Az igazgyöngy ára

– Protestáns, református családból származom, a szüleim lelkészek voltak, gyülekezetet vezettek Balatonfüreden. Előzőleg Veszprémben laktunk, apám mint titkár a püspök ügyeit intézte, tehát a Balaton-felvidéket gyerekkoromtól fogva ismertem.

– A rendszerváltás előtt nem volt hátrány, hogy a szüleid lelkészek?

– Megvoltak ennek a hátrányai, az iskolában máshogy kezeltek bennünket. Gyerekkorunktól fogva tudtuk, hogy nekünk többet kell teljesítenünk, mint másnak.

– A szüleid elvárták, hogy hívő legyél?

– Természetesen. Lacival, az ikertestvéremmel minden vasárnapunkat a templomban töltöttük, részt vettünk mindenféle református szertartáson, az más kérdés, hogy ebből mit éltünk át, vagy mit éreztünk. Utólag mégis úgy látom, mindenképpen a megtérés felé vezetett, hogy már tizenéves gyerekekként részt vettünk az egyházzal kapcsolatos munkákban, a templomtorony-takarítástól a temetőrendezésig.

Az ikrek. „Gyermekkorunktól tudtuk, hogy többet kell teljesítenünk, mint másnak”

– Ezeket a feladatokat önként végeztétek?

– Elsősorban az apánk iránt érzett tiszteletből. Nem mondhatnám, hogy istenfélelemből, hiszen azt nem is tudtuk, mit jelent. Ami viszont meglepett és elgondolkodtatott, hogy miért csak néhány olyan ember akad az egyházban, aki hajlandó valami kézzel foghatót is tenni azért az Istenért, akiben hisz. Mert ha valamit meg kellett csinálni, akkor mindig csak egy-ketten voltunk.

– Mesélj a családi körülményeidről, a diákéveidről!

– Anyagi értelemben jól éltünk: annak ellenére, hogy öten vagyunk testvérek, nem szűkölködtünk. Ugyanakkor sokat kellett sürögni-forogni a ház körül is, mivel Balatonfüred üdülőfalu, és külföldiek a kommunista időszak alatt is rendszeresen látogatták a templomot, a szüleim pedig rendszerint megvendégelték őket. Tehát egész évben meghatározta az életünket, hogy vendégek jöttek, vendégek mentek, mi meg felszolgáltunk, elmosogattunk, rendet raktunk utánuk. A nyarakat falun töltöttük a nagyszülőknél, lovak, tehenek között, kint a szántóföldön, egy harminchektáros földterületen. Minden nyarunk munkából állt, amit nem bánok azóta sem, mert valami belénk ivódott, aminek később jó gyümölcse lett. Viszont egyre zavaróbb volt, hogy a templomban nem kaptunk ihletet, nem éreztük, hogy bármi is megérintett.

Tinédzserkorban. „A hippikultúra eléggé az igézete alá vont”

Akkoriban többen megfogalmazták, hogy mi ketten mintha egy más világból érkeztünk volna, annyira nem tudott lekötni ez a kispolgári szint. A hippikultúra viszont eléggé igézete alá vont. Egy idő után már egy telken, de külön házban laktunk a szüleinktől, és éltük a magunk életét. Mindenben segítettünk nekik, de tizenhárom éves korunktól minden nyarunknak legalább a felét ledolgoztuk valahol: szállodában, újságárusként, mentőcsónakkal a Balatonon, később vagont rakodtunk, árkot ástunk, kőművesmunkákat végeztünk, hogy minél több pénzt keressünk, és minél függetlenebbek legyünk. A pénzből aztán elutaztunk Csehszlovákiába, az NDK-ba, Jugoszláviába, Erdélybe. Eleinte ketten Lacival, később nagyobb társaságokkal, és onnantól fogva kezdődtek a veszélyesebb kalandok. Czêstochowában egy hippitalálkozón például heroinnal kínáltak, fél óra múlva pedig már a rendőrségen álltunk levetkőztetve, az volt a szerencsénk, hogy nem fogadtuk el a heroint. De ettől függetlenül rendszeressé váltak a rendőrségi megfigyelések, előállítások; a hetvenes évek vége felé már azért elvitték az embert, mert hosszú haja volt. Mi meg ráadásul szakadt ruhákban, láncokkal, rózsafüzérrel a nyakunkban jártuk az országot koncertről koncertre.

– Volt kedvenc zenekarotok?

– Igen, a Piramis koncertjeire jártunk rendszeresen.

– Számodra akkor különösen érdekes lehetett, amikor pár évvel ezelőtt Révész Sándor eljött néhányszor a gyülekezetbe…

– Igen, és több ilyen emberrel is találkoztam később a gyülekezetben, a Korálból Balázs Fecóval vagy Schuster Lórival a P. Mobilból.

