Riport
Háborúban a hitért és a túlélésért
Hívők a Balkán kapujában
Subotica – Szabadka, egy város, amely tíz éve háborús övezetben éli meg mindennapjait. Magyarországról nézve távoli hely, főleg ha az ember csak a médiából értesült arról, hogy itt is bombáztak. Ennél több hír nem sok emberhez jutott el. Vajon hogy éltek ezalatt, és mennyire törték meg az ott élőket az események? Egyáltalán: van-e tájkép a csata után?
Pusztán a körülményeket nézve, könnyen juthat a szemlélő sommás véleményre. Valahogy így érezheti magát az, aki Hegyeshalomnál lép be Magyarországra, és nem haza érkezik. Ennek megfelelően rendőrök vadásznak a gyorshajtókra. Villognak is a szembejövők, az autóstársadalom szolidaritása – úgy látszik – határtalan.
Az úttól nem messze egy felüljáró, amelyet a NATO bombázott le. A robbanást még Szegeden is hallani lehetett; a határátkelőtől kevesebb mint egy kilométerre történt. Egy támadás kézzel fogható közelségben. De nem a múlt romjai miatt mentünk Szabadkára. A szabadkai Hit Gyülekezete tagjait kérdeztük, hogy mit jelent számukra a hit. Az ő szavaik mutatják be azt, hogy miként lehet élni egy ilyen országban. Jugoszlávia, Vajdaság, Szabadka – az ő szemszögükből, a magyar médiától eltérően, teljesen más színt nyert. Fiatalok, akik megtérve, egy háborús övezet kellős közepén éltek, és nem adták fel, nem menekültek el, itt maradtak.
„Szabadka generációkra visszamenőleg vegyes nemzetiségű volt. Ameddig csak visszaemlékszünk a saját életünkből, soha semmilyen atrocitás nem ért minket ebből sosem, hogy szerb vagyok, magyar vagyok, vagy horvát. A háború idejéig, sőt még a háború ideje alatt sem volt ez igazán kiérezhető, hogy ki milyen nemzetiségű, szóval nem igazán érdekelte az embereket ez, hogy ki milyen nemzetiségű, nagyon jól meg tudtak élni egymással.” Ha ők mondják, akkor el lehet hinni nekik; az ő életük.
„Itt vadnyugati törvények vannak…”
„Megélhetés: ebben az országban ez a legmegfoghatatlanabb. Itt olyanok a jogszabályok, hogy vadnyugati törvényszerűség van. A feketegazdaság olyan magas szinten áll, hogy az állam részéről az már abszolút követhetetlen. Az állam ezért folyton megpróbál belenyúlni a feketegazdaságba, s profitálni belőle. A jogszabályok olyanok, hogy ha valaki jogszerűen akar kereskedni vagy vállalkozni, az eleve halálra van ítélve. Még az állami vállalatokat is anynyira megkötik, hogy nem tudnak rendesen gazdálkodni. Talán a kereskedelem az egyik legjobb megélhetési forrás, ahol mindig meg lehet a kiskapukat találni. Ezért nem véletlen, hogy a jugoszlávok a legtalálékonyabb emberek a világon.”
– Ezek szerint az itt élőkről el lehet mondani, hogy mentalitásukban sokkal kevésbé függenek az államtól, és sokkal inkább a saját kereskedelemben, vállalkozásban keresik a boldogulásukat? – tettük fel a kézenfekvő kérdést.
„Igen. Az egész Vajdaságra ez a jellemző. Ez régóta mezőgazdasági terület volt, az emberek abban bíztak, amijük volt, és amit tettek. Reggel öt órakor felkeltek, kimentek a földre dolgozni, állatot tenyésztettek, ezt ragadták meg, és ebből éltek. Ebből a dolgos, munkás hozzáállásból fejlődött ki ez a jelenlegi mentalitás, amit ez a többéves háború sem tudott tönkretenni. Az emberek soha nem az államban bíztak. Nem is tudtak volna, hiszen hosszú évekre visszamenőleg háborúk és más elnyomások voltak, és az emberek az államtól igazából csak rosszat kaptak. A túlélés az volt: ez vagy te, s azt tudod megvalósítani, amire képes vagy. Abból élsz, amiért megdolgozol. Az állam elég sok mindent elvisz, egy vagyont, de az emberek találékonyabbak.”
