Közélet
Három év (f)egyházpolitikája
Az elmúlt három év egyházpolitikájának kulcsszava: diszkrimináció. A kormányzati megkülönböztetés elsősorban azon „kisegyházakat” sújtja, amelyek érdekes módon már a rendszerváltás előtt is hatalmi érdekeket sértettek, és természetesen konkurenciát jelentettek eszmei vetélytársaik számára. Haszonélvezői pedig az úgynevezett történelmi egyházak, amelyek feltehetően az országgyűlési választásokon fogják hálájukat kifejezni azért, hogy politikai szinten olyan gáláns támogatóra leltek, mint a Horthy-korszak óta még soha.
Narancs helyett Szent Jobb
A Fidesz antiklerikális múltját az 1998-as választások előtt már senki sem merte számon kérni, hiszen a római pápát nemrég még cápázó fiúk nem kisebb bravúrral jutottak például a „konzervatív gyűjtőpárt” címhez, mint hogy választási programjukat egy laza árukapcsolás keretében együtt utaztatták városról városra a magyar katolikus püspöki kar éppen aktuális körlevelével. A választások megnyerése után, amint azt a kormányprogram is tanúsítja, nem maradtak hálátlanok: „A jelenlegi egyházalapításra vonatkozó szabályok méltatlan helyzetet teremtenek a valódi egyházak számára. (…) A vallási közösségek egyházként való megnevezését és működését tényleges társadalmi támogatottsághoz vagy történelmi honossághoz kell kötni.” És hogy a dolog még kerekebb legyen, Orbán Viktor immáron miniszterelnökként egy rádiónyilatkozatában csapva arcul a felekezeti jogegyenlőséget kijelentette: „A mostani polgári kormány nem tartja kielégítőnek, pontosnak és méltányosnak az egyházakra vonatkozó szövegezését jó néhány törvénynek, mert sajátos módon a magyar jogrendszer nem tesz különbséget a történelmi egyházak és más vallási közösségek között, szemben egyébként az európai tradíció számunkra mérvadó példáival. Szeretnénk a magyar jogrendszernek ezt a hiányosságát pótolni…” Hámori József, a nemzeti kulturális örökség minisztere és csapata (Várhegyi Attila, Semjén Zsolt) az elkövetkezendő évek egyházpolitikájának irányát tovább finomította, mely szerint az állam és az egyház szétválasztása már megtörtént, jelenleg tehát az a feladat, hogy a létező és megkötendő szerződések alapján minél szorosabb együttműködést lehessen megvalósítani közöttük. Semjén Zsolt – akiről mindenki tudta, hogy a püspöki kar szívének kedves fiatalember – újra feltűnt az egyházügyi törvény módosításán fáradozó képviselők között, mostantól azonban már a kultusztárca vallási ügyekért felelős helyettes államtitkári tisztét betöltve szerezhetett érvényt korábbi törekvéseinek. Kinevezése után nem sokkal hozzá is láttak jogtudományokban jártas kollégájával, Schanda Balázs főosztályvezetővel a törvény „hibáinak” kijavításához.
Ekkor már javában zajlottak azok a jórészt belső konfliktusok, melyek a Hit Gyülekezetén belül egy szűkebb vezetői lobbi és azok holdudvarának távozásába torkolltak. A magukat autonóm keresztényeknek kikiáltók agresszív sajtókampányba kezdtek, mely sikeresen találkozott a közösséget perifériára szorítani szándékozó jobboldali politikai erők céljaival. E célok, mint később kiderült, elsősorban Németh Sándor vezető lelkész személyének ellehetetlenítéséről és a félig kész Hit Csarnok birtokbavételének megakadályozásáról szóltak. A gyülekezet először 1998 nyarán kényszerült védekezésre, mivel a „balhéból” egyes MIÉP-es országgyűlési képviselők is erkölcsi tőkét akartak kovácsolni a maguk számára.
Időközben nagy nyilvánosságot kapott a hír, hogy az egyszázalékos felajánlások alapján a Hit Gyülekezete Magyarország negyedik legtámogatottabb egyháza, sőt a Népszabadság azt is kiemelte, hogy a tévhiedelemmel ellentétben a közösség tagjai elsődlegesen nem a gazdagok köréből kerülnek ki, ugyanakkor a katolikus egyház társadalmi dominanciája relativizálódni látszik. Semjén Zsolt nemsokára bejelentette: dolgoznak azon, hogy 2000-től változhasson a személyi jövedelemadó egyházak számára felajánlható egy százalékával kapcsolatos szisztéma.
