Akikre nem volt méltó ez a világ

A jeruzsálemi Templom újra-felszentelésének nyolcnapos ünnepe, a hanukka idén december 20–27-re esik. Írásunk ennek az ünnepnek a történetéről és üzenetéről szól.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás azért is egyedülálló a vallások között, mert a történelem – a zsidóság egészének és Jézus Krisztusnak, illetve az apostoloknak története – a vallás létrejöttének oka és annak tárgya is egyszerre. Ez a kettősség az ünnepekkel kapcsolatban is kiviláglik: miközben a megszentelt napok igen fontos szerepet játszanak Izrael mindenkori vallási életében, sőt a jövőre vonatkozó, eszkatologikus jelentőségük is nyilvánvaló, általában egy történelmi eseményről emlékeznek meg velük kapcsolatban. A hét ószövetségi ünnep „történelmi magvát” is kivétel nélkül kihámozhatjuk a Tórából. Nincs ez másként a hanukka esetében sem: az ünnepen egy Izrael népével kapcsolatos történelmi eseményről emlékeznek meg. Egy nagy különbség azonban mégis van a mózesi ünnepekhez képest: a hanukka (vagyis felszentelés) ünnepe egy „Biblián kívüli” eseményhez, a Makkabeus-felkeléshez kötődik.

De létezik-e egyáltalán „Biblián kívüli” történelmi esemény? A próféciák szemszögéből nézve – és Izraelre vonatkozóan – aligha. Különösen akkor válik világossá, hogy a teljes Szentírás az egész izraeli történelmet „lefedi”, ha a Dániel könyvében található próféciákat tanulmányozzuk. Ebben a könyvben a próféta nemcsak az úgynevezett „intertestamentális korra” (az Ószövetség lezárulása és az Újszövetség kezdete közé eső időszakra), hanem a „nagy szétszóratás” és az idők végén történő „egybegyűjtetés” korára vonatkozóan is pontos és részletes kinyilatkoztatásokat tesz.

A babilóni, majd perzsa udvarban élő Dániel a bennünket közelebbről érdeklő időszakról is szólt próféciájában. Szó esik többek között egy „utálatos” északi (szíriai) királyról, aki a déli (egyiptomi) király ellen támad, de a kitteusok (a rómaiak) elűzik onnan. Ez a király gonoszul cselekszik a „szent szövetség” (Izrael népe) ellen, mert „seregek állnak fel az ő részéről és megfertőztetik a szent helyet, az erősséget, és megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felteszik a pusztító utálatosságot”. Nem másról van szó, mint IV. Antiokhosz királyról, aki önmagát nemes egyszerűséggel csak „Megjelent Istennek” (Theosz Epifanész) titulálta, s akit kortársai annyira gyűlöltek, hogy nevét Epimanészre, vagyis „Őrjöngőre” változtatták. Antiokhosz i. e. 168-ban megkísérelte elfoglalni Egyiptomot, de M. Popilius Laenas hadvezér a római szenátus megbízásából kiparancsolta őt az országból. A frusztrált szíriai király minden bosszúját az addig is gyűlölt zsidókon töltötte ki. Ennek csúcspontját az jelentette, mikor december 25-én – a görög vallás szerint Zeusz születésnapján – a jeruzsálemi Templom oltárán, ahová előzőleg saját szobrát állíttatta fel, disznóvért áldozott. Antiokhosz Izrael népét soha addig nem látott elnyomásba taszította: betiltotta a Törvény olvasását, sőt a tekercsek birtoklása halálos véteknek számított; senki nem metélhette körül fiát; nem ülhették meg az ünnepeket; s mindennek tetejében még áldozniuk is kellett a pogány isteneknek, illetve megenniük az ott feláldozott disznóhúst.

Dániel próféciája szerint Izrael népe a nyomasztó teher és súlyos megpróbáltatás alatt két részre szakadt: a „hitszegőkre”, akik elárulták az Istennel kötött szövetséget; valamint az „értelmesekre”, akik részben oktatták a népet, részben fegyverrel harcoltak a betolakodó ellen. „És elhullanak az értelmesek közül is, hogy megpróbáltassanak, megtisztíttassanak és megfehéríttessenek.” A Makkabeus-felkelés mártírjairól az Újszövetség is megemlékezik, a hit legnagyobb hősei között emlegetve őket: „Mások megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is, megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban…” (Zsid 11:36–38). E leírásból pontosan felismerhető az Antiokhosz Epifanésszel szemben álló, hászidoknak nevezett ellenálló mozgalom. A Templom három évvel későbbi visszafoglalása után szinte szó szerint ezekkel a szavakkal emlékeztek meg maguk a hősök is a kiállt szenvedésekről: „Visszaemlékeztek rá, hogy nemrégen még hogyan ünnepelték a sátoros ünnepet, mikor a hegyek közt és a barlangokban tengették életüket, akár a vadállatok. Most azonban borostyánnal díszített botokat, zöld ágakat és pálmát vittek és dicsőítő énekeket zengtek annak, aki megadta nekik a Templom megtisztításának örömét” (Makkabeusok 2. könyve).

