Tanulmány
Titkos beszélgetés Istennel
Nyelveken szólás: a megújulás áramforrása
Pünkösd a kereszténységben a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Ezen a zsidó ünnepen (a sávuót, azaz a hetek ünnepén) szállt le először Jézus tanítványaira Isten Szelleme Jeruzsálemben, hogy erejével képessé tegye és felhatalmazza őket a keresztény világébredés elindítására: arra, hogy természetfeletti erővel, jelekkel és csodákkal kísérve tudjanak tanúságot tenni Jézus Krisztus feltámadásáról és mennybemeneteléről. A dolog bevált: a kereszténység elterjedt az egész világon. A Szellem érkezésének jele egy mindenkit meglepő „gyermekes bolondság” volt: a nyelveken szólás.
A Szentlélek megérintheti bármelyik embert bármikor: az édes érzésre, amelyet ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor a szomjhalál szélén álló sivatagi vándor váratlanul forrásra bukkan, amelyből végre ihat, sok év múlva is emlékezni fog. A Szent Szellemben való alámerítkezést ezzel szemben ahhoz hasonlíthatnánk, mintha a forrást, a csapot örökre beszerelné valaki a bensőnkbe, hogy bármikor ihassunk belőle. Ez a forrás, ez a csap maga a Szent Szellem személye.
Jézus tanítványainak alámerítkezése a Szent Szellemben különleges és egyetlen, megismételhetetlen esemény volt az ő életükben is. Bár később is sokszor újra „megteltek Szent Szellemmel”, ezek a „betöltekezések” különböztek az első pünkösdtől. A későbbiekben abból a belső forrásból merítettek újra meg újra, amely ezen a nevezetes napon jött létre bennük, amikor a Szent Szellem személye és ereje először szállt le rájuk a mennyből, körülvette, elárasztotta őket, betöltötte személyiségüket, hogy így örökre bennük maradjon.
Ez az esemény tehát, a „Szentlélek-keresztség” teljesen egyedülálló és egyetlen esemény minden keresztény életében. Tévesek azok a teológiai koncepciók, amelyek ezt valamelyik más hitbeli lépéssel mossák egybe a kereszténnyé válás folyamatát illetően. Egyesek szerint a Szentlélek-keresztség megtörténik már a megtéréskor, hiszen a megtérő is befogadja Jézust, a Krisztus Szellemét. Mások véleménye szerint a vízkeresztségkor történik ez meg automatikusan.
Azonban Jézus tanítványai esetében jól látható a Szentírásban, hogy bár teljes szívükből meg voltak már térve, és túl voltak már a vízkeresztségen is, mégis egy különálló, egyedi, összetéveszthetetlen esemény volt életükben a Szent Szellemben való alámerítkezés, a Szent Szellem vétele. Találóan nevezik tehát ezt egyes bibliatanítók második élménynek, hangsúlyozva ezzel, hogy semmiképpen nem tévesztendő össze sem a megtéréssel, sem a vízkeresztséggel. Akik ezeket az élményeket egybemossák a Szentlélek-keresztséggel, mintha ez megtérésükkor, vízkeresztségükkor megtörtént volna velük, valójában egyáltalán nem részesültek még a Szent Szellem teljességéből. Hasonlóképp nem tekinthető Szentlélek-keresztségnek az sem, amikor valakit erőteljesen megérint Isten Szellemének ereje, még ha ez nagy természetfölötti élményt okoz is. De a bérmálkozás vagy konfirmáció sem részesít Szentlélek-keresztségben, hiszen azt meg egyrészt nem előzte meg bibliai megtérés és újjászületés, másrészt a Szent Szellem vétele nem egy rituális cselekmény, hanem valóság.
A Szent Szellemben való alámerítkezés eseményének tartalma az, hogy a Jézus Krisztusban már hívő ember, aki a Messiást befogadta a szívébe, és valóságosan elkötelezte magát követésére, Isten harmadik – Jézustól és az Atyától különböző – személyét, a Szent Szellemet örökre meghívja és befogadja a szívébe, lelkébe, sőt testébe, azaz egész személyiségébe. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, először is át kell adnia magát feltétel nélkül és örökre Istennek és Jézus Krisztusnak, a Megváltó engesztelő halálába és feltámadásába vetett élő hit által az Isten Igéjének és a Szentléleknek való engedelmességre: ez a megtérés. Ha ez a feltétel már teljesült, akkor kérnie kell Istentől Jézus Krisztus nevében, hogy töltse be Szent Szellemmel. Jézus többszörösen megerősített ígérete szerint bizonyos lehet abban, hogy kérését Isten teljesíti (lásd például Lk 11:9–13). Keresztelő János állítása szerint Jézus „az, aki Szent Szellemben és tűzben merít majd alá titeket” (Mt 3:11). Isten adja tehát a Szent Szellemet, és Jézus meríti bele a hívőt.
