Tanulmány
Szabadulás a démonoktól
Néhány évtizeddel ezelőtt sokan komolyan remélték, hogy az ezredforduló tájékán az ember meg fogja hódítani a világegyetemet, és a tudomány rohamos fejlődésével párhuzamosan a rossz ki fog szorulni a világból. Mára a tudomány körüli eufória némileg alábbhagyott, mert világossá vált, hogy a világegyetem leigázása még elhúzódik egy ideig, a rossz viszont a meglévő tudományos eredmények dacára továbbra is makacsul jelen van a világban.
Sőt, az egymás után felbukkanó újabb és újabb betegségek mintha inkább a rossz térnyerését mutatnák. Ezért a biotechnológiai forradalom, a génmanipulációk, az őssejtkutatás vagy a klónozás vitathatatlan eredményei ellenére mindennapi tapasztalataink arról győznek meg bennünket, hogy világunk távolról sem az elképzelhető legeslegjobb világ, hanem éppenséggel olyan, amely tele van értelmetlen és irracionális szenvedéssel, fájdalommal és igazságtalansággal. De ha jóval kevesebb szenvedés lenne is a világon, akkor is húsbavágóan érintene bennünket a kérdés: honnan ered a világban tapasztalható rossz? Természetes okokra vezethető vissza? Vagy esetleg Isten teremtette? Ha viszont Isten tényleg olyan jó, amilyennek mondani szokták, akkor hogyan teremthetett rosszat, és miért helyezte azt a világba? Esetleg azért, hogy a szenvedések által megneveljen és az erkölcsi jóság egy magasabb fokára vezessen el bennünket? Ezeknél az egyébként rendkívül fontos és gyakran el is hangzó kérdéseknél pedig valószínűleg csak egyetlen fontosabb kérdés létezik a világon: meg lehet-e szabadulni a rossztól, vagy pedig bele kell törődnünk sorsunkba, és meg kell tanulnunk együtt élni a problémáinkkal?
Az antivilág
A bibliai világnézet egyik sajátossága az, hogy a világban jelen lévő rosszat a személyes Gonosz létezésére vezeti vissza. Ézsaiás próféta szerint eredendően Lucifernek – a héber szövegben Hélél ben Sáchárnak, tehát „Hajnal fia Ragyogó”-nak – hívták azt a szellemi lényt, aki a gonoszság forrásává és megtestesítőjévé vált. Nem Isten teremtette őt romlott és gonosz lénynek, hanem saját maga vált azzá szabad akaratánál fogva. Amikor ugyanis Isten különböző szellemi lényeket teremtett, hogy megoszthassa velük legbensőbb lényegét, vagyis a szeretetét, és egyfajta szeretetközösséget hozzon létre önmaga és a teremtményei között, akkor Isten egyúttal szabad akarattal is felruházta őket. A szeretetnek ugyanis csak úgy van értelme, ha nem kényszerből, hanem szabad akaratból fakad. Ezért Isten nem robotokat teremtett, hanem olyan lényeket, akik rendelkeztek azzal a képességgel, hogy a tőle jövő szeretetet szabad akaratukból viszonozzák.
Ilyen szabad akarattal rendelkező lény volt Lucifer is, akit Isten nem gonosznak teremtett, és nem is predesztinált a rosszra, hanem inkább felruházta rendkívüli bölcsességgel és szépséggel, és legszűkebb udvartartásába helyezte be. Ennélfogva Lucifer saját magától vált gonosszá és minden későbbi rossz végső forrásává, amikor eldöntötte magában, hogy szembefordul Teremtőjével. Az ilyen módon Isten ellenségévé, azaz Sátánná vált angyali fejedelem követőiből egy Isten országával szembenálló antibirodalmat szervezett. Erre a lázadásra minden bizonnyal még az ember teremtése előtti korban került sor, hiszen Ádám és Éva teremtése már nem egy semleges világban valósult meg. Az édenkerti beszámolóból ugyanis az derül ki, hogy a titkos szellemvilágból már kezdettől fogva gonosz, szatanikus erők lesték az első emberpár minden lépését, noha maga Ádám és Éva a bűnbeesés előtt még csupán korlátozott ismeretekkel rendelkezett az őket körülvevő gonosz szellemvilágról.
