriákat elfogadó emberekre a hazugság szelleme gyakorol befolyást, amely elidegeníti, elszakítja a befolyása alá került személyeket Isten valóságos jelenlététől és erejétől, és a megtévesztettek az igazságnak való engedelmesség ürügyén valójában tévcélokat és álperspektívákat követnek.
Az álpróféciákat követők személyisége fölött egyre nagyobb hatalmat nyernek az öncsalás, a hamis elhívástudat és az önértékelési zavar gonosz szellemei, amelyek az áldozatukat egyházi és társadalmi szempontból is irreális, sőt nem egy esetben antiszociális egyénné változtatják. A hamis prófétákat az Ige gyakran bolondoknak nevezi.
Izrael és Júda szellemi-vallási, állami-politikai összeomlását döntő mértékben az idézte elő, hogy a társadalom többsége és politikai, vallási vezetőik hamis próféták varázslásának a csapdájába estek, és elveszítették szellemi-erkölcsi tájékozódóképességüket: „S hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség! És nincs békesség.” (Jer 6:14) A társadalmi tekintéllyel bíró prófétai hivatalt az ószövetségi Izraelben megszállták azok a „békepróféták”, akik pragmatikus szempontokra építették a ténykedésüket, és mindig tudták, hogy ki mit hallgatna szívesen, és miért lenne hálás. Üzenetüket társadalmi és politikai elvárások szerint fogalmazták meg.
Ezek a kincstári próféták jelentős politikai, társadalmi befolyásra és vagyonra tettek szert ténykedésük által. Hamis vallásos kijelentéseik társadalmi térhódítása következtében ugyanakkor az igazi próféták hiteltelennek, próféciáik hazugságnak tűntek az ószövetségi Izrael hanyatlásának idején. Jézus ezért rótta fel a farizeusoknak azt, hogy vallási elődeik mindig is üldözték az igaz prófétákat. Az igazság és a hazugság felcseréléséért Izrael nagy árat fizetett.
Az Újszövetségi írások is felhívják a figyelmet az álpróféciák, tévtanok (haireszisz) veszélyére, amelyek elidegenítik a hívőket az Úrral való életközösségtől, valamint aláássák a keresztény gyülekezetek szellemi-erkölcsi értékrendjét, egységét. Terjesztőiket, a hamis prófétákat Jézus Krisztus farkasoknak nevezi, akik „elragadják [harpadzó] és elszélesztik [szkorpidzó] a juhokat” . A hamis próféták tevékenységét a fenti két kulcsszó jellemzi: a harpadzó görög ige olyan agresszív befolyásolást, vallásos erőszakot jelent a fenti szövegösszefüggésben, amely gonosz, csaló szellemek által hirtelen megragadja az áldozat teljes személyiségét, és állapotában, sorsában negatív fordulatot eredményez. A szkorpidzó (= szétszórni) kifejezés pedig a hamis vallásos kijelentések pusztító hatását jelöli, melynek végeredménye az a démonizált állapot, amikor valakit a hazugság beszéde és ereje elsodort az Úrral való személyes közösségéből, és a „pásztor–juh” kapcsolatrendszerre épülő újszövetségi egyháztól.
Azokban a gyülekezetekben, ahol a farkas-prófétáknak sikerül vezetői pozíciókat megszerezniük, az igazságon alapuló közösség szinte atomjaira hullik szét, a hívők szeparálódnak, és szembefordulnak azokkal a közösségekkel és Isten embereivel, akik által az Úr meg akarta őket áldani. A hazugság egyre nagyobb befolyást gyakorol értékrendjükre és világnézetükre. Jézus bátorítja a pásztorokat arra, hogy vegyék fel a harcot a farkas-prófétákkal az egyház érdekében. Azokat, akik kitérnek a farkasok nyomulása elől, vagy passzivitásuk által hozzásegítik őket a pusztításhoz és a romboláshoz, az evangélium béreseknek nevezi, akiknek „nincs gondjuk a juhokra”.