Ezután a hívőnek hittel be kell fogadnia Isten Szellemét, aki imájára válaszolva máris körülvette őt (Jézus máris elkezdte a bemerítését), és alig várja, hogy örökre beköltözhessen a személyiségébe, szívébe, testébe. A Szent Szellem ilyenkor láthatatlan folyóként folyja körül, és kezdi elborítani azt, aki hittel hívta Őt. A hívőnek innia kell, mi több, tele kell magát innia ebből a folyóból: szívének minden szomjúságát, amelyet Isten és a boldogság iránt hordozott magában egész életében, most végre teljesen kielégítheti. Ekkor beteljesedik, hogy „boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek” (Mt 5:6). Azok járnak jól, akik nagyon szomjasak voltak Istenre – de azok is megelégednek, akik kevésbé: a beteljesedés mértékét a szomjúság mértéke határozza meg. Mindez járhat erőteljes természetfölötti és érzelmi élménnyel; ez jó, de nem szükségszerű. A hit a döntő. A Szentlélekben alámerítkezőnek Isten Igéje alapján el kell hinnie, hogy Isten Szelleme örökre beköltözött a szellemébe, testébe.
A mennyei jel
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniuk.” (Csel 2:1–4) Mint azt a 20. század első napján kezdődött pünkösdi mozgalom hangsúlyozza (erről lásd keretes írásunkat), az Apostolok cselekedeteinek könyvében a Szentlélek-keresztség valóságos megtörténtének legfőbb és cáfolhatatlan jeleként mindig a nyelveken szólást (glosszolalia) említi meg a szerző – azaz maga a Szent Szellem.
A fenti leíráson kívül például közli azt is, hogy Péter apostol és társai egyedül a nyelveken szólás jele nyomán elfogadtak egy számukra addig képtelenségnek tűnő tényt, tudniillik azt, hogy nem zsidók is megkaphatják Istentől a Szent Szellemet: „Mikor még szólá Péter ez igéket, leszálla a Szent Szellem mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet. És elálmélkodának [magukon kívül voltak a megdöbbenéstől] a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Szellem ajándéka. Mert hallják vala, hogy ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent. Akkor felele Péter: Vajon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Szellemet, miképpen mi is?” (Csel 10: 44–47) Jól látható ebből, hogy a nyelveken szólást a Szent Szellem megkapásának biztos és elégséges jeleként értelmezte, mivelhogy „mi is” így kaptuk azt, mondja. Később Péter ekként számol be továbbra is szkeptikus jeruzsálemi barátainak: „Mikor pedig én elkezdtem szólni, leszálla a Szent Szellem őreájuk, miképpen mireánk is kezdetben… ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nékünk is, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna? Ennek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: »Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!«” (11:15–18)
Bizony az nem lényegtelen kérdés, hogy a nem zsidók üdvözülhetnek-e, lehetnek-e közösségben Istennel egyáltalán! A fenti történetből jól látható, hogy a történelmi jelentőségű teológiai problémát egyetlen természetfölötti jel, a nyelveken szólás megnyilvánulása döntötte el. Nem akármiről van tehát szó!
A pünkösdi mozgalom első napjai
Charles F. Parham topekai bibliaiskolája, 1900. december
„Decemberben a bűnbánat, a megtérés, az odaszánás, a megszentelődés, a gyógyulás és az Úr második eljövetelének témáit tanulmányozták. Amikor a vizsgálódások során az Apostolok cselekedetei került sorra, a hallgatók egy történelmi jelentőségű házi feladatot kaptak Parhamtől: ebben a könyvben kellett szorgosan kutatniuk a Szent Szellem-keresztség bibliai bizonyítéka után, hogy három nap múlva beszámolhassanak eredményeikről. (…)
Azon a reggelen, amikor a házi feladat határideje lejárt, Parham negyven diák beszámolóját hallgatta végig, méghozzá nagy meglepetéssel. Bár az Apostolok cselekedeteiben a Szent Szellem többféleképpen is kézzelfoghatóan működött pünkösdi kitöltetése idején, minden egyes hallgató egy és ugyanazon következtetésre jutott: Aki csak Szent Szellem-keresztségben részesült, más nyelveken szólalt meg!
