Riport
Az Evangélium József szerint
Mielőtt felment a mennybe, Jézus így szólt tanítványaihoz: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek, és íme, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Az alábbi történetekkel azt szeretném alátámasztani, hogy Jézus fenti szavai közel kétezer év elteltével is aktuálisak, Isten Igéje pedig a mai napon is életet, áldást és győzelmet közvetít az embereknek.
1987. november 7-én, a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján fogadtam el Jézus Krisztust megváltómnak. Ennek a legfőbb kiváltó oka az volt, hogy találkoztam egy volt barátommal. Egy magánrendelőben embereket kezeltünk reflexológiával, és ez a barátom is hozzánk járt kezelésre, pontosabban mi jártunk hozzá, mert ő nem tudott eljönni a rendelőbe: olyan súlyos depressziós betegségben szenvedett szegény, hogy hetekig lebénult keze, lába, ezért infúzión ápolták. Tehát mentem hozzá, hogy kezelést adjak neki. És ez a Péter barátom a saját lábán, mosolyogva jött elém az ajtóba, és azt mondta, Jézus Krisztus gyógyította meg. Kérdem, melyik plébánián történt az eset? Azt mondja, nem plébánián, hanem egy présházban. Mondom neki, ne szórakozzál, milyen szektába keveredtél te? Azt felelte, nem szektában, hanem a Hit Gyülekezetében járt.
Akkor ez furcsa volt számomra, mert én még nem hallottam a gyülekezetről. Bementem Péterékhez, elkezdtünk beszélgetni a szüleivel. Az anyukája – aki tudta rólam, hogy buzgó katolikus vagyok – azt mondta, látja, hogy a fia meggyógyult, de szeretne megkérni, nézzek már utána, hová keveredett a fia. Megígértem neki, hogy megnézem. Kérdeztem Pétert, mikor van istentisztelet a Hit Gyülekezetében, azt mondta, szombaton. Ez egy hétfői napon történt, de én már aznap el akartam menni. Azt felelte, hétfőnként haladó bibliaiskola van, oda csak a megtért embereket várják. Na, mondom, én elmegyek. Beültünk a kocsiba, és elmentünk.
Nagyon furcsa volt, hogy vidáman, szeretettel köszöntöttek, mintha régóta ismertek volna, és kérdezték, megtértem-e már. Azt se tudtam, mi az a megtérés, pedig olyan buzgó voltam, hogy naponta jártam áldozni a templomba, mert nagyon szerettem volna megszabadulni a bűneimtől. De ez sehogy sem sikerült.
Szekeres Györggyel és Petrőcz Leventével kezdtünk el beszélgetni.
Eleinte én kezdeményeztem, számon kértem őket, hogy miért kellett még nekik is kiszakadni a katolikus egyházból. Számomra ugyanis minden egyház szekta volt, még a református és az evangélikus is, csak a katolikus nem. Szeretettel végighallgattak, majd elmondták az evangéliumot. Egyszer csak szíven talált valami: hiába vagyok „nagy” katolikus, hiába járok minden nap templomba, tele van bűnnel az életem. És ha most meghalnék, biztos, hogy a pokolba kerülnék. És láttam a szemükben az élő tüzet és szeretetet, és én is arra vágytam, hogy ilyen közösségbe kerülhessek Istennel, mint ők. Megkérdeztem, hogyan lehet olyanná lenni, mint ti? Honnan van ilyen tűz bennetek, hogy így szeretitek az Urat? El kell mondani egy imát – felelték –, és be kell hívni Jézust a szívembe, ha eddig még nem tettem ezt meg. Ott azonnal letérdeltem, és imádkoztak velem. Behívtam Jézust a szívembe, és nagy békesség, öröm költözött a szívembe, tudtam egyből, hogy minden megváltozott belül. Hiába esett az ónos eső, ahogy mentem hazafelé, táncoltam és örültem, mert tudtam, Jézus Krisztus megbocsátotta a bűneimet.
Korábban akárhányszor mentem gyónni, soha nem bírtam megváltozni. Mindig a legöregebb, legsüketebb papokat igyekeztem kiválasztani, de szegények így is majd kiszédültek a gyóntatószékből, amíg a bűneimet soroltam nekik – sajnos sok volt belőlük.
