Új típusú függőségek

Kihívások, amelyekkel az emberiség eddig nem találkozott. Ezért ellenük kidolgozott stratégiákkal sem rendelkezünk.

A modern társadalomban a technika olyan mértékben válik az emberi kommunikáció részévé, sőt szinte kizárólagos eszközévé, hogy lassanként annak nem használóivá, hanem rabjaivá válunk – paradox módon önként és örömmel. A kóros függőségek kezdettől fogva kísérik az embert. Ismert és soha meg nem oldott problémát jelent minden nemzedék számára az alkohol, a különféle drogok és immár több évszázada a nikotin. A legújabb időkben azonban eddig ismeretlen függőségekkel kell megküzdenie az embernek: internet, video- és számítógépes játékok, mobiltelefon, szerepjátékok, egyes újfajta drogok elterjedése. De éppen ilyen megkötöző erejű lehet a tévé iránti olthatatlan szenvedély, nem beszélve a mániákusan űzött fogyókúráról vagy éppen a kényszeres evésről.

A mai tizenévesek szülei annyira más kultúrában nőttek fel, hogy lényegében fogalmuk sincs, mivel állnak szemben, amikor kamasz gyermekük naphosszat a számítógép előtt ül az internetet böngészve vagy egy játékban elmerülve, miközben legelemibb kötelességeit is elhanyagolja.

Autisztikus társadalom van kialakulóban – állítja Jehuda Baruch, a norwichi University of East Anglia professzora. Első olvasatra furcsa talán a párhuzam, bár nagyon is pontos. Dustin Hoffmann Rainman-beli, megrendítő alakítása óta a laikus is többet tud az autistákról. Az autizmust jellemző tünetegyüttes elzárja őket környezetüktől: érzelmi kontaktusra képtelenek, erősen ragaszkodnak a monotonitáshoz, a külső szemlélő számára furcsának tűnő, ismétlődő cselekvésekhez, amelyek biztonságot nyújtanak számukra. Bár bizonyos területeken magas szintű képességek jellemzik őket (a Hoffmann alakította hős például minden egyes légijárat pontos menetrendjét fejben tartotta, és azt is pontosan tudta, melyik járattal mikor történt baleset), más területeken korlátozott tanulási képességekkel rendelkeznek. Kerülik a másik emberrel való szemkontaktust, és minden, érzelmekhez kötött kommunikációs formát. Baruch metaforája egy hasonló tüneteket hordozó társadalom kialakulását vetíti előre, ahol az emberek közötti személyes kommunikáció súlyosan sérült: „rosszul kommunikáló emberek globális faluja”. Ebben a modern társadalomban a hagyományos, hatékony emberi kommunikációs formák már csak korlátozottan használatosak. Lassanként megszűnik az emberek közötti érzelmi kontaktus – a kommunikáció kizárólag az érdekek és szükségek kielégítésének célját szolgálja. A modern társadalmat elsősorban az információs technológia teszi autistává, azaz befelé fordulóvá, ahol az ember már csak a számítógép „szemébe” néz bele nyíltan.

A hálón fennakadva

Az internetet a hidegháború idején hozták létre az Egyesült Államokban. A hálózat elsősorban a katonai készenlét, a védelem céljait szolgálta, készen arra, hogy hadiállapotban is összekösse a kormányhivatalokat és a stratégiai fontosságú pontokat az ország területén. Hamarosan azonban széles körben elterjedt kommunikációs és szórakozási eszköz lett. Az internet mára bőven túllépett eredeti funkcióján, és bevonult az új generáció mindennapjaiba – nem biztos, hogy jótékony hatással. A pszichológia egyértelműen állítja, hogy a személyiség egészséges fejlődéséhez szükség van a személyes emberi kommunikációra, az interakcióra. A számítógép mellett eltöltött órák éppen ettől zárják el az embert – a gyermekekre ezért a túlzott internetezés különösen káros lehet.