A bibliaiskolában nagy izgalommal és megújult érdeklődéssel vetették bele magukat az Apostolok cselekedetei tanulmányozásába. Az esti »virrasztó istentiszteletre« hetvenöten zsúfolódtak össze, roppant várakozásteljes légkörben.
Az egész összejövetelt valami szellemi frissesség hatotta át. Azután az egyik hallgató, Agnes Ozman megkérte Parhamet: tegye rá a kezét, hogy Szent Szellemet vehessen. Ozman hitt misszionáriusi elhívásában, ehhez kívánt most szellemi erővel fölfegyverkezni. Parham eleinte habozott – ő maga sem szól nyelveken, mondta. Agnes azonban kitartott kérésében, így hát alázatosan a fejére helyezte kezét. Később Parham ekképpen írta le a történteket: »Talán harminc mondatig jutottam, amikor leszállt rá a menny dicsősége. Fejét és arcát mintha dicsfény övezte volna, s megszólalt – kínaiul! Három napig egyetlen angol szót sem volt képes kiejteni a száján.« Ozman később elmondta, hogy néhány idegen szót már az »imatoronyban« is mondogatni kezdett, Parham kézrátétele után viszont teljesen túlcsordult benne Isten természetfölötti ereje. (…)
1901 januárjában egy topekai gyülekezetben Parham hirdetni kezdte a bibliaiskolájában történt csodálatos megtapasztalást. Elmondta nekik: meggyőződése, hogy ő maga is hamarosan más nyelveken fog szólni. Amikor aznap este hazatért az összejövetelről, egy hallgatója felvezette őt az »imaszobába«. Amint Parham belépett, az álla is leesett az elé táruló látványtól: tizenkét felekezeti lelkész ült, térdelt vagy állt égnek emelt kezekkel, és mindannyian nyelveken szóltak! (…)
A látottak olyannyira erőt vettek rajta, hogy egy asztal mögött térdre esve dicsőíteni kezdte Istent. Rögtön utána pedig már kérlelte Őt, hogy adja meg neki is ugyanezt az áldást. (…) Ebben a pillanatban végre ő maga is beteljesedett Szent Szellemmel, és megszólalt – más nyelveken. »Akkor ott helyben valami enyhe facsarást éreztem a torkomban. Reám szállt a mennyei dicsőség, és dicsőíteni kezdtem Istent svédül. Később ez megváltozott, átváltott más nyelvekbe, s úgy folytatódott (…)«
Isten működésének hírére bibliaiskoláját valósággal ostrom alá vették az újságok tudósítói, nyelvészprofesszorok és hivatásos tolmácsok. Beültek az istentiszteletekre – hogy aztán az egész világnak beszámoljanak a hihetetlen jelenségről. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy az iskola hallgatói a világ létező nyelvein beszélnek. Az újságok szalagcímekben hirdették: »Pünkösd! Eljött pünkösd!« A hírlapárusok ezt kiáltozták: »Tudósítás pünkösdről!«”
(R. Liardon: A hit emberei. 1996, Hit Gyülekezete, 127–130. oldal. Szöllősi Tibor ford.)
„Akarom, hogy mind-nyájan szóljatok nyelveken”
Egy másik széles körben elterjedt félreértés a nyelveken szólás adományát úgy értelmezi, hogy ilyenkor a hívők a Szent Szellem által egy olyan ismert, mások által beszélt idegen nyelven szólalnak meg, természetfölötti módon, amelyet maguk sohasem tanultak. Bár a nyelvek ajándéka egyes esetekben működhet ilyen módon, s erre az Újszövetségben és az egyház történelmében egyaránt találunk példákat, magának Pál apostolnak a szavai cáfolják azt, hogy e karizmának ez lenne a fő és egyetlen célja: „Mert aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem szellemben beszél titkos dolgokat.” (1Kor 14:2) Nem igaz tehát, hogy a nyelveken szólás ajándékát az apostolok arra kapták volna, hogy így váljanak képessé a pogány nemzetek között az általuk nem ismert nyelveken történő igehirdetésre: egyetlen egy ilyen prédikációról sem tudósít bennünket a Szentírás! Ezt az elméletet azok a teológusok okoskodták ki, akik nem tapasztalták meg ennek a karizmának a működését, s így próbálták megérteni, miről is lehetett szó.
