Hitesek a kálvinista Rómában

– A gimnázium elvégzése után elkerültem Debrecenből Egerbe, a teológiára. Pap akartam lenni. Másfél hónapig bírtam a szeminárium dresszúráját, aztán abbahagytam. Pár év múlva elkezdtem Pestre járogatni, beatmiséket nézni, figyelni, hogy csinálják ezt ott. Ebből kifolyólag találkoztam olyan emberekkel, akik már nyelveken szóltak, és valamilyen módon kapcsolatban voltak a budaörsiekkel. Egyszer csak ott találtam magam a gyülekezetben.

Nemes Ákos és felesége, Bea. A reformáció folytatói Debrecenben

– Ez mikor volt?

– Durván húsz évvel ezelőtt.

– Hányan lehettetek akkor Budaörsön?

– Körülbelül ötvenen, de már ott is megragadott az a különleges, tiszta atmoszféra, ami ott volt. Először hallottam életemben olyan imát, amely teljesen kötetlen volt, másrészt, hogy nem önmagukért imádkoztak az emberek, hanem a nemzetért, ébredésért. Elkezdtem növekedni, kinyílt a szemem, a szellemem a Bibliára, és kezdett megtisztulni a nyelvem is. Megmaradtam az Úrban a gyülekezet tagjaként.

– A gyülekezetbe járáson kívül mit csináltál azokban az években Pesten?

– Tanultam.

– Mit?

Építkezés - Ahol régen juhok az árnyékba húzódtak a nap elől

– Hangszerkészítő szakmát. Ötösre vizsgáztam, zongorajavításokból éltem egy jó ideig.

– Hogyan kerültél vissza Debrecenbe?

– 1988-ban néhány barátommal elkezdtünk imádkozni, böjtölni a városért. Galambos Zsolt beszélt Istenről egy-két taxisnak, akik meg is tértek. Lassan 10-15 stabil hívő lett Debrecenben, akik följárogattak Budapestre, aztán később, itt helyben is szerettek volna valamilyen kis gyülekezetet vagy csoportot. 1989-ben szólt Németh Sándor Budaörsön, hogy kezdjem el ezt a kis debreceni magot pásztorolni, erősítgetni. Elkezdtem lejárni. A körülményeken keresztül láttam meg, mi Isten akarata az életemben. Mikor egyre több időt követelt tőlem ez a munka, hangszerkészítőként nem tudtam tovább dolgozni. Abban az időben „divat volt” a gyülekezetben a hajnali, reggeli háztakarítás. Nagyon sok értelmiségi csinálta. Mikor pedig lehetőség nyílt rá, anyagbeszerzésre váltottam.

– Hogyan tanultál meg az emberekkel bánni, problémáikkal foglalkozni, kommunikálni velük?

– Hosszú éveken keresztül Petrőcz Laci vitt magával segítőnek Kaposvárra, ahol ő indította és vezette az ottani gyülekezetet. Ott szereztem tapasztalatokat: láttam, hogyan bánik az emberekkel, láttam őt problémákat, helyzeteket megoldani. Ez számomra fölért egy egyetemmel.

– Most viszont itt beszélgetünk egy gyönyörű kis tóval körülvett gyülekezeti csarnokban, Debrecennek majdnem a szélén.

– 94–95-ben már égető szükségünk volt egy saját ingatlanra, saját gyülekezeti otthonra, ahol nyugodtan, fesztelenül tarthatjuk az istentiszteleteket. Nyolc különböző bérleményben voltunk az utolsó 5-6 évben. Bennem minduntalan egy csarnokszerűség képe derengett. Elkezdtem járni a vastelepeket, csarnokelemeket kerestem. Senkinek sem szóltam róla, kinevettek volna. Rá is bukkantam egy helyen, de azt éppen megvette más előttünk. Pár nap múlva egy imaösszejövetel után az egyik – civilben ügyvéd – presbiter meséli, hogy bejött az irodájába egy ember azzal, hogy nem tudna-e vevőt szerezni a tulajdonában lévő csarnokra. Már másnap kijöttünk, és megnéztük a területet. Egy hatalmas, bekerítetlen, még félkész állapotban sem lévő csarnokszerkezet volt. Pontosan olyan, amit én elképzeltem. Nagyon beindultam, amikor megláttam. Pont egy juhnyáj delelt középen, a tető árnyéka alatt. Egy nyitott, hodályszerű valami volt, nagy gyomos, törmelékes rész szegélyezte. Ahogy meg fölnéztünk, hirtelen galambok szálltak a tető felől.