Mindig elmondták, hány miatyánkot, hány üdvözlégyet mondjak el penitenciaként, de akárhányat is mondtam el, soha nem tudtam megváltozni. Mindig visszajöttek ugyanazok a bűnök. Most már tudom, hogy miért: azért, mert akkor nem volt új szívem, és csak a külső formája volt meg a kereszténységnek az életemben, de alapok nélkül. Viszont amikor a gyülekezetben befogadtam Jézust, és utána megkeresztelkedtem – mert igaz, hogy csecsemőkoromban megkereszteltek, de az nem az én hitemből volt, hanem a keresztanyám hitéből, Jézus viszont nem azt mondta, hogy akinek a keresztanyja hisz, az üdvözül, hanem aki saját maga hisz és bemerítkezik, az üdvözül – szóval, minekutána bemerítkeztem a gyülekezetben, megszűntek azok a régi vágyak, amik bűnre kényszerítettek és gyötörtek. Végre meghalt bennem a bűnös természet, és egy más életet tudtam élni.
***
A következő lépés a hit útján a Szent Szellemmel való betöltekezésem volt. Katolikus koromban ugyan megtörtént a bérmálásom, de az abból állt, hogy kaptam egy Poljot zsebórát, egy dobostortát meg egy új öltönyt, és a püspök úr egy galambot rajzolt a homlokomra. Ezen kívül semmi más nem történt, ugyanúgy éltem a bűneimben. Amúgy ebben az időben élsportoló ökölvívó voltam, ifi válogatott, szép sikereket értem el, csak az erkölcsi bűnöket nem tudtam elhagyni semmiképp se. Viszont a gyülekezetben a Szentlélek-keresztségemkor egy fantasztikus dolog történt: elkezdett tűzben égni a fejemtől a talpamig mindenem, és elkezdtem nyelveken beszélni, csak úgy ömlött belőlem a szó, nem bírtam abbahagyni.
***
Már az is egy csoda, hogy életben vagyok. Amikor anyukám hat hónapos terhes volt velem, harmadfokú toxikus mérgezést kapott. Eltorzult az arca, megvakult mind a két szemére, a saját anyukája sem ismerte meg a kórházban. A méhében levő gyermekről – ez én voltam – megállapították, hogy halott, és úgy vélték, emiatt kapott hullamérgezést. Föl akarták vágni a hasát, hogy engem kiszedjenek belőle, hogy így legalább az ő életét megmentsék. De akkor anyukám Istenhez imádkozott, hogy Isten – ha a gyermek tényleg halott – támassza föl, keltse életre. És fölajánlott engem, hogy Isten szolgája legyek, ha felnövök. Ezek után fölvágták a hasát, kivették belőle az egy kiló húsz dekás kis „húscafatot”. Csodálkoztak, hogy éltem. Mindjárt kihánytam 20 deka méreganyagot, lefogytam 90 dekára, tehát kisebb lettem, mint egy literes zacskós tej – ezt csak összehasonlítási alapul említem. Az orvosok azt mondták, nem fogok életben maradni, vagy ha mégis, akkor testi és értelmi fogyatékos leszek, de legalább az egyik.
Igaz, sokan bolondnak tartanak, hogy hiszek az Úrban, de ez orvosi értelemben nem minősül bolondságnak. Viszont – az Úr dicsőségére – egyéves koromra már az összes korombeli gyereket lehagytam.
Születésem történetét egyszer elmondtam egy gyülekezetben. A hallgatóságban jelen volt egy hat hónapos terhes kismama is, akinek éppen azt tanácsolták az orvosok, hogy szakítsa meg a terhességet, mert a gyereknél súlyos problémát állapítottak meg. És az az anyuka akkor nem engedte, hogy elvegyék a gyereket, hanem végighordta. Két hónappal ezelőtt jártam újra abban a gyülekezetben, és az anyuka odahozta a kétéves, makkegészséges gyereket a karján, és megköszönte, hogy annak idején elmondtam a bizonyságot a saját születésemről, mert ő is hitet merített belőle, és ő is Istennek ajánlotta fel a gyereket, és nem engedte megszakítani a terhességet.
Ezt azért is mondom el, hátha valakinek bátorítást ad, hogy Isten még egy reális orvosi vélemény ellenére is tud csodát tenni. Mert Ő az orvosok Orvosa, az uraknak Ura, és Ő a Gyógyító.
***
Annak ellenére, hogy édesanyám az Úrnak ajánlott fel, az életem nem úgy alakult, mintha Istent akartam volna szolgálni, ez csak a megtérésem által tudott megvalósulni.