Egy harmadik nézet szerint – amelyet általában azok vallanak, akik valamilyen érthetetlen okból, talán a megcsalattatástól való félelemtől vagy egyszerűen csak a vallásos materializmustól vezéreltetve semmiképp nem akarnak maguk is nyelveken szólni – nem kell mindenkinek megkapnia ezt az ajándékot, mondván: az Újszövetség szerint sem szól mindenki nyelveken (1Kor 12:30). Számos bibliatanító szerint azonban ez a bibliai megjegyzés nem a Szent Szellemben való keresztségkor az újszövetségi leírásokban általánosan megnyilvánuló nyelveken szólásra, azaz a személyes, Istennel való kapcsolatban használt imanyelvre vonatkozik, hanem annak nyilvános, istentiszteleti szolgálat formájában használt, magasabb szintű, magyarázattal is egybekapcsolt működésére, amely valóban nem mindenkinek adatik meg.
De e teológiai ellenvetésen kívül még érdekesebb feltenni azt a kérdést, hogy miért hivatkoznak erre ilyen vehemensen azok, akik maguk nem szólnak nyelveken, azaz hogy miért nem vágyakoznak egyáltalán arra, hogy megkapják a Szent Szellemnek ezt az ajándékát, sőt miért védekeznek ennek lehetőségével szemben? (Megjegyzendő, hogy a Szentírás szerint csak a démonok befolyása alatt álló emberek félnek a Szent Szellem jelenlététől és megnyilvánulásaitól. De ebből is van szabadulás.) Holott Pál apostol egyértelműen felszólítja a hívőket: „Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a szellemi ajándékokat…” (1Kor 14:2)
Sőt az apostol alább ekként ír: „Szeretném [theló]…, ha mindnyájan szólnátok nyelveken…” (5. vers) Egyes bibliatanítók kiemelik, hogy a görög theló szó ugyan valóban jelent óhajtást is („szeretném”), de alapjelentése ez: „akarom”. Pál mondata tehát erősebb igényt fejez ki, mint az a – többnyire nyelveken nem szólók által készített – magyar bibliafordításokból kiérződik: „Akarom… hogy mindnyájan szóljatok nyelveken…” Ha nem is kifejezett parancs ez, mégis több, mint vágy: az apostol fontosnak tartja, hogy a hívők átvegyék és használják Istennek ezt az ajándékát.
A nyelveken szólás kilenc célja
1. A bibliai hit jele: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben démonokat űznek ki; új nyelveken szólnak majd; kezükbe kígyót vesznek fel, s ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16:17–18)
2. Természetfölötti jel a nem hívők számára: „Így tehát a nyelveken szólás jel, de nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek…” (1Kor 14:22)
3. Közvetlen, természetfölötti kommunikáció Istennel: „Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez; nem is érti meg őt senki, miután a Szellemmel szól titokzatos dolgokat…” (1Kor 14:2)
4. Önmagunk hitben való építésének hatékony eszköze: „Aki nyelveken szól, önmagát építi…” (1Kor 14:4); „…építitek magatokat a ti legszentebb hitetekben a Szent Szellemben imádkozva…” (Júd 20)
5. Isten tökéletes akarata szerint való ima minden hívőért: „Sőt a Szellem is ugyanígy segít erőtlenségünkön: mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, hanem maga a Szellem jár közben értünk kimondhatatlan sóhajtásokkal – és az, aki a szíveket kutatja, tudja, mit akar a Szellem: isteni módon [Istennek megfelelően] jár közben a szentekért.” (Róm 8:26–27)
„Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok, minden alkalommal a Szellemmel, és ebben a végsőkig kitartva legyetek éberek, és könyörögjetek minden szentért…” (Ef 6:18)
6. Felüdülést ad, megnyugtat, pihentet a Szellemben: „Ezért dadogó ajakkal és idegen nyelven fog szólni e néphez, Ő, aki ezt mondá nékik: Ez a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradottat, és ez a pihenés!” (Ézs 28:11–12)
7. Alázatban tartja a természetes, pszichikai értelmet: „A lelki [pszichikai] ember azonban nem fogadja be az Isten Szellemétől származó dolgokat, azok ugyanis őrültségnek tűnnek számára, s nem képes felfogni, mert csak szellemi módon lehet azokat megítélni.” (1Kor 2:14)
