Téma
Politika és erkölcs
Cikkünk arra keresi a választ, hogy fel lehet-e egyáltalán vetni a politika és az erkölcs összefüggésének kérdését. Megvizsgáljuk, hogy érvényesíthetoek-e, illetve kell-e érvényesíteni a bibliai erkölcsi követelményeket a politikában.
„Aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel szerződik, melyek ott leselkednek minden erőszakosságban.” Ez a megállapítás nem valamely neves teológustól vagy biblia-tanítótól, hanem Max Webertől származik, aki 1919-ben A politika mint hivatás címmel tartott előadást Münchenben. Előadásában a politikán „egy politikai szervezet – az állam – vezetését, vezetésének befolyásolását” értette, vagyis a politikát úgy tekintette, mint törekvést „a hatalomból való részesedésre vagy a hatalom – államok vagy embercsoportok közti – megosztásának befolyásolására”.
Ez a számunkra is jól használható megfogalmazás élesen világít rá a politika és a hatalom, még konkrétabban a politika és az államhatalom összefüggésére.
A politika az a tevékenység, amelylyel a hatalom megosztását befolyásolni lehet, amellyel a hatalomból részesedni lehet, illetve amellyel az állam vezetésére hatást lehet gyakorolni. Márpedig az állam az a szervezet, amely a legitim erőszak monopóliumával rendelkezik. Vagyis az a szervezet, amely egyedül jogosult arra, hogy akaratát erőszakkal is rákényszerítse másokra, oly módon, hogy az általa alkalmazott erőszakot a közösség jogosnak ismeri el.
Az államról a Biblia úgy szól, mint egy Isten által alapított intézményről, amely Istennek nem tökéletes, hanem megengedő akaratából jött létre.
Az özönvíz utáni korszak embereivel kötött szövetség lényeges pontja volt, hogy az életellenes bűncselekményeket emberek torolhatják meg. Az államhatalmon, ezen belül a bírói igazságszolgáltatáson keresztül kéri számon Isten az emberi élet kioltását az elkövetőtől: „De a ti véreteket, amelyben van a ti életetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” (1Móz 9:5–6) Az államhatalom mint erőszakszervezet addig jogszerű, ameddig működése az emberi élet és méltóság védelmét szolgálja. Akkor legitim, ha elrettenti a bűncselekményektől az embereket, különösen, ha elkerülhetetlenné teszi a gyilkos számára a bűnhődést. Bár a Noéval kötött szövetségnek ez a pontja számos alkalommal sérült a történelem folyamán, a hatalom eltorzult, mégis érvényben maradt az elv, hogy az eredendő bűn jelenléte miatt a lelkiismeret törvényén túl az emberek emberi kormányzat alá vannak rendelve. Mivel az anarchiánál és törvénytelenségnél még a gyarló emberi hatalom is jobb, amennyiben a bűnt üldözi, ezért közvetetten Isten célját szolgálja. „Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. (…) Mert Isten szolgája a te javadra.” (Róm 13:3–4)
Míg az emberiség családjait emberi hatalom kormányozta, addig Isten az Ábrahámmal kötött szövetség keretében teokráciát valósított meg Izraelben. A nép alkotmánya, hatályos jogszabálya az Istentől származó törvény lett, amit a Sínai-hegyi kinyilatkoztatáskor Izrael népe magára nézve kötelezőnek elfogadott. Ennek a jogrendnek alapja szintén szerződés, csak nem társadalmi szerződés, mint a többi nép esetében, hanem Isten és Izrael szerződése.