Azt már a kései hagyományból tudjuk meg, hogy az oltár helyének megtisztítása és újbóli felállítása nyolc napon át tartott, és éppen Kiszlév hónap 25-én fejeződött be, vagyis ugyanazon a napon, amikor IV. Antiokhosz megszentségtelenítette azt. A Talmudban megőrzött tradíció szerint a papok csupán egy kis korsónyi olajat találtak a Templomban, amelyen a főpap pecsétje érintetlen volt, vagyis az olaj tiszta volt. Ez körülbelül egy napra volt elegendő a mécstartóban. Csodálatos módon azonban ez a kevéske olaj nyolc napon át égett, mindaddig, amíg az új olajat sikerült megszentelni. A történetből érthető, miért nevezték a hanukkát a „Templomszentelés ünnepe” mellett a „Fények ünnepének” már a római korban.

IV. Antiokhosz, az „Őrjöngő”

I. e. 175-ben IV. Szeleukoszt orgyilkos kéz ölte meg, ezért öccse IV. Antiokhosz néven előbb régens, majd király lett. Egész ifjúságát Rómában töltötte, ahol volt alkalma megismerni a világ új urainak hatalmát. Jeruzsálem és a zsidó szokások igazi botránykőnek számítottak a szemében: már kormányzó korában beavatkozott az ország belügyeibe, mikor a gazdag Jászónt nevezte ki főpapnak, a várost pedig a hellén poliszok mintájára újraalapította. A történészeknek nincs könnyű dolguk Antiokhosz politikájának megítélésében, mivel a zsidókkal kapcsolatos eseményeken kívül nem sokat tudunk róla. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy tudatosan törekedett az egész Szeleukida Birodalom hellenizálására, részint azzal, hogy új görög városokat alapított, és a régi keleti városokban bevezettette a polisz intézményeit, részint pedig azzal, hogy a keleti népekre rákényszerítette a tőlük idegen, hellén vallási szokásokat. (Nemcsak Jeruzsálemet, hanem i. e. 166-ban Babilónt is újraalapította mint poliszt, s ennek alkalmából gümnaszionnal és színházzal ajándékozta meg.) Ez azonban sem Izrael, sem Ázsia esetében nem sikerült neki. IV. Antiokhosz pontosan nem ismert körülmények között, i. e. 164-163 telén megbetegedett és viszonylag fiatalon meghalt a távoli Gabaiban (a mai iráni Iszfahán városában). Az elhunyt király fia, a kiskorú V. Antiokhosz hivatalosan is visszaadta a zsidóknak a Templomot, egyben minden alattvalója számára biztosította a szabad vallásgyakorlást. Hogy milyen ember volt Epifanész? A vele nem kifejezetten rokonszenvező történész, Polübiosz szerint különc és pazarló. Egyszer például bort vegyített a forrásvízbe Antiokhiában. Máskor kiállt az útra, és pénzt hajigált a járókelők közé, így kiáltozva: „aki kapja, marja!” Szeretett titokban kiosonni a palotából, csak egy-két cimborája társaságában. Gyakran őgyelgett az aranyműves boltok és műhelyek körül, elbeszélgetve a kézművesekkel. Zokon vették tőle, hogy olykor megjátszotta a rómait, még gladiátorviadalokat is rendezett Antiokhiában. Azzal vádolták, hogy kiszámíthatatlan, és maga sem tudja, mit akar tulajdonképpen. Már kortársai is azt tartották róla, hogy nem Epifanész (Megnyilatkozott isten), hanem Epimanész (Őrjöngő).