8. A nyelvet, és azon keresztül az egész életvezetést Isten Szellemének a hatalma alá helyezi: „Ha a lovak szájába helyezzük a zablát, hogy engedelmeskedjenek nekünk, az egész testüket másfelé irányíthatjuk. Íme, a hajók is milyen nagyok, és milyen erős szelek hajtják őket, mégis egy kicsiny kormánylapát elfordítja őket abba az irányba, amerre a kormányos óhajtja. Ugyanígy a nyelv is kicsiny testrész, de nagy dolgokkal dicsekszik: íme egy kis tűz milyen sok fát felgyújt! A nyelv pedig tűz.” (Jak 3:3–6)
„A szája beszédével lakik jól a bensője, s ami az ajkain kijön, azzal elégszik meg az ember. Élet és halál a nyelv hatalmában van, s ki-ki ahogyan szereti használni azt, olyan gyümölcsöt fog enni!” (Péld 18:20–21)
9. A nyelveken való éneklés a Szent Szellemmel való újból és újból történő beteljesedés egyik módja: „És ne részegedjetek le bortól, amellyel züllés jár együtt, hanem teljesedjetek be Szellemmel; hangszeres dalok, dicséretek és szellemi énekek közben beszélgetve egymással, szívetekből énekelve és zenélve az Úrnak…” (Ef 5:18–19)
A történelem legnagyobb ébredése
Mára már egyháztörténeti és vallásszociológiai tény, hogy az 1901. január 1-jén kitört pünkösdi–karizmatikus mozgalom azóta a világtörténelem legnagyobb keresztény ébredését és megújulását hozta el. Ez az ébredés, amely ma is tart, ha szellemi intenzitásában még nem is, létszámában már eddig messze felülmúlta még az apostolok tevékenysége nyomán az első századok Római Birodalmában végbement szellemi forradalmat is, amelyben megszületett a kereszténység, s amely minden későbbi újjáéledés legfőbb mintája lett.
A mozgalom néhány év alatt világméretűvé szélesedett, és mára a kereszténység történelmének legnagyobb kiterjedésű evangelizációs sikereit érte el. A statisztikai adatok szerint az 1975–85-ös évtizedben például növekedési rátája 157 százalékos volt (!), miközben a többi keresztény felekezet és nagy világvallás (egyenként) maximum 1–12 százalékos szaporodást könyvelhetett el. Az 1901-ben „nulláról induló” mozgalom 1987-re az összkereszténység 21 százalékát tette ki, és növekedése azóta is exponenciális. A pünkösdi jellegű gyülekezetek száma a világon meghaladja a 150 milliót.
Szemléletesen megfogalmazva az adatokat: ha beszámítjuk az ókeresztény kor első századainak hívőit is (hiszen akkor a kereszténység ilyen, pünkösdi–karizmatikus jellegű volt), akkor Jézustól 1996-ig az összes ilyen spirituális orientáltságú, újjászületett keresztény 70 százaléka a 20. században lett hívővé! A 20. századiak 70 százaléka a második világháború óta, ezek 70 százaléka pedig az elmúlt öt évben – írták a vallásszociológusok 1997-ben, szemléltetve a növekedés robbanásszerű voltát. E növekedést extrapolálva a szakemberek a 21. század első éveire a pünkösdi–karizmatikus keresztények létszámát egymilliárdra becsülik, akik így nemsokára az összkereszténység felét jelentik majd. Különösen intenzív a mozgalom növekedése Latin-Amerikában, ahol jelenleg óránként átlagosan négyszázan (!) csatlakoznak hozzá; de megemlíthetjük a kommunista Kínát is, ahol az elmúlt évtizedekben egyes területeken a lakosság 90 százaléka lett hitvalló kereszténnyé – illegalitásban –, többségében karizmatikussá. Az ő számukat összesen 85-100 millióra becsülik. Dél-Koreában, ahol 1900-ban még alig néhány keresztény volt, 1992-ben 37 ezer 200 gyülekezethez 12,5 millióan tartoztak, és ez a szám azóta tovább növekedett. A kereszténység története című (nem pünkösdi–karizmatikus szerzők által jegyzett) könyv szerint „a közelmúltban a nemzeti egyházak sok vezetőjének óvatos tartózkodását az a nézet váltotta fel, hogy a század utolsó évtizedében a karizmatikus mozgalom jelenti a legnagyobb reménységet a keresztény egyház megújulására” . (További számszerű adatokat találhat e növekedésről kedves Olvasónk az Új Exodus 2001. február–márciusi számának 36–37., valamint 55. oldalán.)