Ezt az életstílust komolyan ösztönözte az is, hogy az emberek valaha nagyon jól éltek. A Tito-éra alatt nyugati színvonalon kerestek, és ehhez szoktak hozzá. Milosevics hatalomra kerülése után a helyzet gyökeresen megváltozott. „Volt, amikor két-három márkásak voltak a fizetések, abból egy családot fenntartani lehetetlen, tehát mindenki rákényszerült arra, hogy ha eddig nem forgatta az agyát, akkor most már kezdjen el valahogy gondolkozni, és szerezze be azt az anyagi hasznot, amiből fenn tudja tartani a családját. És akkor az emberek egyre találékonyabbak lettek.”
Egy vajdasági szerb család négy éve
„Négy évvel ezelőtt, 1997-ben Bajmok településről tértem meg ebbe a gyülekezetbe. Korábban vendéglátóiparral foglalkoztam. Volt egy komoly betegségem, és napi három-négy doboz cigarettát szívtam. Ezenkívül erőteljesen ittam is.
Az édesanyám halála után még jobban elindult velünk a lejtő: pénz nélkül, ház nélkül maradtunk. Minden rosszra fordult egyszerre. A gyerekek kicsik voltak: a lányom négyéves, a fiam csak egyéves. Akkor azt gondoltam, hogy itt a vég a számunkra. A szememmel láttam, hogy napról napra megyünk tönkre, nemcsak anyagi értelemben, hanem pszichikailag is, és az a házasság, ami korábban jó volt, elkezdett inogni. Nem tudtuk, hogyan tudnánk pénzhez jutni, hogy tudnánk házat építeni.
És ekkor jött Isten gondviselése. Megtértem a gyülekezetben, s a megtérésem pillanatában teljesen megszabadultam az alkoholtól és a dohánytól, s a korábbi rendkívül súlyos betegségemből is felépültem.
Röviddel ezután fölköltöztünk Szabadkára. Emlékszem, beültünk az autóba, s elindultunk Szabadkára, de valójában azt sem tudtuk, merre menjünk. Elolvastam egy pár hirdetést, de akárhova mentünk el, vagy drága volt, vagy nem voltak az életfeltételek biztosítva. Akkor találtunk rá egy telekre és egy kis vályogházra, ami akkor egy szobából és egy konyhából állt, s inkább hasonlított fészerre, mint lakóházra. Nedves volt, kétszer hármas volt a szoba, a mennyezet kétméteres volt, vagy még alacsonyabb. Amikor ideköltöztünk, még víz sem volt, de nagyon boldogok, nagyon elégedettek voltunk. Dicsértük az Urat. Itt kezdtünk el szellemben fejlődni, épülni, s kezdtünk egyre jobban növekedni annak ellenére, hogy a körülmények nagyon silányak voltak.
Bajmokról ötven márkával indultunk el, sőt az azt megelőző időkből ötezer márkás tartozásunk is volt. Ennyi volt az össz „vagyonunk”, amiből még a költözést se tudtuk kifizetni, ezzel is úgy áldottak meg bennünket mások. Ebből az ötven márkából kezdtünk el aztán élni, amelyet én hittel befektettem: a szabadkai piacon kezdtem el kereskedni. Reméltem, Isten majd megáldja. Megáldotta, és rövid időn belül egy méteres kis pultból tizenöt négyzetméteres üzlet nőtt ki. Sőt, ahogy ebben a kis üzletben elkezdtünk dolgozni, Isten új utakat nyitott a számunkra. Jelenleg van folyamatban egy raktár építése, s decemberben már országos nagykereskedést fogunk nyitni, s ezzel a kiskerről áttérünk a nagykerre. Azóta természetesen a tartozásunkat is sikerült teljes mértékben rendeznünk.
Közben a kis vályogház helyén házépítésbe is belefogtunk. A ház jövőre készül el, s négyszázötven négyzetméter alapterületű lesz. Időközben Isten megáldott bennünket még két házzal, amelyeket ajándékba kaptunk.
Nagyon hálás vagyok azért is, hogy édesapám is megtért, aki nagyon különleges, furcsa ember volt, soha semmiben nem hitt, csak saját magát nézte, sőt még minket gyermekeket se vett emberszámba. Soha nem volt képes a szeretetre, és most, amikor az Úrról beszélünk, sír. Isten őt is meggyógyította. 1926-ban született, és a mai napig is dolgozik egészségben.