A majdnem fél éven át tartó, folyamatosan új erőre kapó médiakampány az APEH-et sem hagyta nyugodni, úgyhogy a Hit Csarnok kivitelezőjénél és a Camp David néven elhíresült alsótekeresi gyermek- és ifjúsági tábor tulajdonos alapítványánál is átfogó vizsgálatot folytattak – eredménytelenül. A karizmatikus közösség 1998 októberében egyhetes istentisztelet-sorozattal, ünnepélyes keretek között vette birtokába tizenegyezer négyzetméteres, többfunkciós objektumát.
Semjén Zsolt az év végén, a karácsonyi vallásos érzületet meglovagolva kicsit beleerősített a kampányba a törvénymódosítás szükségességének hangsúlyozásával („vallási köntösbe bújt gazdasági vállalkozások”; „mi az, hogy nincs különbség új és régi egyház között”; „visszaélés a vallásszabadsággal” s a többi), és a Horthy-rendszer „elismert” és „bevett” egyházi kategóriáit idéző négy új kifejezést dobott be a köztudatba: történelmi egyházak, történelmi kisegyházak, vallásfelekezetek, egyéb egyházak. Orbán Viktor miniszterelnök mindeközben asztalhoz ült azokkal, akiket kellően történelminek ítélt, és a méltányosság megőrzése érdekében a két protestáns egyháznak is közszolgálati feladatvállalásuknak megfelelő megállapodást ígért, a legnagyobbnak pedig egy szentszéki–magyar vegyes bizottság felállítását, mely a magyar törvények és a vatikáni konkordátum között húzódó „koherenciazavart” hivatott kiküszöbölni. A különalkuk máig ható következménye, hogy létrejött az „állammal szerződéses viszonyban álló” és az azon kívüli felekezetek kategóriája.
Barna lavina
Országunk lakói a bejglimérgezésből lábadozva még el sem engedték az újévi malac farkát, mikor az Oktatási Minisztérium 1999. január elején három történelmi egyházzal (katolikus, református, evangélikus) újabb tíz évre szóló különmegállapodást kötött az egyházi iskolák kiemelt támogatásáról. Semjén Zsolt helyettes államtitkár pedig egy békéscsabai fórumon gondoskodott az egyházügyi törvény módosításának melegen tartásáról, mondandójában az állam és egyház szétválasztását szorgalmazókra a társadalomellenesség árnya vetült. Az eddig kétkedők előtt világossá tette, hogy az ország erkölcsi megújulásában kizárólag a történelmi egyházak lehetnek egy „épeszű kormány legfőbb szövetségesei”, ezért is kívánják „történelmi távra, emberöltőkre” meghatározni az egyházak helyzetét Magyarországon.
A jobboldal szárnyai alatt tevékenykedő médiának fontos szerep jutott a módosítási folyamatban, nevezetesen, hogy precedenseket mutasson be az olyan hangzatos kormányzati megnyilatkozásokhoz, mint például: „anarchikus szabályozatlanság egyházi téren; egyházi köntösbe bújt gazdasági vállalkozások; destruktív, társadalom- és családellenes szekták” stb. E téren kétségkívül a „királyi” televízió jeleskedett a legnagyobb sikerrel, melynek köszönhetően már 1999 februárjában sajtóperbe keveredett a Hit Gyülekezetével. A Hét című műsorában ugyanis a vallási élet területén fellelhető egyes visszásságok kapcsán kitüntetett figyelmet szentelt az egyháznak. Az orgánum mind ezt, mind a gyülekezet teológiai főiskolájának, a Szent Pál Akadémiának állami akkreditációjáról híresztelt valótlan állításai miatt indított helyreigazítási pert elvesztette. Tegyük hozzá, hogy az írott média képviselői sem tétlenkedtek: az exhites „félvezetők” és Bartus László újságíró hathatós támogatásának köszönhetően rövid idő alatt közel harminc cikket gyártottak le az inkriminált közösség ellen (ebből tizenkilencet a Napi Magyarország).
A „prefideszi” idoszak
A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmányaként értékelhető 1990/IV-es, a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény fölött már az Antall-kormány sem tudott napirendre térni. Az 1991–92 között lezajlott kisegyházellenes sajtókampányt nyomban törvénymódosítási kísérlet követte 1993-ban, melyet KDNP-s és MDF-es képviselők indítványozták, és a vallási szervezetként való működést történeti honossághoz, illetve megnövelt egyházalapítási létszámhatárhoz kötötte volna.
