Téma
Isten programja a világválságban
Olyan dolgokról szeretnék most beszélni, amelyeket véleményem szerint a ma élő keresztényeknek feltétlenül tudniuk kell. Az első, ami nagyon fontos mindezzel kapcsolatban, az az, hogy az Írások szerint eszkatologikus korban élünk. A történelem és az üdvtörténelem egyaránt egy végcél felé, csúcs felé halad; és ezt a végcélt, valamint ennek időpontját a Mindenható Isten határozza meg, nem pedig valamiféle fejlődési törvényszerűség, amint azt a világi szemlélet sugallja.
A világtörténelem e végcélját és végső időpontját akkor éri el, amikor megjelenik az a Személy, aki maga jelenti a történelem végét, az eszkhatonját, az utolsó korszakát – ami után nem lesz más, csak Ő. Ezért mondja a Biblia, hogy „Ő az Első és az Utolsó”, tehát Ő a vég, az eszkhaton. Ebből a szóból ered az a jelző, amellyel jellemeztük mai korunkat: „eszkatologikus” időben élünk. Ez a kifejezés arra hívja fel a figyelmünket, hogy az „Utolsó” bármikor megjelenhet, és ezzel megérkezik a földre a világtörténelem végcélja és utolsó időpontja is. Ekkor elérkezik a történelem beteljesedése: megtalálja eddigi hatezer éves küszködésének, hányattatásának értelmét.
Ez a találkozás a Biblia tanúsága szerint ítéletet is eredményez majd. Kezdetét veszi a nagy szétválasztás, amikor is az Egyházon, az úgynevezett „krisztusi fajon” belül, majd pedig az evilágban, azaz a „jelenvaló gonosz világban” egyaránt megtörténik a jó és rossz, illetve az emberek szétválasztása és megítélése a bűn és az igazságosság elve alapján. A Szentírás a világtörténelem pozitív vonulatát nem evolucionista szemlélet alapján ragadja meg, hanem Isten természetfeletti beavatkozása eredményének látja. A bibliai nézőpont szerint a történelem pozitív vezérfonalát mindig azok a közösségek és személyek alkották, akik be tudtak illeszkedni Istennek a világgal kapcsolatos tervébe, amely a Názáreti Jézus Krisztusban jelent meg.
Az evangélium egyik nagy bejelentése, hogy ez az eszkhaton, ez az „Utolsó” már megjelent a világban. Ezért is jelentette be Jézus, hogy elérkezett Isten országa. De jól tudjuk, hogy megfeszítése, illetve feltámadása után az „Utolsó” ideiglenesen kilépett az evilágból, a földi térből és időből, és a valóság egy másik dimenziójában foglalt helyet: az Atyánál – azért, hogy a kegyelem e mostani korszakában az emberek bizalommal járuljanak hozzá, és az Ő engesztelő áldozata és vére által meg tudjanak szabadulni a „jelenvaló gonosz világtól”, valamint a rajta lévő isteni haragtól és ítélettől.
Jézus mennybemenetele óta zajlik ez az időszak, de időtartamát Isten előre meghatározta. Fontos látnunk, hogy e korszak végének konkrét megvalósulását nem a benne zajló folyamatok belső logikája fogja elhozni, hanem felülről történő beavatkozás: a Messiás visszajövetele, második eljövetele. Mivel számos előjel ismerhető fel a világban, sőt az egyházban, a kereszténységben is, amelyek a Messiás visszajövetelére utalnak, ezért egyre nagyobb hangsúly helyeződik a parúziára, a várakozásra, a Krisztus visszajövetelével és a Vele való egyesüléssel kapcsolatos felkészülésre, s az ezzel összefüggő feladatok és szolgálatok elvégzésére. A továbbiakban először is azokról az előjelekről szeretnék röviden szólni, amelyek egyértelműen mutatják, hogy Krisztus visszajövetele rendkívül közel van. Nagyon fontos, hogy szolgálatunk, tanulmányaink, munkánk során ezt soha ne veszítsük szem elől, mert akkor a perspektívánkat veszítenénk el. Jézus Krisztus visszajövetele küszöbön álló esemény, ezért úgy kell élnünk, úgy kell dolgoznunk, úgy kell szolgálnunk, hogy minden nap kész legyünk a Názáreti Jézus Krisztussal való találkozásra, mert a keresztény hit valójában ebben valósul meg, ebben éri el a teljességét. Ha Jézus visszajövetele nem történne meg, akkor az egész hit elveszítené az értelmét, és haszontalanná, hiábavalóvá válna: az ember elkárhozna.
Ez ma az egyik legnagyobb izgalom az Egyházban, az igazi Egyházban, ahol a hívők Jézus Krisztusra figyelnek, és elfogadják Istennek azt a kijelentését, amely szerint az egész világmindenség, és ezen belül a Föld és a világtörténelem is egy személynek, a Názáreti Jézus Krisztusnak van alárendelve. Amikor Ő megjelenik ebben a világban, akkor átfogó, világméretű rendszerváltás zajlik le, és egy olyan új világ és új korszak születik meg, amely Isten kegyelme kiáradásának eredményeképpen az élet és az áldás minden tekintetben sokkal magasabb szintjét fogja elhozni a földre, mint amit eddig az emberek megtapasztaltak Ádámtól fogva egészen a mi generációnkig.
Nagyon fontos, hogy a körülöttünk zajló eseményeket eszkatológiai szempontból is mindig értelmezzük. A világ mindig ad a különböző eseményekre valamiféle magyarázatot, de számunkra elengedhetetlen, hogy az eszkatológiai perspektíva is érvényesüljön a világban lévő események, valóságok értékelésében.
Izrael és a világ konfliktusa
Az egyik legmarkánsabb eszkatológiai jel például napjainkban, hogy a szemünk láttára bontakozik ki a konfliktus Izrael és a világ között. Ez azért nagyon lényeges fejlemény, mert ez a történet valójában Istennek az egész emberiség megmentését célzó tervéről szól, amelynek főszereplője Jézus Krisztus fellépése előtt Izrael volt. A próféták előre jelezték, hogy Jézus Krisztus feltámadása után egy időre szünetelni fog a kegyelem kiáradása Jézus Krisztus természetes családjára, a történelem végén azonban Isten újra össze fogja gyűjteni a különböző kultúrákban, különböző nemzetek között szétszóródott zsidókat. Ez az összegyűjtés, mint tudjuk, már a 19. század végétől elkezdődött, és az egész 20. század egyik meghatározó tényezője volt. A második világháború már egyértelműen ennek a kérdésnek a negatív megválaszolása jegyében zajlott.