A keresztény hamis próféták és tanítók gyakran figyelemre méltó bibliai ismeretekkel rendelkeznek, és ezt fel is használják a pásztorokkal és az igei gyülekezetekkel szembeni akcióikban. Szeretik igazi szolgálati ajándékoknak feltüntetni magukat, hogy az e tisztségekhez kapcsolódó speciális jogokat (egyházi fizetés, megkülönböztetett szeretet, engedelmesség stb.) felhasználhassák áldatlan tevékenységükhöz. Farkastevékenységüket pedig bibliai szolgálatként fogadtatják el áldozataikkal, hogy az újszövetségi szolgálatra vonatkozó bibliai védelem mögé rejtőzködhessenek el a pásztorok leleplezése, ítélete elől. Kedvenc igéjük, hogy „nincsen immár semmi kárhoztatásunk…”, ezért a tevékenységükkel kapcsolatos jogos és megalapozott értékítéleteket kategorikusan visszautasítják, és tevékenységüket a szolgálati ajándékokéval egyenértékűnek tartják.
A Jelenések könyvében újra feltűnik az Ószövetség egyik leghírhedtebb szereplője, Jézabel, a szidóni király lánya, aki Akhábbal kötött házassága után belülről pusztította Izraelt, és sodorta a katasztrófa szélére. „De van egy súlyos panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak, és a bálványáldozatokból egyenek.” (Jel 2:20)
Jézabelnek az egyháztörténelemben való felbukkanása, szerephez jutása azt mutatja, hogy nem csupán történelmi személyről van szó, hanem egy olyan szellemi lényről is, aki éppúgy betolakodott az ószövetségi Izraelbe, mint az újszövetségi egyházba, és diabolikus befolyást gyakorolt Isten népére. A Jelenések könyve szerint ez a gonosz angyal igazi prófétának, Isten szolgájának adja ki magát, és hamis tanaival, kijelentéseivel a gyülekezeteket megfertőzi, és elfogadtat velük az igaz istentisztelettel és -imádással ellentétes vallási gyakorlatokat.
Pál apostol is felhívta a Korinthosziakhoz írt 2. levélben a keresztények figyelmét arra, hogy a Sátán átváltoztathatja magát világosság angyalává, ami abban is megnyilvánul, hogy hamis apostolokat, álnok munkásokat telepít az újszövetségi egyház vezetésébe és a hívők közösségébe. „Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda, hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosságnak angyalává.” (2Kor 11:13–14)
Az eredeti ógörög a változással kapcsolatosan megkülönbözteti egy személy vagy dolog belső lényegét érintő megváltozását a csupán formai változástól. A fenti versben az eredeti szövegben szereplő metaszkhématidzó kifejezés a lényeget nem érintő, formai változást, átalakulást jelöli. Jézus is ezt a jelenséget írta le, amikor tanítványait a hamis vallásos kijelentésekkel szembeni ellenállásra képezte. „Tartsátok szemmel a hamis prófétákat, akik báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.” (Mt 7:15)
A hamis próféták és próféciák, valamint a tévtanítók és eretnekségek mögött – úgy tűnik – egy olyan sátáni lény áll, akit János apostol Jézabelnek nevez. E sötét angyal feladata az, hogy az újszövetségi egyházat a varázslás vallásos formáival, az álpróféták, álapostolok stb. tevékenységén keresztül hamis kijelentésekkel, álpróféciákkal, eretnekségekkel megrontsa és tönkretegye, vagy a zsidó–keresztény kinyilatkoztatást pogány vallásokkal olvassza össze.
Pásztori szolgálatom alatt szerzett tapasztalataim is igazolták, hogy a hamis prófétákban, tévtanítókban, álapostolokban Jézabel szelleme munkálkodott. Ez a szellem olyan embereket keres, akik megnyitották magukat Isten Igéjével ellentétes vallások és tanok előtt, és önkényesen törnek be a szellemvilágba. Ezeket az embereket csaló, hazug, vallásos démonok becsapják, így maguk is csalókká válnak, és hamis állításokkal manipulálják az emberek gondolatait, érzéseit, vágyait.
Ahol a Jézabel szelleme jelen van, és domináns befolyásra tesz szert, ott álkarizmatikus élményekkel, „semmit látó” emberek koholmányaival, üres álmaival, hazug kijelentéseivel telik meg a gyülekezeti élet. A Jézabel szellemének egyik célkitűzése az, hogy az öt szolgálati ajándék tisztségébe elhívás, küldetés, valamint kenet nélküli embereket helyezzen.