A Pittsburghi Egyetem kutatója, Kimberley Young a kilencvenes évek második felében több tanulmányban is kutatta az internetfüggés kialakulását. Megállapítása szerint a világhálóba igen gyorsan bele lehet gabalyodni – Young szerint ez különösen azokkal történik meg könnyen, akik korábban analfabétának érezték magukat a komputerhez, majd szinte megalázónak érzett helyzetük után euforikus örömmel vetették bele magukat a technika előttük is megnyíló világába. A gyors sikerélmény azonban gyorsan túlzásokba is taszít: megállapították, hogy a függőnek tekinthetők közel nyolcszor annyit töltenek a számítógép képernyője előtt, mint azok, akik nem függők. Érdekes tény, hogy a számítógép éppen úgy „viselkedik”, mint a drog és az alkohol: idővel nő a toleranciaszint, vagyis emelni kell az adagot, hogy a kívánt hatást elérjük.

Kutatásai során Young megállapította: míg a nem függők számára az internet általában a személyes és üzleti kapcsolatok médiuma, hírforrás, addig a világhálót kórosan sokat használók számára a találkozás, a társadalmi élet tere. Sokan az online randevúk bonyolítására használják az internetet, a valós helyett virtuális bizalmi kapcsolatokat építenek ki.

A „kiberfüggőségnek” nemcsak a tünetei, hanem némiképp a következményei is hasonlítanak a drog és az alkohol világához. A chatroomok túl gyakori látogatói számára virtuális barátaik hamarosan fontosabbak lesznek, mint a valódiak. Gyakori következmény a családi és baráti kapcsolatok szétesése, a munkahelyi problémák megjelenése, az anyagi nehézségek – különösen, amikor az internet használata még a mainál sokkal költségesebb hobbinak számított. Számos diákkal fordul elő, hogy a világhálónak hódolva nem készíti el feladatait, rossz jegyeket szerez, a vizsgáin megbukik, sőt szélsőséges esetekben kimarad az egyetemről, mivel az internet minden idejét leköti.

A függők általában nem vallják be, hogy kórosan sok időt töltenek a hálón, sőt dühvel reagálnak, ha valaki erre felhívja a figyelmüket. Az online barátságok – és jelentős mértékben az online szex – következtében házasságok, tartós partnerkapcsolatok mehetnek tönkre.

A munkáltatók nagy része ma még nincs tisztában azzal, hogy internetfüggő munkatársaiknak valójában nem (csak) megrovásra, hanem segítségre lenne szükségük. Young leírja egy negyvennyolc éves nő esetét, aki észlelve függőségét, segítséget kért a munkahelyi pszichológustól. A pszichológus nem vette komolyan a problémát, a segítségnyújtás elmaradt, az alkalmazottat pedig, aki nem tudott leszokni kóros mértékű kedvteléséről, hamarosan elbocsátották, mivel munkaideje nagy részét a világhálón töltötte.

Az internetfüggésről leszokni nem sokkal egyszerűbb, mint más kóros szenvedélyekről. Kimberley Young fent említett vizsgálatai szerint annak ellenére, hogy egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerülnek, az internethez kórosan kötődők ötvennégy százaléka nem kíván változtatni a helyzeten, jól érzi magát benne. A másik negyvenhat százalék már próbálkozott: egyesek lemondták az internet-előfizetést, mások kidobták a modemet, használhatatlanná tették a számítógépüket, de a legtöbben rövid időn belül olyan erős késztetést éreztek kedvtelésük folytatására, hogy minden anyagi és egyéb természetű áldozatot meghoztak, hogy visszaállítsák a korábbi helyzetet. Az átmeneti időszakban tapasztalt élményeket leginkább a leszokni készülő dohányosok érzéseihez hasonlították.

Az internetet mint szabadidős tevékenységet felmérések szerint a legtöbben azért választják, mert lehetőséget ad az anonimitásra, könynyen elérhető, biztonságos és könynyű használni. Azok, akik törzsvendégek valamelyik chatroomban, otthon érzik magukat, hiszen a közös nyelv, a közös értékek, szabályok egyfajta szubkultúrát hoznak létre, amely a mindenki számára fontos intimitás és közelség érzését adja. Sokan könnyebben beszélnek így kényes dolgokról, mint az abortusz, a vallás, a személyes problémák. Ugyanakkor az internet könnyen elérhető, nem kell felöltözni és elmenni, nem kell a boltba menni („remek” lehetőség egy újabb „hobbi”, a kényszeres online vásárlás kialakulásához), ismerkedni; az otthon melegében mindez elérhető – a modern kor jelszavával: könnyen, gyorsan.