Nem lehet nem észrevenni, hogy e megdöbbentő léptékű megújulás szorosan összefügg a nyelveken szólással, amelyre kezdettől fogva mindenfelé egységesen nagy hangsúlyt helyezett a mozgalom. Jóllehet a természetes gondolkodásmód számára nehezen látható be, hogy mi köze egymáshoz egy szinte értelmetlenségnek, gyerekességnek tűnő sajátos viselkedésmódnak, és a mozgalom gyors növekedésének, a pünkösdi ébredés vezéralakjai kivétel nélkül középponti fontosságúnak tartják e karizma működését a siker szempontjából. „Annak elfogadása, hogy ez is az érvényes keresztény megtapasztalások körébe tartozik – írja a félmilliós tömegeket vonzó evangélista, Reinhard Bonnke A Szellem erejével című könyvében –, korszakalkotónak bizonyult az egyház történetében. A nyelveken szólás indította be világszerte azt a folyamatot, hogy a Szentlélek kezd az egyház figyelmének középpontjába kerülni, ezenfelül egy olyan hatalmas evangelizációs hullám katalizátora is volt, amely mind méreteiben, mind sikerességében minden addigit felülmúlt… az egész keresztény kor legnagyszabásúbb lélekmentő megmozdulását indította el.”
A nyelveken szólás és a keresztény megújulás dinamizmusának kapcsolata a világiak vagy a hozzá nem értők számára érthető módon „titokzatosnak” tűnhet. A Szentírást felütve azonban minden világossá válik.
Megváltott ima
A nyelvek bolondságnak tűnő, természetfölötti ajándékának fő célja, hogy a hívő közvetlenül a szellemével legyen képes Istenhez imádkozni, Vele kommunikálni, azaz nem az értelmével, hanem az elme, a fogalmi gondolkodás megkerülésével (ezt a kettőt ebben az esetben szembeállítja egymással a Szentírás, lásd 1Kor 14:14–15). Pál apostol részletesen kifejti leveleiben, hogy mivel nem tudjuk, mire van a leginkább szükségünk, ezért rászorulunk egy olyan lehetőségre az imában, amelyet nem korlátoz szűkös tudásunk.
Sem önmagunkat, sem a jövőnket, sem a jelenben történő, de általunk nem észlelt dolgokat, sem Isten transzcendens, láthatatlan szellemi javait, sem pontos akaratát saját sorsunkra és a világra nézve értelmünkkel nem ismerjük. Ha imánkban csak abból indulhatunk ki, amit magunkról, másokról, jövőnkről, jelenünkről és a természetfölöttiről már tudunk, akkor imánk rendkívül korlátozott területen mozog, és rengeteg tévedésnek van kitéve. Sorsunk alakulása szempontjából öszszehasonlíthatatlanul több tényező áll kívül ismereteink körén, mint amennyiről tudunk, és ezek általában fontosabbak is, mint amiről már információval rendelkezünk. Sőt ezek a legfontosabbak. Hiszen sokkal nagyobb szükségünk van arra, hogy azok felé a dolgok felé kezdjünk haladni, amelyekről még nem is tudunk, de szükségünk van rájuk, mint hogy azokra törekedjünk, amelyeket már ismerünk, s így akaratunk már amúgy is tudatosan célba vette őket.