Jézabel szellemének jelenlétét jelzi az is, hogy a gyülekezetből a hívők elkóborolnak. Az eredeti kifejezés (plánáó), rossz irány, téves cél felé való elkóborlást jelent, olyan állapotot, amelyben az ember nem érzi a helyén magát, ezért egyik helyről, gyülekezetből, országból a másikba kóborol, csavarog. Ez a céltalan vagy hamis célok irányába történő kóborlás szellemi, erkölcsi szempontból is leépíti a hívőket. Jézabel szelleme és „fiai” tehát nem egybegyűjtik, egybetartják Isten gyermekeit, hanem elidegenítik őket Istentől, a tényleges szolgálati ajándékkal felruházott személyektől és a gyülekezettől, ahol Isten biztosítani akarta a szellemi-lelki fejlődésükhöz nélkülözhetetlen természetfölötti ellátást és védelmet. A kóborló keresztények szellemi hajléktalanok, akik ki vannak szolgáltatva a varázslás vallási formáinak, a keresztény okkultizmusnak és az erkölcstelenségnek.
János apostol Jézabel szelleme működésének következményeivel kapcsolatban három kifejezést használ: az elkóborlás-becsapás (plana), a paráználkodás (porneüszai) és a bálványok tisztelete (fagein eidólothüta, a bálványáldozatok megevése). Jézabel szellemének fegyverei: az álkarizmatikus tekintély, a becsapás, az erkölcstelenség és a bálványok tisztelete. Ezekkel igyekszik elidegeníteni és tönkretenni a Szent Szellem munkáját elfogadó hívőket, családokat és gyülekezeteket.
Azokban a gyülekezetekben, ahol ez a szellem meghatározó és irányító szerepet foglal el a Szent Szellem helyett, végül elüldözi az újjászületett, Szent Szellemmel betöltekezett hívőket, s az ilyen gyülekezetek magatartását ettől fogva a keresztény megújulással, ébredéssel szemben az ellenségeskedés fogja jellemezni. Számos pünkösdi–karizmatikus közösséget is megtámadott ez a szellem, és mindenütt szakadásokat okozott.
Ez a diabolikus szellem kényszerít némelyeket arra, hogy agresszívan keressék a gyülekezetben kibontakozásuk számára a lehetőséget. Az önmegvalósításuk útjában álló hívőket, vezetőket rágalmazásokkal, cselszövésekkel, árulásokkal igyekszenek félretolni az útjukból, hogy olyan tekintélyt építhessenek ki a gyülekezetekben, amely hozzásegíti őket varázslásuk eredményességéhez. A Jelenések könyve beszél „Jézabel fiairól” (2:23), vagyis azokról az emberekről, akikben ez az „antikenet” manifesztálódik, hogy realizálja a Sátán programját a keresztény emberek, közösségek, családok életében és sorsában.
Magyarországon is jelentős számú kóborló, becsapott pünkösdi–karizmatikus keresztény él, akiknek az állapotát a nyugtalanság, űzöttség, céltalanság jellemzi, sehol nem találják a helyüket, s egy láthatatlan erő űzi őket hamis irányok felé. A rendszerváltás után a kóborlás, becsapás előtt kitágult a tér és a lehetőségek.
A kóborló, becsapott hívők két nagy kategóriát alkotnak: az elsőbe a becsapottak, elkóboroltak tartoznak, akiket a varázslás vallási formái megigéztek, és elidegenítettek az életükre, sorsukra vonatkozó tökéletes isteni akarattól. Ezeknek az elsodródott, becsapott hívőknek a jelentős része nem találja meg azt a helyet, ahol „a fejsze a vízbe esett”, vagyis ahol kiestek a Szent Szellem vezetéséből, Isten tökéletes akaratából, ami után az eltévedés sorsukat formáló erővé lett.
A kóborlók második csoportjába tartoznak azok az emberek, akik maguk is csalók (plánosz = becsapó, félrevezető), vagyis olyan személyek, akik másokat térítenek el a helyes útról. Ezekben erősebb démonok vannak, és őket okkal lehet „Jézabel fiainak” hívni, mert maguk is aspiránsai a hamis prófétai, álapostoli címnek. Ők olyan démonizált emberek, akiknek örömöt jelent, ha a gyülekezeteket, az egyházat pusztíthatják, az embereket Isten tökéletes akaratától elszakíthatják, bűnre csábíthatják.