A háború utáni korszakban az Izraellel kapcsolatos problémák szintén nagy megosztottságot hoztak létre a Kelet és a Nyugat konfliktusában: a szembenállásnak ez volt az egyik fontos eleme. Most viszont, a szovjet rendszer összeomlása után látható, hogy ez a konfliktus nem szűnt meg, sőt hovatovább globálissá válik. Az is látható, hogy Istennek a történelemre vonatkozó tervével szemben az egész világ az értetlenségét fejezi ki, és nem nyújt olyan segítséget Izraelnek, amely arra utalna, hogy a világban élő emberek megértették: van a történelemnek Ura, van természetfölötti, transzcendens értelme, végcélja, telosza. A mai politika, az európai is – a muszlimról nem is beszélve – egyértelműen mutatja, hogy az emberek jelentős része nem fogadja el a Biblia kinyilatkoztatását a történelemről.
A történelemről szóló kinyilatkoztatást két nagy részre oszthatjuk: az egyik az üdvtörténelem, amely azokat az eseményeket jelöli, amelyek már megvalósultak a történeti térben és időben. A másikat a próféciák alkotják, amelyek a jövőre mutatnak, prognosztizálják a jövő eseményeit. A történelem kinyilatkoztatásának ezt a részét üdvtervnek nevezzük.
Isten ezzel ütközteti az egész világot, az egész emberi civilizációt, és látjuk az előjeleit annak, hogy kezd kibontakozni egy olyan konfliktus Izrael és az egész világ között, amelyben a nemzetek negatív viszonya fejeződik ki Istennek a világgal kapcsolatos tervéhez. De aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy ez az egyik legfontosabb előjele a világ globális krízisének, amely közvetlenül megelőzi a Messiás eljövetelét a földre. Erről mindennap olvashatunk: újabb és újabb adalékokat fűznek ehhez a történethez a napi események, a hírügynökségek különböző jelentései. A világ nemzeteinek többsége nem támogatja Izrael államát, és amint látható, egyre komplikáltabb helyzetbe kerül az egyensúlyt kereső amerikai kormányzat is.
Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nemcsak politika, hanem a kinyilatkoztatás történetének és a világtörténelemnek a találkozási pontja. Az elmúlt hatezer évben rendszeresen előfordultak ilyen találkozási pontok, majd az utak elágaztak, és ez a két valóság sokszor nagyon messzire eltávolodott egymástól. Például Jézus Krisztus születésekor is találkozott a világtörténelem és az üdvtörténelem, majd Jézus Krisztus feltámadásával megint csak elágazott az út: más irányba ment tovább a világtörténelem, és más irányba az üdvtörténelem.
Most újra olyan időben élünk, amikor egy ilyen találkozási pont, keresztút felé halad minden ember, akár akarja, akár nem. Ez is bizonyítja, hogy a történelemnek van Ura, a történelmet nem egy belső evolúciós erő mozgatja (ahogy ezt ma gyakran tanítják), hanem a Názáreti Jézus Krisztusban megjelent kegyelemhez és igazsághoz való viszonyulások. Ez nyilvánvalóan egy nagyon bonyolult viszonyrendszert hoz létre a történelemben, a világban, és e rendszer mentén mozog a világ. Azért sem lehet mindezt evolucionista szemlélettel értelmezni, mert látjuk, hogy nemcsak fejlődés és növekedés található ezen a pályán, hanem ennek az ellentéte is gyakran felbukkan.
A Római Birodalom újjászületése
A második nagyon fontos jel, amely már önmagában is bizonyítja, hogy nagy jelentőségű korban élünk, s amelynek szintén történelmi tanúi és egyben kortársai vagyunk: a Római Birodalom újjászületése. Ezt ma már nemcsak a keresztények, hanem világi szakemberek is sokan így értelmezik. Azt gondolom, hogy ennek is meg kell történnie, és ez is egy rendkívül fontos, közvetlen előjele az utolsó időszak, az eszkhaton megjelenésének, epifániájának.
Látjuk, hogy a nemzetek fölötti központi hatalom a szemünk előtt épül ki, és a népek „önként, dalolva” csatlakoznak ehhez a központhoz, vetik alá magukat neki, mondván, hogy ezen kívül nincs élet. Ez a Biblia, a próféták előrejelzése szerint a demokrácia halálához vezethet előbb vagy utóbb. Már napjainkban is olyan gazdasági és pénzügyi kontroll létrejötte figyelhető meg, amire talán a világtörténelemben soha nem volt példa. Különböző törvények, jogszabályok útján épül ki az egyre erőteljesebb pénzügyi kontroll. A Biblia azt prognosztizálja, hogy ez a folyamat a készpénz nélküli társadalomba, illetve birodalomba fog torkollni, amikor az emberek teljes mértékben elveszítik a készpénz birtoklási jogát, illetve nem is lesz készpénz.
Ez azért nagyon fontos, mert a szabadság kérdésével áll összefüggésben. A régi, klasszikus szabadságfelfogás alapján a szabadság és a tulajdon – tehát a pénz, a készpénz fölötti rendelkezés – elválaszthatatlan egymástól, mert ha csak szabadsága van az embernek, de nincs vagyona, nincs pénze, tehát nem polgár – nem az újabb keletű magyar értelemben, hanem klasszikus értelemben –, akkor a szabadsága nem tényleges, hanem csak deklarált, formális. De ha van pénze, akkor tud élni a szabadságával: tud utazni, vásárolni, tudja a helyét változtatni, bármelyik országban le tud telepedni, onnan el tud jönni, stb. Ahhoz, hogy az ember mozogni tudjon, helyet tudjon változtatni, pénzre van szüksége.
De amikor a gazdasági és pénzügyi kontroll így megerősödik, mint most a szemünk láttára, ez egyre lehetetlenebbé válik széles tömegek számára – még az elmúlt évtizedekhez képest is –, és sorra jelennek meg a kizsákmányolást egyre kifinomultabb eszközökkel megvalósító államhatalmi rendszerek, amelyeket a Jelenések könyve ragadozókként fest le. A ragadozó jelleg és a kizsákmányolás az, amit az utolsó időkre vonatkozóan a Biblia előre jelez, nevezetesen, hogy az államot, vagyis az emberek által létrehozott erőszakszervezetet, amely az uralkodó osztály érdekeit képviseli, egyre inkább a ragadozó hajlam – amit ma kizsákmányolásnak nevezünk – jellemzi.
Ezek a jelek egyértelműen mutatkoznak. Itt van például a globalizmus sajátossága, a tőke és a munkaerő szabad mozgása, de ennek megvannak a maga kulturális, vallási, politikai következményei is. Látjuk, hogy ez is a gazdagok és szegények közötti különbség növekedését eredményezi. Nincs is kilátás arra, hogy ezt meg lehessen változtatni, ugyanis az érdekszervezetek gyakorlatilag halottak, és úgy tűnik, hogy a nagy tömegek lassan bekerülnek abba a szolgaságba, amiről a Jelenések könyve beszél. A Babilónról szóló leírás úgy ábrázolja az abban élő embereket, mint akik egy ilyen rabszolgarendszer alávetettjei. Az utolsó időkben az emberek elvesztik tényleges szabadságukat, és szükségszerűségekből, kényszerűségekből fakadóan nem tudják gyakorolni a jogaikat, gyakorlatilag szolgai helyzetbe kerülnek, míg egy szűkebb elit privilegizált állapotba emelkedik. Most csak nagyon vázlatosan írtam le, hogy ez a birodalomépítés milyen nagy változást fog eredményezni. Az országok, nemzetek nagyon jelentős mértékben önként föladják a függetlenségüket, szuverenitásukat, nemzeti identitásukat, sok területen elindul a szinkretizmus, a keveredés.