A legfőbb ügyész helyettese ekkortájt volt kénytelen megállapítani, hogy az állítólagos visszaéléseket kereső hatósági eljárások sem a Jehova Tanúinál, sem a Család Isten Gyülekezeténél, sem pedig a dunaföldvári Holics Csoportnál nem jártak eredménnyel. Németh Géza református lelkésznek, az Erdélyi Gyülekezet Megbékélés Közösség alapítójának tevékenysége is ekkorra tehető. Oldalán a „szekták által kisemmizett” és a Segítő Barát Munkaközösségen keresztül harcoló anyukákkal a média aktív közreműködésének köszönhetően sikerrel vitte a parlamentig az általa destruktívnak ítélt közösségek ügyét. Szorgalmuk gyümölcseként maradt ki az állam által támogatottak közül négy hivatalosan bejegyzett egyház, és vehetők elő azóta is homályos és nevesítetlen hivatkozási alapként több százra rúgó történetük a „szekták” visszaéléseiről.
Négy év múlva Semjén Zsolt (akkor már nem kereszténydemokrata) MDF-es képviselő, Lezsák Sándor (MDF) és Medgyasszay László (MDF) újra próbálkoztak gyakorlatilag ugyanazzal a módosítással, mely – amint azt a Fidesznél később visszaköszönni látjuk – az 1993-as kísérlethez hasonlóan kritizálta, és állítólagos hibáitól kívánta megszabadítani az 1990/IV-es törvényt. A Horn-kormány idején amúgy tapasztalható viszonylagos vallási türelem levegőjét a választások előtt álló vezetés egy, a Vatikánnal megkötött konkordátummal tette nehezebben belélegezhetővé.
A nyáron beállt fordulatig tartó időszakot jól szemlélteti a Magyarok Házában megrendezett Szektaveszély Magyarországon, avagy százezer szülő az őrület határán című, leginkább fasiszta gyűlésre emlékeztető, Franka Tibor MIÉP-es újságíró vezette est, ahol sűrű „pengeváltásra” került sor az újra felfedezett Segítő Barát Munkaközösségbe tömörülő, „gyermekeiktől megfosztott” anyukák és a megjelent hitesek között. Az itt, illetve a közszolgálati rádió szélsőjobbos Vasárnapi Újság című műsorában elhangzott vádakat a Hit Gyülekezete olyan sztereotípiáknak minősítette, melyeket még a nyolcvanas évek elején fogalmazott meg és ültetett be a társadalomba az Állami Egyházügyi Hivatal, a kommunista vallási rendőrség és egyes bértollnokok.
A fent említett nyári fordulatot Bartus László Fesz van – a Hit Gyülekezete másik arca című „barna könyve” hozta a szektakampányban. A magát bennfentesnek beállító újságíró, a Hetek című országos hetilap egykori szerkesztője gúnyrajzával igazi szektázós tébolyt indított útjára az előző ősszel kivált exhites lobbi támadássorozatának folytatásaként. Leleplező műnek szánt feljelentésében Bartus a gyülekezetet, és azon belül is elsősorban annak vezetőjét, Németh Sándort gazdasági visszaélések egész sorával, átláthatatlan pénzügyi manőverekkel, az emberi jogok megsértésével és politikai befolyásolással vádolja meg arra számítva, hogy „tényfeltárását” hatósági vizsgálatok sora követi majd.
Jól számított, hiszen a botrány farvizén feltűnő noname epizodisták, mint a fideszes Ughy Attila és az (akkor még) kisgazda Molnár Róbert, engedve a politikai felkérésnek szíves örömest olvasták fel a Bartus által elkészített felszólalásokat a parlamentben. Várhegyi Attila, a kultusztárca 2001 novemberében, büntetőperének kedvezőtlen alakulása miatt (háromszázezerezer forint pénzbírság hanyag kezelésért) lemondott politikai államtitkára – aki Szolnok polgármestereként még 1994 februárjában beszédet mondott a Hit Gyülekezete kelet-magyarországi regionális konferenciájának megnyitóján – alkalmas partnernek bizonyult a politikai arénába emelt botránygalacsin továbbgörgetésére, és azonnal vizsgálatok elindítását kezdeményezte a Hit Csarnok építése körül feltételezett „megvesztegetési ügyek” és más gazdasági visszaélések feltárására. Az egy éven át tartó APEH-ellenőrzés eredménye cáfolta a beruházással kapcsolatban felmerült vádakat, így például az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank által folyósított 649 milliós hitel körüli korrupció gyanúját is. APEH-vizsgálatokból egyébként összesen tizennyolc indult a gyülekezet, illetve a hozzá tartozó oktatási intézmények és karitatív szervezetek ellen. Ezekből mára tizenhét zárult le a kormány által megkívánt eredmények produkálása nélkül.