Az Ószövetségben ez a mély és súlyos probléma megoldatlan volt. Ezért írta Salamon, hogy Isten házához jobb „hallgatás végett” közeledni, mint a bolondokhoz hasonlóan szószátyárkodni: „Ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten előtt; mert az Isten mennyben van, te pedig a földön, azért a te beszéded kevés legyen…, hogy az Isten a te beszéded miatt fel ne háborodjék, és el ne veszesse a te kezeidnek munkáját.” (Préd 5:1–7)
A nyelveken szólás azonban kiszabadítja az imát a természetes értelem korlátai közül, és lehetővé teszi, hogy a hívő közvetlenül a szellemével (természetfölötti „részével”) imádkozzon Istenhez a Szentlélek által. Nem véletlen, hogy a Szellem ajándékai közül ez az egyetlen, amely az Ószövetségben nem működött, csak a Megváltás megtörténte után. Ez a karizma valamiképpen a Megváltáshoz kötődik, mondhatni: a nyelveken szólás, megváltott ima. Isten ugyanis a nyelveken mondott ima minden szavát éppoly pontosan és tisztán érti, mint az értelemmel mondott imákat, így az Ő szempontjából ez semmivel nem alacsonyabb rendű módja az imának, mint az érthető nyelven mondott könyörgés. Sőt Pál apostol kijelenti, hogy a nyelveken történő imádkozáskor Isten akaratának tökéletesen megfelelő imákat mondunk (Róm 8:27) – míg az értelemmel való könyörgéskor ez gyakran nem így van. (A nyelveken szólás Szentírás által hangsúlyozott különböző céljairól és funkcióiról lásd keretes írásunkat.) Az egyház tehát képessé válik ezáltal arra, hogy emberileg nem tudható dolgokért is közbenjárjon Isten tökéletes akarata szerint, ami nem kis dolog! Ez kézzelfogható magyarázata lehet annak is, hogy miért eredményezett ennek az ajándéknak a működése ilyen nagyléptékű, világméretű ébredést. Ennek az ajándéknak a működése által olyan megoldásokat „kértek el” a keresztények Istentől, amelyekről nem rendelkeztek természetes tudással. A nyelveken szólás így működik az egyéni sors alakításában is – mint erről rengetegen beszámoltak – és így az egyház kollektív sorsában is. Akik rendszeresen használják ezt az ajándékot, valamennyien tanúsítják, hogy megoldhatatlan helyzetekre nézve kaptak természetfölötti megoldást, útmutatást vagy éppen csoda általi szabadulást. De az egyházat szolgáló pásztorok, apostolok, tanítók is megerősítik, hogy az egész gyülekezetet, testet érintő döntésekben megszámlálhatatlanul sokszor kaptak pontos indíttatást, vezetést a Szellemtől, nyelveken szólás közben és által. Új, mindenki számára meglepő, nyilvánvalóan „felülről” jövő megoldások, „csodálatos tanácsok”, szabadulások, gyógyulások, tanítások, kijelentések soha nem látott tömege öntötte el az egyházat e kicsiny, „gyermekes bolondság” működése által. Az első századok óta soha nem áradt el a kijelentés szelleme az egyházban olyan bőséges mértékben, mint amióta ismét működik ez az ajándék! Isten országa ismét azoké lett, akik olyanokká váltak, mint a gyermekek.
Kenneth Hagin, világszerte elismert bibliatanító felhívja a figyelmet, hogy éppen ezért a nyelveken való imádkozást tudatosan és kitartóan használniuk kell a keresztényeknek, mint a rendkívül hatékony, Isten tökéletes akarata szerinti közbenjárás eszközét, amely biztosítja Isten munkájának dinamikus továbblépését. Egy ilyen jellegű, kitartó imáját követő élmény kapcsán a következőket írja Bibliai hit című könyvében (1990, Hit Gyülekezete, 148. o.): „Öt és háromnegyed [nyelveken való imával töltött] óra múlva betörtem abba a birodalomba, ahol addig még soha nem jártam, és ez fordulópontot eredményezett a szolgálatomban is. De szükség volt erre az időre, hogy valamit leromboljak magamban, és hogy az ördögöt legyőzzem. Ez alatt az öt és háromnegyed óra alatt féltucat különböző nyelven imádkoztam… Megfigyelhető, hogy az egyház nem halad abban az ütemben, ahogy kellene, mert egy személy egyedül nem hordozhatja ezt a fajta imát: mindannyiunknak részt kell vennünk benne.”
Az egyház még messze nem érte el a célját ma sem. Ennek az írásnak egyik célja, hogy minél több olvasója lépjen be a közbenjárásnak ebbe a természetfölötti, rendkívül hatékony szolgálatába.
Egy kis segítség
A Szentlélekben való alámerítkezés bibliai módja a következő: először is annak a már megtért hívőnek, aki szeretne beteljesedni a Szellemmel, kérnie kell ezt imában az Atyától Jézus Krisztus nevében, majd hitben el kell fogadnia, hogy kérése meghallgatást nyert, mivel erre nézve egyértelmű ígéretek olvashatók a Szentírásban. Ezért szívét-lelkét – sőt az sem árt, ha száját is – megnyitva be kell fogadnia a Szent Szellem személyét bensőjébe, „innia kell” a Szellemet. Ebben segítségére vannak a szolgálattevő lelkészek is, akik közben kézrátétellel imádkoznak ennek sikeréért – de a Szentlélek-keresztség megtörténhet az ő közreműködésük nélkül is, spontán, mint az első pünkösdkor, vagy akár egyedül, otthon is. A Szent Szellemet kérőnek hite által kell elfogadnia, hogy a Szellem beköltözött a szívébe, testébe. Amikor ez a hit megszületett a szívében, már képes arra, hogy nyelveken szóljon.