Ez a ház, ami most van nekünk, és minden, amink van, ez mind hitből van, és Isten áldása. Mi hisszük, hogy Isten nem csak azért hívott el bennünket, hogy eggyel több személy legyen a gyülekezetben. Nem szeretném fölemelni magam, hanem Istent akarom fölemelni, és megköszönni neki, hogy élő bizonyságok vagyunk, mert nagy bizonyságaink vannak a környezetünkben, azon a részén a városnak, ahol élünk, mert az emberek látják, hogy valami történik azon a telken. Kis viskók voltak azon a telken, sok kis épület…”
„Aki nem ért oda a szirénázásra, az fizette a reggeli kávét…”
Vajdasági keresztények élményei egy háborúból, amely Magyarországról oly távolinak tűnt:
„Senkinek az életében semmilyen félelem nem látszott. A gyülekezetek istentiszteletein sem, sőt még inkább fölbuzdultunk az imára, böjtölésre. Minden másnap virrasztottunk, imádkoztunk, és nagyon nagy aktivitás indult el a gyülekezetben. Igenis fölbátorodtunk, harcoltunk, szembeszálltunk ezzel, és bátran viseltük a körülményeket.
Valójában bizonyos formában a szerb mentalitásra ez a jellemző: bátor, harcias, mondhatnám erőszakos nép, nemzet. Van egy ilyen büszkesége, hogy azért is megtartom; nem engedi magát megalázni. A török háborúk, a második világháború be is bizonyította, hogy igazán a szerb büszkeség nem hagyja magát megfélemlíteni. És még a saját életünkben is nem úgy éltük át, hogy most megtámadtak, félünk, valaki bántani fog, hanem tudtuk azt, hogy győzni fogunk, és nem félünk.
Bőven voltak személyes tapasztalataim is. Annak ellenére, hogy bombáztak, autóval jártunk. Mentünk, teljesen normális életet éltünk annak ellenére, hogy potyogtak a bombák.”
Bombáztak, és egyikük felesége ennek ellenére egyedül ment haza. Látta, hogy a bombák villogtak a háttérben, de ő hazaautózott minden pánik és gond nélkül. „Éppen virrasztás volt nálunk. Nem olyan túl messze volt egy rádiótorony, ami szintén célpont volt a NATO részéről. Hallottuk, hogy megy fölöttünk a rakéta, gyorsan kiszaladtunk, hogy megnézzük: ez hova fog leesni. A virrasztást otthagyva odaérek az ajtóhoz, akkor nagy robbanás. Lekéstem!”
Egy idő után pontosan tudták, hogy most őket fogják bombázni, vagy egy távolabbi célpont felé haladnak a gépek. Szinte mindenki ismerte azt a hangot, amikor egy rakétát indítottak, mint ahogy az éppen érkező bomba zaját is.
„Akkor még Palicson laktunk a feleségemmel. Ott volt a rádiótorony. Éjszaka három óra körül feleségem felriasztott, hogy mi ez a nagy zúgás. A rakétának egész más hangja van, amikor kilövik, mint a bombának. Megrázkódott az ablakba’ az üveg. Aztán tovább aludtunk minden gond nélkül. Az egyik munkatársam mesélte, hogy ő ki is ment, és olyan légnyomás volt, hogy az a falhoz szorította. Százméteres körzetbe’ az üvegek kimentek a házból. Volt, aki mindjárt beüvegezte másnap, aztán következő nap megint megbombázták, akkor egy hétig senki nem üvegezett.”
Akkoriban nem volt szabad nyilvános istentiszteletet tartani. Se nyilvános összejövetelt, se istentiszteletet nem lehetett tartani. Ok mind a kettőt folytatták. Mikorra vége lett az istentiszteletnek, megtudták, hogy Palicsot bombázták – ez a kis üdülőközség szinte egybe van nőve Szabadkával, inkább külváros, és csak pár kilométerre van a városközponttól.
„A bombázások ideje alatt is végig dolgoztunk. Hozzátenném, hogy a munkahelyünk, az a piac, ahol dolgozunk, nagyon közel volt a bombázások célpontjához. És mégis élet volt, az emberek dolgoztak, a piacra is kijöttek. Reggel, amikor dolgozni mentünk, akkor szirénával riadót hirdettek ki. Ennek a számlájára még vicceltünk is. Aki nem ért oda a szirénázásra, az fizette a reggeli kávét.”