Bartus időközben a szélsőjobboldali orgánumok sztárjává avanzsálódott, könyve gazdasági sikert is hozott számára: új autó, lakás a Várban, miegyéb. Tamás Gáspár Miklós filozófus egy publicisztikájában nagyon találóan így foglalta össze az ügy tanulságait: „Ami Bartus Lászlónak és a könyvet ezerszeresen fölnagyító médiakampány szervezőinek és szereplőinek nem tetszik a Hit Gyülekezetében, az a keresztyén vallás.”
A szektakampány politikai szereplői új lendületre kaptak, miután országunk miniszterelnöke a parlament őszi ülésszakának nyitányaként, Kuncze Gábor szabad demokrata képviselőhöz intézett megjegyzésében szégyellni való stigmaként említette a politikus általa vélt hites baráti kapcsolatait. A „bélyeget” nehezen viselő párt napok múlva menesztette Hack Pétert a frakcióvezető-helyettesi posztjáról, akiről köztudott volt, hogy elkötelezett tagja a karizmatikus közösségnek. Ezen időszak meghatározó vonása volt egyebek mellett az is, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) és vélhetően más titkosszolgálatok ügynökei aktív szerepet vállaltak a gyülekezet közéletből való kirekesztésében. Úgy tűnik, nem véletlenül nyilatkozta Semjén Zsolt helyettes államtitkár a Napi Magyarországnak, hogy az NBH-n keresztül figyeltetett már meg bizonyos vallási közösségeket.
Megfigyelést végzett ekkortájt az Emberi Jogok Határok Nélkül elnevezésű brüsszeli szervezet, az Amerikai Külügyminisztérium és az Európa Tanács illetékes bizottsága is, csakhogy ők az egész magyar valóságra koncentráltak jelentéseikben. Érdekes módon közülük egyik sem a jogi szabályozásban látta a „szektakérdés” megoldását. Kijelentették azt is, hogy az európai jogharmonizációnak nem feltétele az egyházügyi törvény módosítása, ezzel hiteltelenné vált a módosítani vágyók egyik fő érve.
A fenti játszmák hevében senkinek sem okozott meglepetést, hogy Szabó János honvédelmi miniszter 1999. október 22-ei hatállyal megszüntette a Hit Gyülekezete tábori lelkészségének működését. Igaz, ehhez szüksége volt a református egyház vezetőinek emlékezetében beálló időleges amnéziára, mely pont a Protestáns Tábori Püspökség keretein belül létrejövő együttműködési megállapodás körülményeit törölte. A hároméves zavartalan kapcsolatot a Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksége váratlanul érvénytelennek tekintette, így több mint kétezer baka felé irányuló szolgálat került jogilag légüres térbe, és múlik ma is az adott körzet laktanyaparancsnokainak jóindulatán.
Novemberben tizenkét évre szóló kormányhatározat született arról, hogy a kormánnyal szerződéses viszonyban álló hét egyház (a négy „nagy” és három „kis”) összesen hatvankétmilliárd forint értékben kapja vissza 1719 darab egykori ingatlanját.
Az Országgyűlés év végi hajrájában igen előkelő helyet kapott a vallástörvény módosításának sürgetése, melyhez most már kizárólag a Hit Gyülekezete körül gerjesztett vihar szolgált ürügyül. Szárba szökkenő parlamenti demokráciánk egyik mélypontját 1999. december 14-én érte el, midőn a népképviseletet ellátó – elsősorban jobboldali – honatyák majdnem egy egész délutánt szenteltek a csupán egy-két ember elméjében megfogant híreszteléseknek. Molnár Róbert, a „kübekházi Pavarotti” néven is elhíresült (akkor még) kisgazda képviselő, Bartus könyvéből, illetve az exhitesek által a gyülekezettől ellopott, a Tv 2-nek pedig eladott „leleplező” videokazettákból arra a következtetésre jutott, hogy valójában a Hit Gyülekezete ellen kell törvényt hozni, mely sajnos csak a már hivatkozott 1990/IV-es megváltoztatásával érhető el. Tisztelettel kérdezte tehát Várhegyi államtitkár urat, hogy lesz-e módosítás, vagy sem, majd miután az államtitkár úr válaszát sem ő, sem pedig a jelenlévő képviselők nem fogadták el, az ügy a parlament emberi jogi bizottsága elé került.