A virtuális világban eltűnnek a valós élet korlátai, a nem szép széppé válhat, az átlagos sikeresnek hazudhatja magát; nem kell bevallani, ki vagy valójában: az vagy, akinek mutatni akarod magadat. Egy ötvennyolc éves vállalkozó, aki az interneten szép családi életet, sikeres üzletet, vagyont és boldogságot hazudott magának, azzal indokolta tettét, hogy egyszer legalább kipróbálta, hogyan viszonyulnának hozzá az emberek, ha mindez igaz lenne.

Az internetes chatroomokban a kontrolltól is meg lehet szabadulni: egy katolikus pap például ezt a fórumot használta fel arra, hogy hirdesse és megvitassa a nők pappá szentelését pártoló nézeteit, amelyek szöges ellentétben állnak egyháza e kérdésben vallott hivatalos álláspontjával. A valós életben soha nem merte volna kimondani, amit gondol, láthatatlanul, virtuális ismerősei előtt azonban „bátran” vállalta különvéleményét.

Kezdetben volt a búgócsiga meg a Monopoly, az „online nemzedék” játéka viszont már a Doom, a Medal of Honor és a Quake. Aki játssza, az életre-halálra védi a mundér becsületét: remek alkalom a bennünk rejlő agresszió levezetésére. Aki nem játssza, kritikusabb: biztos-e, hogy az agresszió bennünk rejlik, és nem a játékból jön? Számos pszichológiai tanulmány állítja, hogy a számítógépes játékok jelentős része, a különféle hadi és stratégiai játékok alapvetően az erőszak alkalmazására épülnek. Sok játékban a legfőbb feladat – alig leegyszerűsítve – legyilkolni mindent és mindenkit, aki a győzelem útjában áll. Egy néhány évvel ezelőtti, véletlenszerű mintán végzett vizsgálat eredményei szerint a számítógépes és videojátékok nyolcvan százaléka agresszió vagy erőszak útján vezetett a győzelemhez, és majdnem felében az erőszak egy másik személy ellen irányult.

Egyre több erőszakos, rasszista számítógépes játék kerül fel a világhálóra, különösen a tavaly szeptemberi amerikai merényletek óta. A világhálót e szempontból is rendszeresen figyelő Simon Wiesenthal központ éves jelentésének készítői többek között megemlítik a „Kaboom!” nevű játékot, melyben a kamikázét alakító játékos feladata, hogy az utcán rohanva a lehető leggyorsabban megtalálja azt a helyet, ahol öngyilkos merénylőként a lehető legtöbb embert tudja magával együtt a levegőbe röpíteni. Szintén a világhálón található az osztrák „KZ Manager” nevű „játék”, amely egy törököket fogva tartó koncentrációs táborban játszódik, illetve az „Ethnic Cleansing” (Etnikai Tisztogatás) nevű céllövő játék, melyben a „törvényes fehér hatalom” képviselőiként amerikai és svéd alakulatok lövöldöznek fekete célpontokra. De akad olyan kifacsart logikájú játék is, ahol a fehér felsőbbrendűség hirdetői fognak össze az iszlám fanatikusokkal közös ellenségük, a zsidók ellen.

Számítógépes játékok. A jobb oldali képen hatszáz Quake-játékos küzd egymással egyazon játékban

A video- és számítógépes játékok bizonyítottan sokkal nagyobb hatással vannak a játékosokra, mint a tévézés vagy a videonézés, hiszen itt nemcsak passzív szemlélői, hanem aktív, sőt interaktív résztvevői a történéseknek. Maguk is alkalmazzák az erőszakot, ezáltal könnyen felszabadulnak arra, hogy a valós életben is erőszakkal oldják meg konfliktusaikat. A játékok jelentős része tehát legitimizálja az erőszakot mint eszközt valamely cél eléréséhez. Ezt bizonyítják azok a pszichológiai tanulmányok is, melyek szerint az agresszív számítógépes játékokat játszó gyerekek nagyobb arányban tanúsítottak agressziót hagyományos játékaik során, mint azok, akik nem játszottak hasonló komputeres játékokat.