A bombázásról egyébként éppen egy magyar kereskedelmi tévé műsorából értesültek. Nem éppen a kétségbeesés volt az első reakciójuk. Még gyorsan elintézték azokat a dolgokat, amelyek a szomszédos Magyarországon vártak rájuk, mivel tudták, hogy a határokat le fogják zárni. Igaz, nem minden hír felelt meg az ottani valóságnak. Szintén egy magyar adó bemondta, hogy a határokat lezárták, ez azonban majd csak egy nappal később történt meg.
„Az egyik meglepő az volt, amikor a magyar tévé jelentkezett. Mutatták a piacot délután, hogy teljesen üres. De a piacnak három órakor vége van, így késő délután mindig üres, akár van háború, akár nincs. Azt mondták, hogy sorok vannak minden felé, nem lehet kenyeret kapni. Mi azt hittük, hogy egy másik országról beszélnek.”
Zabotka, Szabadka, Subotica, Maria Theresiopolis…
Szabadka megalapításának legvalószínűbb időpontját a korai középkorra, a 13. század közepére teszik. A várost először egy 1391-ben kelt okiratban említik, Zabotka néven. (Szabadkának sok más névváltozata is létezett a későbbiekben: Szabatka, Subotica, Szent Mária, Maria Theresiopolis, Theresienstadt…).
Szabadka 1439-ig volt királyi birtok, amikor aztán a Hunyadiak kezébe került. Ekkor már jelentős helység lehetett, mert egy ebben az évben keltezett okmányban oppidumnak, azaz mezővárosnak nevezték. A város és környéke ezután többször is gazdát cserélt. A mohácsi csata (1526) utáni zűrzavaros időkben Csernoevics Nenád, egy önjelölt szerb despota szerb, tót, oláh és bolgár parasztokból álló felfegyverzett seregével bevonult Szabadkára. Az akkor betelepült szlávok később állandó lakóivá váltak a városnak és környékének.
A török hódoltság kora minden valószínűség szerint Szabadkán is a szomszédos Szeged 1542-ben történt elfoglalásával egy időben kezdődött, ám a százötven éves török hódoltság korából kevés adat (vagy egyáltalán semmi sem) található a városról. Szegedet és Szabadkát 1686-ban szabadították fel báró Wallis György csapatai. A vármegye megmenekült a törököktől, de szomorú látványt nyújtott: a messze terjedő nagy síkságon néma csend uralkodott, bűzös mocsarak, tömött bozótosok, a valaha itt élt népeknek pedig nyoma sem volt.
Szabadka ezek után kezdett várossá növekedni. Az elkövetkező évtizedekben a térség „határőrvidéknek” számított. Szerbeket és bunyevácokat telepítettek ide, akiknek kötelességük volt bármikor a török ellen harcolni. Az 1700-as évek elején, egészen az 1711-es szatmári béke évéig, a Rákóczi-mozgalmak miatt a térség újból rablások és kölcsönös megtorlások színhelyévé vált.
1743. május 7-én kelt szabadságlevele alapján Szabadka szabadalmazott kamarai mezővárossá lett, majdnem teljes szabad királyi városi jogokkal. A hiányzó jogokat 1779-ben Mária Terézia pótolta, s a várost szabad királyi várossá nevezte ki.
Szabadka az 1848-as forradalom idején is jelentős eseménynek adott helyt. 1848. május 23-án szabad helyhatósági választásokra került sor, melyen az egész város szavazásra jogosult lakossága részt vett. A forradalom és szabadságharc Ramberg osztrák tábornok 1849. július 30-ai bevonulásával ért véget a városban. Az 1867. évi kiegyezéstől 1914-ig a város rendkívüli módon fejlődött. A huszadik század elején már százezer lakosa volt, s igazi szellemi és gazdasági központtá nőtte ki magát, kozmopolita város lett.
Az első világháború végén – 1918. november 13-án – szerb és francia csapatok vonultak be Szabadkára. A várost 1920. június 4-én, a trianoni tárgyalások során véglegesen Jugoszláviához csatolták. A második világháború elején – 1941. április 12-én – Szabadkát a magyar honvédség szállta meg, majd 1944. október 10-én a szabadkai partizánosztag szabadította föl a Vörös Hadsereg segítségével.