– Ott tartottunk, hogy kerested a kiutat a kispolgári életformából.

– Ez hetvennyolc körül kezdődött, és miközben az ital, az enyhébb kábítószerek, a bulik egyre nagyobb szerepet kaptak az életemben, egyre inkább éreztem, valami nagyon hiányzik. Csak nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Az első érintést aztán a Nem részegek ezek című könyv adta. Már említettem, hogy rendszeresen jártak hozzánk külföldiek, és mindig hoztak nekünk különböző könyveket. Így jutottunk ehhez a könyvhöz, és olyan hatást gyakorolt ránk, hogy szinte nem tudtuk letenni. A szerzője, egy lelkész, leírja, hogy huszonöt évi szolgálat után hogyan találkozott Jézus Krisztussal, hogyan született újjá víztől, és hogyan vált Jézus Krisztus követőjévé.

Teljesen meglepett, hogy ilyen is van, mert az a kereszténység, amit én addig láttam, és amiben kivetnivalót egyébként nem találtam, engem soha nem érintett meg, nem változtatott meg, sőt, egyre inkább lázadásba vezetett. Ahogy faltam azt a könyvet, azon gondolkoztam, lehet, hogy van másfajta kereszténység? Létezik, hogy egy lelkész huszonöt éven át beszél Istenről, és utána találkozik Jézus Krisztussal, és ez megváltoztatja az életét? Ez annyira felkeltette az érdeklődésünket, hogy Lacival elkezdtünk Istenhez imádkozni, de nem a szokványos, beidegződött módon, hanem élőszóval. És éreztük, hogy valami történik, valamit el akarunk érni, és ez annyira erőteljessé vált bennünk, hogy mindenkit elkezdtünk azzal traktálni, hogy meg kell térni. Mi magunk még nem tértünk meg, nem is ismertük ennek a módját, de tudtuk, meg kell tennünk. Persze azt mondanom sem kell, hogy ez a felismerés nem változtatott meg, továbbra is ittunk, buliztunk, sokszor részeg állapotban biztattunk másokat a megtérésre, úgyhogy nem voltunk túl hiteles reklámhordozói Jézus Krisztusnak.

– Gondolom, a legkézenfekvőbb az lett volna, hogy leültök édesapátokkal, és elmondjátok, szeretnétek megismerni azt az Istent, akiről ő prédikál, segítsen ebben.

– Le is ültettük apánkat, és elmagyaráztuk neki, hogy nem jól élünk, de szeretnénk találkozni Jézussal. Evidensnek gondoltuk, hogy apám tudja a választ. Ő nagyon jó szándékú és jószívű ember volt, és szeretett is volna segíteni nekünk, de nem tudott. Elsírta magát, és csak annyit tudott mondani, hogy nekünk már gyermekkorunkban megvolt a keresztelőnk, a konfirmálkozásunk. Az, hogy tizenhét–tizennyolc éves emberek odaállítanak egy lelkészhez, mert meg akarnak térni a deviáns, hitetlen életformájukból, teljesen szokatlan volt a református egyházban. Így aztán nem is történt semmi.

– Nagy csalódást okozott, hogy nem tudott segíteni?

– Utólag már tudjuk, hogy miért nem képes segíteni valaki, ha nem töltekezett be Szent Szellemmel: sem a saját életében nem történik változás, sem máséban. De akkor ez nem volt világos, ezért egyre jobban faltuk a Bibliát, egyre közelebb akartunk kerülni Istenhez, de ezzel párhuzamosan egyre vadabbul éltünk, mert nem tudtunk megváltozni.

Kábítószerezés, erkölcsi szélsőségek, utcai verekedések töltötték ki a napjainkat, és mivel a megyében kirívó személyiségek voltunk, bizonyos körökből üzengettek, hogy kinyírnak. Egyszer Veszprémben kigyúrt, digó fazonok el is kaptak, a hajunknál fogva megpörgettek, aztán összerugdostak. Véresen mentünk haza. Külföldön is belekerültünk veszélyes helyzetekbe, leestem robogó vonatról, a tengerparton épphogy meglógtunk a barátnőmmel egy csapat elől, akik előzőleg megöltek valakit. Sokszor csak pillanatokon múlott, hogy életveszélyes helyzeteket túléltem. És ez így ment egészen az érettségi utáni nyárig.

– Akkor mi történt?

– 1980 szeptemberében azzal az okos szöveggel jöttünk fel Budapestre, hogy angolt szeretnénk tanulni. Ki is vettünk egy albérletet Lacival, és elmentünk a Geodéziához figuránsnak. Ebből az időszakból született a kapcsolatunk Lőrincz Péterrel (aki most a pécsi Hit Gyülekezetének a pásztora – a szerk.). Ő is vidéki volt, de Budapesten élt, és mi is. Ősszel egy vonatút során összeismerkedett Németh Sándorral, és röviddel ezután megtért. Mi pedig egy hónappal később láttuk újra. És teljesen más volt az a fiú.