Amint arra Jézus is utalt a farizeusokkal való egyik vitája során, Sátán a vele együtt fellázadt szellemi lényeket erősen hierarchizált, egységes hadsereggé szervezte. Az irányítása alatt álló gonosz szellemvilág hatalmi rendjének magasabb szintjein olyan szellemi lények tartózkodnak, akik az emberek földi sorsának megtervezéséért felelősek. Ők határozzák meg egy adott korszak szellemi arculatát is azzal, hogy jellegzetes stratégiákat dolgoznak ki az emberek életének megnyomorítására. Némileg olyan ez, ahogyan a második világháború idején tizenöt magas rangú náci vezető titokban összegyűlt a Wansee melletti kastélyban, hogy kidolgozzák a végső megoldást a zsidók megsemmisítésére.
Az alacsonyabb szinteken valószínűleg olyan köztes szellemi lények tartózkodnak, akik ezeket az általános stratégiákat alkalmazzák az egyes emberek konkrét élethelyzetére, és ismertetik a feladatot a legalacsonyabb szinten lévő démonokkal.
A démonok természetrajza
Maguk a démonok – vagy más néven gonosz, tisztátalan szellemek – Sátán legalacsonyabb rangú szolgái, akiknek az a feladatuk, hogy a gyakorlatban tegyék tönkre az embereket, és a magasabb rangú szellemi lények által eltervezett tragikus sorsot konkrét tettekkel váltsák valóra az életükben. Tehát, úgymond, ők végzik el a piszkos munkát, és közvetlenül ők a felelősek a legtöbb olyan szenvedésért, amely felett az emberek minden igyekezetük ellenére sem tudnak úrrá lenni. Jellemző tevékenységük a zaklatás, kínzás, kényszerítés, leigázás, beszennyezés, valamint az, hogy különböző függőségeket hoznak létre, és megtámadják az emberi testet is.
Sátán parancsát azért sem esik nehezükre teljesíteni, mert amúgy is rettenetes sóvárgás emészti őket az emberi test után. A démonok ugyanis test nélküli szellemi lények, ami alapvetően megkülönbözteti őket az angyaloktól, akiknek a Biblia szerint van valamilyen testük. Saját testük hiánya miatt a démonok úgy gyötrődnek, ahogyan például egy alkoholista szenved, ha sokáig nem jut szeszes italhoz. Ezért ellenállhatatlan vágyódást éreznek az emberi test iránt, amit szeretnének megszerezni gonosz céljaik számára, hogy azon keresztül végre kiélhessék romlott és perverz vágyaikat.
Ez a késztetés néha annyira erős bennük, hogy ha nem tudnak belemenni egy ember testébe, akkor inkább belemennek egy állatnak, például disznónak, kutyának vagy macskának a testébe, mintsem hogy test nélkül maradjanak. Egy alkalommal egy egész disznókonda fulladt bele a Genezáreti-tó vizébe, mivel az emberekből a disznókba átment démonok annyira meggyötörték a szerencsétlen állatokat, hogy azok kínjukban belerohantak a tóba: „Miután [Jézus] átért a túlsó partra, a gadaraiak földjére, két démonizált közeledett felé a sírboltokból; dühöngő őrültek voltak, úgyhogy senki sem tudott közlekedni azon az úton. És lám, ezt kiabálták: »Mi közünk hozzád, Isten Fia?! Azért jöttél ide, hogy a kijelölt idő előtt megkínozz minket?!« A távolban egy nagy disznókonda turkált. A démonok könyörögtek neki: »Ha kiűzöl minket, küldj a disznókondába!« »Menjetek!« – mondta nekik Jézus. Azok pedig kimentek, bele a disznókba. Erre az egész konda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a vízbe.” (Mt 8:28–32)
Ebből a történetből és más bibliai beszámolókból is az derül ki, hogy a démonok az emberek világához kötődnek, és földi helyeken tartózkodnak, szemben a hatalmi rend magasabb szintjein lévő gonosz angyalokkal, akik Pál apostol szerint a magasságban vannak. Ha azonban valami miatt mégsem tartózkodhatnak emberekben vagy állatokban, akkor Jézus szerint leginkább a víztelen, száraz területeket kedvelik.