A bizottsági ülés előtt Bartus a hitesek visszaéléseiről szóló „bizonyítékokkal” halmozta el a képviselőket, akik úgy döntöttek: nem hagyják, hogy bárki vallási rendőrséget csináljon belőlük. Várhegyi Attila mindenesetre bejelentette, hogy elkészült az egyházügyi törvény módosításának koncepciója. A szigorítás érintette kisegyházak egy része elérkezettnek látta az időt, hogy elhatárolódjon a Hit Gyülekezetétől, valamint Németh Sándor „sajátos bibliamagyarázatától és az emberi jogokat sértő magatartásától”. Miután Molnár Róbert és „autonóm” társai nem találták kielégítőnek a bizottság hozzáállását, a kisgazda képviselőn keresztül húszoldalas feljelentés formájában megküldték Györgyi Kálmán legfőbb ügyésznek a közösség feltételezett visszaéléseiről szóló dokumentumokat. A gyülekezet üdvözölte, hogy az őt ért rágalmakkal kapcsolatban végre illetékes állami szerv mondhat véleményt.
Vallásügyi hidegháború
„A második világháború óta jelenleg a legharmonikusabb az állam és az egyház viszonya” – jelentette ki Harrach Péter szociális és családügyi miniszter a 2000. év talán legelső egyházi konferenciáján, ahol a katolikus püspöki kar invitálására a visegrádi országok katolikus egyházainak helyzetét vitatták meg Dobogókőn. Kevésbé harsány médiavisszhang övezte viszont Guliga György békéscsabai plébános „bitangkasszáit”, melyek révén egy sokéves katolikus belső gyakorlat tárult a nagyközönség elé.
A törvénymódosítási törekvések egyre leplezetlenebb formában zajlottak az új évben, és újabb fura eseteket produkáltak szektaügyben, például család- és ifjúságvédelem címén. Az Oktatási Minisztérium országos körlevelében minden általános és középiskola igazgatójának a figyelmét felhívta a felvilágosító programjaikat felajánló szervezetekkel kapcsolatos veszélyekre, „melyek mögött nemegyszer vallási és pszichológiai befolyásolástól sem mentes szándék húzódik meg”, és ha a tanár nem elég figyelmes, akkor „a tanulók ily módon könnyen beszervezhetők hívőkké, tagokká”. Ugyanakkor több felvilágosító szervezet is alakult az Ifjúsági és Sportminisztérium pénzén, melyek „drogosoktól, szektásoktól és homokosoktól” kívánták megvédeni a szülőket és kiskorú gyermekeiket.
A fura eseteket szaporította az a médiabojkott is, mely lehetetlenné tette a Hit Gyülekezete egyszázalékos reklámfilmjének – még csak nem is a társadalmi célú hirdetések között való – megjelenését a kereskedelmi televíziókban. A kultusztárca MTI-nek eljuttatott listáján pedig, mely az egyházaknak kiutalt állami támogatásokat tartalmazta, érdekes módon csak a Hit Gyülekezeténél szereplő összegbe számolták bele az adófizető állampolgárok által felajánlott egyszázalékos forintokat.
Februárban több mint harminc úgynevezett kisegyház sajtónyilatkozatban jelentette ki, hogy nem támogatja a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény tervezett módosítását. „A kisegyházak részéről érzékelhető aggodalmakra” az Egyesült Államok vallásszabadságról szóló éves jelentése is kitért. A tavaly év végi szektanapot a Fidesz mindenre kapható Sasvári Szilárdja próbálta napirend előtt újraéleszteni a parlamentben, képviselőtársai azonban nem sok hajlandóságot mutattak a küzdelemre. Mivel Molnár Róbert és barátai csak áprilisban tűntek fel ismét, maradt némi idő a Schanda-féle törvénymódosítási koncepció bizottsági és társadalmi megvitatására. A témával kapcsolatban megjelent ellenzéki vélemények szinte kivétel nélkül az alábbi kifogásokat emelték a tervezettel szemben: 1. Nincsenek precedensek a vallásszabadsággal való visszaélésre. 2. A kisegyház fogalma alkotmányjogi képtelenség. 3. A vallás fogalmát sem negatív, sem pozitív értelemben nem lehet meghasodlagos jellege nem mutatható ki egzakt módon egy közösség ki egzakt módon egy közösség életében. 4. A vallásszabadság sérüléséhez vezetne az egyházak társadalmi szerepvállalás alapján történő megkülönböztetése. 5. Egyáltalán nem szimbolikus hátrány érné azokat az egyházakat, melyeket egyesületté minősítenek viszsza. 6. Az ügyészség hatáskörének bővítése beláthatatlan visszaélésekre és hatósági zaklatásra nyitna lehetőséget a mindenkori hatalom előtt.