– Miben?

– Elkezdett beszélni Jézusról. Ahogy beszélt, egyik oldalról tiltakozott az elmém, hogy nekem magyaráz, hát mégiscsak lelkész gyereke vagyok, sok mindent tudok a hitről, másrészt viszont megérintette a szívemet, amit mondott. Tudtam, ez az, ami miatt már két éve tekergünk, nekem is erre van szükségem, és Péter ismeri azt a helyet, ahova el kell mennem.

– Vagyis a budaörsi gyülekezetbe…

– Nem, először egy keresztények által bérelt lakásba hívtak meg. Ott találkoztam először Németh Sándorral. A korábbi templomi és más kisegyházi tapasztalataim alapján volt bennem bizonyos negatív várakozás, addig ugyanis akárhova mentem, az első kérdések mindig az öltözködésemre, az életformámra irányultak, és ezzel a törvénykező megközelítéssel nem álltam békességben. De Sándor semmi ilyesmit nem kérdezett. Bemutatkozott, beszélt Jézusról, és azt mondta, ha szeretnénk megtérni, imádkozik értünk. Rögtön el tudta érni a szívünket. Ez egy keddi napon történt, és szombaton mentünk először a gyülekezetbe.

Korábbi olvasmányaim alapján úgy képzeltem, egy nagyon szép, kastélyszerű épületben jön össze a gyülekezet. Hát, ahogy sétáltunk föl a Nefelejcs utcán a 40-es busztól, egy ütött-kopott kis présházhoz érkeztünk. Itt vagyunk – szólalt meg Lévai Endre. Az volt a gyülekezeti ház. Bementünk, még le is kellett hajolni, annyira alacsony volt a kapu, viszont ismét meglepett, hogy senki nem foglalkozott a külsőnkkel, hanem úgy, ahogy voltunk, elfogadtak. Aztán elkezdődött a dicséret, mi nagyon sokat énekeltünk korábban kórusban, de ilyet még nem tapasztaltam. Számomra ismeretlen dalokat énekeltek, ennek ellenére az első pillanattól fogva teljesen átadtam magamat, élveztem, hogy mennyire szabad, mennyire más minden, mint egy református istentiszteleten. Ott nem lehetett megmozdulni sem. Ülni kellett, tilos volt mosolyogni, a csend, az áhítat, az a merev légkör viszont rendkívül taszított. Tiszteltem, szerettem apámat, és fenn ültem a karzaton, próbáltam figyelni, de láttam, hogy az emberek elalszanak, és én is elaludtam. Minden egyes alkalommal képes voltam elaludni. Hiába nem voltam fáradt, nincs rá magyarázatom, mindig elaludtam.

A 80-as évek elején a „legendás budaörsi házban”

A budaörsi istentisztelet formája és szelleme egészen mást adott az első pillanattól fogva. A bevezető is több volt, mint fél óra, de nem fáradtam, nem aludtam el, hanem egyre jobban élveztem az egészet, hogy fölemelhetem a kezemet, mozoghatok, nevethetek, hangosan énekelhetek. Amikor feltették a kérdést, hogy ki szeretne megtérni, egy pillanatig sem gondolkodtam. Imádkoztak értem, és kiderült, hogy azok a mesék, elképzelések, amelyek arról szóltak, hogy Istennel gyülekezettől függetlenül is lehet élni, találkozni, egyszerűen nem igazak. Nekem jó két évem azzal telt, hogy akartam megváltozni, tudtam, hogy ehhez valaminek történnie kell, de az égvilágon semmi nem történt, nem tudtam elszakítani a káros kötelékeimet, sőt egyre több bajba keveredtem. A budaörsi házban való megtérésemig egy kálvária volt az életem, de ott, azon az estén ennek az egésznek vége szakadt.

– Mit éltél át akkor?

– Óriási változást éreztem, az volt az első alkalom, amikor úgy szólítottam meg Istent, hogy tudtam, ez nem egy egyirányú kapcsolat, hanem mostantól fogva kölcsönös, közvetlen és folyamatos.

Mivel korábban jó párszor elkaptak, megvertek, tele voltam félelmekkel, szorongásokkal, és magamtól nem lettem volna képes ezektől megszabadulni, de akkor este egyszerűen kimentek belőlem. Elmúltak. És a kábítószer, a cigaretta, az alkohol utáni vágy úgyszintén.

– Rögtön?

– Mintha elvágták volna. Nem mondom, hogy „elkötelezett” heroinista voltam, de könnyebb kábítószerek nélkül nehezen tudtam elképzelni a közösségi programokat. Szombaton tértem meg, és a hét már egy egészen más Petrőcz Leventével kezdődött.