A csalók befolyásolásuk által lázadásra és bűnös életmódra ösztönzik a hívőket. Pál apostol előrejelzése szerint „a Szellem pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, csaló szellemekre [pneumaszin planoisz], és gonosz szellemek [daimonión] tanításaira figyelnek” (1Tim 4:1). Az idézet eredeti szövegéből kiderül, hogy az elkóborlásnak, eltévedésnek szellemei vannak. A csaló, kóborló szellemek olyan személyiségjegyekkel rendelkező démonok, akik – különösen az utolsó időkben – előszeretettel vadásznak keresztényekre, Isten embereire.
Ezek a csaló, kóborló démonok elterelik a hívők figyelmét Isten Igéjéről, és az isteni kijelentésekkel kapcsolatosan feledékennyé teszik az embereket. „Kikapják” az elméjükből és a szívükből az Igét, és ehelyett hamis vallásos kijelentések, eretnekségek, magukcsinálta istentiszteletek utáni érdeklődést keltenek bennük. Különböző testi vágyak, epekedések, elvágyakozások, gondolatok által ösztönzik a hívőket az Igével és a Szent Szellemmel való szembefordulásra, valamint az Istentől kapott kapcsolatok megszakítására (például gyülekezetek elhagyására, válásra, értelmetlen, rossz foglalkozás- és lakóhely-változtatásra stb.).
A csaló és kóborló démonok aktivizálódását elősegíthetik a krízishelyzetek, amikor is hívők, közösségek megoldhatatlannak tűnő gondokkal viaskodnak. Az ilyen helyzetben a csaló szellemek a hitgyakorlás helyett a menekülésre, meghátrálásra késztetik a befolyásuk alá került embereket. Ilyen rossz döntések indítják el sokak életében a szellemi, erkölcsi romlás, bomlás folyamatát.
Pál apostol „kóborló szellemekről” beszél, többes számban. Ezek szerint sokféle démon tartozik ehhez a „fajhoz”. Vannak, amelyek elsősorban az emberek érzelmeire, akaratára, míg mások az intellektuális képességre gyakorolnak nyomást, hogy az emberek megnyissák lelküket, szívüket az Igével ellentétes vallási tradíciók, álkijelentések, vallásos dogmák, blöffök előtt.
A Szent Szellem egyik feladata az, hogy a hívőket az örök valóságba, isteni tényekhez vezesse, hogy az uralma alatt álló hívők természetéből, magatartásából az isteni valóság tükröződjön. A kóborló, csaló démonok ezzel épp ellenkező módon hatnak: az embereket elragadják az igazi valóságból, a hit isteni dolgaitól, és bevezetik őket egy vallásos színezetű valószerűtlen birodalomba, olyan fantomvilágba, amelyben a vallásos csalások, utánzatok eredetinek és igaznak tűnnek. A csaló démonok a hívőkben lerombolják az érték és a szemét, az igazság és a hazugság, Isten és ördög, a menny és a pokol közötti különbségtételre való képességeket. A becsapottak a semmit valaminek, a senkiket valakiknek fogadják el, és követik őket. A becsapottak fölött – a helyes úttól való elidegenedésük után – olyan démonok veszik át a kontrollt, akik istenellenes tanítások, szolgálatok, vallási tradíciók, liturgiák követőivé teszik őket.
Az eredeti szöveg szerint az utolsó időkben démonok tanítására hallgatnak a becsapott keresztények. Az elkóboroltaknak és a csalóknak egyik kedvenc foglalatosságuk az ökumenizmus, vagyis olyan összefogást sürgető vallási összejövetelek, ahol a hívő és hívő közötti egységnek az alapja Isten Igéje helyett gyakran egymással is szembenálló vallási gondolatoknak, eszméknek a tarkasága, nem egy esetben zagyvasága.