Mózestől Józsuén és a bírákon keresztül Sámuel prófétáig Isten választott népét Isten által felkent, karizmatikus vezetők kormányozták. Ezeknek a vezetőknek a legitimitása, vagyis hatalmuk alapja Isten döntése volt; az a tény, hogy Isten őket kiválasztotta, felruházta erővel, és folyamatosan bizonyságot tett elhívásuk mellett. Mindaddig, amíg a felkent vezető megőrizte az Istennel kötött szövetséget, és Isten iránti engedelmességben élt, hatalmát győzelmek és sikerek kísérték. A problémák azonban már a bírák korában elkezdődtek, amikor olyan bírák kerültek hatalomra, akik nem voltak képesek az Isten által szabott feltételeknek tartósan megfelelni, így uralkodásukat vereségek és kudarcok követték. Több helyen ugyan helyi szinten jól működött a vének vezette önkormányzat, a törzsek egészét tekintve viszont jellemzővé vált az anarchia, fejetlenség, amikor sem Isten szavára, sem egy vezető szavára nem hallgattak: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt.” (Bír 21:25)
Sámuel uralkodását követően fiai, Joél és Abia vették át hivatalát. Sámuel 1. könyve 8. része 3. versében azt olvassuk: „De fiai nem járának az ő útjain, hanem a telhetetlenség után indulának, és ajándékot fogadának el, és elfordíták az igaz ítéletet.” Sámuel fiainak korrupt hatalomgyakorlása vezetett végül arra, hogy Izrael királyt követelt magának. Isten teljesítette a nép kérését, de egyúttal azt is világossá tette, mivel fog járni a király uralkodása. (Lásd keretes szövegünket.)
Biblia
A királyság törvénye Sámuel szerint
A királynak, aki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: fiaitokat elveszi, és szekér vezetőivé és lovasaivá teszi őket, és szekere előtt futnak. Ezredesekké teendi őket, hadnagyokká ötven ember felett; velök szántatja meg barázdáit, és velök végezteti aratását, készítteti hadi szerszámait és harci szekereihez az eszközöket. Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek. Elveszi legjobb szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kerteiteket és szolgáinak adja. Veteményeseiteket és szőlőiteket megdézsmálja, és főbb embereinek és szolgáinak adja. Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal. Barmaitokat megdézsmálja, és ti szolgái lesztek néki. És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket. (1Sám 8:11–17)
Ezekben az igeversekben a Biblia az államhatalom gyakorlásának következményeit tárja elénk. Nyilvánvalóan nem pusztán a királyságról mint államformáról van itt szó, hanem általában az állami erőszak következményeiről, függetlenül attól, hogy királyságról vagy demokráciáról beszélünk. A királyságot mint államformát nem a hatalomgyakorlás módja, hanem a végrehajtó hatalom megszerzésének és megtartásának mikéntje különbözteti meg a demokráciától. Természetesen ezen különbözőségekből sok más különbség is következik, de ezekre most nem kívánunk kitérni. Mondanivalónk szempontjából az a lényeges, hogy az az államhatalom, amelyet a Biblia elénk tár, nyilvánvalóvá teszi, hogy létrejön egyfajta egyenlőtlenség. Az államnak joga van „elvenni”, „tenni”, „végeztetni”, „készíttetni”, „elvinni”, „megdézsmálni”. Ezek a kifejezések egyfajta kizsákmányolásnak nevezhetők. Vagyis a hatalom alá vetettek kiszolgáltatottá válnak a hatalmon lévőkkel szemben. Az államhatalom birtokosai olyasmit tehetnek meg legitim módon az ország lakosaival szemben, amit a lakosok egymással szemben nem tehetnek meg.
A Bibliából láthatjuk, hogy éles megosztottság keletkezik a hatalommal rendelkezők és azzal nem rendelkezők között. A hatalommal rendelkező elveszi a „fiakat”, és saját gazdasági haszna érdekében munkára vagy hadviselésre kényszeríti őket. Elveszi az anyagi javakat, a „legjobb szántóföldeket, szőlőhegyeket, olajfás kerteket”, és azokat a hozzá közel álló érdekcsoportoknak, „szolgáinak” adja. Ugyanakkor amit nem vesz el, azt is megdézsmálja, vagyis adó formájában részesedik a megmaradt javakból is.