– Egyből beépültél a gyülekezetbe?

– Igen, Sándor az első pillanattól kezdve felkarolt minket.

– Mint tanítványokat?

– Én inkább úgy gondoltam, mint rászorulókat. A későbbiekben egyébként abból tanultam a legtöbbet: nem mindegy, hogyan szólnak az emberhez, amikor megtér, sablonosan gondolkodnak-e róla, vagy a maga nyelvén szólítják meg, tudnak-e a szelleméhez szólni. Ahogy Sándor beszélt velünk, az arra indított, hogy megváltozzunk. Persze nyilvánvalóan a Szent Szellem adott ehhez erőt.

– Szerinted Sándor miért karolt fel? Már akkor látott bennetek fantáziát?

– Erről nem gondolkodtam akkoriban, csak azt láttam, hogy nagyon sok időt és energiát fektet belénk. És ez egyértelműen összefüggött azzal a látványos változással, ami az életünkben történt: elválasztottuk magunkat a világtól, stabilizálódtunk.

– Mit értsen egy nem bibliaolvasó ember azon, hogy elszakítottad magadat a világtól?

– Azt, hogy amilyen mértékben kivettem a részemet addig a csavargásból, alkoholizálásból, kábítószerezésből, paráznaságból, legalább anynyira odaszántam magamat a tiszta életre, Isten országának szolgálatára.

– Ez nehéz volt? Nagy erőfeszítést igényelt?

– Abból a szempontból igen, hogy nagyon sok barátom, ismerősöm volt, és a velük való szakítás sokszor érzékenyen érintett. Mégis megtettem, mert megértettem, hogy milyen kockázattal jár, ha az ember lagymatagon, „itt is vagyok, ott is vagyok” alapon próbál keresztényként élni. Hamar rájöttem, hogy ez nem megy, és mivel számomra az üdvösségem vált a legfontosabb kérdéssé, élet-halál kérdéssé, mindent ennek rendeltem alá. És most, huszonkét év távlatából elmondhatom, ez bejött.

– Hogyan élte az életét a gyülekezet a nyolcvanas évek elején?

– Nagyon aktív gyülekezeti élet zajlott abban az időben. A szombati istentiszteletek mellett szinte mindennap volt valamilyen program, ima-összejövetel, imaéjszaka, bibliaiskola, ebbe az aktív közösségi életbe azonnal bekapcsolódtunk, és élveztük is. Így hamar életformánkká vált a kereszténység. Emellett megtérésünktől fogva elkezdtük hirdetni az evangéliumot, szép számmal tértek is meg, és jöttek a gyülekezetbe. Mint említettem, megtérésem előtt is eléggé kalandos volt az életem, és most, hogy az újabb kalandokat már Isten szolgálatával összefüggésben éltem át, ez nagyon tetszett. Az, hogy a kereszténység érdekes, sokszor kockázatos életforma, csak még jobban fokozta a lelkesedésemet.

„Mindent társadalmi munkában végeztünk…”

Egyszer például elhívtunk a gyülekezetbe egy Angéla nevű, orosz származású hölgyet, akit még a Képzőművészeti Főiskoláról ismertünk…

– Nem is mondtad, hogy képzőművészettel is foglalkoztatok…

– Nem, mert csak modellként dolgoztunk ott, még a megtérésünk előtt. Szóval elhívtuk Angélát. Az istentisztelet végén pedig meglepve láttuk, hogy rendőrök és KGB-sek vették körül az épületet, és mindenkit igazoltattak.

– Honnan tudták, hogy elhozzátok Angélát?

– Angéla elmondta a mamájának, ő a katonatiszt férjének, az meg ránk küldte a hatóságot.

– Nem kaptatok fejmosást amiatt, hogy alig jártok pár hónapja a gyülekezetbe, és máris rászabadítjátok a rendőrséget?

– Nem, még csak neheztelést sem éreztem senki részéről. Szerintem a többiek is úgy fogták fel, mint egy kalandot. A későbbiekben aztán volt is lehetőségünk megszokni a fokozott hatósági figyelmet: Kaposváron például katonatisztek gyerekei tértek meg, és az egyik apuka annyira bedühödött emiatt, hogy előkapta a gépfegyverét, és részegen elindult megkeresni az összejövetelt, hogy kinyírja a szektásokat. Az volt a szerencsénk, hogy nem tudta a címet, és amikor beállított egy másik tiszthez megkérdezni, az lefegyverezte.

– Visszatérve a hívő pályafutásod elejéhez, miből éltél?

– Miután megtértem, eljöttem a Geodéziától, és háztakarítással kezdtem foglalkozni. Együtt takarítottunk Sándorral, és ez nagyon meghatározó időszak volt. Sokat beszélgettünk munka után, egy tea mellett, és azon túl, hogy összebarátkoztunk, egyre jobban megértettük a kereszténység lényegét, és naponta láttuk a példát, amit Sándor képviselt.