Mindezekből látjuk, hogy a Római Birodalom újjászületése lázas ütemben zajlik, és ennek a birodalomnak el kell játszania azt a szerepet, amelyre vonatkozóan számos kijelentést találunk a Bibliában. Ez tehát a második jel, amelyre felhívom a figyelmet. Ezeket a folyamatokat nem lehet egyéni szinten megakadályozni. Csak a hit tud mozgásteret létrehozni egyének, illetve közösségek számára. Érdemes a Zsidókhoz írt levél hitre vonatkozó fejezeteit tanulmányozni ezzel kapcsolatban.
A természet változásai
A harmadik fontos előjel, amelyre fel szeretném hívni a figyelmet: az egyre szembetűnőbb, nagy, környezeti, természeti katasztrófa. A Föld egyértelműen nem ugyanaz, mint volt. A globális felmelegedés egyre inkább tapasztalható, aminek következtében sokfelé vízhiány lép fel, és mindenhol azt látni, hogy ezek a területek szinte katasztrófa sújtotta térséggé kezdenek válni. Ráadásul az elmúlt években újabb és újabb betegségek és járványok, teljesen új betegségtípusok léptek a színre. Várható ezeknek a további elterjedése – és bár a mostani években a földrengések meg az ezekhez hasonló természeti katasztrófák mintha alábbhagytak volna, a Biblia előrejelzése szerint ezek is újra sűrűsödni fognak az elkövetkező években.
Az emberellenes világ kialakulása
A negyedik fontos terület, amelyet figyelemmel kell kísérnünk mint az idő jelzésére vonatkozó eseményeket, hogy világméretű, általános erkölcsi és szellemi válság tapasztalható az egész földön – nemcsak Magyarországon, hanem minden országban. Drámai értékvesztés tanúi vagyunk: egyre diabolikusabb és démonizáltabb világban találjuk magunkat, amelyben látható, hogy az úgynevezett szatanikus kultúra egyre nagyobb befolyásra tesz szert. Ennek a kultúrának az a fő jellemzője, hogy azokat a dolgokat és magatartásokat magasztalja föl, amelyek Isten- és emberellenesek egyszerre.
Ezeket láthatjuk az egész világon. Ilyen például az erőszakkultusz vagy a különböző kóros függőségek, szenvedélyek társadalmi, kulturális elfogadottsága. Régen a kultúrák még harcoltak ezek ellen, megkülönböztették magukat az alkoholizmustól, a drogfogyasztástól, sőt még a nikotinfüggőségtől is. Ma már elfogadottak azok a kulturális irányzatok, amelyek egyértelműen, nyíltan vagy burkoltan propagálják és korunk kultúrájának elfogadott részeként kezelik ezeket. Erről a jelenségről már világi szakemberek is sokan azt mondják, hogy anti- vagy poszthumán korszak következik.
Eddig úgy-ahogy még lehetett humanista időszakról beszélni – hogy volt-e valahol, valamikor is igazán humanista korszak, ez sokak szemében kérdéses –, ma viszont világosan látszik, hogy olyan szokások, felfogások, nézetek, tendenciák, mentalitások jöttek divatba, amelyek az emberi méltóságot súlyosan sértik. Ilyen például a szexforradalom, és ezen belül is annak legagresszívabb része, a pornóipar, amely az elmúlt években egyre nagyobb méretekben ellepte, elborította a világot. Bizonyos könyvek, magazinok fogyásából, népszerűségéből egyértelműen lehet igazolni, hogy az emberek érdeklődése milyen irányba tolódott el.
Vagy itt van az okkultizmus világméretű térhódítása, amely szintén a szatanikus kultúra térhódítását, elterjedését jelzi. Ha csak az elmúlt évek nagy filmsikereire gondolunk, ez is egyértelműen mutatja, hogy ma ez a legvonzóbb a széles tömegek előtt.
Nem kell nagyon mély kutatást végezni, hogy megállapítsuk, igaz-e vagy sem a fenti állítás, egyszerűen csak be kell menni egy könyvesboltba, és megnézni a könyvkínálat összetételét. A legtöbb könyvesboltban ma több az „ezoterikus” – vagyis okkult – könyv, mint a szépirodalmi, klasszikus, művészeti, természettudományos – arról már nem is beszélve, hogy alig lehet találni igazi bibliai, keresztény témájú könyvet. Ez is azt mutatja, hogy az emberek érdeklődése eltolódott a szélsőségek felé, és kérdéses, hogy ezt egyáltalán vissza lehet-e még fordítani.
Ez nagyon nagy kérdés ma, a keresztények számára különösen. Mert a pornó, az okkultizmus, az erőszakkultusz és a többi ilyen antihumánus és istenellenes dolog az embereket rendszerint rabságba is veti, ami azt jelenti, hogy fogyasztóik nem képesek szabad akaratukból, pusztán pszichikai, intellektuális erejükre támaszkodva kitörni a tőlük való függésből. S mivel e jelenségek mögött rendkívül nagy gazdasági és pénzügyi háttérszervezetek állnak, és ezekben az iparágakban milliárdok forognak, így aztán pusztán az anyagi érdekeltség miatt sem várható, hogy mindez az elkövetkezendő időkben esetleg visszaszorul – inkább arra lehet számítani, hogy tovább fog erősödni.
Ezen felül – csak megemlítem – a Biblia utal arra hogy: az utolsó napokban, az eszkatologikus korban történik egy szellemi hibridáció is a földön. Gyakorivá válik természetfölötti lények látogatása, és ennek következtében az emberek Noé korához hasonlóan még inkább elszakadnak az emberségüktől, emberi mivoltuktól, emberi korlátaiktól; keresik a természetfölötti segítséget – rossz forrásból.
A világvallások csődje
Összegezve mindezt: olyan általános erkölcsi és szellemi válság kibontakozásának vagyunk tanúi, amelyre már kiépült egy sátáni válasz. Erre a válságra nem tudott pozitív megoldást adni sem a kereszténység, sem a politikai rendszerek. Akik megkísérelték ezeket a válságokat megoldani, rendre csődbe jutottak, és rosszabbat hoztak létre, mint amilyen az addigi volt. Ezt látjuk a kommunizmus, a nemzetiszocializmus és a különböző nacionalista és jobboldali eszmékre épülő politikai berendezkedések esetében egyaránt.