Igefacsarók
Jézabel szellemének, vagyis varázslásnak a befolyása alatt állnak azok a hívők, prédikátorok, lelkészek, papok is, akik Isten Igéjét eredeti szellemiségéből, jelentéstartalmából kiforgatják vagy ezt hallgatják, elfogadják. Az igemagyarázásnak megvannak a szellemi törvényszerűségei, amelyeket minden igehirdetőnek irány- és mértékmutatóként kell elfogadnia. Az írásmagyarázás aranyszabályának két fő tétele van: 1. A Szentírás önmagát magyarázza („sola Scriptura”); 2. „a betű megöl, a Szellem pedig megelevenít” (2Kor 3:6b). Senkinek nincs joga ahhoz, hogy az Ige eredeti jelentését megtagadva, önkényesen töltse meg annak betűjét tartalommal, üzenettel. Minden ilyen eljárás a hamisítás és a hazugság kategóriájába tartozik. Az igefacsarók azok az emberek, akik az Igéből – mint narancsból a lét – kifacsarják az isteni erőt, Szellemet, gondolatot, miközben magát az Igét, a Bibliát démonizálják.
A Sátán is ezt tette, amikor Jézust az egyik zsoltárból kiragadott idézettel, tehát az Ige tekintélyével igyekezett manipulálni, hogy Isten ellen fellázadjon. A Názáreti átlátta ezt a diabolikus szemfényvesztést, és visszautasította a Sátán „igeszolgálatát”.
Péter apostol a vallásos csalásnak e formájáról a következőt állapítja meg. „És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok: amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint, szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban: amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak [sztreblúszin], mint egyéb Írásokat is a maguk vesztére [tén idian autón apóleian].” (2Pt 3:16)
A korai keresztény gyülekezetekben az idézet értelmében már jelen voltak azok, akik Pál leveleit a Szentírás más könyveivel együtt öntörvényűen, hamisan értelmezték, magyarázták és tanították. Ezeket az embereket Péter apostol buta és labilis embereknek minősítette. Ezek a jellemvonások – a butaság és a labilitás – a keresztényeket alkalmatlanná teszik az Igével való közösségre, és az Ige szolgálatára is.
A csűrés-csavarás, vagy másképpen kifacsarás (sztrebloó) alatt olyan vallásos hamisítást kell érteni, amikor valaki az Ige eredeti szellemiségét, tartalmát figyelmen kívül hagyja, és saját elképzeléseit, gondolatait vetíti bele, majd ezeket úgy tolmácsolja hallgatóságának, mintha azok Istentől származó kijelentések lennének. Az Ige meghamisítása, démonizálása és az ezzel való befolyás kiépítése a varázslás vallási formái közé tartozik. Az apostol ezekről a hamisítókról azt állítja, hogy önmagukat pusztítják el: életüket, sorsukat romba döntik vallásos csalásaik által. A hívőknek pedig azt ajánlja Péter a 17. versben, hogy szilárdak legyenek, ne hagyják magukat becsapni az istentelen kóborlók által (té tón atheszmón plané).
A varázslás az emberek sorsában negatív változást, fordulatot hoz, ezért ez a bibliai tartalmú megtérés diabolikus ellentéte. A varázslásra vonatkozó eredeti héber kifejezés a „vágással” adja vissza a jelenség tartalmát. A keresztény színezetű varázslást tehát úgy is fel lehet fogni, mint az isteni megtérésből való megtérést, ahogyan ezt néhány éve valaki az egyik kereskedelmi tévécsatornán megfogalmazta.
A Jézabel és a varázslás szelleme alatt álló emberek esetenként megbánják, hogy megtértek az élő Istenhez, és ígéretet tesznek, hogy meg fognak térni az igei megtérésből. Ez az úgynevezett „takácsmegtérés” nem más, mint vallásos szemfényvesztés, varázslás.
„Takácsmegtérésről” számolt be az a katolikus pap is egy konferencián, aki egy cigány származású ember „bizonyságtevését” ismertette hallgatóságával. Emberünk először a Hit Gyülekezetében tért meg Istenhez, majd ez után megtért katolikusnak is. Bizonysága pedig az volt, hogy az oltáriszentséget némi vajúdás után most már nem tagadja meg mint bálványt, hanem szereti és imádja azt. Egyébként az igei megtérésből való „megtérés” az ellenreformáció legfontosabb vallásos eseménye.
Egy zenész azért tartott a nyilvánosság előtt bűnbánatot, és ígérte meg a „megtérést”, mert olyan pünkösdi–karizmatikus összejövetelen vett részt, sőt szolgált is, ahol Szent Szellemmel töltekeztek be a hívők. Természetesen ez az ember is bizonygatta, hogy nagyon sajnálja „tévedését”, sokat tanult ebből, és most igazán megtér.
