Épül már a házunk

A kapcsolatok nem csak a házasságokban vannak próbára téve. A Szentírás hasonlóan elkötelezett, az úrvacsora által is megpecsételt szövetségi viszonynak tekinti a testvéri kapcsolatokat is az egyházban. Akár súlyos feszültségek is megterhelhetik ezeket, hasonlóan az előbbi riportokban olvasottakhoz. Ám azt nem felejthetjük el, hogy a vérszövetség erős kötelék, különösen, ha Jézus vérében köttetett. Nem tagadhatjuk ki egymást az üdvösségből. Vajon akár arra is képesnek kell lennünk egymásért, amit az előbbi interjúkban szereplő házastársak kibírtak?

Az egyházat Isten a keresztények áldására hozta létre. Nem a véletlen műve, hanem az Úr tudatos tervezésének következménye, hogy a hitélet gyakorlására és építésére, az áldások átvételére s a mennyei életre való felkészülésre Isten az ekklésziát, az elhívott szentek közösségét adta. A 21. század küszöbén azonban a nagy egyházak történelmi kudarcainak s a 20. század nagy kollektív ideológiáinak negatív tapasztalatai nyomán az individualizmus további előretörésének lehetünk tanúi. A világban növekvő bizalmatlanság tapasztalható a közösségi élet szinte minden formájával szemben (a családtól a keresztény gyülekezeteken keresztül a politikai pártokig stb.), s különösen a nyugati kultúra kezdi egyre szélesebb körben elveszíteni a közösségi lét áldásaival kapcsolatos történelmi emlékezetét.

Ezek a társadalmak a maguk sajátos individualizmusával és pluralizmusával nagyon nehezen képesek közös szellemi és erkölcsi célok köré szerveződni. Egyfajta közösségi szellem jószerével csak a gazdasági élet keretei között jön létre, ahol ugyanakkor a közösségszervező erőt a piaci verseny és a profitérdek jelenti. (Kitűnően igazolja mindezt az Európai Unió nagy projektje is, amely alapító atyáinak és mindenkori vezetőinek erőfeszítései ellenére alig lépett ki a gazdasági keretek közül, s amelynek legerőteljesebb kohéziós erejét a mai napig a gazdasági érdek jelenti.) Mivel az ember mindezek ellenére közösségi lény, napjaink individualizmusának negatív gyümölcsei félreismerhetetlenek: a cél- és értékvesztett, szekularizált társadalmak, amelyek egyre nagyobb számban termelik a frusztrált, depressziós, elmagányosodott és elidegenedett tömegeket. A fogyasztói kultúra mesterkélt és művi világa pedig aligha képes azt a szellemi és világnézeti űrt betölteni, amely a mai modern társadalmak létének fundamentuma. Ezt bő tíz év távlatából már Magyarországon is kezdjük lassan belátni.

Az egységben rejlő erő

A keresztény gyülekezetek nagy kihívása ezért abban is áll, hogy az egyéni üdvösség közvetítésén túl a jelenlegi individualista közegben mennyire képes közösséggé, egységgé, egy testté is szervezni a hívőket. Mindez azért fontos, mivel a Szentírás egyértelmű tanúsága szerint csupán az egyéni hitélet gyakorlása során lehetetlen Isten áldásait a maguk teljességében átvenni. Az áldások elnyerésének feltétele ugyanis egyszerre egyéni és kollektív.

A reformáció forradalmi jellegű teológiai újdonsága abban állt, hogy a középkor egyoldalú kollektivizmusával szemben a figyelmet a személyes hitre irányította. Ma a fent említett történelmi tapasztalatok fényében azt is fontos hangsúlyozni, hogy az élő Istenbe vetett személyes hit vertikális dimenziója mellett éppolyan fontos a pozitív testvéri szellem horizontális szintje. Mindennek jelentőségére már az Ószövetség is felhívja a figyelmet: „Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak… Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké.” (Zsolt 133:1,4)

A testvérek közötti egyetértés és egység, a kölcsönös szeretet és tisztelet, a közös célok és erőfeszítések, vagyis mindaz, amit az Ige az „együtt lakozás” kifejezéssel jelöl, pozitív értelemben befolyásolja az Urat. Isten válasza ugyanis az ilyen keresztény közösségekre – legyen az egy család vagy akár egy egész gyülekezet – áldás és élet. Amikor a hívők egy szívvel és egy akarattal egybegyűlnek s Isten elé állnak, az a Szentírás szerint erőteljes szellemi vonzást gyakorol az Úr áldására. Az ilyen alapokon álló közösség szinte magára vonja a kegyelmet, az Isten sokféle áldását és a mennyei életet.

Ezt támasztja alá az a bibliai alapelv is, amelyet Mózes ötödik könyve jelent ki, miszerint egy elűz ezret, ketten elűznek tízezret (5Móz 32:30). Ha tehát két hívő ember Isten Igéje alapján, Isten céljai érdekében összefog, kettejük személyes áldása nem pusztán lineárisan adódik össze, hanem meghatványozódik. Két (vagy több) ember igei egységében ugyanis szellemi erő szabadul fel, ami által a hatékonyságuk többszörösére nő. Az ilyen hívők útjában nincs akadály.