Ma Szabadka a Vajdaság második legnagyobb városa. Több nemzetiség otthona. A város több községből áll: Bajmok, Békova, Csantavér, Nagyfény, Novi Zednik, Palics, Orom és Tavankút. Ezek közül talán Palics a leghíresebb, amely régóta közkedvelt üdülőközpont.
Imával és virrasztással a diktátor ellen
„Ez a nép magába’ véve egy harcias nép, harcolnak az életükért is. Az emberek tudják: ha valamit el akarnak érni, azt munkával tudják elérni. Az is egy érdekes jelenség volt, hogy a bombázás ideje alatt az egész Vajdaságban egyetlen egy földterület sem maradt bevetetlenül. Ezt azért mondom, hogy nemcsak mireánk kell figyelni, akik a gyülekezetben hitben vagyunk, hanem általában a népünkre. Itt volt a háború szelleme közöttünk, de itt volt a túlélésnek a szelleme is, hogy túl kell élni.”
Tavaly, amikor a választások még csak előkészületben voltak, Milosevicsnek a felmérések szerint abszolút többsége lett volna a parlamentben. A választások még nem is voltak esedékesek, de az ellenzék már több részre szakadt. A szabadkai keresztények akkor elhatározták, hogy elkezdenek imádkozni, és öszszejönnek virrasztani. Ez közvetlenül a választások előtt volt két hónappal.
Hólánc, bombatölcsérek és vadászgépek…
– István! Hogyan indult a szabadkai Hit Gyülekezete?
– 1995-ban a debreceni és a szegedi gyülekezet részvételével egy egyhetes evangelizációs tábor megrendezésére került sor Szabadkán. Ennek igazi célja akkor az ottani pünkösdi gyülekezetek támogatása és erősítése volt. Végül úgy döntöttünk, egy teljesen új munkát indítunk el Szabadkán.
Nagyon sok csodálatos gyógyulást és szabadulást tapasztaltunk meg, s ennek nyomán a gyülekezet rohamos növekedésnek indult. Egy esetben például egy rákbeteg asszonyért imádkoztunk, akinek az imát követő hirtelen gyógyulását és felépülését a helyi orvosok is elismerték. Az ismerősöket úgy megrázta az eset, hogy rövid időn belül tizenöt-húsz ember tért meg. Ez akkor, a gyülekezet életének korai szakaszában óriási előrelépés volt. Az egyéves születésnapon már mintegy százötven ember gyűlt össze.
– A gyülekezet egyik különlegessége, hogy kétnyelvűek az istentiszteletek. A prédikációkat szerbre fordítják, s magyarok és szerbek együtt dicsérik Istent. A Vajdaságban nem egy társadalmi szervezet megirigyelné ezt az egyetértést. Hogy alakult ez így?
– Tudatosan nem akartunk egy magyar gyülekezetet létrehozni. Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a gyülekezet kapui nyitva legyenek a szerbek felé is. A világban érezhető feszültség van a magyarok és a szerbek között. Ezért nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy magyarul is, és szerbül is hangozzék az igehirdetés, az új dicséreteket és a gyülekezet más kiadványait is folyamatosan fordítjuk, de vannak kizárólag szerb dicséretek is. Ezek rendkívül dinamikusak, hordozzák a szerb nyelv lendületét és erőteljességét, ezért ezek számomra is nagy áldást jelentenek, bár én magam nem beszélek szerbül.
– Érezhető-e a gyülekezet hétköznapjaiban is az összetartás, vagy ez csak az istentiszteletekre korlátozódik?
– Egyértelműen. Kommunikálnak, összejönnek, együtt imádkoznak, vannak imaalkalmak, ahol szerbek és magyarok is részt vesznek. Nyelvi problémák az imádkozások során sincsenek. Mivel azonban a szerbek nem tudnak magyarul, ezért inkább a magyarok imádkoznak szerbül. Úgy látom, nem lehet szétválasztani a szerb ajkú testvéreket a magyar ajkú testvérektől, ez egy gyülekezet. Ugyanez a személyes bizonyságtevésekben is megmutatkozik. A legutóbbi istentiszteleten is megtért egy szerb asszony, akinek magyarok tettek bizonyságot. Az viszont igaz, hogy a gyülekezetben is eltart egy ideig, amíg a testvérek a kölcsönös előítéleteiket levetkezik. Ez a szokatlan összetartás egyébként drámai módon éppen a legfenyegetettebb pillanatokban mutatkozott meg.