A gadarai démonizáltak története azt is jól mutatja, hogy a gyötrő érzéseket nem valamilyen személytelen erő vagy betegség idézte elő, hanem személyiségjegyekkel rendelkező láthatatlan lények, akik felhasználták az emberek fizikai adottságait, hangjukat, gesztusaikat, hogy azokon keresztül kifejezzék saját szándékaikat, érzéseiket stb. A démonok tehát személyek, akiknek van akaratuk, érzelmük, intellektusuk, öntudatuk és beszédkészségük is. Még ha az érzelmi világuk rendkívül sivár és egysíkú is, az akaratuk erősebb az emberekénél, és akibe sikerül belemenniük, azt képesek olyan dolgokra kényszeríteni, amelyeket az illető nem szeretne megtenni.
Kiben van démon?
A két gadarai démonizált történetéből azonban súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy démonok csak antiszociális, dühöngő őrültekben lehetnek. Az igazság az, hogy az esetek többségében Jézus és a tanítványai olyan emberekből űztek ki démonokat, akik külső megjelenésüket tekintve normális, a közösségi életre alkalmas és a társadalom részéről is megbecsült emberek voltak. Az első démont például Jézus egy olyan zsinagógai istentiszteleten űzte ki egy emberből, ahol egyébként szigorú előírásokkal szabályozták, hogy csak olyan emberek vehetnek részt rajta, akik a tisztálkodás és a jó ízlés elemi követelményeinek eleget tettek. Ezért a démonok fő ismertetőjegye nem feltétlenül a dühöngés vagy az őrjöngés, bár ezek is minden bizonnyal démonikus cselekedetek, hanem inkább az, hogy egy bizonyos területen olyan elnyomást tapasztal az ember, amit minden elhatározása és erőfeszítése ellenére sem tud saját magától leküzdeni.
A démonok általában az emberek bűnei által szerzik meg a jogot arra, hogy leigázzák őket. A Tízparancsolat első két parancsolatával, tehát az idegen istenek imádásával és a bálványimádással kapcsolatos bűnök esetében még az ősök által elkövetett bűnök is jogalapot biztosítanak a démonok számára, hogy az utódok életébe behatoljanak. A bűnön keresztül az emberbe bejutó démonok azután egy bizonyos területen megkötözik az embert, aki a fogságba került területen nem tudja átvenni Isten kegyelmét. Vagy ha esetleg meg is tudja azt ragadni egy rövid, átmeneti időre, hosszú távon egészen biztosan nem tudja megtartani. Ezért a démonizált ember még a legjobb esetben is – vagyis ha nem hagyja el magát, hanem minden emberi módon küzd a démonizáltsága ellen – csupán folyamatos bukdácsolásra képes, és az átmeneti enyhülések után újra meg újra visszaesik a problémájába. Ha pedig a démonikus eredetű gyötrés erkölcsi területen jelentkezik, akkor ráadásul még a lelkiismerete is állandóan furdalja az illetőt, és egyre jobban megundorodik saját magától is, mert akarata ellenére újra és újra elköveti ugyanazt a bűnt, amit egyébként erkölcsileg elítél.
Erős fizikummal és pszichikummal rendelkező emberek bizonyos mértékig vissza tudják szorítani és el tudják fojtani az életük egy bizonyos területére nehezedő démonikus nyomást saját erejüknél fogva is, ez azonban általában csupán korlátozott mértékű és átmeneti jellegű. Többnyire addig tart, amíg egy ember ereje teljében van, és jó fizikai, illetve pszichikai állapotnak örvend. Amikor viszont megöregszik, a környezete azt veszi észre, hogy mondjuk egyre házsártosabbá válik, állandóan zsörtölődik, és elkezdenek benne megnyilvánulni olyan démonok, akik már valójában fiatal korában belementek, csak akkor még volt hozzá pszichikai ereje, hogy uralkodjon a démonikus indulatain.