Ugyanakkor még egy nagyon fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet, amivel szintén számolnunk kell – ráadásul most ezzel kapcsolatban a világ megközelítésmódja változóban van, és ez az új megközelítés maga is rendkívül megtévesztő. A vallásokról van szó. Ki kell mondani: minden világvallás kudarcot vallott. Különböző időpontokhoz köthető ez mindegyiknél, de megállapíthatjuk, hogy körülbelül a 19. századtól fogva mindmáig egyértelműen mutatkozik valamennyi világvallás csődje.
Először is az európai kereszténység kudarcáról szeretnék röviden szólni. Ez alatt elsősorban a tradicionális kereszténység kudarcát, erkölcsi-szellemi csődjét értem. Nem az a kérdés itt, hogy fennáll-e ez a fajta kereszténység, vagy nem, hiszen egyértelműen fennáll, de rituális formában. Csőd alatt az erkölcsi és a szellemi értékek elvesztését kell értenünk.
Ha egy vallás elveszíti az erkölcsi és szellemi értékeit, attól még rituálisan, valamint jogi és szociológiai szempontból fönnmaradhat évszázadokon keresztül is. De mivel a vallásnak valójában az erkölcsi-szellemi értékek megvalósítása és közvetítése a fő célja, ezért amikor ez megszűnik, és az adott vallás már csak rituális, jogi és szociológiai értelemben áll fönn, akkor azt lehet mondani, hogy csődöt mondott. Ebben az állapotban már nem kezelhető pozitív, progresszív szereplőként.
Az európai kereszténységen belül régi nagy vita – amelybe most nem kívánok belemenni –, hogy a kereszténységen belül akár a keleti, akár a nyugati katolicizmus milyen kapcsolatban áll valójában az eredeti kereszténységgel. Ezt történészek és teológusok vizsgálják, és egyre többen mutatnak rá, hogy a tradicionális kereszténység nagy problémája keleten és nyugaton egyaránt az, hogy a constantinusi fordulat után elveszítette erkölcsi és szellemi legitimitását és alapját a világgal, az államhatalommal való szimbiózisának köszönhetően. Ezerötszáz éves, illetőleg – ha az 1054-es nagy szakadást, a keleti és a nyugati egyház szétválását figyelembe vesszük – ezeréves fennmaradását ugyanis mindkettő annak köszönheti, hogy ezek az egyházak régóta államegyházi státusban vannak. Mind a kettőről el lehet mondani, hogy valójában nem az erkölcsi-szellemi értékek, azaz nem az Ige tartotta fönn ezeket a nagy intézményeket, hanem inkább az államegyházi státusnak köszönhetik fennállásukat.
Az európai kereszténység bukása
A 19. század Európában nagy változásokat hozott. Az első igazán nagy csapás a nyugati oldalon a római pápai állam szétesése volt (ennek következménye a modern Olaszország megalakulása). Ez nagyon nagy változást és megrázkódtatást okozott: már akkor nyilvánvaló volt, hogy erkölcsi és szellemi értelemben halott az európai kereszténység. Nietzsche már akkor arról beszélt, hogy „Isten halott”, mert egy evangélikus keresztény családban nőtt fel, egész környezetében láthatta a keresztény család képmutatását, az apja képmutatását… Ezért kezdte keresni a posztkeresztény korszak pilléreit, amelyekre a modern élet ezek után támaszkodhat. Ő már előre érezte azt, ami igazából a második világháború alatt lett nyilvánvalóvá, amikor is a kereszténynek mondott Európában iparszerűen irtottak ki és szolgáltattak ki milliószámra embereket; ezen belül is a legmegrázóbb dráma a zsidóság kiirtása, a végső megoldás, a megsemmisítés terve.
Nagyon jól látja ezt Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író, amikor az európai kultúrának a haláláról beszél. Talán annyiban nem pontos ez a fogalom, hogy a kultúrának nem okvetlenül van igazi erkölcsi és szellemi alapja, előfordulhat, hogy nem is volt soha. Viszont a keresztény kultúrával kapcsolatban teljesen helytálló ez a megállapítás, mert a keresztény kultúrának valóban az erkölcsi és szellemi normák és értékek az alapjai. És ha valóban igaz lett volna, hogy Európa keresztény kultúra, akkor nem történhetett volna meg, hogy az emberek szeme láttára halálgyárak működnek, amelyek milliószámra termelik az áldozatokat.
Mindez nemcsak azt mutatja meg tehát, hogy Európa értékvesztett állapotba került keresztény szempontból, hanem azt is, hogy az értékvesztés után már beállt a semmi állapota is – illetve már a semminél is rosszabb lett, mert a semmibe olyan hazugságokat helyeztek, amelyeket igyekeztek igazságként elfogadtatni és szolgálni. Ez képezte a nácizmus és a kommunizmus alapját is, ezért a 20. század rendkívül nagy kárt okozott, és a kommunizmus, a nácizmus, a fasizmus egyben a kereszténység csődjét is jelzi. A keleti és nyugati katolicizmus, illetve a protestantizmus csődjét egyaránt.
Igen, a protestantizmus sem kivétel ez alól, ahogy azt sokan gondolják. Több kutató rámutatott arra, hogy a protestantizmusnak jelentős szerepe volt abban, hogy Németországban a nácizmus létrejöhetett, és a németek annak zászlóvivői lettek. Szinte nagyobb szerepet játszott a protestantizmus ebben, mint a katolicizmus.
Ezért a protestantizmusról is nyugodtan el lehet mondani, hogy a második világháború után nem ugyanaz többé, mint azelőtt volt. Átfogó ébredést és megújulást kellett volna hirdetnie, hiszen egy erkölcsi és szellemi intézménynek mindig le kellene vonnia a megfelelő következtetéseket, ha valamit elmulasztott, vagy valamiben tévedett.
Az igazi kereszténység ott kezdődik, ahol az emberek megbánják a bűneiket, megvallják azokat, és megtérnek belőlük. De látjuk, hogy ez milyen nehézkesen halad előre. Szinte ahhoz hasonlítható – elnézést, hogy ezt kell mondanom –, mint amikor egy bűnözőt elkapnak, és elkezdik vallatni, hogy ismerje be a bűncselekményét, de ő mindig csak annyit vall be, amennyiről már tudja, hogy rá fogják bizonyítani, amiről pedig úgy gondolja, hogy nem fogják rábizonyítani, azt még nem vallja be. Sajnos az európai kereszténység ezt az áldatlan szerepet játssza el, és a mai napig nem tudott ebből teljes mértékben kimozdulni, annak ellenére, hogy voltak erre kísérletei.