Otthon viszont egy nagy feszültség keletkezett, mert többé nem voltam hajlandó a szobrok előtt leborulni. Anyukám kedvéért elmentem ugyan a templomba, de a térdem nem hajlott meg az oltáriszentség előtt, nem hajlott meg a szobrok előtt, és nem voltam hajlandó semmiféle kegytárgy előtt térdet hajtani. Mert Isten nem emberek által épített templomban lakik – ahogy Pál apostol is mondja –, hanem az emberek szívében, akik befogadják az Urat. Otthon ebből nagy feszültség támadt, megpróbáltak eltiltani a gyülekezettől. Apám nagyon mérges lett, agyon akart csapni, de azt mondtam, ha agyoncsap is, én az Urat fogom követni, és járni fogok a gyülekezetbe. Azt felelte, „te megbolondultál, bekábítószereztek, meghipnotizáltak”. Mondtam, nem, engem Jézus megérintett, és a Szentlélek által nyelveken szólok. Akkor azt mondta, „te tényleg megbolondultál, hát soha nem tanultál semmilyen nyelvet”. Meg akartam neki mutatni a Bibliában, hogy mi az a nyelveken szólás, és hogy ez nem emberi nyelv, de azt válaszolta, hogy ne szórakozzak vele, hanem mutassam, mit tudok: szólaljak meg nyelveken.
Igaz, azt írja a Biblia, hogy hitetlenek előtt ne szóljunk nyelveken, mert azt hiszik, hogy megbolondultunk, de arra gondoltam, apukám már most is ezt hiszi, pedig még meg se szólaltam, mi jön, ha meg is szólalok. De nem volt mit tenni, megszólaltam nyelveken. Tudtam, hogy ez az ajándék nem emberek közötti kommunikációra, hanem Istennel való kommunikációra adatott, de tudtam azt is, hogy Isten időnként földi nyelvvé formálja a szavakat az ember száján, amikor így imádkozik. Elkezdtem tehát nyelveken szólni, és azt vettem észre, hogy az angolhoz hasonlóan beszélek, az apukámnak pedig elkezd könnyezni a szeme, és leül a fotelba. És mondja, hogy hallja, angolul beszélek Jézusról. Mivel többször járt Amerikában, értette azokat az angol szavakat, amelyeket én mondtam neki, miközben én magam nem értettem semmit, mert nem tanultam angolul. Ez olyan hatással volt rá, ő is azonnal befogadta az Urat a szívébe, elmondta a hitvalló imát. A megtérését követően meg is gyógyult, többé nem kellett nyugtatókat szednie. Békességet adott az Úr a szívébe.
***
Erika, a menyasszonyom még a megtérésem előtt elhagyott, mert én mindig templomba jártam, ő viszont ateista volt. Azt mondta, így nem leszünk képesek együtt élni, közös gyerekeket nevelni. Én próbáltam hitre vezetni – miközben magam sem voltam bibliai értelemben keresztény. Elvittem őt egyszer templomba is, de elájult, úgy kellett kivinni. Szereztem neki foszforeszkáló szemű szűzanyát, lourdes-i vizet, mindenféle kegytárgyat, hátha hat rá. De semmi nem hatott. Az lett a vége, hogy otthagyott.
Miután megtértem Budaörsön, ismét felkerestem. Először nem akart szóba állni velem, de addig nyomtam a csengőt, amíg ki nem jött. Elkezdtünk beszélgetni, és látta, hogy tényleg megváltoztam. Azt mondta, nem tudja, hogy van-e Isten vagy nincs, de eljön a gyülekezetbe, és megnézi, milyen emberek járnak oda. És kiderült, hogy ők mindig ott jártak el a gyülekezet épülete mellett, mert arra feküdt a telkük, Budaörsön. Akkoriban többször is mondta Erika, hogy ott mindig valami lakodalom szokott lenni. Akkor jöttem rá, hogy a gyülekezetből kihallatszó éneklésről gondolta, hogy lakodalmak zajlanak. Egyébként pedig tényleg azt mondja Isten Igéje, hogy a vidám elméjűnek szüntelen lakodalma van, és a gyülekezetben sok a vidám elméjű ember, akik szeretik az Urat.
Szóval, eljött Erika. És amire én nem voltam képes két és fél éven keresztül, az Budaörsön rögtön megtörtént: Erika az első alkalommal megtért Jézushoz. Meg is keresztelkedett, és meggyógyította az Úr bőrbetegségből, és gerincferdülésből. Ezek után joggal gondoltam, hogy most már biztosan a feleségem lesz Erika, meg is kértem a kezét. Nemet mondott. Ennek ellenére úgy éreztem, ő lesz az igazi. Így is lett, amikor néhány hónappal később újra megkértem a kezét, igent mondott. 1988. június 15-én összeházasodtunk. Azóta öt gyermekünk született.
***
Nászajándékba megkaptam a katonai behívót, akkor még másfél év volt a katonaság. De mielőtt erről az időszakról beszélnék, hadd mondjak el egy érdekes történetet.