Amikor tehát valaki attól szenved, hogy szeretné megváltoztatni a gondolkodásmódját, életmódját, de az akarata fölött egy irreális erő gyakorol hatalmat, amely arra kényszeríti, hogy olyan dolgot tegyen, amit nem szeretne, akkor valószínűleg démonoktól való szabadulásra van szüksége. Az ilyenfajta kényszerítések mögött ugyanis szinte mindig a Sátánnak ezek az alacsony rangú szolgái állnak. Ők azok, akik minden erejükkel megpróbálják kényszerpályára helyezni az emberek életét. És a bűnre csábításon keresztül sajnos nagyon sokszor meg is tudják szerezni az ehhez szükséges jogot. Behatolnak az emberek életébe, megakadályozzák, hogy azzá váljanak, akik szabad állapotukban lehettek volna, a bennük szunnyadó képességeket elnyomják, és elidegenítik őket saját sorsuktól.
Nagyon sok keresztény is pontosan azért kínlódik, gyötrődik, és azért nem találja a helyét a megtérése után sem, mert még nem szabadult meg a démonoktól. Nem Isten feledkezett meg róla, hanem démonok akadályozzák, hogy Isten országának a jelenléte kiépüljön benne, és ezáltal élvezhesse az új élet minőségét és Isten ellátását. Ezért aki megengedi, hogy gonosz szellemek tartózkodjanak benne, az soha nem lesz százszázalékos keresztény.
Képmutatók titkos élete
A Biblia szerint az utolsó időkben különösen megnő a jelentősége annak, hogy egy keresztény megtűri-e magában a démonokat, vagy sem. Ennek a hátterében elsősorban az áll, hogy a korszakváltásoknak mindig van egy szellemi terhe, amit csak démonmentes, és ennek következtében jó szellemi állapotban lévő, erkölcsös emberek képesek elhordozni. Amikor egy nagyobb üdvtörténeti korszak éppen lezárulófélben van, egy másik pedig kibontakozóban, a láthatatlan szellemvilágban hatalmas mozgolódás támad, és átrendeződnek a törésvonalak a Sátán birodalma és Isten országa között. Az ilyen folyamatoknak mindig van egy szellemi terhe, amely olyan erővel nehezedik a világra, hogy a jó és a rossz sokkal markánsabban különül el egymástól, mint a korszakváltás előtti időszakban.
Jól példázza ezt az a korszakváltás is, amely Jézus földi szolgálata idején bontakozott ki, és amelynek akár szimbolikus csúcspontjaként is fölfoghatjuk a Gat-Semáné nevű helyen történt eseményeket. A földet elárasztó démonikus erők olyan teherrel nehezedtek a Jézussal lévő tanítványokra, hogy a szellemi életben kezdőknek semmiképpen sem nevezhető Péter, János és Jakab minden erőfeszítésük ellenére mély álomba zuhantak, miközben Jézus odaszántan imádkozva még jobb szellemi állapotba került. Talán az sem véletlen, hogy mindez abban a Gat-Semáné nevű parkban történt, amelynek a jelentése Olajtaposó-kert. Amikor ugyanis Közel-Keleten az olajbogyókat teher alatt kipréselték, a súly hatására elvált egymástól az értéktelen héj, illetve az értékes olaj. Ezzel természetesen távolról sem akarjuk azt sugallni, hogy az említett tanítványok szellemi élete úgy általában értéktelen lett volna, hanem csupán a korszakváltás természetét szeretnénk megvilágítani. Ez a szimbólum ugyanis azt mutatja meg, hogy milyen hatással volt a földön élő emberekre a szellemvilágban kibontakozó fordulat.