2000. április elején ismeretlen tettes ellen rendelt el nyomozást a Fővárosi Főügyészség Molnár Róbert feljelentése nyomán. A háromszáz oldalas Bartus-könyv alapján elkészített vaskos vádiratból azonban már csupán két adminisztratív jellegű gyanú szorult tisztázásra: a számviteli fegyelem megsértése és a közösség elleni izgatás vádja. Utóbbi nemsokára le is zárult, indulásáról és végéről a sajtóból értesült a Hit Gyülekezete; az előbbiről senki nem tud semmit. A kisgazda favoritnak hogy, hogy nem a közszolgálati rádió MIÉP-es Vasárnapi Újságja biztosított először megszólalási lehetőséget, aki a Nemzetbiztonsági Hivatal nemrég megjelent évkönyvére hivatkozva mondta el, mekkora kockázata is van a gazdasági tevékenységet folytató szekták térhódításának. A folytatás nem sokat váratott magára: a Jó reggelt Magyarország! vendége Csendes László, az ORFK bűnmegelőzési osztályának vezetője volt, akit az ugandai tömeges öngyilkosságot elkövető szektatagoktól kezdve a szekták társadalmi veszélyességének mibenlétéig mindenről faggattak, ami összefügghet a gyülekezet ellen folyó ügyészségi vizsgálattal.
A jól átgondolt vallásháborúban kisebbfajta „hibát” követett el a Fidesz, amikor a vámtörvény egyházakat is érintő passzusához közvetlenül a szavazás előtt módosító indítványt nyújtott be, majd – immáron szokásához híven – „keresztülnyomta” azt a parlamenten. A HVG értesülései szerint a katolikus püspöki kar által elkészített javaslat Sasvári Szilárdon keresztül került a honatyák elé, és csak az állammal szerződéses viszonyban álló egyházak számára teszi elérhetővé az adományok után járó áfa-visszatérítési kedvezményt. A „hiba” mibenléte abban áll, hogy innentől datálható a szocialista párt együttműködési szándékának látványos visszaesése a vallástörvénynek a T. Ház elé vihető verziójáról szóló vitában. Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter a feszültséget oldandó gyorsan levelet írt a parlament emberi jogi bizottságának, melyben tárcája rosszallását fejezi ki a suttyomban becsempészett módosítás miatt. Hiába.
Semjén Zsolt szeptemberben ismét hallatott magáról, ezúttal a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének rendezvényén, ahol is elmondta, hogy még a tervezettnél is szigorúbb, keményebb fellépést tartana szükségesnek a „társadalomellenes csoportokkal” szemben, majd a hallgatóság megtudhatta, hogy a magyar nép alapvetően „máriás”, és „az országra hatalmas buraként az örök magyarok védőpajzsa borul, amiben csillagokként fénylenek a nagy magyarok, és fényükkel utat mutatnak”.
Miközben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kezdeményezésére december elején hatpárti egyeztetés zajlott az egyházügyi törvény tervezett módosításáról, a jól bevált Sasvári Szilárd útján kormányunk újabb lépést tett annak irányába, hogy kész helyzetet teremtsen e vonalon. Ezúttal az áfatörvény vitájának lezárultával bukkant fel egy olyan módosító indítvány, amely csak azon egyházaknak biztosít adókedvezményeket, amelyek számára az adózók több mint egy százaléka ajánlotta fel adójának egy százalékát, vagy amelyek legalább száz éve honosak Magyarországon, valamint legalább harminc éve szervezett formában működnek hazánkban (összesen huszonkét darab ilyet „találtak”). A Fidesz ezzel véglegesítette a vallástörvény környékén beállt hidegháborút, mivel a szocialisták ettől kezdve egyetlen hatpárti egyeztetésen sem voltak hajlandók részt venni, és finoman jelezték a kormánynak: ne is számítsanak arra, hogy a javaslat átmegy a parlamenten.