Általános tapasztalat azonban a lelkészek között, hogy a racionalista-materialista európai kultúrában felnőtt emberek ilyenkor gyakran nehezen képesek eleinte megszólalni nyelveken. Jóllehet hisznek abban, hogy a Szent Szellem beléjük költözött, sőt gyakran érzik is ezt, a természetfölöttitől a végsőkig elidegenedett civilizációs kultúrájuk miatt – amely képes ugyan gondolkodni a transzcendensről, ám nem tud a gyakorlatban együttműködni azzal, mozogni benne – nem értik, „hogyan” is kellene nyelveken szólniuk.
Egyesek passzívan azt várják, hogy a Szellem totális uralmat vegyen a szájukon, nyelvükön, és „szólaljon meg” – helyettük – az ő hangképző szerveikkel. A Szentlélek-keresztség és a nyelvek adománya azonban nem „automatikus beszéd”, mint a spiritiszta médiumok vagy a pogány sámánok, varázslók transzállapotban, akaratukon kívül mondott szavai. Izrael Istenének Szelleme nem démon, aki leuralja az embert, és eszközként használja: a Szentlélekkel együtt kell működni hitben. A prófétálást jelentő bibliai héber szó (hitnabbé) nyelvtani alakja is egészen pontosan „kölcsönösen, közösen együtt” végzett tevékenységre utal, részleteiben kibontva akár így is fordíthatnánk: „Istennel kölcsönösen egymást felindítva, együtt, közösen eksztatikus beszédet mond vagy eksztatikusan viselkedik” . Ugyanez áll a nyelveken szólásra is (amelyet a Szentírás egy helyen szintén a prófétálás tágabban értelmezett kategóriájába sorol): tévedés passzívan arra várni, hogy a Szent Szellem szóljon a számon keresztül. A Szentírás szerint „megtelének mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniuk” (Csel 2:4). Azaz nem a Szent Szellem szólalt meg, hanem ők! – a Szellem pedig adta a szavakat. Kölcsönösen, közösen, egymást indítva kell együttműködni a Szellemmel, nem pedig passzívan várakozni.
Ez ma sincs másként. Amikor valaki a Szellem vételekor már hitre jut abban, hogy Isten harmadik Személye örökre belé költözött, egyszerűen el kell kezdenie nyelveken szólni. Neki kell elkezdenie. De hogyan? – kérdezik ilyenkor sokan. Nos, ez annyira egyszerű, hogy nem is lehet elmagyarázni: mindössze a hitben kilépve el kell kezdenie nyelveken szólni! Neki kell hangot kiadnia, ezt nem fogja a Szellem megtenni helyette, neki kell ajkait és nyelvét mozgatnia, neki kell elkezdenie beszélni egy új, ismeretlen nyelven – a Szentlélek pedig a szavakat fogja adni.
Ezen a ponton, amikor a transzcendencia a róla való beszéd helyett valóságos gyakorlattá válik, a materialista-racionalista európai értelem mélyen „megbotránkozik”: a „hit ugrását” ezúttal is, mint mindig, őrültségnek, értelmetlen butaságnak, ijesztő esztelenségnek, megalázó és bolond gyerekességnek, műveletlenségnek, közönséges halandzsázásnak, becsapásnak és minden hasonló rossznak érzékeli – éppen ezzel bizonyítva, hogy megtörtént a csoda: a hívő kilépett végre a testi értelem kontrollja alól a természetfölöttibe. A nyelveken először megszólaló még maga is megpróbáltatásként élheti meg az értelmében hirtelen kitörő háborút. Azonban, ha ekkor a hitben kitart, a szívére hallgat, és állhatatosan folytatja a nyelveken szólást, amíg az kis patakként utat vágva magának fokozatosan már széles folyamként árasztja el, akkor végül a természetfölötti léptékű békesség, öröm, szeretet, erő, hit, remény, egészség olyan tengerére hajózik ki, amilyenről soha életében még csak álmodni sem mert volna, és nem gondolta, hogy ilyen egyáltalán létezhet: beteljesedett Szent Szellemmel.