Miután megtértem, az a katolikus csoport is megtért, ahová előzőleg jártam. Ezzel a csoporttal még korábban betanultuk a József történetét, és mint egy színházi előadást, templomokban mutattuk be. Az egyik belvárosi templomban is megszervezték már az előadást, ki volt hirdetve az időpont, de időközben megtértünk Jézushoz. Mivel nem akartunk szószegők lenni, megmondtuk a papnak, hogy csak akkor mutatjuk be a darabot, ha utána bizonyságot tehetünk a jelenlévőknek, hogy mit tett velünk Isten. Azt mondta, rendben van. Lement az előadás – én játszottam a fáraót –, majd kiálltunk bizonyságot tenni. Először Pajor Tamás, utána én. Amikor hallotta a pap, hogy megtérésről, Szentlélekkel való betöltekezésről és valóságos bizonyságokról beszélünk, odaszólt, hogy vége az előadásnak, viszontlátásra. Mi tovább folytattuk, erre kikapcsolta a hangosítást. Mivel akkor se hagytuk abba, lekapcsolta a villanyokat, és kiküldte a híveket velünk együtt a templomból. Kimentünk, de a hívek nem mentek haza, hanem a templom előtt hallgatták a bizonyságtevést. Volt közöttük egy szervita apáca, a Magdi néni, akinek bőrrákja volt. Az arcán volt egy olyan seb, ami nem gyógyult meg a betegség miatt. Ez a néni ott megtért, az arcáról eltűnt a seb, és utána csatlakozott a gyülekezethez. Még a fizetését is visszavitte a papnak, bűnbánatot tartott a bálványimádás miatt, és elkezdte az Urat követni.
***
Visszatérve a katonaságra: a másfél év alatt négy helyen teljesítettem szolgálatot. Kiskunfélegyházán, Székesfehérváron, Cegléden és Hódmezővásárhelyen. Ez azért történt így, mert mindenhol az Úrról tettem bizonyságot, minek következtében mindig új állomáshelyre vezényeltek. Az elején még nagyon keményen fogtak. Azt akarták, hogy bokszoljak nekik, de én nem akartam. Mondták, hogy nem én rendelkezem a testemmel, hanem a Magyar Néphadsereg, és kamatoztatni kell, amit tudok. Szeretem a bokszot, mostanában is el-eljárok a profikhoz edzeni, de akkor, a kommunista hadseregnek nem akartam bokszolni, dicsőséget szerezni. Mivel hajthatatlan voltam, megpróbáltak különféle kényszerítő eszközökkel rávenni, hogy teljesítsem az akaratukat: először beraktak a konyhára krumplit pucolni. A krumplipucolás közben kezdtem először bizonyságot tenni.
Látták, hogy három napja ott vagyok a konyhán, mégis vidáman pucolom a krumplit, dicséreteket énekelek. Nem értették, mitől érzem ilyen jól magam. Én meg elmondtam, hogy az Úr beköltözött a szívembe, ettől érzem jól magamat. Szabad vagyok akkor is, ha bezártak a konyhába, és krumplit kell pucolni három napon keresztül, mert a szabad ember az, akit Jézus megszabadított.
Ennek hatására három katona megtért. A tisztek idegesek lettek, és áthelyeztek Székesfehérvárra. Ott már nehezebb helyzetem volt, és eleinte eléggé nehezen akartak megtérni a katonák. Gondoltam is, abbahagyom a bizonyságtevést, mert sok bajom származhat belőle. De előtte imádkoztam, és mondtam az Úrnak, Istenem, ha Te akarod, hogy én ezt csináljam, akkor Németh Sándor pásztor áldjon meg engem, és kenjen föl erre a szolgálatra, de úgy, hogy én nem szólok neki.
Amikor az első kimenőmet megkaptam, elmentem a gyülekezetbe. Az istentisztelet végén Sándor imádkozott a házicsoport-vezetőkért, megáldotta őket. Gondoltam, én nem állok oda, mert még csak féléves keresztény vagyok. Ha Isten akarja, hogy bizonyságot tegyek a katonaságnál, majd szól Sándornak. És mikor Sándor az utolsó emberért imádkozott, azt mondta: gyere ide, Józsi, érted is feltétlenül szeretnék imádkozni. Imádkozott értem is, Erikáért is, nagyon betöltött a Szentlélek. És attól kezdve áttörés jött a szolgálatomban a katonaságon belül is.
***
Egy anyagi bizonyságot is hadd mondjak el, ami most jutott eszembe: 600 forint volt a havi zsoldunk, nem valami nagy pénz. Erika pedig 4600 forint fizetést kapott, amiből nem nagyon tudta fizetni a rezsit. Egy alkalommal, amikor hazamentem, már semmi pénze nem volt. Én viszont megkaptam a félhavi zsoldomat, 300 forintot. Mivel Erika nem fogadta volna el, titokban beletettem a pénztárcájába, és megáldottam, hogy Uram, ezt a 300 forintot százszorozd meg. Amikor legközelebb mentem haza, több mint 30 ezer forint volt Erika pénztárcájában. De ne gondolja senki, hogy teremtő csoda által megszaporodott az a 300 forint, mert ahogy Kenneth Hagin tanította, Isten nem pénzhamisító. Az történt, hogy annál a külkereskedelmi cégnél, ahol Erika dolgozott, az ő osztályuk – de csak az övék – féléves prémiumot kapott. Így szaporodott meg a pénz. Ez nagyon nagy bizonyság volt számunkra. És az Úr megsegített ezután is. Nem volt soha semmilyen anyagi gondunk, mert lehet, hogy nehézségeken kell átmennie az embernek, de ha az Úrban bízik, akkor Ő kirendeli az áldásokat.