– Nem okozott benned zavart, hogy az az ember, aki számodra, számotokra Isten szolgája, háztakarításból kénytelen élni?

– Rá kellett döbbennünk, hogy ez egy ilyen ország. A Nyugatról kapott könyvek alapján, de akár a Biblia alapján is, másképpen képzeltem el a kereszténységet, ahogy említettem, magát a gyülekezeti házat is egy kastélynak gondoltam, mielőtt láttam volna. De a nyolcvanas évek elején nem járt kitüntetés azért, hogy valaki keresztény. A valóság támadásokról, megfigyelésekről, háztakarításról szólt.

– Mit gondoltál, ez így is marad Magyarországon? Vagy nem érdekelt?

– Nem érdekelt. De azt el kell mondanom, a megtérésem után röviddel rendszeresen értek olyan kísértések, hogy miért csinálom ezt, miért nem foglalkozom valami mással, valami jövedelmezőbb, társadalmilag elfogadott dologgal. A legerősebb ilyen impulzus az volt, amikor azzal kerestek meg a külföldi rokonaink, hogy mivel nincsenek gyerekeik, arra gondoltak, költözzünk ki Lacival Nyugat-Németországba, és fokozatosan vegyük át a gyáruk irányítását.

– Milyen gyár volt?

– Nem tudom, annyira nem érdekelt, hogy meg sem kérdeztem.

– Lehet, hogy ha érdekel, már gyártulajdonos lennél?

– Lehet. De amikor ez felvetődött, csak nevettünk, hogy ugyan már, az Úr Jézus Krisztust kell követni, mi ebben az országban élünk, itt járunk istentiszteletre.

– A te nevedhez fűződik a Balaton-felvidéki Hit Gyülekezeteinek alapítása. Hogyan, mikor kezdődött ez a szolgálat?

– Megtérésem előtt sokat gondoltam arra, hogy valahol vidéken kommunát kellene alakítani.

Ezt csak azért mondom, mert ebből is látszik, mindig volt bennem vonzódás a vidék és a közösségi élet felé. Aztán néhány évvel a megtérésem után – 1984-ben – Sándor szólt, hogy menjünk le Balatonfüredre, beszéljünk az emberekkel, hirdessük az evangéliumot. Le is mentünk, és így kezdődött az a szolgálat, amiből évekkel később létrejött a balatonfüredi Hit Gyülekezete.

Vonattal utaztunk le Füredre – az első egy-két évben egyetlen autó volt gyülekezeti tag tulajdonában, Kötő Mária barna Trabantja –, kimentünk a mólóra, és ott rögtön adódott is lehetőség a bizonyságtevésre, mert a járókelők közül sokan megismertek. Persze olyan is akadt, aki körbejárt, meresztette a szemét: „Te vagy az? Nem hiszem el.” Mert mint mondtam, korábban eléggé kirívó figurák voltunk, és ahhoz képest látványos változás történt a külsőnkben, a ruházkodásunkban is. De ez azért is hasznos volt, mert a régi ismerősökben rögtön felébredt a kíváncsiság.

Szóval egy-két éven át utcai beszélgetésekből állt a vidéki szolgálat, és amikor már volt hat-hét megtért füredi keresztény, elhatároztuk, hogy rendezünk egy összejövetelt, és meghívjuk Sándort.

Az érdeklődők között volt egy néni is – Galambosné –, aki azt mondta, tartsuk az ő lakásában az összejövetelt. Megszerveztük, mindenkit értesítettünk. Eljött a nap, de legnagyobb megdöbbenésünkre a néni alig akart beengedi az ajtón, annak ellenére, hogy előzőleg a szervezésben is részt vett. Végül nagy nehezen elmondta, mi történt: a megbeszélt időpont előtt pár nappal beállított hozzá két ismeretlen, és megfenyegették. Azt állították, hogy mi egy külföldi szervezet tagjai vagyunk, és minden egyes megtérőért pénzt kapunk, ráadásul dollárban. Arra is céloztak, hogy hamarosan ártalmatlanítani fogják a szektásokat, ezért a néni jobban teszi, ha megszakít velünk minden kapcsolatot.

– Kiderült, ki volt az a két ismeretlen?

– Utólag kiderült: a vallási elhárítástól jöttek. Akkoriban Lengyelországban meggyilkoltak egy papot, és erről a magyar sajtó is beszámolt. A két férfi ezt a történetet is belefonta a beszédébe, és szegény nénit úgy megijesztették, hogy az irántunk érzett bizalma teljesen szétporladt. Annyira, hogy nem sok idő múlva el is költözött a városból, pedig tősgyökeres füredi volt.