Ráadásul sajnos a kommunizmus bukása után voltak olyan kísérletek is itt Magyarországon, illetve a többi kelet-európai országban, amelyek nem a kereszténység megújítását célozták, csak a kereszténység nevét használták. Azokra a törekvésekre gondolok, amelyek elsősorban nem a szellemi és erkölcsi értékek megújítását, megvalósítását és képviseletét szorgalmazták, hanem inkább azt, hogy az egyház újra bekerüljön a hatalomba, hogy aztán a hatalom pozíciójából az embereket beterelhesse intézményeibe.
Az rendjén van, hogy egy jól működő egyháznak van a társadalomra és a politikára befolyása, de az már nincs rendjén, amikor gyakorlatilag állami pozíciókat tölt be. Fontos cél, hogy az egyház befolyása a társadalomra egyre növekedjen. De az már nem lehet célja az egyháznak, hogy világi hatalommal rendelkezzen. A hívő egyének esetében természetesen ez a lehetőség megvan, de mint közösség az egyház nem gyakorolhatja az államhatalmat, és nem is hozhat létre olyan helyzetet, hogy ténylegesen, informálisan ő a hatalomgyakorló, vagy legalábbis a hatalomgyakorló irányítója, mert ez mindig diktatúrákat hozott létre – hiszen még nem jött el Isten országa, s az eredendő bűn jelenléte, amely a társadalom minden területén kimutatható, nem teszi ezt a törekvést eredményessé.
Világnézet, világszemlélet, értékrend szempontjából a társadalmak plurálisak, ezért ha bármelyik egyház hatalmi helyzetbe jut, az szükségszerűen nem az evangélium hirdetésével, meggyőzéssel igyekszik majd a polgárokat jó útra téríteni, hanem az állami erőszakszervezet használatát fogja igényelni, és azzal igyekszik az embereket rákényszeríteni a jóra. Ennek viszont az a következménye – amint erre a világtörténelem rámutat –, hogy képmutatókká válnak a nemzetek, mást mutatnak, mint amilyenek valójában. A kereszténység megújulását, magához térését, az eredeti forrás megtalálását részben éppen a képmutatás akadályozza igen erőteljesen, ezért először ezt kellene félretenni az útból.
Az iszlám válsága
De nem csak a kereszténységgel van jelenleg probléma. Napjainkban nyilvánul meg leginkább, hogy az iszlám sem találja önmagát a 21. században, és egyes tendenciái nagy megdöbbenést, megrázkódtatást hoznak létre az egész világban, hívőkben és világiakban egyaránt. Eszmei, morális szempontból sajnos az iszlám terrorizmus ma olyan problémát jelent az egész világ számára, amely megoldhatatlan. Nemcsak annak tűnik, hanem valóban megoldhatatlan. Ez leginkább abban jelenik meg, hogy beépült az európai és az észak-amerikai kultúrába is, ahol mintegy időzített bombaként ketyeg.
Az elmúlt évek, a szeptember 11. utáni változások egyik felismerése, egyik legkellemetlenebb következménye valójában ez – amitől az ember nem tudja úgy látni a világot, ahogy szeretné. Ha egyszerűen csak kimegyünk Ferihegyre, felszállunk a repülőgépre, és – természetesen ha van pénzünk meg vízumunk – elmegyünk esetleg az Egyesült Államokba vagy Angliába, akkor átélhetjük, hogy ma már nem olyan az utazás, mint volt a World Trade Center lerombolása előtt. S hogy miért? Nyilván könnyedén lehetne védekezni, hogyha az iszlám terroristák tartózkodási helye izolálható lenne. De sajnos nem az: bármikor, bárhol feltűnhetnek, mert össze vannak keveredve a társadalom többi részével – és ezt tényként el kell fogadni, nem is lehet már megváltoztatni. Éppen ezért vannak szinte az emberi méltóságot is megalázó vizsgálatok a repülőtereken, amelyek szintén mutatják, hogy nagy baj van a világban: nincs biztonság, állandó fenyegetettségben élünk, és az iszlám világ radikális, militarista szárnya komoly hadüzenetet intézett ellenünk.
Ma egyelőre senki nem tudja megmondani pontosan, milyen ennek az aránya az iszlámban. Az elmúlt időszak eseményeiből most már elég nyilvánvalóan látható, hogy a palesztin lakosság többsége például a terrorizmus oldalán áll. Mindez pedig a terrorizmuson túl arra is utal, hogy az iszlám vallás szintén csődbe jutott. Az a vallás, amely ilyen szörnyűségeket enged rá a világra, anélkül, hogy hatékonyan fellépne ellenük, morális-szellemi szempontból nem viselkedik legitim, elfogadható módon. Hiszen ezt a problémát nem az Egyesült Államoknak kellene elsősorban kezelnie, hanem magának az iszlám világnak – de az erre egyelőre képtelennek tűnik. Ez is mutatja az egész világ tehetetlenségét, csődjét és bukását.
Más vallások krízise
A hinduizmusról sem tudok sokkal jobbakat mondani, annak ellenére, hogy általában nem militáns, nem agresszív, nem támadja meg a többi nemzetet. De őshonos helyén, kultúrájában látható, hogy annyira eljegyezte magát a nyomorral, hogy országai nem tudnak ebből a miliőből kitörni – márpedig tudjuk, hogy egy civilizáció arculatának kialakításában a világnézet és a vallás játssza a központi szerepet. Ezért ha egy nemzet nem tud fejlődni, annak nemcsak politikai-gazdasági elnyomás lehet az oka, hanem civilizációs akadályok is, és ezen belül vallási problémák. Gyakran – és ezt látjuk sok helyütt Ázsiában – a modernizációt akadályozzák ezek a vallási-civilizációs nehézségek.
Annak, hogy a buddhizmus népszerűsége világméretekben növekszik, az az oka, ha jobban megnézzük a dolgot, hogy igazából nem a vallásról van szó, hanem arról, amit a liberalizmus használ belőle „fügefalevélként”. Tehát olyan életmódokat, mint például a drogfogyasztás, és más magatartásokat akarnak általa vallási, morális szempontból megalapozni, amelyeket a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás egyértelműen elmarasztal. Bibliai, keresztény szempontból nézve a buddhizmus semmiféleképpen sem jelenthet a világ problémáira morálisan megoldást és választ.
Ugyanezt elmondhatjuk az olyan vallási kísérletekről, kultuszokról is, amelyek a 20. században tűntek fel. Például a New Age-dzsel kapcsolatosan nagyon sokan reménykedtek, hogy megoldja a világvallások dilemmáját, konfliktusát, de látjuk, hogy – különösen egyes irányzatainak embertelen, öngyilkos akciói folytán – nagyon elveszítette a népszerűségét, és most már inkább iszonyat és megdöbbenés veszi körül. Ezért nem várható a New Age olyan térhódítása, amilyenre számítottak a hetvenes-nyolcvanas években. A nyolcvanas-kilencvenes években a Magyarországon, a magyar közéletben „öngyilkos szektáknak” nevezett csoportok többnyire a New Age eszmeköréhez tartozó irányzatok voltak. Ezek eléggé lejáratták a New Age-et.