Amikor ilyen és ehhez hasonló dolgokról hallunk, akkor a varázslás erőinek, szellemeinek a tevékenységéről szerzünk tudomást, amely különböző vallásos formációkban ölt testet. A varázslás elvágja áldozatait az újjászületés és a Szent Szellemmel való betöltekezés után létrejött isteni, kegyelmi állapottól. A befolyása alá került hívőket elvágja Isten házától, azoktól az emberektől, akik Isten áldásának eszközei lehettek volna az életükben.
A varázslás a Sátán pusztító, okkult ereje, amellyel egyéneknek, közösségeknek, nemzeteknek a sorsát dönti romokba, gyülekezeteket, családokat szeparál és vág el az Úrtól, az egyháztól, és fordít szembe Isten jelenlétével és dolgaival. A varázslók azok a személyek, akik e sátáni terv megvalósításában szerepet vállalnak. A varázslat alatt lévő emberek pedig meg vannak fosztva nemcsak Isten személyükre vonatkozó tervétől, hanem attól is, hogy saját szabad akaratuk érvényesüljön személyes sorsuk alakításában.
A démonok, gonosz lények varázslás által teszik áldozataik állapotát és sorsát determinálttá. A csapdájukba esett emberek közül számosan érzékelik azt, hogy szándékaik ellenére sorsukat egy idegen, láthatatlan kéz űzi rossz célok irányába, azok az erőfeszítéseik pedig, amelyeket megszabadulásuk érdekében hoztak, mind ez idáig kudarcba fulladtak. A varázslás felmorzsolja az ember pozitív potenciálját, kiüresíti minden olyan értékből, amelyhez Istennek, az igazságnak bármi köze van. A varázslók és a becsapottak, Babilón polgárai kiégett, hiábavaló sorsot hagynak maguk után az örök sötétségbe való elköltözésükkor.
A varázslás nem csupán a kereszténység belső problémája, fenyegetettsége, hanem átfogó világprobléma, amely civilizációnk alapjaiba van beépülve, és a földi élet minden területét negatív befolyása alatt tartja. Babilón vallási-szellemi, politikai-gazdasági rendszerének ez a lényege és ereje, amelyről János apostol a következőt állítja: „varázslásodtól kóborolt el minden nemzet [en té farmakeia szu eplanéthészan panta ta ethné], és abban prófétáknak és szenteknek a vére találtatott, és mindeneknek, akik megölettek a földön” (Jel 18:23–24).
A fenti kijelentések alapján e világkorszak végén minden etnikum hamis célokat, perspektívákat tűz ki maga elé, és egyre távolabb kerül a történelem Ura által meghatározott úttól. A globális elkóborlás okozója Babilón varázslása, melynek igézete alatt az emberek elidegenedtek Isten üdvözítő tervétől, és szembefordultak vele, hogy egy olyan antikrisztiánus világot építsenek fel, amely posztmodern bábeli toronyként egyesíti a világot „Babilón királylányának”, az „országok úrnőjének” égisze alatt.
Az emberi történelem legnagyobb pogány vállalkozása már zajlik korunkban. Ezzel a babilóni varázsszerrel (farmakeia) az eredeti szöveg szerint össze van keverve a próféták, szentek, mártírok vére. A Babilónról szóló prófétai látásnak kettős jelentése van: ez a rendszer üldözte és meggyilkolta Isten országának prófétáit, szentjeit a történelem során, ugyanakkor a próféták, szentek és mártírok történelmi emlékét kisajátította, hogy saját magát Isten országának részeként, igazi egyházként, igazságos rendszerként tüntesse fel, és fogadtassa el az emberekkel.
Babilón Janus-arcú valóság: belső természete gyilkos, mint a Sátáné, akiről Jézus azt mondja, hogy „embergyilkos volt kezdettől fogva” ; külső formája pedig az embereket, népeket segítő, fölemelő és üdvözítő jegyekkel van fölékesítve. Babilón kettős lelkülete, skizofréniája taszítja a nemzeteket istenellenes, erkölcstelen életvezetésbe, üres, értéktelen vallásokba, démonok szolgálatába a történelem végén. Ebben a világban egyre erőteljesebben jelenik meg az a szellemi-lelki igény, amelyet szintén János fogalmazott meg: „Bizony jövel, Uram Jézus!”