Azonban hasonlóan jellemezhetnénk bármely korszakváltást, amely valaha is lezajlott a történelem során. Ráadásul egyre többen gondolják azt, hogy napjainkban ismét egy nagyobb korszak zárul le a történelemben. Pál apostol az egyik levelében azt állítja, hogy Jézus visszajövetelét egy ilyen szétválási folyamat fogja megelőzni. Ezt a szétválási folyamatot hagyományosan „szakadásnak” szokták fordítani, de talán helyesebb lenne „elpártolásnak” mondani, ugyanis ez a szó jobban megvilágítja az eredeti görög kifejezésnek azt a tartalmát, hogy itt valójában egy szövetség megtöréséről van szó. Vagyis hogy Istennel a megtérés által egyszer már szövetséget kötött emberek elpártolnak ígéretüktől: „Ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől … mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja [vagyis a próféták által az Úr napjának is nevezett időszak, ami az Úr visszajövetelét és az azzal együtt járó súlyos csapásokat foglalja magában] …mert nem jön az el addig, amíg be nem következik előbb a szakadás.” (2Tessz 2:2–3)
Vagyis Pál apostol azt állítja, hogy az Antikrisztus térnyerését és az Úr visszajövetelét meg fogja előzni egy olyan időszak, amelyben számos keresztény szellemi értelemben mély álomba, egyfajta szellemi kómába fog esni, és ki fog sodródni az igazi Egyházból. És ráadásul mindez úgy fog megtörténni, hogy az érintettek nem vesznek észre belőle semmit, hanem úgy gondolják, hogy minden a legnagyobb rendben van velük. Jézus találóan jellemzi életérzésüket: „Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem.” (Jel 3:17)
A démonoktól való szabadulás különös jelentőségét ebben az időszakban az adja, hogy az elvilágiasodásban és az Istentől való észrevétlen elidegenedésben jelentkező szakadást csak azok a keresztények tudják kivédeni, akik megszabadulnak a démonoktól, és ezáltal az egész hívő életüket rendkívül mély és szilárd alapokra helyezik. Ebben az időszakban nem fog tudni megmaradni az Úrban egy olyan keresztény, aki jár a gyülekezetbe is, ugyanakkor számos szellemi és erkölcsi területen kompromisszumot köt a világgal. Lehet, hogy mondjuk harminc évvel ezelőtt ugyanezekkel a „kis” bűnökkel még benn tudott volna maradni az Egyházban, és tudott volna üdvözülni, de a korszakváltás időszakában ez nagyon kockázatos vállalkozás. A démonok ugyanis tulajdonképpen kicsépelik az Egyházból a kettős életű keresztényeket, amit az Úr egy bizonyos idő után már meg is enged.
Erről beszélt Jézus is, amikor a saját visszajövetele előtti időszakot egy erőteljes szétválási folyamatként jellemezte: „Ne pecsételd be e könyv próféciájának szavait, mert nemsokára itt a kijelölt idő! Az igazságtalan cselekedjen továbbra is igazságtalanságot, és a szennyes legyen még szennyesebb, az igaz pedig cselekedjen továbbra is igazságot, és aki szent, szentelődjön meg még jobban! Íme, eljövök hamar, és nálam van a bér, hogy kinek-kinek kiadjam aszerint, amilyen a munkája.” (Jel 22:10–12) Jézus szerint a visszajövetele előtti időben egyes hívők még szentebbekké válnak, és felkészülnek az elragadtatásra, mások pedig – akiknek volt egy nyilvánosság felé szánt életük és egy titkos, megalkuvó életük is – egyre szennyesebbé válnak. Ez úgy történhet meg, hogy Isten – miután hosszan várakozott rájuk, és számtalanszor szólt a szívükhöz, hogy térjenek meg, de ők nem tértek meg – egy idő után rájuk hagyja, hogy elmerüljenek a rosszban, és felerősödjön bennük a bűnös természet.
A gyógyszer
De természetesen Isten is tudja azt, hogy sokan nem azért nem térnek meg, mert nem akarnak, hanem azért, mert nem tudnak, ugyanis az akaratuk fölött démonok gyakorolnak hatalmat. Ezek a démonok akadályozzák meg őket abban, hogy megszentelődjenek, és Isten országának a jelenléte kiépüljön az életükben. Sőt talán olyan is van, akinek a sok kudarctól már teljesen elpárolgott a hite arra nézve, hogy belőle lehet még valaha „normális keresztény”. Pedig igenis van megoldás, és nem kell tehetetlenül végignézni, hogy valaki démonok miatt elszakad Istentől. És nem kell megtanulni együtt élni az irracionális szenvedésekkel, fájdalmakkal és gyötrésekkel. Jézus Krisztus ugyanis a démonoktól is képes megszabadítani bennünket, mert a feltámadása által minden hatalmat megszerzett ahhoz, hogy a démonokat kivesse az életünkből.