Ugyanígy jártak más hamis vallások is. Hamis vallásoknak azok minősülnek a keresztény teológia szempontjából, amelyek az Atyát, a Fiút és a Szentlelket tagadják, ilyen például – az egyik leghatékonyabb – a jehovista mozgalom. Ott is egyértelműen lehet látni a hanyatlást. Ők főleg a jövendőmondásba, vagyis az előrejelzésekbe gabalyodtak bele, sorozatosan nem váltak be a világ végével, Jézus Krisztus visszajövetelével kapcsolatos előrejelzéseik, továbbá a próféciák magyarázatával kapcsolatosan is elég sok zűrzavart és ellentmondást lehetett tapasztalni náluk. Ők sem értek el olyan világméretű térhódítást, amely alternatívát jelentene a történelmi, liturgikus egyházakkal, vallásokkal szemben.
A judaizmus dilemmái
Egy nagyon fontos világvallás a judaizmus. Miért van a judaizmus válságban? Látható, hogy a judaizmus válságának egyik oka maga a cionizmus: az, hogy vége a diaszpóra-létnek. A judaizmus válsága már a zsidók emancipációjával elkezdődött, amikor a felvilágosodást követően az állami törvények lehetővé tették, hogy a zsidók kijöjjenek a gettóból, felemelkedjenek, és a társadalomban elfoglalják a képességüknek, munkájuknak megfelelő pozíciókat. Ez már önmagában nagy csapást jelentett a diaszpóra judaizmusának.
Utána pedig kezdetét vette a cionizmus, mivel a zsidó emancipációval szemben a nemzetekben elindultak különböző antiszemita mozgalmak, amelyek a zsidóság kirekesztését, újbóli gettóba zárását célozták, majd később a nácizmus ennél sokkal radikálisabb programmal állt elő. A judaizmus válsága ekkor már nyilvánvaló volt: a diaszpóra hagyományos judaizmusa nem volt képes többé a zsidóságot szellemi és erkölcsi szempontból munícióval és értékekkel ellátni, Izrael megalakulása után pedig ez a válság még tovább mélyült. A judaizmus ugyanis az ókori Izrael, pontosabban Júdea „államának” szétesése, a Jeruzsálem pusztulása utáni korszaknak a terméke: erre a hiányra adott válaszképpen született meg és alakult ki. Azzal, hogy Izrael állama újra megszületett, újra a „földre”, az „Erecre” mehettek a zsidók, újra bibliai területek kerültek zsidó kézre, egyre inkább előtérbe került a Templom, a Templom-hegy kérdése. Tudjuk, hogy a közel-keleti válságban ez egyre inkább kardinális kérdés. Például Clinton, Barak és Arafat Camp David-i tárgyalása, békekötési kísérlete pontosan ezen a ponton hiúsult meg: a Templom-hegy státusának, illetve maga a Templom kérdésének a kapcsán.
Ha ugyanis nincs templomi áldozat ott az ígéret földjén, az Erecen – hiszen a judaizmus helyfüggő vallás –, akkor nincs kegyelemközvetítő erő a vallásban. Ezt egyre többen felismerik és látják, ezért merült fel a kilencvenes években a judaizmuson belül a templomépítés mozgalma – amit a világ viszont nagy ijedtséggel figyel, mert úgy gondolják, hogy a harmadik világháború kirobbanásához vezetne. Így aztán egy olyan „22-es csapdája” alakult ki a judaizmuson belül, amit most ember nem tud megoldani. A próféciákból tudjuk, hogy lesz majd egy hamis megoldás erre, de ha eltekintünk most az igazi és a hamis megoldástól egyaránt (mindkettő természetfölötti forrásból fog származni: az egyik Isten, a másik a Sátán részéről), ha ezt a két természetfeletti beavatkozást figyelmen kívül hagyjuk, akkor a judaizmus válsága tűnik a legmegoldhatatlanabb kérdésnek, még a többi világvallás válságához képest is.
Isten programja napjainkban
Ezek tehát a főbb elemek, amelyeket meggyőződésem szerint figyelembe kell vennie ma egy modern kereszténynek, hogy a Szentírás értelmezésében a helyes úton járjon, a világban is el tudjon igazodni, és megértse, hogy a Bibliában található kinyilatkoztatás-történet nem csupán a múlthoz kötődik, hanem a jövőre nézve is biztos iránytű.
A továbbiakban még arról szeretnék röviden szólni, hogy mi lehet Isten programja a világ megmentésére, hiszen rendkívül fontos, hogy ezzel tisztában legyünk. Nem véletlen, hogy a világvallások említett válságával párhuzamosan – vagy ezzel szemben – a 19. század vége felé megkezdődött a Szentlélek kiáradása. Ezt nem lehet elég sokszor hangsúlyozni, hiszen ez az egyik leginkább rendkívüli és hangsúlyos korszakváltó – és egyben a korszakváltást jelző – esemény. A 20. században már olyan mértékű volt a Szentlélek kiáradása, amihez fogható csak az 1. században történt, pünkösd után, a Názáreti Jézus Krisztus megdicsőülését és mennybe jutását követően. A Szentlélek kiáradásának forradalmi jelentőségű következményei lettek, és ezek zajlanak most is az egyházban.
Először is: újra megjelent a hívők között a kijelentésből származó istenismeret. Ezerötszáz éven át a különböző keresztény oktatási intézményekben elméleti teológiát tanítottak, de a 20. században újra felfedezték a Szentlélek kijelentéséből származó istenismeretet. A kijelentésből származó istenismeret az a kulcs, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a dolgok az eredeti helyükre kerüljenek. A Szentlélek (Szent Szellem) kiáradása nélkül ez soha nem valósulhatna meg.
Nincs időnk most arra részletesen kitérni, hogy mi a különbség a kijelentésből származó ismeret és az empirikus vagy gondolati úton történő megismerés között. A lényeg ezzel kapcsolatban számunkra most az, hogy a modern, karizmatikus teológiában a kettő nyilvánvalóan keveredik egymással. Az a jó, ha az egyházban egyre több az olyan hívő, aki rendelkezik kijelentésből származó ismerettel, és akkor a gondolat, az értelem által való intellektuális megismerés is létjogosultságot nyer – mert így az nem szakít el minket a kijelentésből származó ismeret útjától, hanem a kettőt harmóniában lehet tartani.
A jó teológiai képzésnek is ez a fő célja: hogy a kijelentésből származó ismeretet harmonizálni tudja az értelem által való megismeréssel. A kijelentésből származó ismeret az, amely valóságosan létre tudja hozni az Istennel, az Atyával és a Szentlélekkel való közösséget. A közösség, a koinonia az egymásból való kölcsönös részesedést eredményezi a hívő és Isten kapcsolatában. Ebben mi, hívők, megkapjuk a bűnbocsánatot, az örök életet, újra üdvösségcentrikus emberekké válunk, és üdvösséget munkáló emberekként határozzuk meg magunkat.