Látható tehát, hogy a hatalommal rendelkező, annak hasznait élvező kisebbség (a király és szolgái) állnak szemben a hatalmat elszenvedő, annak kiszolgáltatott többséggel.
Téved, aki azt állítja, hogy ez a fajta helyzetleírás csak a királyságra jellemző, a demokráciára nem. A demokráciában a hatalom alá vetett többségnek van lehetősége befolyásolni, hogy a következő négy esztendőben ki legyen a hatalom gyakorlója, ki foglalja el a „király” pozícióját, és ezen keresztül befolyásolhatja azt is, hogy a „király szolgájává” ki válhat, vagyis időről időre a többség beleszólhat abba, hogy kik legyenek a hatalom haszonélvezői, és kik a hatalom kárvallottjai. Ez a körülmény – vagyis a beleszólás lehetősége – nem befolyásolja azt a tényt, hogy a többségi döntést, a demokratikus választást követően a hatalomgyakorlás ugyanúgy történik, mint ahogyan Sámuel könyvében látjuk. Nyilván az a hatalom, amely időről időre megkérdőjelezhetővé válik a többség akarata által, nagyobb figyelmet fog arra fordítani, hogy többen legyenek, akik haszonélvezői hatalmának, mint akik kárvallottjai, vagy legalábbis többen érezzék magukat haszonélvezőnek, de ettől még megmarad a lényeg, vagyis az, hogy a hatalom mindig el fog venni, meg fogja dézsmálni a javakat, és azokat saját céljaira fogja használni.
A hatalom alá vetettek szemszögéből nézve az eseményeket, azt látjuk, hogy az államhatalom tényéből következően a hatalom alatt lévők kiszolgáltatottakká válnak azzal szemben. Nem pusztán tulajdonuk (ingatlanaik) és üzleti vállalkozásaik válnak a hatalom prédájává, de személyes sorsukba is be tud avatkozni a hatalom azáltal, hogy gyermekeik, fiaik és leányaik sorsát meghatározó döntéseket hoz, és azokat rákényszeríti az érintettekre.
Mindez napjainkban sincs máshogy. A demokratikusan megválasztott kormány döntései beavatkoznak életünkbe. A mai magyar helyzetre is igaz, hogy azok a szükséges és népszerű döntések, amelyeket a kormánytöbbség meghoz, csak úgy lehetségesek, ha bizonyos népszerűtlen döntések is megmaradnak. A pedagógusok és az egészségügyi dolgozók ötven százalékos béremelése, vagy a tizenharmadik havi családi pótlék augusztusi kifizetése csak úgy lehetséges, ha megmaradnak a magas adóterhek, és ezek az adóterhek, például a benzin esetében méghozzá növekszenek is, ezzel jelentős benzináremelést előidézve. A demokratikusan megválasztott kormányok döntései is alapvetően befolyásolják anyagi helyzetünket, boldogulásunkat, sorsunk alakulását, így indokolt, hogy a hatalomgyakorlás által érintettek bizonyos elvárásokat fogalmazzanak meg a hatalom gyakorlóival szemben. Ezek az elvárások jelentik azt a mércét, amelynek alapján megítélhető, hogy a hatalom gyakorlói, a politikusok jól végzik-e dolgukat, vagy sem.
Az alkalmazandó mércét illetően azonban nincsen általános egyetértés. A sokféle nézet közül a továbbiakban két ellentétes pólust vizsgálunk meg. Az egyik nézet szerint a kormányzati munkával, a politikusok tevékenységével szemben alkalmazható egyetlen helyes mérce a Tízparancsolat, vagyis a politikusok tevékenysége akkor elfogadható, ha maradéktalanul megfelel a Biblia követelményeinek. Ez a nézet nem csupán a középkori katolikus állameszményben jelent meg, hanem a protestáns szellemi áramlatokban, a modern korban is vannak képviselői. A „Kingdom Now” (Királyság, most) teológia képviselői például úgy gondolják, hogy a keresztényeknek minél több befolyásos pozíciót kell elfoglalniuk, és így lehetővé válik majd a keresztény hit általánossá tétele a földön, ezen keresztül pedig megtörténik Isten Királyságának eljövetele.