Miután Sándor megáldott, nagyobb hatásfokkal tudtam bizonyságot tenni. Székesfehérváron tizenhatan megtértek a laktanyán belül, de nemcsak ott, hanem a városban is. Elmentem a nagytemplom plébániájára, mert ismertem a papot, és bizonyságot tettem a fiataloknak. A fél csoport megtért az Úrhoz.
***
Érdekes módon a klerikális elhárítás emberei gyorsabban dolgoztak, mint a katonai elhárítás emberei, mert amikor Ceglédre helyeztek, ahová több teológushallgatót is besoroztak abban az időben, ezek már az érkezésem előtt személyleírást kaptak rólam: hogy nézek ki, mivel foglalkozom, milyen tanításokat mondok, miről beszélek. És azt is megkapták írásban, hogy el kell határolódniuk tőlem. A teológusok tehát eléggé ellenségesek voltak. Azt mondták, nincs Szentlélek, nem lehet nyelveken szólni. Én azt feleltem, van, és lehet. Aztán szóltam, hogy menjünk el együtt imádkozni, és nézzük meg, mi fog történni. Eljöttek velem egy páran imádkozni, és úgy kiáradt a Szentlélek, úgy betöltötte az egyik református teológust, hogy majdnem fölborította a páncélszekrényt. A Szentlélek rászállt, és megtért az Úrhoz. Ezután elkezdtek a teológushallgatók közül is többen megtérni, és a világiak közül is. Ez azonban több tisztnek nagyon nem tetszett. Különféle módon próbáltak megtörni, hogy hagyjam abba a bizonyságtevést.
Egyszer például beöltöztettek vegyvédelmi felszerelésbe: egy emésztőgödröt kellett kiürítenem egy szál vödörrel. Ehhez bele kellett mászni a trágyalébe. Ilyen munkát nem szoktak normális katonákkal végeztetni, csak fogdásokkal, akikre valami súlyos büntetést akarnak kiszabni. Én nem voltam fogdás, mégis megcsináltatták velem. Bementem, elkezdtem. Eleinte fegyverrel őriztek, és hívták a rabokat, hogy amit én kimerek, azt vigyék tovább, messzebbre. De annyira büdös volt, meg rossz volt minden, hogy azok elhúzták a csíkot az őrökkel együtt. Én meg berzenkedtem, hogy ártatlanul kell nekem ezt a gödröt kiüríteni, egy hosszabb böjtnek a vége felé tartottam, abban sem voltam biztos, hogy fogom-e bírni erővel. És akkor az Úr azt mondta nekem, hogy ne csak ezt az emésztőt takarítsam ki, hanem a másikat, a mellette levőt is. Mivel a végén elment mindenki, mert nem bírták a szagot, egyedül maradtam ott. És este hat óra felé végeztem a mindkét gödörrel. Fölmentem a körletbe, jelentettem a parancsnoknak. Nem akarták elhinni, hogy a másikat is kitakarítottam, ezért lejöttek megnézni. Ebből megértették, hogy nem lehet megtörni, és talán azt is, hogy egy ilyen reakció pusztán emberi szinten nem lett volna lehetséges. Onnantól fogva elkezdtek jobban tisztelni.
Nem sokkal később az a felettesem, aki kiosztotta rám ezt a kimerítő feladatot, kölcsönkérte az autómat. Azt mondta, el szeretne lopni pár dolgot a laktanyából. Először az volt bennem, hogy mit akar ez, így kiszúr velem, hogy beküld a pöcegödörbe, aztán még adjam oda neki a kocsimat. De szólt az Úr a szívemhez, hogy adjam oda. Előtte azonban mondtam neki, odaadom a kocsit, de csak akkor, ha nem lopsz el semmit. „Menj haza a menyasszonyodhoz, de ne lopj ki semmit, mert nagy bajod lehet belőle.” Megfogadta a tanácsomat. És éppen amikor ment el a kocsival, a katonai rendőrség az aljától a tetejéig mindent átvizsgált az autón, szokatlanul szigorú ellenőrzést tartottak. Tehát ha vitt volna valamit is, biztosan lebukik.