Így egy-két évig elhúzódott a füredi gyülekezet alapítása, bár azt hozzá kell tennem, nem gondoltam, hogy bármikor is részt fogok venni ilyen munkában. Mi csak hirdettük az embereknek az evangéliumot.

– Hogyan kezdtél el prédikálni?

– Egy idő után egy albérletben jöttünk össze, és abból állt az istentisztelet, hogy leültünk, és budaörsi kazettákat hallgattunk, Sándor prédikációit. Egy ilyen alkalommal azonban felállt az egyik hölgy, és azt mondta nekem: kazettákat otthon is tudunk hallgatni, most inkább te beszélj. Nem volt mit tenni, bátorságot vettem, felolvastam egy részt a Bibliából, és elkezdtem beszélni. Budaörsön komoly bibliai képzést kaptunk, ezzel nem is volt gond, inkább az zavart, hogy nem éreztem biztosan, hogy nekem kell beszélni, úgy értem, hogy ez volna a szolgálatom.

– Galambos néni kapcsán már beszéltünk a hatalom első reakcióiról. A későbbiekben is folytatódott a kezdeti „közegellenállás”?

– Hogyne, sőt fokozódott! Szinte regényt lehetne írni azokból a történetekből, amelyeket a gyülekezet létrehozása során átéltünk. A rendőrök rendszeresen megfenyegették a hívőket. Volt, aki egy rövid ideig látogatta a közösséget, azután hirtelen elmaradt. Azt mondta: „Levente, ne haragudj, de nem jövök többet. Tegnap megállt mellettem egy AH rendszámú Zsiguli, beszállítottak, elvittek Veszprémbe, de mást nem akarok erről mondani.”

És a legkülönösebb az, hogy hat éven belül három olyan lakásban, illetve épületben keletkezett tűzvész, amiben összejöveteleket tartottuk. És nem véletlen balesetek voltak, szándékos gyújtogatás történt. Az első egy kábítószerezéstől megszabadult fiú szüleinek a lakása volt, a következő csapást az aszófői ház leégése jelentette: ez egy lerobbant épület volt, a tulajdonosa, Vörös László rendelkezésünkre bocsátotta istentisztelet céljára. Nagyon sokat dolgoztunk rajtra, áthelyeztünk egy-két falat, kifestettük, és amit lehetett, felújítottuk. Végre kész lett, és meg is tartottuk az első összejövetelt, ami egyben a házavató is volt. Aznap éjjel Füreden aludtam, és reggel kaptam a hírt, hogy a ház porig égett: az éjszaka folyamán valaki felgyújtotta. A tűzoltók csak háromnegyed óra elteltével érkeztek a helyszínre, de akkor „kiderült”, hogy nincs elegendő vizük, úgyhogy a késlekedések hatására a ház a falak kivételével porig égett. Mindezek után a Községi Tanács még pénzbírságra is ítélte a tulajdonost.

– Hogyan tudtad feldolgozni a történteket?

– Nagyon megviselt a dolog. Egy bizonyos réteg el is ment a gyülekezetből emiatt, és én is úgy éreztem, itt a vége, ezt nem nekem találták ki, a gyülekezetépítés nem az én feladatom. De aztán felkelt a nap, és rájöttem, hogy nincs menekülés. Összejöttünk, elkezdtünk imádkozni, szellemi harcot folytattunk, és mentünk tovább.

– Ház nélkül hol tudtatok istentiszteletet tartani?

– Egy egész nyáron át a Tamás-hegyen jöttünk össze. Ez egy ismert turistahely, körülbelül olyan, mint Budapesten a János-hegy. Vasárnaponként úgy mentünk fel istentiszteletet tartani, hogy a rendőrök teljesen nyíltan jöttek utánunk a hegy lábáig. Ott megálltak, megvárták, amíg visszajöttünk, azután ők is elmentek. Szabad ég alatt tartottuk az összejöveteleket, és hála Istennek, soha nem esett az eső.

– Hogy oldódott meg ez a probléma?

– A füredi gyülekezet életében akkor történt áttörés, amikor Soós István barátunk, a Kapufa étterem tulajdonosa kölcsönadta az egyik pincéjét, hogy ott tartsuk az istentiszteleteket. Istvánra majd még visszatérnék, mert nem mindennapos a története. Tehát ebben az időben robbanásszerű létszámnövekedés indult el, ami néhány éven belül oda vezetett, hogy a füredi magból újabb gyülekezetek jöttek létre Veszprémben, Keszthelyen, Várpalotán. Persze eközben a hatóságok sem tétlenkedtek: Istvánt megkeresték a klerikális elhárítástól, próbálták megijeszteni, aztán szép szóval rávenni, hogy ne adja bérbe a pincéjét, mert mi egy társadalomellenes és illegális csoport vagyunk. De István nem ijedős típus, még ő mondta a tiszteknek, hogy nem kell félni a hitesektől, rendes emberek azok. Lényeg az, hogy az elhárítás nem tudott kitiltani a pincéjéből.