De álljunk meg egy pillanatra a mécsesnél és a fényeknél. A Templom belső részét, a Szenthelyet megvilágító gyertyatartók a mózesi törvény előírásai szerint készült hétágú kandeláberek ( menóra ) voltak. A hanukka ünnepen mindmáig használt gyertyatartóknak (hanukkija) azonban nyolc, illetve nyolc plusz egy águk van. (A kilencedik ágat „szolgagyertyának” nevezik, erről gyújtják meg a többi nyolcat: naponként egyet-egyet.) A bibliaértelmezők szerint ebben is tanítás rejlik. A hét az Igében a tökéletesség száma. Ézsaiás hét szellemről beszél, amely megnyugszik a Messiáson. Ezek sorrendben: az Úrnak, a bölcsességnek, az értelemnek, a tanácsnak, a hatalomnak, az Úr ismeretének és az Úr félelmének szelleme (Ésa 11:2). A Példabeszédek könyve „a bölcsesség házának hét oszlopáról” beszél (Péld 9:1). A rabbinikus értelmezésben a hétágú menóra lámpásai „az Úrnak szemei, amelyek átpillantják az egész földet” (Zak 4:10). A Jelenések könyve szerint viszont a hét (hétágú) menóra a hét Szent Szellemmel betöltött gyülekezetnek felel meg (Jel 1:12–13, vö. 2:5). A Szentírásban a nyolcas szám mindig az odaszenteléssel áll kapcsolatban. A csecsemő fiúkat mindig a nyolcadik napon metélték körül (3Móz 12:3, vö. Lk 2:21). A főpap felkenetése szolgálatára szintén nyolc napon át zajlott (3Móz 8:33–9:1). Ezékiás az apja által megszentségtelenített Templomot a nyolcadik napon avatta fel az Úrnak (2Krón 29:17). A babilóni fogság után újjáépített Templom odaszentelése a páska idején történt, amely a hozzá kapcsolódó kovásztalan kenyerek ünnepével együtt összesen nyolc napig tartott (Ezsd 6:16–22). A próféciák szerint a Messiási Királyság korában felépülő Templomot is a nyolcadik napon fogják szentnek nyilvánítani (Ezék 43:26–27). Ha azonban a „szolgagyertyát” is beleszámoljuk a hanukkai mécsesbe, kilencet kapunk, amelynek szintén megvan a bibliai jelentősége. Pál apostol a Bibliában gyakorta a fény, olaj és mécses által jelképezett Szent Szellem kilenc ajándékát (1Kor 12:9) és kilenc gyümölcsét (Gal 5:22) sorolja fel leveleiben, ezért a keresztény bibliatanítók a kilences számot általában a Szent Szellemmel hozzák kapcsolatba.

Vélhetnénk: egy nem mózesi ünnepnek az Újszövetség szempontjából semmi jelentősége nincsen. De ez nem így van. Fentebb láttuk, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője (feltehetőleg Pál apostol) a Makkabeus-szabadságharc résztvevőit a hit hősei közé sorolta. János evangéliuma pedig arról tesz tanúságot, hogy egy alkalommal Jézus is a „Templomszentelés napján” tanított a Salamon tornácában, vagyis a Kidron völgye felett húzódó keleti oszlopcsarnokban. Természetesnek tűnik, hogy Izrael nemzeti függetlenségének ünnepén – mert a hanukka kétségkívül ezt is jelentette a zsidóság számára – ezt a kérdést szegezték a Názáretinek: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” (Jn 10:24). Ebben a kérdésben nem annyira az igazság őszinte keresése, hanem a politikai türelmetlenség nyilvánult meg a zsidók részéről. De Jézus már korábban tanítványai esetében sem engedett a nyomásnak, s így most is közvetve elutasította a „politikai Messiással” kapcsolatos várakozásokat. Ahelyett, hogy népét a római megszállók elleni harcra biztatta volna, a pásztor és a juhok példázatával válaszolt: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből” (Jn 10:27–28).

Végezetül, az ünnep komoly eszkatológiai jelentőséggel is bír. Dániel könyve pusztító utálatosságnak nevezte az Antiokhosz által a Templomban felállított, saját magáról mintázott Zeusz-szobrot. Erről a szoborról mint az idők végén felállítandó „utálatosságról” beszélt Jézus is egyik próféciájában: „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen… akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre” (Mt 24:15–16). A Biblia tanúsága szerint a hanukka eseményei csupán árnyékai, előképei azoknak a történéseknek, amelyekre a jelen világkorszak végén kerül majd sor. Dániel arról prófétált, hogy Izraelen belül sokan ismét szövetséget kötnek majd egy pogány uralkodóval, vesztükre (Dán 9:27). Ezt a gonosz királyt a rabbik Armillusnak, az Újszövetség pedig Antikrisztusnak nevezi, ami egyaránt jelentheti azt, hogy a „Messiás ellensége” illetve „Messiás-helyettesítő”. Az Antikrisztus – Antiokhosz Epifanész példáját követve – istennek kijáró imádatot követel majd az egész világ, így Izrael lakóitól is. Ennek csúcspontjaként megszentségteleníti az újjáépített Templomot, ahová saját hasonmását fogja felállíttatni. A három és fél évig tartó rettenetes nyomorúság után azonban az Örökkévaló újra megemlékezik népéről, és szabadítót támaszt neki: aki ezúttal nem Júda Makkabi, hanem a valódi Messiás lesz. Azon a napon „többé nem támaszkodik Izrael maradéka, és aki megmaradt Jákób házából az őt nyomorgatóhoz [vagyis az Antikrisztushoz], hanem támaszkodik az Úrhoz, Izrael Szentjéhez, hűségesen” (Ésa 10:20). Istennek a népéhez és a messiási ígéretekhez való hűsége az, ami ma is a hanukka igazi jelentőségét adja.