Nagy bizonyság volt számára is, hogy hallgatott rám, és nem lopott. Később ez a fiú is megtért, aztán meghívott az esküvőjére is, hogy áldjam meg őt és a menyasszonyát is. Az Úr tehát még a rossz dolgokat is az ember javára tudja fordítani, és van, amikor a rosszat jóval kell meggyőzni, és így még az ellenségeket is meg lehet nyerni az Úrnak. Ez a történet is jó példa erre.
***
Miután Cegléden is elég sokan megtértek, és látták, hogy nem hagyom abba a bizonyságtevést, áthelyeztek Hódmezővásárhelyre. Ott sok börtönviselt, nehéz helyzetben levő ember volt. És úgy „indítottak”, hogy amikor bementem a mosdóba, leöntöttek egy nagy vödör hideg vízzel. De rögtön meg is ijedtek, mert rájöttek, hogy kit öntöttek le: a bokszoló múltamból kifolyólag felismertek. És várták, hogy szétütöm őket. De én csak megköszöntem a reggeli zuhanyt, mert hogy így legalább este nem kell zuhanyozni. Nagyon elcsodálkoztak, most attól jöttek zavarba, hogy nem csináltam balhét. Elmondtam nekik, hogy megtértem Jézushoz, már új ember vagyok.
Ezzel elkezdtem Cegléden is bizonyságot tenni. Volt ott egy katona a fogdában, aki annyira kiborult idegileg, hogy föl akarta magát kötni. Nem tudtak vele mit tenni. Akkor imádkoztam vele, megtért, és amikor imádkoztam, még gonosz szellemek is elhagyták. Ez volt az első eset, hogy ilyet tapasztaltam, hogy az én imámra is történhet ilyen.
Mivel rövid időn belül még kilencen megtértek, Budapestről leküldtek az elhárítástól egy civil tisztet. A dandárparancsnok összehívott minket, kilencünket, és a pesti tiszttel együtt kijelentették, hogy a honvédségnél nem lehet téríteni, ezt azonnal abba kell hagyni, mert annyifelé fognak áthelyezni, ahányan vagyunk. Azt feleltem, az előnyös lesz, mert akkor annyifelé fogjuk hirdetni az evangéliumot, ahányan vagyunk. És hozzátettem, azt tanácsolnám a dandártábornok úrnak, hogy inkább engedélyezze az evangélium hirdetését, mert az által megváltoznak az emberek, és jobban végzik a munkájukat. Ennek a beszélgetésnek elment a híre. Sőt, a tisztek rendszeresen hívattak meghallgatásra, de ez csak alibi volt, hogy hallhassák az evangéliumot. Közülük is többen megtértek.
***
Egy ízben az egyik egy fogdára ítélt katona – akinek a társak pálinkát csempésztek be, és attól berúgott – annyira kiborult idegileg, hogy elkezdte fölharapdálni az ereit, tört-zúzott, rugdosta az ajtót. Nem tudtak orvost se hívni, aki nyugtatót adhatott volna, mert akkor lebuktak volna az alkohol miatt.
Nem tudtak mit tenni, hanem nekem szóltak, hogy gyere Józsi, imádkozzál. Imádkoztam érte, a Szentléleknek a kenete rászállt, és egyszerűen elaludt. És reggel, amikor felkelt, mondtam neki, hogy „figyelj, az ördög ki akar készíteni téged, démonok gyötörnek, azért jön rád ilyen őrjöngés. Máskor, ha ilyesmi történne, szóljál, imádkozunk érted, ha éjjel egy óra is van.”
Néhány nap múlva kiengedték a fogdából, és őt tették őrségbe, pedig ilyen labilis embert nem szabad őrségbe állítani.
Ott állt harminc éles tölténnyel a tárjában, a másik harminccal a tártáskájában, és megint berúgott. Ráfogta a társaira a fegyvert, hogy szétlövi őket, ha nem engedik a Nagy Józsihoz a körletbe. Érthető módon felengedték hozzám. Elkezdett kiabálni, hogy Nagy Jóska, Nagy Jóska, gyere elő. Fölébredtem, lejöttem. Azt mondta, már kétszer bekapta a puskacsövet, hogy főbe lövi magát, menjek ki, beszélgessünk. Gondoltam, akármilyen jó bunyós vagyok, azért a géppuskatöltény gyorsabb nálam. De már nem volt mit mondani, mert én ajánlottam fel neki, hogy keltsen föl, akár éjjel egykor is. Nagyon vigyázni kell az embernek, mit beszél. Szóval, nem volt mit tenni, kimentem vele az őrtoronyba. A többiek ott reszkettek az őrtorony alatt. A beszélgetés során kétszer is fölhúzta a lőfegyvert, hogy kárt tesz magában is, meg bennem is. Nem győztem imádkozni. Végül is úgy megszelídült, hogy mondta, olyan vagyok neki, mintha a testvére lennék. Elmondta velem a megtérő imát, utána a Szentlélek úgy betöltötte, hogy a hátamon vittem vissza az őrszobára. Attól kezdve egyszer sem akarta megölni magát. Az Úr végezte el ezt a munkát a szívében.