Összefolyik a virtuális és az igazi valóság

Az alábbi eset is valóban megtörtént: egy, a Cossacks nevű történelmi stratégiai játékkal átmulatott éjszaka után a hős harcosnak igen kevés ereje maradt a felkelésre, a vekker – pontosabban a mobiljában lévő ébresztő – megszólalásakor elkezdett hát félálomban gondolkodni, hogyan is rendezhetné el családja reggeli ügyeit a legkevesebb befektetett energiával. Rövid elmélkedés után arra a – komolyan gondolt! – elhatározásra jutott, hogy a legjobb lesz, ha összetereli gyermekeit, kijelöli őket az egérrel, és egy jól irányzott „jobbklikk”-kel elküldi őket az iskolába, éppen úgy, mint a játékban a katonai egységeket. Mondanunk sem kell, a dolog nem ment könnyen, bár a gyerekek végül eljutottak az iskolába (igaz, hagyományos úton). Felébredve azonban hősünk úgy döntött, jobb lesz egy időre szüneteltetnie a különféle stratégiai játékokat – ami nem ment könnyen. Hívő lévén, szabadulását az hozta el, hogy számítógépe képernyőjének keretét teleragasztgatta az imádkozásról és bibliaolvasásról szóló igékkel, valamint gépében ugyanilyen címekkel ellátott könyvtárak mélyére süllyesztette a játékprogramot. Nézete szerint egyébként e játékok minden kor fiúgyermekeinek álmait teljesítik be, ezért ilyen erős a hatásuk: nem homokvárakkal, ólomkatonákkal, szájjal utánzott lövéshangokkal kell immár háborúsdit játszani, hanem „valóságos” várakat építhet „valóságos” tájakon, élethűen mozgó katonákat irányíthat igazi harci zaj közepette, és egész birodalmakat építhet fel gazdaságilag – legalábbis a virtuális valóságban. A fiúk minden korban szerették az agresszív harci játékokat, nem ebben áll tehát a dolog újdonsága, hanem az élethű megjelenítés lehetőségeinek vonzerejében.

Gyakorló stratégiai és hadijátékosok a megmondhatói, mennyire könnyű időről és kötelességekről elfeledkezni, mialatt az ember egy játékba belemerül… éjszakába, sőt hajnalba nyúló csaták dúlnak, egyes esetekben akár a végkimerülés határát is súrolva. Ez már vezetett halálesethez: például egy fiatalember szíve megállt a huszonnégy órát meghaladó stressz miatt az internetes harci játék alatt. A sokszor laza időbeosztással élő egyetemistákat különösen könnyen ragadja magával a számítógépes játékok iránti szenvedély, néha a valóságról alkotott képüket is jócskán átformálva (lásd keretes írásunkat) .

Kidőlt „Quaker”-ek. Már volt, aki belehalt a többnapos játék okozta kimerültségbe

Ha rossz a tévé, verekszünk

Nem új, de masszívan erősödő függőség a tévézés.

Egy Amerikában végzett érdekes kísérlet rámutatott, hogyan hat a hangulatra és a tetterőre a tévézés. A kísérletben részt vevőket ellátták egy csipogóval, és naponta hat-nyolc alkalommal, véletlenszerű időpontokban „rájuk csipogtak”. Ilyenkor a kísérleti alanyoknak le kellett írniuk, mit csináltak éppen, és hogy érezték magukat (egy standard lista alapján). Az eredmények azt mutatták, hogy aki éppen tévézett, az általában kellemesen ellazult állapotban volt, és passzívnak érezte magát. A tévé kikapcsolása után az ellazult állapot megszűnt, megmaradt azonban a passzivitás. A tévézés tehát általában „leszívta” a nézők erejét, utána nehezen tudtak másra koncentrálni. Más tevékenységek, például olvasás vagy sportolás után nem lépett fel hasonló hatás, sőt hangulatjavulásról számoltak be a résztvevők. Tévézés után viszont hangulatuk általában ugyanolyan maradt, vagy rosszabb lett. A kísérlet azt is megmutatta, hogy minél többet ültek az emberek a tévé előtt, annál kevésbé érezték magukat elégedettnek.

Általában azok, akik nagyon sokat tévéznek, rosszabbul tűrik a semmi tevékenységet nem nyújtó, nem strukturált helyzeteket (sorban állás, várakozás, álmodozás), mint a keveset tévézők – egyszerűen szükségük van az állandó stimulusokra.