A kenet kiszabadulása
Ezeknek az igazságoknak a helyreállítása kezdődött el a 20. században a Szentlélek kiáradása által. Lehetetlen volna felsorolni ennek a folyamatnak az összes pozitív következményét, de egyre hadd utaljak mégis. A kijelentésből származó istenismeret egyik forradalmi következménye, hogy újra a középpontba helyezte a Bibliát, Isten Igéjének a tekintélyét elkezdte helyreállítani.
Sajnálatos aktualitás, hogy most kell megemlékeznünk Kenneth Hagin elköltözéséről. (Németh Sándor e beszédének elhangzása előtti napon költözött el az Úrhoz Kenneth E. Hagin. Ekkor Derek Prince még élt, ám néhány nap múlva ő is elhunyt – a szerk.) Ennek a generációnak – amelynek az egyik kiemelkedően fontos képviselője Kenneth Hagin volt – a fő érdeme abban áll, hogy „kiszabadították a pünkösdöt a pünkösdizmusból”: átvették a kenetet, a Szentlélekkel való betöltekezést az első pünkösdi generációtól, és kivitték felekezetközi és nemzetközi szintre. Ugyanis ha ezt nem tette volna meg ez a nemzedék – Oral Roberts, Derek Prince, T. L. Osborne és még sokan mások –, a mostani nyolcvanévesek, akkor a Szentlélek kiáradása szektás formában maradt volna, és csak szubkultúrákat hozott volna létre.
Ennek a generációnak óriási vívmánya, hogy a csődöt mondott történelmi kereszténységgel szemben működőképes alternatíva alakult ki világméretekben azáltal, hogy kimentették a Szentlélekkel való betöltekezést a szektás formából, és megalapozták a Szellem által való életet, a pneumatikus kereszténységet. Ezzel lehetővé tették, hogy a pünkösdizmus ne tegye tönkre, „ne falja föl a gyermekeit” – ahogy mondani szokták: „A forradalom fölfalja gyermekeit”. A pünkösdizmus is minden jel szerint felfalta volna ezt a rendkívül fontos természetfeletti beavatkozást. De ezért lehetünk nagyon hálásak Istennek ezért a generációért, hogy kihozta a Szentlélek kenetét a felekezeti korlátokon kívülre, és ezáltal a korábban vallástalanoknak, hitetleneknek, különböző más felekezetekhez tartozóknak is lehetővé tette, hogy befogadják a Szentlelket.
Ezek az emberek – az élettörténetükből is ki lehet mutatni – valamikor olyan pünkösdi csoportokhoz tartoztak, amelyek részt vettek a 20. század elején a Szentlélek kiáradásában. De Isten szólt hozzájuk, hogy lépjenek tovább. Ők pedig továbbléptek: felekezetközi szolgálatokat hoztak létre, lehetővé téve ezzel, hogy a Szentlélekkel fölkent és betöltött kereszténység úgymond szalonképessé váljon, és sokkal nagyobb társadalmi befolyásra tegyen szert. Ez azért is nagyon fontos, mert ezen keresztül azonnal meg is lehet érteni ennek a megújulási mozgalomnak azt a sajátosságát, hogy a világ részéről szinte nagyobb toleranciát élvez, mint a hagyományos kereszténység részéről, amely ellentmondásosan viszonyul hozzá. A leginkább ellenségesen pedig éppen a kisegyházak állnak szemben azzal, ahogyan a Szentlélekkel betöltött irányzatok egyre nagyobb társadalmi befolyásra tesznek szert szinte mindenhol a világon – talán legkevésbé, sajnos, Európában (de reméljük, hogy ez csak a múlt, a jövőben nem így lesz).
Biztos vagyok benne, hogy a Szentlélek kiáradása olyan folyamat, amely ezután is zajlani fog, és a jövőben is rendkívül fontos feladat lesz, hogy megtaláljuk azt a szellemi és az igazság alapján álló utat, amely nem eredményez aposztáziát, széthúzást és szakadást. Ugyanakkor nem engedi meg azt sem, hogy egy szubkultúra zsákutcájába kerüljön az ébredés, hanem azt széles társadalmi tömegek számára is hitelessé teszi, hogy alternatívaként, olyan választható hitként jelenhessen meg számukra, amely valóságos, hiteles, erkölcsi-szellemi értékeket hordoz és képvisel. Továbbra is Isten fő programja számunkra, hogy ebben megmaradjunk.
Ami a Hit Gyülekezetét illeti: az említett idősebb generációhoz tartozó testvéreink is nagy szerepet játszottak benne, hogy eddig ebben sikeresek voltunk. Nem véletlen, hogy így, éppen ezeken az embereken keresztül kapcsolódtunk be az ébredésbe a hetvenes évek közepén, mert látható volt, hogy ez továbblépést jelent a klasszikus pünkösdizmussal szemben is. Meg vagyok róla győződve, jól döntöttünk, mert ezeknek az embereknek az életútja is mutatja, hogy ez valóságos alternatíva, és rendkívül nagy jelentőségű munkát végeztek. Kenneth Hagin nyolcvanhat éves korában költözött el az Úrhoz: időben történt az elköltözése, nem idő előtt. Derek Prince most nyolcvannyolc éves. Oral Roberts is idős már. A következő években generációváltás lesz, és a mostani ötven-hatvan évesekre óriási erkölcsi és szellemi felelősség fog helyeződni.
Isten adjon kegyelmet ahhoz, hogy ez a megújulás, amiről beszélünk, Isten munkája még hitelesebbé legyen, mint eddig volt! Meg vagyok róla győződve, hogy ennek a generációnak az elköltözésével nem áll meg Isten munkája, sőt, új folyamatok fognak elindulni, változások, átrendeződések lesznek – mert a történelmet személyek alakítják minden területen, a világban is és az egyházban is. Az ilyen emberek elköltözése nagyon jelentős esemény, mert elhagyja a világot egy nagy kenet, egy nagy, erős szellem, egy nagy, erős ismeret, ami addig benne volt – és nem tudni, hogy minek a tartóoszlopa volt, és ezen a tartóoszlopon milyen teher nyugodott. Lehet, hogy az ilyen oszlopok biztosították eddig az erők egyensúlyát; tehát még az is előfordulhat, hogy kontinentális méretekben – például az Egyesült Államokban – is változást eredményez mindez. Okozhat pozitív változást is, negatívat is – valószínű, hogy mind a kettőt eredményezni fogja, ahogyan ez lenni szokott.