Mire leszereltem, több mint 120 katona megért Jézushoz, csak a személyes bizonyságtevés által. A leszerelésem előtt pedig a politikai tiszt – aki előtte elvetette a Bibliámat – megköszönte a térítői munkámat. A rendszerváltozás behatolt a katonasághoz is. Az Úré a dicsőség ezért, és köszönet Sándornak is, hogy megáldott.
***
Miután leszereltem, Sándor megkérdezte, lenne-e kedvem a gyülekezetben is dolgozni, szolgálni. Mondtam, hogy persze, és félállásban elkezdtem a gyülekezetben dolgozni, félállásban meg egy cégnél. Először arra gondoltam, biztos valami komoly szellemi feladatot kapok. Ehelyett megbíztak a gyülekezeti iroda takarításával. Reggelente takarítottam, utána meg mentünk ki bizonyságot tenni a Vörösmarty térre. És elkezdtek sorra megtérni az emberek.
***
Nemcsak Budapesten, hanem az ország minden táján elkezdtük hirdetni az evangéliumot. Máig nem felejtettem el az alábbi esetet, amely Verpeléten történt. Kimentünk bizonyságot tenni, de a helyi plébános már előtte fölpiszkálta az embereket, hogy itt jönnek a szektások, és ehhez hasonlók.
Kimentünk a piactérre, és ahogy hozzáfogtunk felállítani a hangfalakat, az addigra már összegyűlt emberek elkezdtek kővel, krumplival dobálni, ami akadt a kezük ügyébe. Mondták, hogy menjenek ezek a szektások. Dehogy megyünk – feleltük –, az evangéliumot fogjuk hirdetni. Így is lett. És volt ott egy ember, aki a két mankójára támaszkodva állt az első sorokban. Szólt a Szentlélek a szívemhez, hogy „imádkozzál érte, mert meg akarom őt gyógyítani”. És azt is mondta, hogy hívjam előre nyilvánosan, és imádkozzak érte. Ezt nem mertem megcsinálni. Mondom, mi lesz, ha nem gyógyul meg, már az előbb is megdobáltak, mi jön ezután. Úgyhogy egyszerre hívtam mindenkit előre, akik meg akartak térni. És nyolcvanan jöttek előre, és köztük volt ez az ember is. Amikor megáldottam kézrátevés által az embereket, ez az ember azt mondta, érzi Isten jelenlétét. És elkezdett nyelveken szólni, pedig egy olyan gyülekezetbe járt, ahol nem preferálták a nyelveken szólást, nem hittek ebben. De ennek az embernek volt hite arra, hogy Isten meg fogja gyógyítani.
Állt a mankójára támaszkodva, és azt mondta, hogy érzi az Úr jelenlétét. Azt feleltem, ha érzed, akkor dobd el a botodat, és táncolj. De oda se néztem, mentem tovább. Egyszer csak megütögetik a vállam, hogy te, ez tényleg eldobta a botját. És akkor hátranéztem, és tényleg eldobta a botját. Erről készült három fénykép is, ami tanúsítja, hogy tényleg eldobta a botját. Két teljes dicséreten keresztül – hat-hét percen keresztül – táncolt ez az ember, dicsérte az Urat.
Pár hónappal később meghívtak Kepes András műsorába, az Apropóba. Ott elmondtam ezt a bizonyságot, hogy mi történt Verpeléten, hogyan gyógyult meg Csonka Jenő. Amúgy utána át is kereszteltük Ép Jenőnek, mert már nem csonka, hanem ép. Miután ezt Kepes András műsorában elmondtam, pár hétre rá a Népszabadság újságírói lementek Verpelétre, hogy kinyomozzák, hazudtam vagy nem. Bementek Verpeléten egy boltba, ahol megtudták, hol lakik Jenő.
Elmentek a lakására, és a saját szemükkel is meggyőződhettek róla, hogy egészséges. Úgyhogy megírták: tényleg csoda történt Verpeléten.
***
Elkezdtük tehát az egész országban hirdetni az evangéliumot, és ennek során Tokajba is elmentünk. Itt a bornak nagyon nagy hatása van az emberekre. Szerintem ez is közrejátszott abban, hogy eleinte tartózkodóan fogadták az igehirdetést, nem nagyon akartak megtérni. Ezért nyilvánosan imádkoztunk: megtörtük a bor hatalmát – Bacchus varázslatát – az emberek fölött. És utána körülbelül ötvenen előrejöttek megtérni.