Ezen felfogással szemben Pál apostolnak a Korinthosziakhoz írott első levelében azt olvassuk: „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok. De nem általában e világ paráznáival, vagy csalóival, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival; mert hiszen így ki kellene e világból mennetek. Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek. Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek? Avagy ti nem a belüllévők fölött tesztek-e ítéletet? A kívülvalókat pedig majd az Isten ítéli meg.” (1Kor 5:9–13)
Ezekből az igékből megállapítható, hogy a Biblia nem alkalmaz azonos mércét az egyház és a világ számára. Míg az egyház számára az isteni törvény maradéktalan betartása a mérce, a világ éppen azért különbözik az egyháztól, mert ennek a mércének nem tud megfelelni.
Azok tehát, akik a világi államtól azt várják, hogy a bibliai törvényeket állami törvényekké tegye, magával a Bibliával kerülnek szembe. Magyarországon a háború előtt vagy Romániában Ceausescu diktatúrája idején bűncselekménynek minősült a homoszexualitás, mégsem tarthatjuk Horthy Magyarországát vagy a kommunista Romániát biblikusabb országnak, mint a jelenkorban az Amerikai Egyesült Államokat, ahol a büntető jogszabályok nem büntetik a homoszexualitást. Hasonló következtetésre juthatunk, ha az iszlám országok törvénykezésére tekintünk, ahol a bálványimádást, paráznaságot, házasságtörést szigorúan büntetik, mégsem gondolhatja senki komolyan, hogy ezek az országok közelebb állnak a bibliai modellhez, mint az európai demokráciák. Hiszen ha ezek az állami törvények jobbá tehetnék az embereket, akkor megdőlne a Biblia azon kijelentése, hogy „a törvénynek cselekedetéből egy test sem igazul meg ő előtte” (Róm 3:20), illetve „az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által” (Gal 2:16). De ahogyan az ószövetségi törvény nem igazította meg Izraelt, és ezért szükségessé vált a megváltó Jézus Krisztus eljövetele, úgy a középkori törvények sem igazították meg az embereket, és a mai törvények sem tudnák megigazítani, mivel a megigazulás nem a törvények követéséből, hanem Jézus Krisztusba vetett hitből nyerhető el, a hit pedig szabad akaratból születő döntés. Az állami kényszer kizárja a szabad akaratot. A kikényszerített erkölcs nem erkölcs bibliai értelemben, az egyén nem lesz tőle morális lény vagy erkölcsi pozitívum hordozója. Erkölcsi lénnyé akkor válik, ha szabadon dönt a jó mellett, önként választja, és magára nézve kötelezővé téve követi azt.
Mindebből az következik, hogy az állam nem válhat a bibliai hit terjesztésének eszközévé, mivel a hit a prédikált Ige hallásából származik, az Igére adott pozitív válasz (Róm 10:17), az államnak pedig nem feladata az Ige prédikálása.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallhatunk arról, hogy a politikával szemben egyáltalán nem is szabad morális elvárásokat megfogalmazni. Különösen a Medgyessy-ügy kirobbanása után baloldali értelmiségiektől hallhatjuk, hogy a politika és a moralitás két külön világ. A politikától ezen álláspont hívei szerint csak a jogszerűséget és a hatékonyságot lehet számon kérni. Miközben érthető a baloldali értelmiség zavara a miniszterelnök titkosszolgálati múltjának kiderülését követően, és az az aggodalom, hogy a kialakult helyzet esetleg a Fidesz hatalomba való visszatérését eredményezheti, látnunk kell, hogy a morális szempontok elvetését hangoztató álláspont nagyon veszélyes vizekre vezet bennünket.