– Említetted, hogy Istvánnnak van egy nem mindennapos sztorija…

– Igen. Röviddel az után, hogy kölcsönadta a pincét, felesége a lányával eljött az istentiszteletre, mert érdekelte őket, hogy miféle tevékenység az, ami miatt mi állandóan rendőri zaklatás alatt állunk.

– Tehát ellátogattak a saját pincéjükbe.

– Eljöttek a saját pincéjükbe, és megérintette őket Isten Igéje, és mindaz, amit ott láttak. És az összejövetel végén megkértek, hogy imádkozzunk a lányukért, mert évek óta valami súlyos, daganatos csontbetegségben szenved, és egy komoly műtét előtt áll. Ráadásul nemcsak ő, hanem az édesanya is, mert az orvosok azt tervezték, hogy az anyukából kioperált csontot ültetik a lánya szervezetébe.

– Ő lett volna a donor?

– Így van.

– Milyen kockázattal jártak akkoriban az ilyen műtétek?

– Akkoriban ez komoly betegség volt, gyakorlatilag egy életmentő beavatkozás előtt álltak. Tehát imádkoztunk a gyógyulásért, sőt, több napon át böjtöltünk is érte, és hála Istennek, a műtétet a mai napig nem kellett elvégezni, mert meggyógyult a lány.

– Ez hogy derült ki? És mennyi idő múlva?

– A műtét előtt még részt kellett venniük egy utolsó kontrollvizsgálaton, és akkor látták megdöbbenve az orvosok, hogy a kislány meggyógyult. Ez néhány héttel az ima után történt, és onnantól kezdve az egész család hívővé vált. A lányuk pedig azóta is egészséges.

– Pontosan mikor történt mindez?

– 1986-ban.

– Jelenleg hány hívő jár azokba a gyülekezetekbe, melyek alapítása a te nevedhez fűződik?

– Körülbelül kétezer.

– Hogyan alakult a magánéleted, mikor nősültél?

– 1986-ban vettem feleségül Júliát, háromévi jegyességet követően, azóta két gyermekünk született: Ármin tizenöt, Pálma tizenkét éves. Az esküvőt egyébként a Táncsics nevű dunai hajón rendeztük, ami azért is érdekes, mert ez volt a gyülekezet első kilépése a nyilvánosság elé. Gondolom, a hatóságok sem számoltak egy ilyen újszerű ötlettel, nem tudtak rákészülni, úgyhogy minden nagyon jól sikerült. Ott volt Sándor, Judit, Derek Prince és a felesége, Ruth, Jim Croft és a teljes Hit Gyülekezete.

1986, esküvő a Dunán. „A hatóságok nem tudtak rákészülni, úgyhogy nagyon jól sikerült”

– Te még abban az időben is takarítani jártál? Egyáltalán, mióta vagy hivatalosan lelkész?

– 1989-ig, amíg a gyülekezetet nem ismerték el törvényes egyházként, én takarító voltam.

– De csak falból, hogy legyen valamilyen munkahely az igazolványodban, nem?

– Nemcsak falból, ténylegesen is dolgoztam: utcaseprés, hótakarítás, kukázás, ez ment 80-tól 89-ig.

– Miért?

– Ebből éltünk. A gyülekezetet kezdettől fogva az jellemezte, hogy mindent, amit csak lehetett, társadalmi munkában végeztünk. Számomra természetes volt, hogy amit csinálok, azt a gyülekezetért csinálom, és nem azért, hogy kapjak érte valamit.

– Be is tudtál volna rendezkedni arra, hogy mondjuk harminc éven át megélsz valamilyen állásból, és közben társadalmi munkában lelkészkedsz?

– Eszembe sem jutott, hogy ez másképp is lehet. Naiv lelkesedéssel csináltam akkor is a munkát, most már persze főállásban vagyok, de a mai napig is naiv lelkesedésből teszem a dolgomat.

– Pontosan mi a szolgálati területed?

– Én ezt a mai napig nem elemzem magamban. Egy alkalomra emlékszem, 83–84 körül egy hosszabb böjtben kíváncsi voltam arra, hogy merrefelé vezet az Úr a jövőben. A Duna-parton ültem, imádkoztam, és ha álmomból fölkeltenek, akkor is emlékszem egy konkrét mondatra, ami megelevenedett bennem. Azt sem állítom, hogy ezt az Úr mondta, de az biztos, hogy bennem volt: segítsem, támogassam azokat, akik Istennek szolgálnak, akik elöl viszik a zászlót. Én ezt érzem a legfőbb szolgálatomnak, és ezt a mai napig is lelkesedéssel, örömmel tudom csinálni. És ez teljes mértékben boldoggá tesz.