– A NATO-bombázásokra gondolsz?
– Pontosan. A bombázások során szerbek és magyarok együtt imádkoztak és böjtöltek az országért. Sőt, heti rendszerességgel virrasztásokra is sor került. Azokban az időkben rendkívüli összetartás, egység és hit mutatkozott meg a gyülekezetben.
– Milyen volt magyarként – egy NATO-tagállam polgáraként –, magyar rendszámú autóval átjárni szolgálni a közellenségnek kikiáltott Szerbiába?
– A határon rendszeresen behívtak, kikérdeztek: hova megyek, kihez megyek, miért megyek, minden iratomat kivették a táskámból, elolvasták a jegyzeteimet, volt, amikor több óráig benn tartottak. Az úton a rendőrök is rendszeresen leállítottak, az égőkészlettől elkezdve a hóláncon át a hullazsákig mindent kértek bemutatni. Addig kérdezgettek, amíg valahogy belém nem tudtak kötni, előfordult, hogy egy-egy ilyen „megálló” tíz-húsz márkámba került. Ha mindent összevetve egy szóval kellene megfogalmaznom: a hatóságok részéről – egyébként érthető módon – nem voltam szívesen látott vendég.
– Volt-e valamilyen emlékezetes esemény azokból az időkből?
– A bombázások idején útban Szabadka felé tettünk egy rövid kitérőt Palicsra. Kíváncsiak voltunk a bombatölcsérekre az ottani csónakázótó partján. Miután kinézegettük magunkat, indultunk tovább Szabadkára istentiszteletre. Az istentisztelet alatt hatalmas zúgást hallottunk a fejünk fölött – a NATO-vadászgépek húztak újabb célpontok felé. Utólag tudtam meg, hogy a célpont ez alkalommal Palics volt. Éppen az a hely, ahol mi néhány órával azelőtt nézelődtünk.
Összejöttek minden második hajnalban négy órakor imádkozni, és péntekenként virrasztottak. A cél az volt, hogy legyenek választások, és hogy a választásokat nyerje meg az ellenzék. Valami oknál fogva Milosevics egy évvel hamarabb kiírta a választásokat. Igaz, hogy nagy népszerűségnek örvendett. Erre a gyülekezet tagjai elkezdtek még jobban imádkozni.
El voltak keseredve, mert látták, hogy az ellenzék nagyon széthullott, és csupán tíz-húsz százalék körül mozgott a népszerűsége. Nem is volt igazán olyan személy, aki a vezető szerepet vállalta volna közöttük. Ekkor a hívők elkezdték kérni az Urat, hogy adjon kijelentést: melyek azok a szellemi tényezők, amelyek legjobban befolyásolják az ország életét.
„Akkor olyan választ kaptunk, amibe’ fölismertük, hogy az egyik legnagyobb erő a Jézabel szelleme. Igazából nem Milosevics a nagy úr, hanem a kedves felesége. Igazából ez ellen a szellem ellen kellett harcolnunk. A másik a varázslásnak a szelleme, mert a médián keresztül nagyon befolyásolja az embereket. A harmadik, ami így világosságra jött, az pedig a csalás szelleme, hogy a választások után meghamisítsák az eredményeket.”
Tény, hogy ez már többször előfordult. Milosevics még 1993-ban elvesztette a választásokat, de sikerült a végeredményt meghamisítania.
„Éjszaka, az ágyúkat orizve tanultam meg legyozni a félelmet…”
– Gábor, hogyan alakult a kapcsolatod a várossal?
– Én egy magyar családban Szabadkán születtem. Annak idején Jugoszláviában az volt a szokás, hogy a magyar családok szívesen íratták gyerekeiket szerb tagozatú óvodákba. Ez egyrészről presztízskérdés volt, nagy megbecsülésnek számított ugyanis, ha valaki magyar létére egy ilyen helyre bejutott, másrészről sokan gondolták úgy, hogy ez a gyerek számára majd a társadalmi beilleszkedést is megkönnyíti. Én is így kerültem szerb óvodába, majd iskolába.