A jelenlegi, zavart keltő helyzetben sem szabad elfelejteni, hogy a második világháború pusztításából újjászülető világ egyik legfontosabb alapköve a náci háborús bűnösök nürnbergi pere volt. Ennek a pernek a szorosan vett pozitív jogi alapjai hiányoztak. A német háborús bűnösök formális jogi értelemben nem követtek el jogsértést, hiszen saját államuk, a náci Németország törvényeit és jogszabályait hajtották végre, amikor az emberirtásokban részt vettek. A nürnbergi per alapja végső soron éppen az ország írott jogán túlmutató követelmény létének elismerése, nevezzük ezt akár természetjognak, akár morális követelménynek. Ezzel az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jogrend, az állam nem szakadhat el gyökerétől, az emberi élet és méltóság védelmétől, amiért létrejött, amire végső soron Isten adta a felhatalmazást. Egy jogrend jóról és rosszról alkotott képének mindig van sarkköve, van abszolútuma, még akkor is, ha az állam világnézeti szempontból semleges. Éppen ezért az emberiesség magasabb szempontjából egy állam jogrendje is megítélhető: vajon nem a rosszat tette-e meg jónak, a bűnt legálisnak? A nürnbergi per azt az üzenetet fogalmazta meg, hogy nem elegendő, ha egy katona vagy egy polgár kizárólag országa írott jogszabályainak engedelmeskedik, szükséges, hogy az emberiesség magasabb rendű szempontjaira is tekintettel legyen. Ez a felfogás arra szólítja fel egy adott állam polgárait, hogy forduljanak szembe saját államukkal, ha az olyasmit tesz, ami az emberiesség alapvető morális követelményével ellentétes. Ugyanezt a logikát követi az elmúlt évtized balkáni konfliktusait vizsgáló Hágai Nemzetközi Bíróság is, bár a nürnbergihez képest annyi előnnyel, hogy az azóta eltelt időben megszülettek az emberiesség követelményét szem előtt tartó nemzetközi egyezmények, melyek most már írott formában létező normák, amelyek betartását számon kérheti a hágai testület.
A politikával szembeni morális követelményeket elvető baloldali álláspont az elmúlt évek belpolitikai fejleményeinek tükrében is erősen megkérdőjelezhetővé válik. Ez az érvelés a Fidesz-kormányt ért belpolitikai kritikák döntő többsége alól is kirántja az alapot. Amikor az elmúlt években a baloldali ellenzék megfogalmazta az Orbán-kormánnyal szembeni kritikáját, azt többnyire nem jogi alapon, hanem etikai megfontolásból tette. Semmilyen jogszabály nem tiltotta például, hogy Orbán Viktor a Fidesz volt pénztárnokát nevezze ki az APEH elnökének. Nem tiltotta jogszabály, hogy a sok-sok milliárdos autópálya-építés közbeszerzési eljárás nélkül folytatódjék. Nem ütközött jogszabályba Kövér László „akasztós” beszéde, vagy a már bukott kormány azon lépései sem, melyekkel kiürítették a minisztériumok kasszáit. Mégis, az ellenzék élesen kritizálta mindezeket a lépéseket, s mint látjuk, sikerrel. A választók többsége ugyanis megértette, hogy nem minden, ami „jogszerű”, az egyben „helyes” is. Ezért a morális alapú ellenzéki kritika meg tudta ingatni, majd meg tudta dönteni a Fidesz hatalmát. Ezért nem elfogadható az az álláspont, amely a Fideszszel szemben helyesnek és kívánatosnak tartja a morális alapon álló kritikát, az új kormánnyal szemben viszont elvitatja annak jogosságát.