„Úgy rohangált mindenki, mint a fejetlen csirke… nem tudtunk mit csinálni a gyerekekkel” – sok családban ismerős lehet ez a beszámoló arról a hétről, amikor rossz volt a tévé. Egy néhány évvel ezelőtt Angliában végzett kísérlet során családokat és egyedülálló embereket kértek meg, hogy egy héttől egy hónapig terjedő időszakra szüneteltessék a tévézést. Meglepően sokan nem tudták végigcsinálni a vállalt időt – sokan veszekedtek, sőt egyes családokban addig szokatlan módon még verekedés is kitört. Általánosak voltak a szokásos életrend felborulásáról, idegességről és agresszióról szóló beszámolók. A résztvevők úgy érezték, túl sok a szabadidejük, nem tudnak mit csinálni, idegesek és ingerlékenyek voltak – tipikus megvonási tüneteket produkáltak.

Az elérhetetlen ember félelmei

Világszerte megjelent egy új kisebbség: a nem „mobilosok”. Ők azok, akik még tartják magukat, de ki tudja, meddig… Minden nappal kevesebben lesznek, bár egyeseknek szigorú elvei vannak a maroktelefonnal kapcsolatban – ma még.

Hol van már az az idő, amikor bunkofonról beszéltünk? A mobiltelefon olyannyira természetes, hogy ma már csak az igazán kifinomult modorúak kapják fel a fejüket, ha egy éttermi vacsora alatt valaki hangosan telefonálni kezd a szomszéd asztalnál. A mobiltelefon a modern ember személyes szabadságának megnyilvánulása lett: mehetek, ahova akarok, amikor akarok, hiszen szinte nincs olyan hely, ahol a mobiltelefon ne működne. Sokakat mozgat a „szükségesség szüksége”: ha elérhető vagyok, akkor hívnak, ha hívnak, akkor fontos vagyok – a mobiltelefon tehát, mint sok más státusszimbólumnak számító tárgy, önbecsülést növelő eszköz lett. A tizenéves korosztályban erős a felzárkózás, a kortársaknak való megfelelés kényszere. De mire is használják ezek a gyerekek a mobiltelefont? Japánban például a gyerekek negyvenöt (!) százaléka beszél a mobilján rendszeresen olyan emberekkel, akikkel soha nem találkozott személyesen.

Japán szociológusok „újfajta neurózist” emlegetnek a mobiltelefonnal kapcsolatban. A fiatal korosztálynál figyelték meg, hogy fanatikusan törekednek az elérhetőségre (ebben persze a világ más tájain sem maradnak alul a fiatalok).

A mobiltelefonok számának világszerte elképesztő növekedését általában két tendenciának tulajdonítják. Az egyik az úgynevezett mobilfüggőség: vannak olyan emberek, akik szinte kizárólag mobiltelefonon képesek kapcsolatot létesíteni és fenntartani; a másik a kapcsolatok minőségének drasztikus romlása.

Csépe Valéria Kognitív fejlődés és mobil információs társadalom című tanulmányában számol be egy magyar egyetemisták között végzett felmérésről, melyből kiderült, hogy a megkérdezettek egyike sem szokta soha szándékosan otthon hagyni a mobiltelefonját. A telefonjukat véletlenül otthon hagyók tipikus „megvonási tüneteket” mutatnak: feszültek és bizonytalanok. Kikapcsolni lehetőség szerint szintén nem szokták a telefont, mivel mindig tudni akarják, érkezett-e hívásuk. Ellentétben azzal, amit a telefonjukhoz munkájuk miatt, kötelességből ragaszkodók többsége tenne, a megkérdezett egyetemisták közel fele soha nem utazna olyan helyre, ahol nincs lefedettség. Feltételezhető, hogy válaszukat nem biztonsági okokra hivatkozva adták. Csépe Valéria megemlíti a függés klasszikus példáját is: egy kérdőíves felmérés során olyan fiatalra akadt, aki egy erdei kirándulást halasztott el elviselhetetlen szorongása miatt, mivel otthon felejtette a mobiltelefonját. A függőséggel kapcsolatban ugyanakkor a szerző megjegyzi: az eszközfüggés csupán helyettesítő válasz, a pszichológus dolga lenne megérteni a függőség igazi okait – azokat a szorongásokat, melyek kiváltják azt.