Kormányzati fiaskó és orbánfillérek
Az ezredforduló első jelentős lépéseként a kormány az Országgyűlés elé terjesztette a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénymódosítására vonatkozó javaslatot. Semjén Zsolt korábbi bizakodó kijelentését – miszerint: „Kétharmad ide vagy oda, a törvény megszületik” – a szocialisták immáron megmosolyogták, és elkészítették saját beadványukat, mely az általuk elfogadható minimumot tartalmazta a Schanda-féle verzióból.
Mivel világos volt, hogy az előterjesztők által millenniumi felajánlásként kezelt törvényi változtatásokat az ellenzéki pártok nem fogják támogatni – kivéve persze a MIÉP-et –, a szektakampány korábbi politikus, újságíró és egyházi aktivistái biztos, ami biztos, ismét előbújtak, hogy a sokszor hangoztatott „valódi társadalmi igény” létrejöttének egy kicsit besegítsenek. A Fidesz is váratlan lehetőséget biztosított a soraiba fogadott volt KDNP-s ejtőernyősöknek, mikor arra a szívességre kérte őket, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség zászlaja alatt, Harrach Péter szociális és családügyi miniszter vezetésével százezer szektaellenes aláírás összegyűjtésére adják fejüket. Több civil szervezet és neves közéleti szereplő részvételével azonnal kontra aláírásgyűjtés indult, hasonló számú támogató szimpátiájának megszerzésére, és bár megszámolni sosem fogják, állítólag mindkét fél túlteljesítette a tervet.
Az akciókkal párhuzamosan Szájer József, a Fidesz frakcióvezető-helyettese, tizennégy kisebb felekezettel zajló tárgyalás után kijelentette: „a kisegyházak támogatják a vallástörvény módosítását”. A kiváltságos tizennégy meghívott mindegyike keresztény és a kormánnyal együttműködő közösség volt, az egyszázalékos felajánlások alapján kimutathatóan legnépesebb három, nem történelmi egyházat azonban nem invitálták az Állami Egyházügyi Hivatal egykori székházába. A kormány által támogatott kisegyházi ökumenizmus részét képezi továbbá (és többek között) egy legálisan működő parlamenti imacsoport, illetve a Felvonulás Jézusért, és az Ez az a nap! elnevezésű felekezetközi kezdeményezés is.
Március idusán háttérmegállapodás született a Fidesz és az MSZP között. Az Isépy Tamás és Kósáné Kovács Magda nevével fémjelzett egyezség szerint a kormány javaslatából csupán három technikai jellegű változtatás került volna a T. Ház elé. A tiszavirág életű alku csak pár napig táplálta a hazai jobboldal és Martonyi János külügyminiszter reményeit, aki hivatalos vatikáni látogatásakor sajnos már megígérte a módosítás megszavazását. A kudarc annak volt köszönhető, hogy a szocialisták a „lex Sasvári” törlését szabták az együttműködés feltételéül, a Fidesz szerint azonban ez olyan lett volna, mintha a címerből akarnák kivenni a koronát. A véglegesült patthelyzetben ismét a Segítő Barát Munkaközösség anyukái siettek a megszorult államférfiak megmentésére, és az ifjúság védelmét nyílt levélben követelték a parlamenttől.
Április 17-én bekövetkezett a kormány eddigi legnagyobb fiaskója, megbukott a két éven át erőltetett módosítás. Semjén Zsolt kapásból rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze, és a kudarcért az ellenzéki pártokat okolva kijelentette: „A szavazás igazi vesztese a magyar társadalom.” A Fidesz nekilátott egy „az egyházi köntösben jelentkező destruktív szekták működését alkotmányos garanciák mellett korlátozó” törvényjavaslat kidolgozásának, az MDF pedig népszavazást kívánt kezdeményezni az ügyben. A Hét című műsor megismételve korábbi – és elmarasztaló bírósági ítélethez vezető – gyakorlatát, újra a Hit Gyülekezetéről készült vágóképeket citálta egy szektázós anyagához, a Kossuth rádióban pedig a Segítő Barátok osztották meg tapasztalataikat a hallgatókkal. Pokorni Zoltán, a Fidesz újdonsült elnöke, Rogán Antal alelnök és Sasvári Szilárd ottjártukkor közösen fejezték ki sajnálatukat a javaslat bukása miatt Paskai László bíborosnak, majd nem sokkal ezután vigaszdíjjal álltak elő: kezdeményezték, hogy azokon a településeken is visszaigényelhetők legyenek az oktatási intézmények, ahol ezáltal már csak egyházi iskola működne. Az egyházi esküvők polgári érvényességének elfogadására irányuló kísérlet már csak hab volt a tortán.