Grósz István, a balatonfüredi gyülekezet pásztora, Németh Sándor és Petrőcz Levente

– Egy-két hónap híján huszonkét éve vagy a gyülekezet tagja, és szinte ugyanennyi ideje álltál be a szolgálatba. Ha egy dolgot kellene említeni, mi okozta ez idő alatt számodra a legnagyobb nehézséget?

– A hatóságok 1989-ig elutasították a gyülekezet legalitás iránti kérelmeit. És sokszor az én szüleimre hivatkoztak, mint akik alátámasztják a családellenesség vádját. Ez nagyon bántott engem is, Lacit is, mert miközben igyekeztünk mindent megtenni a gyülekezet építéséért, közben egy olyan támadási felületet jelentettünk a hatóságok számára, ami ellen nem tudtunk védekezni.

– Mit értesz támadási felületen?

– Édesanyánk többször tett feljelentést, mert szerinte a gyülekezet miatt hagytuk el a szülői házat. És ezek a vádak kilenc éven át kísérték az életünket, és adtak alapot a bejegyzési kérelem elutasításához.

– Nem nehezteltek rátok emiatt a gyülekezetben?

– Abszolút nem, de ettől függetlenül nem volt egy jó érzés.

– Mit feleltél a szülői vádakra?

– Egyrészt már nagykorú voltam, amikor csatlakoztam a gyülekezethez, a szüleim iránt érzett tiszteletem és szeretetem pedig nagyobb lett a megtérésem után, mint előtte volt. És mint már említettem, nem a gyülekezet miatt költöztem el otthonról, hanem azért, mert nem láttam semmi perspektívát abban a vallásos vidéki életben. De a leglényegesebb, hogy 1989 után olyan hirtelen megszűntek a családi feszültségek, mintha elvágták volna. És ebben, amellett, hogy éveken át imádkoztunk érte, jelentős szerepet játszott a rendszerváltás is, mert meggyőződésem, hogy a szüleimet az akkori hatalom is manipulálta. Miután ez megszűnt, érdekes módon helyreállt közöttünk a béke.

– Az előbb szóba került a pénz: a gyülekezetet ért vádak egyike, ami főleg a rendszerváltás előtt volt forgalomban, hogy ez egy amerikai pénzből fenntartott szervezet, illetve szekta. A rendszerváltás óta viszont épp az a baj a gyülekezettel, hogy „elszedi az emberek pénzét”. Ténylegesen hogyan vált a gyülekezet önfenntartó egyházzá? Hogyan alakult ki az adakozás, a tizedfizetés?

– Sándor ebben a kérdésben is következetesen hirdette Isten igazságát, tehát kezdettől fogva mindenki tudta, hogy mi a tized, az adakozás, és aki úgy érezte, rá is vonatkoznak ezek a bibliai kijelentések, erejéhez mérten adakozott, fizetett tizedet. De azt is tudta mindenki – és ez szintén meghatározta a 89-ig tartó időszakot –, hogy mivel illegális volt a gyülekezet, és a legnagyobb támadási felületet az anyagi kérdések jelentették, ezeket a dolgokat diszkréten kell kezelni. Tehát ha valakit behívtak a rendőrségre, akkor alapvető volt, hogy amint erről beszél, az szinte az árulás kategóriájába tartozik, mert ezért abban az időben előráncigálták volna a gyülekezet vezetőit. Ugyanakkor, mivel az egyház anyagi támogatása is Isten akarata, igazsága, ebből a szempontból nem számított, hogy nem voltunk legálisak, ettől még Isten igazságát be akartuk tölteni. És meg is tapasztaltuk, hogy a gyülekezet így vált függetlenné, szabaddá.

Segélyszállítmányt indítottunk Ruandába a háború idején

Abban az időben sok gyülekezetet úgy tereltek szinte észrevétlenül „gettóba”, hogy adtak nekik támogatásokat, engedélyeket. Akik ezt elfogadták, egyben el is kötelezték magukat az akkori rendszernek. Mi függetlenek tudtunk maradni mind szellemi, mind anyagi értelemben, és soha nem függtünk külföldi szolgálatoktól sem.

– Arra volt kísérlet, hogy a gyülekezetet külföldről támogassák bizonyos feltételekkel?

– Biztos voltak ilyen kísérletek, és valószínű, hogy előnyünk is származhatott volna ebből, de talán még több hátrányunk. Ezért hálás vagyok, ahogyan Sándor vezette a gyülekezetet, hogy kezdettől fogva a szellemi, anyagi önállóságot, a szabadságot választotta. És ez a látás nemzetközi szinten is óriási sikertörténetté nőtte ki magát.