A mobiltelefon lassan éppen olyan feszültségoldó pótszerré válik, mint a cigaretta: mindenki szeme előtt ott vannak az idegességtől remegő kezű dohányosok, amint éppen cigarettát és gyufát kapnak elő – hasonló ingerkereső, feszültségoldó szereppel bír manapság a mobiltelefon babrálása, nyomogatása is. A mobil felsorakozott a háttérrádiózás és -tévézés, az utcai zsebrádiózás és a walkman mellé: sokan az egyedüllét (nem a magány) feszültségét igyekeznek oldani vele.

Divat betegnek látszani

Tágabb értelemben a függőségek közé sorolhatjuk a táplálkozással kapcsolatos rendellenességeket és az önsanyargató fogyókúrákat, melyek kiváltó oka nem kis mértékben a reklám Barbie-kultúrája. A kortárs nyugati reklámok kulturális üzenete mindennél erősebb kontrollt jelent a számunkra. Fokozatosan átformálja a testképünket is. Az a testkép, amely húsz évvel ezelőtt még betegesnek látszott, mára teljesen elfogadottá vált. Valószínűnek tűnik, hogy a „biológiailag normális” olyan fogalom, amely társadalmi megegyezés, szerződés függvénye, a „természetes”, a „normális” kifejezetten gyorsan változó fogalmak. Az aktuális fordulat egyfelől az egészségipar által uralt forma megjelenése: ma a normális a tiszta, a higiénikus, a fitt, a „természetes”. Másfelől megjelenik mintegy ennek alternatívájaként egyfajta deviáns testkép. Egyes reklámkutatók szerint ez a nyolcvanas évek végéhez, egyes Calvin Klein-reklámok megjelenéséhez köthető. Ezeken szinte gyermekkorú, extrémen sovány, a kábítószer használatára utaló testfelépítésű fiatalok tűnnek fel. Fizikailag leromlott állapotuk azóta szintén mintává vált. A legtöbb nő számára ez a testminta alkatilag elérhetetlen. Ez teremt piacot a fogyókúrás szereknek, fitneszszalonoknak és a különféle önsanyargató technikáknak.

Korszerű testideál Éléről nem látszik

A tökéletes test kultusza azonban könnyen beteggé is tehet: a pszichiátriai betegségek között a leggyakoribb halálozási ok az anorexia nervosa nevű táplálkozási rendellenesség, amelyben kilencven százalékban a nők szenvednek. Az anorexiás betegek szándékosan nem esznek, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben minimális túlsúllyal sem rendelkeznek, sőt korábban sem voltak soha túlsúlyosak. Kövérségérzetük sokkal inkább lelki okokra vezethető vissza. Családi hátterüket gyakran egy domináns anya és egy passzív apa jellemzi, és erős bennük a tökéletességre törekvés, a megfelelési, teljesítési vágy. A betegség tünetei az erőteljes fogyás, az éhség letagadása, a túlzott testgyakorlás és az állandó túlsúlyosságérzés. A tíz–negyven év közötti korosztályra jellemző betegség sokszor már a kamaszkorban jelentkezik, és az esetek húsz százalékában akár halálhoz is vezethet. Mivel hátterében nem fizikai, hanem lelki okok állnak, kezelése elsősorban a pszichiáterek feladata. Két-háromszor gyakoribb betegség a bulimia nervosa, amely sok esetben együtt jár az anorexiával: az anorexiások mintegy fele rendszerint ez utóbbiban is szenved. A bulimiás betegnél az éhezés és a túlzott evés szakaszai váltakoznak: túleszi magát, majd emiatt bűntudatot érezve nagy mennyiségű hashajtó segítségével vagy szándékos hányással szabadul meg az ételtől. Számos betegen azonban egyáltalán nem látszik a probléma. A bulimia általában valamivel későbbi életkorban jelentkezik, mint az anorexia – a gyógyulás hosszabb ideig tart, és a statisztikák szerint a bulimiában szenvedők az átlagnál magasabb arányban követnek el öngyilkosságot.