A Lukács Evangéliumában szereplő fontosabb fogalmak és nevek magyarázata

Azokat a neveket és fogalmakat, amelyek szerepelnek ugyan a Lukács evangéliuma most közölt részében, de amelyeket már tárgyaltunk az Új Exodus előző számaiban, most nem elemezzük újra.

Isten őrizz: a görög mé genoito! felkiáltás jelentése szó szerint: ne legyen!, ne történjen meg! Az ámen, halleluja, hosiánná kifejezésekhez hasonlóan ilyen rögzült formában, szólásként gyakran használták. Az ámennek (melynek görög fordítása: genoito!, azaz legyen!, történjen meg!) pontos ellentéte. Ha a kifejezést magyarban is kifejezéssel próbáljuk visszaadni, akkor a legpontosabb fordítás egyértelműen ez: Isten őrizz! – azonban ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a zsidó szemlélettől idegen lenne az Isten szó ilyen szólásszerű, gyakori használata. Vannak, akik így fordítják: semmiképpen nem, de ez nem jó, mert nem fejezi ki azt, hogy itt nem tagadásról, hanem a felvetett gondolat elutasításáról van szó. A zsidóságban gyakran használt kifejezés, amelynek héber eredetije (chalilá) ilyesmit jelent: közönséges!, szentségtelen!, szentségtörés!, gyalázat! stb. (régies magyar nyelven Károlinál: távol legyen!), s azt is kifejezte (átokformulaként is használva), hogy valamitől közönséges, profán, tisztátalan volta miatt őrizkednie kell annak, aki szent akar maradni (ószövetségi használatát lásd például 1Móz 18:25, Józs 22:29).

Képmutatás, képmutató: a görög hüpokritész szó egészen pontosan titokban, alattomban, valaminek az álcája alatt ítélkező vagy beszélő embert jelent, de a köznyelvben egyszerűen azt fejezte ki, hogy valaki szerepet játszik, színészkedik, színlel, tettet, megjátszik valamit. A hüpokrinomai ige jelentése: „alatta mond ítéletet” arra utal, hogy a görög színházban a színészek – a hüpokritész egyszerűen színészt is jelent, lehetne akár így is fordítani – álarcot viseltek, az álarc alól beszéltek, pontosabban ítélkeztek (a görög tragédia a nép bűnei fölött mondott ítélettel is összefüggésben állt). Egészen pontosan tehát a szó álarc, maszk mögött ítéletet mondó embert jelent – ez jól kifejezi a vallásos ítélkezők magatartását.

Paradicsom: a paradeiszosz szó pontos jelentése: (királyi) díszkert, vadaspark, „arborétum”. Perzsa eredetű kifejezés (pairida-eza = körülkerített hely). Az Újszövetségben minden bizonnyal az Éden kertjére vonatkozik. Amennyire az nyomon követhető a Szentírásban, az Éden kertje a Teremtéstől a Vízözönig a Földön helyezkedett el az úgynevezett „termékeny félhold” területén (1Móz 2:8–15; 3:23–24). Valószínűleg a Vízözön során került le az Éden a föld alatti birodalomba, a seolba (alvilág, hádész, „pokol”), ugyanis Ezékiel próféta már úgy ír róla, mint ami ott található (Ez 31. fejezet) – míg földi helyét túlnyomórészt a sivatag foglalta el. Számos bibliakutató szerint az Éden a seolnak azon a részén helyezkedhet el, ahol az „Ábrahám kebele (öle)” is található, vagyis ahol a hitben meghaltak, az üdvözülők gyülekeztek az ószövetségi korban. Eszerint Jézus kereszten elhangzott utalása az egyik latornak („ma velem leszel a Paradicsomban”) erre vonatkozhatott, hiszen Péter apostol szerint Jézus szelleme-lelke a föld mélyében lévő seolt járta be három napon át halála után (1Pt 3:18–20). Ugyanakkor Pál apostol azt állítja, hogy egyik elragadtatásakor „a harmadik égig…, a Paradicsomba” ragadtatott (2Kor 12:2–4); valamint a Jelenések könyve is már mennyei valóságként beszél a Paradicsomról (Jel 2:7). Ez csak úgy lehetséges – az előbbiekkel összevetve –, ha a Paradicsom Jézus feltámadása után a seolból felkerült a mennybe. A Jelenések könyve, más eszkatológiai utalások, az ószövetségi próféciák és a rabbinikus írások egybehangzó tanúsága szerint pedig a messiási királyságban a Paradicsom újra a Földön lesz majd, mégpedig Jeruzsálemben vagy annak közvetlen közelében; s ez a messiási királyság után, az úgynevezett „eljövendő világban”, más néven „az örökkévalóság napján” is így marad majd örökké. Ezért egyes bibliakutatók szerint Jézus kereszten elhangzott mondata erre az eljövendő földi Paradicsomra is értelmezhető: „Úgy van, ahogy ma mondom neked: velem leszel a Paradicsomban!”

Szív értelme: a görög gondolkodásmód és nyelv többféle értelmet különböztet meg. A nusz szó elsősorban a szív, a szellem felfogóképességét, gondolkodási képességét jelenti, olyannyira, hogy például az i. e. 2. században készülő görög Ószövetség-fordítás, a Szeptuaginta fordítói a szívet jelentő héber lév szót is gyakran a nusz-szal fordították görögre. A szív és a szellem a bibliai felfogás szerint az ember legmélyebb énjét, lényének középpontját jelenti; a szív, illetve a szellem értelme tehát a legmélyebb, legerősebb, legőszintébb, legbensőségesebb, legspirituálisabb szintje a gondolkodásnak, felfogóképességnek, intuíciónak (vö. „azt gondolta a szívében”, „a szív gondolatai” kifejezések). Az ókori gondolkodásmódban a nusz székhelyének nem is a fejet, hanem a hasi tájékot, a rekeszizom környékét tartották. Ezért a nusz szót, a hagyományostól eltérően, mi mindenhol a szív értelmének fordítottuk (Károli gyakran az elme szóval adja vissza, szintén azért, hogy az értelemtől megkülönböztesse).

Tanító: a didaszkalosz egészen pontosan tanítót, és nem mestert jelent, mint ahogy fordítani szokták. A különböző úgynevezett „szolgálati ajándékok” felsorolásában (Ef 4:11) ugyanez a szó szerepel a „tanító” ajándékra vonatkozóan, és hasonlóképpen a Jak 3:1-ben is – mindkét helyen rendkívül furcsa lenne mesternek fordítani. Kísérletképpen megpróbálkoztunk most mindenhol a tanító fordítással, míg az episztata megszólítást (amelyet főként Jézus közvetlen tanítványi köre használt) viszont mindenhol meghagytuk mesternek. Mindkét szó egyébként a héber–arám rabbi megfelelője, amelynek szó szerinti jelentése: „az én nagyom”, „aki számomra nagy”.