– Ha már a szerb kultúránál tartunk: úgy tudom, a jugoszláv néphadsereget, sőt a horvátországi háborút is megjártad…
– 1992-ben tartalékosként kaptam meg a behívót a seregbe. Éppen Baranyában folytak komoly harcok, s rövidesen minket is a frontra vezényeltek. A szerb csapatokkal akkor Eszéket és környékét támadtuk, s én a nehéztüzérségnél, a fronttól alig öt kilométerre egy szántóföldön létesített bunkerben teljesítettem szolgálatot. Összesen négy hónapot töltöttem a frontvonalon.
– Milyen emlékeid maradtak abból az időből…
– Rendkívül kemény időszak volt. Véres összecsapások és leszámolások voltak mindenfelé körülöttünk. Én akkor már keresztény voltam, s nagyon sokat imádkoztam az osztagunkért – elsősorban őrségben, s mindenkinek bizonyságot tettem Jézus Krisztusról. Az Úr hatalmasan befedezett bennünket, s az egész időszak alatt velünk semmi baj nem történt. A legmeghatározóbb élményem abból az időből mégis a félelem maradt. Vagyis az, hogy a félelmet még a leglehetetlenebb helyzetben is le lehet győzni. Ezt kinn a fronton éjszaka, az ágyúkat őrizve tanultam meg.
– Hogyan indult a szolgálatod Szabadkán?
– A háború után úgy alakult az életem, hogy 1994-ben Szegedre költöztem. A családalapítás ugyan nem volt a célok között, ám Szegeden egy remek feleséget is találtam, s ma már három fiúgyermek apja is vagyok. A szolgálatom 1998-ban kezdődött, amikor István megkért, hogy vezessek egy házicsoportot egy kisebb vajdasági településen, Kispiacon. Kifejezetten azért imádkoztunk, hogy családokat érintsen meg az Úr. Ezt követően elindultak a megtérések, s a létszám rövidesen harminc fő fölé nőtt. István ezután kért meg arra, hogy segítsünk be – akkor már feleségemmel – a szabadkai szolgálatba.
– A te kettős indíttatásodból nézve hogyan látod a szerbek és a magyarok közötti viszonyt?
– A szerbekben sokan azt látják, hogy a szerb egy nyers, durva, agresszív nemzet. A sok háború és harc alatt beléjük ivódott a harciasság, a leküzdhetetlen önbizalom és a folyamatos talpra állás képessége, s ettől külsőleg talán kemények és dominánsak. Ám ez a nép is ugyanúgy emberekből áll. S ha az ember bemegy az otthonukba, azt látja, hogy hihetetlenül vendégszeretők, tapintatosak és kedvesek.
– Ha az ember az utóbbi időben a nyugati médiát figyelte, nem ilyen meggyőződése alakult ki a szerbekről.
– A nyugati média – saját érdekeinek megfelelően – torz képet mutatott be a szerbekről. Az előbbiekhez még anynyit tennék hozzá, hogy az igazán tiszta szerb mentalitást nem is annyira Szabadkán és a Vajdaságban lehet megtapasztalni, hanem inkább Dél-Szerbiában. Mikor arra járok, mindig nagyon megérint az a különleges szerb mentalitás, amelyben egyszerre van benne a büszkeség és a határozottság, másrészről a közvetlenség, a kedvesség és egy nagyon különleges vendégszeretet. A jellemükből adódóan azonban szeretnek az élvonalban lenni, szeretnek dominánsak lenni.
– A gyülekezettel kapcsolatosan éppen ezért nincsenek-e fenntartásaik, hiszen ez azért mégiscsak egy magyarok által alapított és vezetett gyülekezet. Nem élik meg ezt egyfajta kulturális „lenyúlásként”?
– Tálalás kérdése mindez. Ha nem ismeri az ember a hátteret, hogy a kulisszák mögött mi zajlik, hogyan lélegeznek, mikor ver rosszul a szívük, akkor nehéz. Ezt meg kell ismerni, és megfelelő időben megfelelő módon kell elmondani dolgokat. Aki szerbeket én ismerek, semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy a gyülekezet központja Budapesten van, mert őket az evangélium érdekli, ezt ragadják meg. Különben is, amikor én odamegyek egy szerbhez, szerb vagyok a számára. Szerbül szólalok meg, és az igazságról beszélek. És legfeljebb ha rákérdez, hogy milyen gyülekezet ez, milyen közösség, akkor utána beszélek arról, és akkor már minden rendben van. Csak akkor jelent falat, ha az ember nem az ő nyelvén beszél. A nyelvnek éppen ezért nagy jelentősége van.