De mondhatná valaki, hogy Jézus messze van, a démonok pedig túl közel! Nos, erre a Bibliának az a válasza, hogy Jézus neve által tud felszabadulni az életünkben az a hatalom, amely a szabadulásunkhoz szükséges. Az a lényeg, hogy igazán megértsük Jézus nevének a tartalmát. Jézus neve nem egy üres szó csupán, amit, úgymond, illendő beleilleszteni az imáinkba, hanem ez a név valóságosan hordozza a menny minden erejét. Használata során az ügyünkben Jézus személyesen jár el! Éppen ezért nem szabad önmagunkra koncentrálni! A szabadulás nem elsősorban a mi erőnk próbája, hanem Jézus erejéé, amely a neve által szabadul fel ott, ahol hisznek benne. Nem szabad abból kiindulnunk, hogy mi hogyan érezzük magunkat, hanem minden esetben abból kell kiindulnunk, hogy Jézus jó állapotban van, övé minden hatalom, és a neve használatakor személyesen maga a Mester konfrontál a démonokkal!
Péter az Ékes-kapunál nem foglalkozott azzal, hogy a negyven-ötven fokos kánikulában szakadt róla a veríték, és ráadásul nem is ima-összejövetel után volt, hanem még előtte. Ugyanis tudta, hogy a sánta meggyógyítása nem az ő erejének a próbája. Éppen ezért nem a saját állapotával volt elfoglalva, hanem Jézus nevét helyezte előtérbe, mivel tisztában volt vele, hogy az nem egy üres szó, hanem nagyon is tartalmas valóság („amim van, azt adom”).
Amikor Pál apostolt Jeruzsálemben a római katonák megkötözték, és már éppen meg akarták korbácsolni, Pál nem a maga erejére támaszkodva úszta meg az ostorcsapásokat, hanem azzal, hogy bejelentette: ő római polgárjoggal rendelkezik. Erre a szóra a római katonák ütésre lendült keze azonnal megállt a levegőben, és Pál apostol megkínzása elmaradt, mert a katonák tisztában voltak azzal, hogy e szó mögött milyen hatalom áll.
Ugyanígy van ez a démonokkal is, amikor valaki hittel alkalmazza velük szemben Jézus nevét. Jézus neve ugyanis a keresztények mennyei polgárjogát hordozza, mindazzal az erővel együtt, amit a menny képvisel. Ez az erő pedig sokkal nagyobb, mint Rómáé volt a maga idejében. Ezért nagyon fontos tudatosítanunk, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom a mennyen és a földön, és ennek a hatalomnak a démonok kénytelenek engedni. A problémákat sokszor az okozza, hogy a keresztények papagáj módjára használják Jézus nevét, és nincs látásuk arról, hogy Jézus az ő neve hittel történő kimondása esetén személyesen intézkedik ügyükben. Amikor pedig ezt valaki szem elől téveszti, azonnal elkezd önmagára figyelni, és úgy érzi, hogy a szabadulása a saját erejének a próbája.
Jézus Krisztus a Szent Szellem által ma is meg akar szabadítani bennünket a démonoktól. Ennek első lépése az őszinte bűnbánat, majd a gonosz szellemeket meg kell tagadni, és végül kilélegzés, kifújás által ki kell vetni magunkból. Ennek hatékonyságát tudja növelni, ha van egy szabadulási szolgálatot vezető személy, aki Jézus nevében felszólítja a démonokat a távozásra. A szabadulás során előfordulhat, hogy egyes démonok távozását heves külső reakciók kísérik. Például az érzelmi területet megkötöző démonok sokszor sírás kíséretében mennek ki. Gyakran előfordul kiabálás, sikoltozás, ordítozás, rángatózás, köhögés, hányás, köpködés, vagy akár ásítozás is. Lényeges dolog azonban, hogy ilyenkor az ember a várható végeredményre tekintsen, és ne azzal törődjön, hogy a dolog esetleg nem túl esztétikus. Szokták mondani, hogy a szülés sem éppen esztétikus, de amikor megszületik a baba, az új élet öröme elhomályosítja a megalázó gyötrelmeket.