Veszélyben A Nemzet biztonsága
2001. november végén újabb javaslat született az egyházügyi törvény módosítására. Az MDF két parlamenti képviselője, Szászfalvi László református lelkész és Balogh László katolikus teológus, gyakorlatilag az áprilisban megbukott kormányzati verziót „támasztotta fel” annyi lényegi többlettel, hogy az egyházalapítási létszámhatárt – pártjuk hagyományaihoz híven (Salamon, Semjén) – százról tízezerre emelnék. A törvényjavaslat indoklása szerint két oka is van a téma aktualitásának: egyrészt „a Nemzetbizotnsági Hivatal elmúlt évi évkönyvében már jelezte, hogy egyes, magukat vallási szervezetként álcázó csoportok (pl. a Szcientológia Egyház) immár nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek”, másrészt „a magyar társadalom biztonságigénye 2001. szeptember 11-e, az esztelen amerikai terrortámadás óta jelentősen megnövekedett”.
A belenyugvás elutasítását jelzi, és a „háttérmunka” folytatásaként is értékelhető a népszámlálás kérdései közé iktatott vallási hovatartozást firtató kérdés, és a Belügyminisztérium szakmai és tudományos folyóiratában, a Belügyi Szemlében Szekták és kétségek címmel megjelent írás is, mely szokásos és hamis vádakkal illeti többek között a Hit Gyülekezetét. A parlament üléstermében megrendezett A vidék lelke az egyház címet viselő konferencia viszont már a választási kampányra készülés jegyében telt. A pénzen vásárolt szavazatok e találó, modernkori formája arról szólt, hogy amennyiben a meghívott három történelmi egyház vezetői és alsópapsága közreműködik a Fidesz újbóli kormányra kerülésében, úgy a kormányt erőteljes szerepvállalás jellemezné a vidéki lelkipásztorok jövedelmének és nyugdíjának állami kiegészítésében, a Széchenyi Terv segítené kiaknázni a vallási turizmusban rejlő hazai lehetőségeket, és akár a hitoktatás is kötelezővé válhatna. Semjén Zsolt búcsúzóul ismét csak azt tudta kiemelni, amit 1999 elején: „Az ország erkölcsi megújításában ki lehetne egy épeszű kormány legfőbb szövetségese, mint a történelmi egyházak.”
A két évig tartó, hatvanhárommilliárd forintos millenniumi év augusztus 20-ai nemzeti ünnepünkkel ért véget. A hajdan „spirituális terror” víziójával fenyegető Fidesz önmaga valósította meg rémálmát, és sokakat megdöbbentő ideológiai ívet írt le az antiklerikalizmustól a Szent Jobb és a Szent Korona körül bemutatott millenniumi csinnadrattáig. A nyáron megígért és a választások közeledtével egyre aktuálisabbá váló kormányzati gesztusok első lépéseként Balogh Zoltán, a miniszterelnök egyházügyi tanácsadója a kormány jóvoltából húsz-harmincezer forintnyi fizetéskiegészítést ígért be jövőre az ötezres lélekszámot meg nem haladó kistelepülések lelkipásztorainak (összesen 1,4 milliárd forint). Ennek megfejeléseként pár héttel később úgy módosították az egyszázalékos törvényt, hogy ezentúl az egyházak szolgáltatásait ténylegesen igénybe vevő hívők helyett a 2001-es – elvileg titkos – népszámlálási adatok alapján lehessen szétosztani az adófizetőktől bevasalt pénzeket.
A Hit Gyülekezete ősszel levélben fordult a közszolgálati médiumok frissen kinevezett vezetőihez, hogy oldják fel a közösséggel szemben máig fennálló bojkottot, és a többi egyházhoz hasonlóan számukra is biztosítsanak lehetőséget a társadalom széles rétegei előtt való megjelenésre. Nem biztosítottak, viszont a „kormányközeli” Magyar Nemzeten keresztül rossz emlékeket idéző kísérlet történt, hogy a közösséget ismét berántsák a küszöbön álló választási kampányba.