Míg az Ószövetségben ez az alapelv elsősorban az ellenség feletti győzelemre vonatkozik, az Újszövetségben Jézus mindezt az imádkozással kapcsolatosan említi: „Ismét mondom néktek, ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” (Mt 18:19)

Vagyis a bibliai egységben lévő hívők bármit kérhetnek Istentől, megkapják. Az Isten Igéjének kölcsönös elfogadása alapján s a Szent Szellem és az Ige munkájának gyümölcseként létre tud jönni a hívők között olyan erőteljes egység, amely az imameghallgatás útjában álló minden akadályt félre tudja állítani. Az ilyen keresztények nem tudnak Istentől olyan dolgot kérni, amit meg ne adna nekik. S nincs az az ördögi ellenállás sem, amely az ilyen imákat meg tudná hiúsítani.

Az egyetlen lehetőség

Ha azonban szorosabban megnézzük a Szentírás idevonatkozó kijelentéseit, azt látjuk, hogy az igei egység és a pozitív testvéri szellem a hívők előtt nemcsak lehetőségként áll, hanem a fejlődés és a növekedés egyetlen lehetséges útja. Hiszen nincsen más lehetőség Isten sokféle áldásának átvételére, csak ha az atyafiak egységben vannak. Csak akkor, ha nincsenek közöttük széthúzások, civakodások, ellenségeskedések.

Mivel az egyház természetfeletti intézmény, ezért tevékenységének, működésének gyümölcsei is természetfelettiek kell hogy legyenek. A hívők erőfeszítéseit pedig csak akkor követi hatékonyság és természetfeletti hitelesítés, ha a keresztények a bibliai feltételeket betöltik, amelyek közül az egyik legfontosabb az egységre vonatkozik. A tanítványok közötti egységgel kapcsolatban Jézus így imádkozott főpapi imájában: „Én ő bennök, és te én bennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem…” (Jn 17:23)

Jézus itt olyan tökéletes egységről beszél, amely egyfelől vertikális, azaz az egyház és az Atya között Jézus Krisztus által valósul meg:„Én ő bennök, és te én bennem” , s ugyanakkor horizontális, amely a hívők között jön létre: „[ők] tökéletesen eggyé legyenek” . Mindennek gyümölcse az Ige tanúsága szerint az lesz, hogy a világ felismeri Jézusban a Megváltót. Azt nem mondja az Ige, hogy mindenki meg fog térni, de azt igen, hogy ha a hívők egységben lesznek Istennel, és egységben lesznek egymással, Jézus Krisztus igazsága minden ember előtt nyilvánvaló lesz. Isten munkája nem lesz marginális, a társadalom perifériájára szorult, jelentéktelen és értéktelen, üres dolog, hanem újra és újra utat talál az emberek szívéhez, s a társadalom figyelmének középpontjába kerül.

Látnunk kell viszont azt is, hogy a Bibliában minden pozitív kijelentés és ígéret egyidejűleg magában foglalja negatív ellentétének lehetőségét is. Ha Isten népe nem tölti be a feltételeket, mindannak a jónak, amit Isten ígért, éppen az ellentéte valósul meg. Ha a keresztények között ellenségeskedés, széthúzás van, ha a hívők neheztelnek egymásra, és nem akarnak egymásnak megbocsátani, akkor ezzel párhuzamosan a világ szemében Isten munkája egyre jelentéktelenebbé lesz, s a világ érdektelenné válik a keresztények üzenete iránt. A keresztény gyülekezetekben a prosperitás és a fejlődés helyett egy ezzel ellentétes folyamat, a leépülés áll be. A gyülekezetek mindennek következtében könnyen marginalizálódnak, létszámuk és társadalmi befolyásuk is csökken. A világ nem kíváncsi a veszekedésekre és patvarkodásokra, s a keresztény köntösbe bújtatott hatalmi és érdekjátszmák sem vonzanak senkit. Ezért minden kereszténynek fel kell ismernie saját személyes és gyülekezete jövője érdekében is azt, hogy rendezett testvéri kapcsolatokban kell élnie. Ha szükséges, gyakorolnia kell a megbocsátást, s munkálkodva építenie kell a testvéri kapcsolatait.

„A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.” (Róm 12:9–10) Az Úr ugyanis a hívők személyes növekedésének, fejlődésének és prosperitásának feltételéül is az egységet, a köl-csönös szeretetet és a békességben való együtt lakozást szabta.

Hiszen amilyen mértékben képes a bibliai egység az Isten áldásainak közel hozására, megsokszorozására, amilyen pozitív hatást gyakorol a hívők egysége Isten áldásának „lehívására”, legalább olyan negatívan hat a széthúzás, az ellenségeskedés a hívők egyéni életére is. Nem szabad alábecsülni a testvéri közösségben rejlő erőt és áldást. Mai individualista korunkban az egyház olyan érték, amelynek védelme minden keresztény felelőssége s személyes áldásának záloga is egyben.