A napjainkban zajló vita a rendszerváltás alapkérdéseihez vezet el bennünket. Vannak, akik a rendszerváltást pusztán hatékonysági kérdésnek tekintik. Egy nem hatékonyan működő politikai rendszert felváltott egy nálánál hatékonyabb politikai rendszer. Ezen felfogás szerint az előző, egypárti berendezkedés nem azért bukott meg, mert helytelen volt, hanem azért, mert nem tudott kellő gazdasági hatékonyságot produkálni, ennek következtében nem tudta az emberek életszínvonalát kellő mértékben növelni, sőt az eladósodás és az alacsony hatékonyságú termelés miatt a nyolcvanas évek közepére súlyos gazdasági válsághelyzetet alakított ki. Ez a válság – állítják az elmélet követői – nem volt megoldható a korábbi rendszer keretei között, hanem rendszerváltást igényelt. Így nem vizsgálandó, hogy morális értelemben mi volt helyes vagy helytelen, jó vagy rossz, hanem csak azt szabad nézni, hogy megegyezéses úton az egypárti kommunista rendszert felváltotta a többpárti parlamentáris rendszer.
Az ezzel ellentétes felfogás szerint, ami a rendszerváltás előtt történt, az nem kevésbé hatékony, hanem „rossz” volt. Rossz volt az embereket megfosztani szabadságuktól, korlátozni a szólás, a véleménynyilvánítás, a vallás és a lelkiismeret szabadságát. Rossz volt megfosztani az embereket az egyesülés, a gyülekezés, a szakszervezet-alapítás és -működtetés szabadságától. Rossz volt nyomozni az emberek gondolatai, vallási szokásai, jövőről alkotott elképzelései után. A rendszerváltás e felfogás szerint a múlttal való szembesülést és a múlttal való szakítást is jelenti, ami magában foglalja a múlt egyes cselekedeteinek differenciált elítélését is.
Nem arról van szó, hogy a rendszerváltás előtt aktív szerepet játszó személyeket meg kellene büntetni, vagy ki kellene zárni a közéletből. Kortársainkkal együtt kell élnünk, de arra igényt tarthatunk, hogy bizonyos alapkérdésekben jussunk közös nevezőre. Mindeddig azt hittük, hogy csak néhány szélsőséges kommunista tagadja a rendszerváltás alapját, vagyis, hogy egy „rossz” rendszert egy „jó” rendszer váltott fel (vagy legalábbis egy kevésbé „rossz”). Napjainkban viszont azt látjuk, hogy a rendszerváltás alapkonszenzusa kérdőjeleződik meg.
Jogos az a követelés, hogy a politika ne a múlt, hanem a jövő kérdéseivel foglalkozzon, de nem téveszthetjük szem elől, hogy a vita nem pusztán a múlt megítéléséről folyik, hanem a jelen és a jövő kérdéseiről is, hiszen ha elfogadnánk, hogy a politikában a múltban sem voltak morálisan helyes és morálisan helytelen döntések, akkor az ilyen különbségtételt a jelenre és a jövőre nézve is kizárnánk. Ezzel egy jövendő diktatúra vagy parancsuralmi rendszer kialakulásának esélyei csökkennének. A jövő szempontjából ugyanis az lenne a kívánatos, ha a múlt bűnei és hibái lelepleződnének. Ebben az esetben ugyanis azok, akik olyan döntési helyzetbe kerülnek, hogy elvtelenül kiszolgáljanak-e egy diktatúrát vagy sem, döntésüknél kénytelenek lennének számolni a lelepleződés kockázatával. A múltbeli tettek lelepleződésének elmaradása viszont a jövő gazemberei számára is bátorítást jelentene.
Az a hamis mítosz, ami a múltat úgy próbálja bemutatni, hogy abban mindenki egyformán áldozat volt, vagy egyformán bűnös, egyszerűen elrejti a valóságot az emberek szeme elől. A valóság az, hogy voltak, akik rövid vagy hosszú távú előnyökért megalkudtak a rendszerrel, és voltak, akik nem. Nyilván azok számára, akik megkötötték a maguk elvtelen kompromisszumait, fontos, hogy az a látszat kerekedjen, hogy mindenki ezt tette, de ez egyszerűen nem igaz.
