A Lukács Evangéliumában szereplő fontosabb fogalmak és nevek magyarázata

Azokat a neveket és fogalmakat, amelyek szerepelnek ugyan a Lukács evangéliuma most közölt részében, de amelyeket már tárgyaltunk az Új Exodus előző számaiban, most nem elemezzük újra.

Augustus: római uralkodó (i. e. 27. – i. sz. 14.). A csaknem fél évezreden át fennálló római császárság – amely örökbefogadó apjáról, Caesarról nyerte nevét – megalapozója, akinek uralkodását már kortársai is szinte messianisztikus nyelven dicsőítették. Nem véletlenül, hiszen éppen az ő idejében született meg a valódi Messiás, a názáreti Jézus, egy apró júdeai faluban, Betlehemben (i. e. 8/7.).

Teljes nevén Augustus Gaius Caesar Octavianusnak az immár több évszázada zajló római polgárháborúk során i. e. 31-ben sikerült a római állam és birodalom urává válnia, megsemmisítve ugyanerre törekvő ellenfeleit, Mariust, Sullát, Caesart és Antoniust. Eredeti neve Octavianus volt, a szenátus nevezte el Augustusnak, azaz „felséges”-nek, amely azután a római császárok általános címévé is vált. Politikai értelemben az új principátus („princeps”, azaz „első polgár” volt Augustus címe) kompromisszum volt a régi köztársasági rendszer és a Julius Caesar által alkalmazott diktatúra között. A szenátus Augustusra ruházta a birodalom fegyveres erőinek tisztét is i. e. 27-ben. A szenátust elméletileg meghagyták uralkodó testületnek. I. e. 23-ban Augustus megkapta a tribunusi hatalmat, azaz hatalma volt a népgyűlések felett, majd pedig a nép állandó képviselőjévé nevezték ki.

Ezt a hatalmi koncentrációt végső soron a birodalom méretei tették szükségessé, ezért Augustusnak nem volt szüksége önkényes hatalomátvételre: maga a szenátus ruházta fel ezekkel a jogokkal, mintegy alkotmányos alapon. Uralkodása alatt a birodalom megszervezésének új formáit honosította meg. Az ő idejében hozzák létre a gyarmatvárosok, azaz kolóniák rendszerét, amellyel a provinciákat sokkal hatásosabban hozzá lehetett kötni Rómához. Augustus bevezette az államvallást, a birodalmi kultuszt, azaz az állam vallásos tiszteletét. Sok helyen, főként a keleti provinciákban, így elsőként talán éppen Ázsiában a császárt „deus et dominus”-ként, azaz „istenként és úrként” kezdték tisztelni – bár maga Augustus ezt nem követelte meg. A birodalom egységének megszilárdítása érdekében Augustus többször is népszámlálást rendelt el, melynek során számba vettek minden személyt és minden tulajdont. Minden bizonnyal az i. e. 8-ban lezajlott népszámlálás volt az, amely miatt József és Mária Betlehembe kényszerültek menni, s amelynek során a Messiás megszületett.

Augustus új adókat is bevezetett a hadsereg fenntartására. Általában elmondható: a birodalom káoszában rendet teremtett, feltöltötte a kincstárat, birodalomszerte békét és jólétet szerzett. Augustus valóban a „béke és biztonság” korát hozta el a roppant birodalom legtöbb lakója számára: véget vetett a polgárháborúknak, a tartományok kifosztásának, felvirágoztatta a gazdaságot és a kereskedelmet. A zsidóknak mindenütt biztosította a vallási önrendelkezés jogát. Saját személyének kultuszát nyugaton mérsékelte, keleten támogatta, az Augustus (fenséges, dicső, magasztos) név választásával azonban mindenképpen az isteni szférába emelte.

Erzsébet: a név eredeti héber formája Eli-Sebá, jelentése: Isten az eskü vagy az eskü Istene, esetleg aki Istenre esküszik. Férjéhez hasonlóan ő is Áron leszármazottja volt, és Máriával is rokonságban állt.

Gábriel: angyalfejedelem („arkangyal”), nevének jelentése: Isten embere, Isten hőse, Isten harcosa, vagy Isten, a hős. Az Ószövetségben megjelent Dánielnek (Dán 8:16; 9:21), az Újszövetségben Zakariásnak (Lk 1:11) és Máriának (Lk 1:26–38).

Pészach: a mózesi Törvény által meghatározott, hét ünnepből álló, évi ünnepkör első, tavaszi ünnepe, amelyen Izrael Egyiptomból való szabadulására emlékeznek. Niszán hónap 14. napján kezdődik, amely a mi időszámításunk szerint körülbelül március–április fordulójára esik. Középpontjában a pészachi bárány feláldozása és elfogyasztása áll, amely arra emlékeztet, hogy a pusztító angyal elkerülte (pészach = elkerülés) azokat a zsidó családokat Egyiptomban, amelyek egy bárány vérével jelölték meg ajtófélfáikat, míg valamennyi más családban minden elsőszülött elpusztult azon az egyetlen éjszakán.

Tiberius: római uralkodó (i. sz. 14–37.). Augustus örökbefogadott fia, jó hadvezér, de nem uralkodásra termett. Ötvenhárom évesen, gyakorlott politikusként immáron egész életére örökölte azt a hatalmat, amelyet apja még alkotmányos úton és – eredetileg – csak korlátozott időre kapott. Ha tehát Tiberius i. sz. 14-ben foglalta el a császári trónt, akkor uralkodásának tizenötödik esztendeje 29-re esett: ekkor lépett fel a sivatagban a fiatal, harminc év körüli nazireus prédikátor, János, hogy megtérésre hívja Izrael egész nemzetét. Tiberius tehát viszonylag öregen, fásultan és korábbi mellőzöttsége miatt sértődötten került a trónra. Az államügyekkel nem is nagyon foglalkozott, helyette egy ideig zsidógyűlöletéről híres testőrparancsnoka, Seianus kormányozta az államot (i. sz. 26–31.). Tiberius kimért, gőgös, gyanakvó és ingerlékeny uralkodó volt, akitől általában féltek az emberek. Családi élete boldogtalan volt, majd egy ellene irányuló öszszeesküvés lelepleződése után még gyanakvóbb és kegyetlenebb lett, olyannyira, hogy az már életveszélyes volt a körülötte lévőkre. 37-ben bekövetkezett halálát környezete nagy része felszabadulásként élte meg. Ő nevezte ki Pilátust is Júdea provincia helytartójává, a zsidókat pedig kitiltotta egész Itália területéről. Uralkodása alatt felkelések robbantak ki (Africa, Gallia), s a szenátus számos tagja Tiberius önkényének esett áldozatul. Ő volt az a császár, akinek az emlegetésével a Szanhedrin tagjai megzsarolták Pilátust: ha nem ítéli halálra a „zsidók királyát”, akkor nem hűséges a császárhoz. Az ő képmása lehetett azon a pénzen, amelyet Jézushoz hoztak, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak. Jézus szolgálatának egész ideje alatt ő volt a római császár – ennek ellenére az Evangéliumokban további összefüggésekben nem említik meg.

Zakariás: a név eredeti héber formája Zakhar-Já, jelentése: az Úr emlékezik vagy az Úr gondol rá; illetve akiről az Úr megemlékezik. Áronita pap, Keresztelő János apja.