Tehát nagyon fontos napokban élünk, és szeretném felhívni azoknak a figyelmét, akik szisztematikusan is tanulmányozzák a Bibliát, hogy nagyon sok munka és feladat áll előttük. Az előttünk járó emberek úttörők voltak, és ami járható utat maguk után hagytak, azt be kell töltenünk élettel, és tovább kell folytatnunk az útépítést is. A kultúránkban, a nemzetünkben még nem tört át a Szentlélek olyan mértékben, ahogyan azt Isten akarja.
A két nagy veszélyforrás
Éppen ez ma Isten programjának másik pontja, amely az elsőből fakad: egyrészt a hamis és az igazi egyháznak szét kell válnia, és az igazi egyháznak növekednie, fejlődnie kell. Az igazi egyház ezen belül is egyre inkább a parúzia egyháza lesz, amely a Jézus Krisztussal való egyesülésre készül, várja a visszajövetelét. Ez rendkívül fontos ahhoz, hogy a régi erkölcsi kátyúkba – akár elvtelen ökumenizmuson, akár szekularizáción keresztül – ne ragadjon megint bele.
Ez a két nagy veszély fenyeget a mostani időszakban: az egyik a szekularizáció, a hívők elvilágiasulása; a másik a megalkuvás vagy árulás – amelyek aztán aposztáziához is vezethetnek.
Világméretekben látható, hogy az igazi egyháznak, a szellemi keresztényeknek az erejét ez a két befolyás igyekszik megtörni. Nagyon fontos tehát, hogy az utunk a kősziklán, az igazságon alapuljon, amely megmarad. „Az ég és a föld elmúlik – mondja Jézus –, de Isten Igéje megmarad.” Isten Igéjére kell alapoznunk egyéni és közösségi életünket egyaránt.
Világméretű ébredés következik
Istennek a világ megmentésére vonatkozó programjában tehát, véleményem szerint, az első pont a Szentlélek kiáradása; a második az igazi egyháznak, új gyülekezeteknek a születése, fejlődése, növekedése és az igazságban való engedelmessége; a harmadik pedig az evangélium hirdetésének megújulása. Nagyon valószínűnek tartom, hogy az elkövetkezendő időkben meg fog újulni az evangelizáció. Egyes próféciák alapján sokan arra számítanak, hogy néhány éven belül nagy ébredés törhet ki világméretekben. Nagy megrázkódtatások fognak történni a világban, amelyek számos embert Isten felé fordítanak, az egyházaknak és a hívőknek pedig készeknek kell lenniük az aratás elvégzésére, hogy minél több ember megismerje az evangéliumot.
Nagyon sok elmaradott nemzet és etnikum kap lehetőséget a fölzárkózásra, fölemelkedésre, és az evangéliumot befogadó nemzetek életében előfordulhat, hogy – amint Jézus mondta – az utolsókból elsők lesznek, míg az elsőkből viszont utolsók. Ez a különböző társadalmi rétegződések területén is megvalósulhat: akik elsőnek gondolják magukat, utolsókká válhatnak, akik pedig utolsók voltak – a paráznák, vámszedők, bűnözők –, megelőzhetik az elsőket, és elsők lehetnek Isten országában. Számíthatunk arra, hogy emberek, nemzetek emelkednek fel, és szabadulnak meg a világméretű evangelizáció során.
Tudjuk, hogy Jézusnak van egy kijelentése erre vonatkozóan, amely szerint az utolsó időkben minden nemzetben hirdettetni fog Isten országának „ez az evangéliuma” (Mt 24:14). Tehát nem különböző felekezeti evangéliumokat, „izmusokat” fognak hirdetni, hanem Isten országának az evangéliumát fogják hirdetni az utolsó időkben a nemzeteknek. Rendelkezésre fog állni ehhez a média, a rádió és a televízió is. Látjuk, hogy ez már Magyarországon is zajlik, de más országokban is megfigyelhető: Isten utakat nyit, hogy minél több ember hallhassa és láthassa Isten országát. Jézus azt mondja, hogy ez után jön majd a nyomorúság ideje (Mt 24:14–21). Tehát először a világméretű evangelizációnak kell végbemennie, utána pedig el fog kezdődni a nagy nyomorúság Izraelben, amelybe aztán az egész világ bele fog keveredni.
Szilárd családokra van szükség
Isten programjának negyedik fontos területe véleményem szerint: rendkívül fontos, hogy a családok szilárd alapokon álljanak, stabil hátteret biztosítsanak minden keresztény számára. Ebbe beletartozik az egzisztencia is, a munka és a megélhetés is. Különleges jelentősége van – amit eddig is rendszeresen építettünk, és a jövőben is ezt fogjuk tenni – a hitnek az anyagi javak megszerzésében. Ehhez elengedhetetlen az is, hogy a hívők jól álljanak hozzá a munkához, hiszen természetesen a hit mellé cselekedeteket is kell kapcsolni – ez pedig ebben az esetben a munka. És ha megvalósul a hatékony munka, amely által a keresztények meg tudják szerezni az élethez szükséges javakat, valamint ezen felül a családjukat, otthonukat be tudják kapcsolni Isten országába, akkor, meg vagyok róla győződve, az elkövetkező krízis időszakában, az apokaliptikus korban győztesek lesznek.
***
Az egyház célja az, hogy győzteseket neveljen, és megadja a hívőknek mindazokat az ismereteket, eszközöket a Bibliából, amelyek szükségesek ahhoz, hogy mint Jézus Krisztus jó tanítványai s egyben jó harcosai is, helytálljanak minden helyzetben, sikeresek legyenek az Úrban, és az ő tökéletes akaratában élve és szolgálva hozzájáruljanak ahhoz, hogy Isten munkája a lakóhelyükön, otthonukban, családjukban, nemzetükben előre tudjon haladni, hogy több esélye legyen a jónak, az igaznak a győzelemre a bűnnel, a hazugsággal, a rosszal szemben. Ehhez kívánok minden testvéremnek jó munkát, imádkozó életet, Istennel való minőségi, jó kapcsolatot és közösséget, szellemi-lelki érettséget és érett gondolkodást.
Néhány éven belül még egyértelműbben érzékelhetővé válik az egyházban az említett generációváltás, ami azt jelenti, hogy sokkal nagyobb szerepet kell vállalnunk Isten munkájában, mint eddig, és sokkal nagyobb felelősség nehezedik ránk, mint eddig. Az utánunk következő nemzedékek a mi példánkból fogják megállapítani, hogy a kereszténység hiteles-e, valóban az életet, a romolhatatlan, halhatatlan életet képviseli-e, vagy pedig a járhatatlanságot, lehetetlenséget, csődöt. Ebben a nagy történelmi harcban, műben mindannyian benne vagyunk, és kívánom, hogy a jövőben még hatékonyabbak és győztesebbek legyünk benne, mint eddig bármikor.
(A fenti írás a Szent Pál Akadémia tanévnyitó ünnepségén, 2003. szeptember 20-án elhangzott beszéd szerkesztett változata)