A politika és a moralitás kérdéseit vizsgálva jó példaként használható az ügynökkérdés. Egyesek, legerőteljesebben talán Boross Péter egykori miniszterelnök, amikor az egykori ügynökökről beszél, mindig „áldozatokat” említ. Az egykori ügynökök között lehet, hogy nagy számban voltak a rendszer áldozatai, de azok között, akiket az ügynökök megfigyeltek, besúgtak, tönkretettek, akiknek a családját vagy az egzisztenciáját célzott pletykákkal, dezinformációkkal szétrombolták, azok között csakis áldozatok voltak. Az „áldozat” szónak az „ügynök” szinonimájaként való használata úgy menti ki az ügynököt tettének morális következményei alól, hogy közben a valódi áldozatot ismét áldozattá teszi.
Az ügynököket mentegetők mindeddig adósok maradtak a válaszszal arra a kérdésre, hogy ha valakit a kommunista rendszer idején arra kényszerítettek, hogy ügynöki tevékenységet végezzen, a rendszerváltás óta eltelt tizenkét évben miért nem tárta fel ezt a tevékenységét a környezete előtt? Miért nem hitték el ezek az emberek, hogy a környezetük meg fogja érteni őket?
A másik érv, amit gyakran hallhatunk, hogy az iratok megsemmisítése miatt csak az ügynökök egy részéről derülne ki, hogy ügynökök voltak, és ez igazságtalan lenne. Ha ezt az érvelést elfogadnánk, azonnal be kellene zárni a bíróságokat és ügyészségeket, a rendőrséget pedig fel kellene oszlatni, hiszen az igazságszolgáltatás a bűnözőknek csak egy részéről tudja kideríteni, hogy bűncselekményt követtek el. A bűncselekményt elkövetők nagy részét soha nem vonják felelősségre a földi igazságszolgáltatás szervei. Mégsem jut senkinek eszébe, hogy azzal érveljen: mivel nem mindenkit lehet leleplezni, aki bűncselekményt követett el, inkább senkit se leplezzenek le.
A jövő szempontjából az lenne a megnyugtató, ha mindenkiről, aki titokban együttműködött a diktatúrával, kiderülne, hogy ezt tette. Különösen, ha azok, akik ilyen együttműködés részesei voltak, nem azt mondanák, hogy „ma is ugyanígy döntenék”, hanem azt, hogy „sajnálom, hogy akkor rossz döntést hoztam, sajnálom, hogy akkor nem ismertem fel, hogy egy diktatúra aktív kiszolgálójává váltam, legközelebb nem tenném”. Ez a fajta morális katarzis a jövő nemzedékei számára nagyobb biztonságot jelentene, mint a morális számonkérés jogosságának elvitatása.
Az eddig elmondottakból az következik, hogy bár a Bibliának a világgal szemben támasztott követelményei mások, mint az egyházzal és az egyháztagokkal szembeni elvárások, ez nem zárja ki a morális törvény számonkérését. Pál a Rómabeliekhez írt levelében megállapítja: „Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük; mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.” (Róm 2:14–15)
A lelkiismeret törvényét nevezhetjük morális követelménynek is. Ezen morális követelmény különbséget tesz helyes és helytelen, jó és rossz között függetlenül attól, hogy az állam törvényei az adott kérdésben hogyan foglalnak állást. A legutóbbi országgyűlési választások azt bizonyítják, hogy a magyar választópolgárok többsége rendelkezik morális ítélőképességgel, és fel tudta mérni, hogy a jogszerű, vagyis jogilag nem elítélhető magatartások is lehetnek helytelenek, vagyis morálisan elítélhetők. Ez a tény reménységet ad a közeljövőre nézve, és egyúttal figyelmeztető a politikusok, a hatalom gyakorlói számára. Figyelmeztető arra, hogy szavaik és tetteik a hatékonyság mércéjén túl az emberek morális értékítéletének mércéjével is megméretnek.