– Ez egy régi birkahodály volt?

– Nem volt az, csak egy gyomos terület volt, a birkák ott legeltek, és a nap elől bejöttek a tető alá. Ezt akkor egy profetikus képnek vettük, hogy itt majd letelepedik a nyáj, és itt lesz a gyülekezet. Ez be is igazolódott. Megvettük, és belevágtunk az építkezésbe. Rengeteg munkát fektettünk bele, több százan dolgoztunk hónapokig az építkezésen és a terület megtisztításán. 1996-ban vettük birtokba. Kétszázmillió forintot ér az ingatlan ma.

– Most veszem észre a gólyákat. Hogyan kerültek ide?

– Vettünk egy magas oszlopot, készítettünk a tetejére egy hatalmas fészket, és elkezdtünk imádkozni, hogy költözzön rá gólya.

– Na, ne!?

– Pedig így volt. Tavasszal már harcoltak érte egymással a gólyák. De nézz végig az egész kerten! Van fa játszótér is csúszdákkal, libikókákkal, forgóval, most készült el egy hatalmas gyerekvár. Sok a fiatal házas, sokuknak három-négy gyereke is van. Körülbelül kétszáz gyerek van a gyülekezetben.

– Hányan vagytok most felnőttek?

– Körülbelül nyolcszázan lehetnek azok, akik rendszeresen jönnek. Nagyobb rendezvényeken, ünnepi alkalmakon, konferenciákon ezerkétszázan is vannak.

Arrébb, a tótól jobbra, az egy flekkensütő. Itt mellettünk, amit most is többen építenek, egy kemence lesz, de akkora, hogy kétszáz ember számára is készít majd süteményt. Ezeknél a cukrászdába illő asztaloknál, de a kerti fapadon is le lehet ülni hozzá, szállni fog a túrósbéles illata. Na, itt van az a forrás, látod? Ebből tápláljuk a tavat. Van, ahol a másfél métert is eléri, halakat is telepítettünk bele.

– Ezt a gyönyörű parkot a virágokkal, bokrokkal, lugasokkal szakemberek tervezték és ápolják?

– A parkot szakemberrel terveztettük, de a részleteket a gyülekezeti élet formálta ki. Édesapám a debreceni botanikus kertnek volt a vezetője, gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem, innen van bennem a fák, bokrok szeretete. Az otthonteremtés évek alatt fontos szolgálatommá lett, egyfajta belső hajtóerő bennem, hogy ne csak szellemi, lelki, de fizikai szinten is olyan környezetet teremtsek, hogy le tudjanak ülni, meg tudjanak telepedni az emberek. Ott, a kis fahíd mellett azt a rusztikus akácfa padot olyan srác készítette, aki most börtönben van.

– Mit csinált?

– Még megtérése előtt valami aranybizniszbe keveredett. Megtért, abbahagyta, de amit a törvény kiszabott rá, azt természetesen le kell ülnie. Mondjuk, ez így is van rendjén, de mikor erre a padra leülök, ő jut az eszembe. Ilyenkor mindig imádkozom érte, hogy jól viselje magát, minél hamarabb kijöhessen, együtt lehessen a családjával, másrészt, hogy bizonyság lehessen a bentiek számára.

– Mi az, ami téged leginkább megérint?

– Talán az emberi esendőség. Mikor azt látom, hogy az emberi gyengeségek, problémák nem valamiféle gonoszságból, álnokságból származnak, hanem az ember kicsinységéből, kevésségéből fakadnak. Ez nagyon megindítja és megnyitja a szívemet.

Nagyon nagy szükségünk van a Szent Szellemre, aki segítségünkre van ilyenkor is az erőtlenségekben. Az is érdekel és izgat, ahogy valaki pályára kerül. Akkor is, ha nem az én szolgálatomon keresztül. Igen lelkesít, mikor Isten ígéreteit meghallják, megértik és megragadják az emberek, és így jutnak konkrét segítséghez, áldásokhoz. Boldogító látni azt is, mikor imádkozom egy emberért, és az meggyógyul, pláne, ha súlyos betegségből. Nem azért, mert akkor én egy hű, de remek pásztor vagyok, hanem azért, mert a szemem előtt látom kinyílni Isten irgalmát egy ember életében. Ez nagy élmény.