– Hogyan képzeled el a jövőt? Mik a terveid, céljaid?
– Szeretnék a jövőben még erőteljesebben szolgálni a szerbek felé. Közöttük még nincs igazi ébredés és növekedés, nincsenek olyan szerb gyülekezetek, ahol jól érzik magukat.
„Ezeknek a szellemeknek ellene mentünk, és amikor a választások napja volt, akkor megbeszéltük, hogy istentisztelet után itt maradunk éjszaka virrasztani. Akkor már azért imádkoztunk és virrasztottunk, hogy a választási eredmények meghamisítása ne tudjon megvalósulni. És az történt, hogy Milosevicsnek az egyik legnagyobb szövetségese ezen az éjszakán szembefordult vele, és nyilvánosságra hozta a csalásokat. Ugyanazokat az adatokat hozták nyilvánosságra tized-századnyi különbséggel, amit az akkori ellenzék. Ez azt jelentette, hogy Kostunica 51 százalékos támogatottságot élvez, Milosevics pedig csak 30 százalékosat. Nem azt mondjuk, hogy kizárólag ezen múlt a választások kimenetele, de az imáink egész biztosan hozzájárultak ehhez.”
A gyülekezet tagjai utána rendszeresen részt vettek az utcai megmozdulásokon is. Ez egy más mentalitású nép. Egy másik országban talán mindez nem tudna így megvalósulni. De az embereknek itt volt már valamiféle tapasztalatuk a jóról. A hetvenes–nyolcvanas években még, kilencvenben is ezermárkásak voltak az átlagfizetések, így sokan emlékeznek még arra, hogy milyen az, amikor jól mennek a dolgok, és igazából ezért mentek ki az utcára, mert tudták, hogy mit akarnak elérni. Ehhez visszatérni évek kellenek, és nagyon sok türelemre van szükség.
Orrbeverés és barátság
Amikor egy nagyobb társaság összegyűlik, és vannak szerb ajkúak és magyar ajkúak is, általában a szerb ajkúak is értik a magyart. Van úgy, hogy fel sem fogják, éppen melyik nyelven beszélnek. Beszélgetnek magyarul, aztán átváltanak szerbre, és ez automatikussá tud válni. Annyira, hogy az interjú készítése közben észre sem vették, hogy az addig szerbül beszélő átváltott magyarra, ezért az őt tolmácsoló barátunk lendületből a magyar szöveget is tovább fordította – magyarra!
– Szerintetek ez így jó? – kérdeztük.
– Hát így jó. Tökéletesen nem beszéljük a szerb nyelvet, de nem gond átváltani. Ebből sosem volt feszültség.
Azt állítják, hogy a kapcsolatok a gyülekezeten kívül is harmonikusak lehetnek – legalábbis ami Szabadkát illeti. Iskolában, munkahelyen, katonaságnál, bárhol. Bizonyos esetekben még előnyt is lehetett kovácsolni abból, hogy valaki még magyar származású is.
Jugoszláviában nem volt szabad nemzeti alapon atrocitást kezdeményezni. A Vajdaságban minden harmadik házasság vegyes. Mondhatni teljesen normális, ha a mama magyar, a papa szerb, valamelyik nagypapa pedig horvát. Persze azért nem mindenkinek van ilyen szerencséje: a nemzeti hovatartozásnak gyakran orrbeverés lett az eredménye.
Szabadka egy fél nap alatt megváltozott a szemünkben. A városban sétálva látjuk, hogy valóban nem állt meg az élet. Az amerikai szendvicsárus cég boltja előtt megtudjuk, hogy minden támadás ellenére csupán pár napig volt zárva. Az első bomba után valaki betörte az üveget. Megcsináltatták. Ez megismétlődött még egyszer. Ekkor két felirat jelent meg a megjavított üvegeken: „Nem az üveg a hibás!”, és: „Bocsássátok meg, hogy egy amerikai cégnél dolgozunk.”