A megtérés után többen is kérték közülük, hogy imádkozzunk a gyógyulásukért. Egy hatvanéves hölgy, Erzsi néni születésétől fogva süket volt. Az Úr ott a helyszínen meggyógyította őt, és elkezdett hallani. Ezt le is ellenőriztük: eltakartuk a szánkat egy lappal, úgy beszéltünk hozzá. És hallotta, hogy mit mondunk neki, el tudta ismételni a hallottakat. Ettől a csodától még jobban fölbuzdultak a jelenlévők, egyre-másra kérték, hogy imádkozzunk. Volt, akiből démonok mentek ki, ott az utcán. Pedig még soha nem járt gyülekezetben.
Ajkán is történt egy érdekes bizonyság. Miután ott is megtértek vagy ötvenen az igehirdetés során, elhívtuk az embereket vízkeresztségre. Az egyik hölgy azt mondta, szeretne megkeresztelkedni, de nem mer, mert speciális betegséggel küszködik: vízallergiája van. Ha csak egy csepp víz éri is a testét, kiütések borítják el. Már több éve csak különböző gyógyporokban mosakodhatott. Azt feleltem neki, az Úr a Gyógyító: mivel Ő mondta, hogy meg kell keresztelkedni, meg is fogja őt gyógyítani. Ezek után imádkoztunk érte, ő pedig a hitét megvallva bement a vízbe. És kijött gyógyultan. Az Úr megszabadította, dicsőség ezért Neki!
De nemcsak az utcai evangelizálások során gyógyultak meg az emberek úgy, hogy valaki imádkozott értük kézrátevés által, hanem a gyülekezetben is nagyon sok ember meggyógyult. A következő eset a budapesti gyülekezetben történt.
Miközben Judit vezetésével szólt Isten dicsérete, egyik testvérünkre rászállt a Szent Szellem kenete. Gyula – így hívják a szóban forgó férfit – egy súlyos szívműtét előtt állt. Olyan mértékben legyengült a szíve, hogy alig bírt mozogni, az emeletre például csak nagy szuszogások közepette, erős légszomjjal volt képes felmenni. Szóval, Gyulára rászállt a Szent Szellem, miközben énekeltünk, és elkezdett táncolni. Eleinte föl se tűnt neki, milyen fürgén és könnyen mozog, csak akkor döbbent meg, amikor a mellette álló ismerősei szintén döbbenten mondták neki, hogy „eddig nem tudtál táncolni”. Az istentisztelet után a férfi hazament, és minden probléma nélkül felszaladt az emeletre.
Néhány nap múlva következett a műtét. Az orvos először egy katétert helyezett fel a szívbe, hogy még egyszer megbizonyosodjon annak állapotáról. Majd így szólt: „Mi történt magával? A tavalyi, saját kezemmel végzett műtétnek a nyomait sem találom a szívén. Magának egy tizennyolc éves embernek megfelelő szíve van. Nem kell megoperálni.”
Teljesen meggyógyult a testvérünk szíve, amit az is bizonyít, hogy megvonták tőle az addigi rokkantnyugdíját. A bizottsági orvos egymás mellé tette az előző és a friss leletet, és meglepetten megkérdezte: „Maga ugyanaz az ember? Mert az első egy halálos beteg embernek a lelete, a második pedig egy teljesen egészségesé.”
***
Mivel az evangélisták sokat utaznak, engedjétek meg, hogy elmondjak néhány közlekedéssel kapcsolatos történetet is.
Egy ízben kizártam magamat a kocsimból. A Váci utca Budapest egyik legforgalmasabb utcája. Ott állt a közepén az autóm. De nem csak az, hanem a forgalom is állt, mert elálltam az utat. Káromkodtak az autósok, én próbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült. A kulcs bent, én kint, mind a négy ajtó zárva.
Mondom, Uram, most segíts meg gyorsan. És eszembe jutott, hogy mikor nagy bajban vagyunk, és nem tudjuk, mit csináljunk, jó dolog nyelveken imádkozni. Úgyhogy elkezdtem. És alig, hogy elkezdtem, szólt a Szentlélek: „ahhoz az emberhez menj oda, a kirakat előtt”. Odamentem, és elkértem tőle a kocsija kulcsát. Azt kérdezte, miből gondolom, hogy van autója? És ha van is, miből gondolom, hogy ide, a belváros közepébe is azzal jött, és van nála kulcs?
Kiderült, tényleg nem autóval jött, viszont a kulcsot hozta magával. Oda is adta, előtte persze biztosított róla, hogy úgysem tudom kinyitni vele az én autómat. Mondtam neki, azzal ne törődjön, csak adja oda egy percre. És kinyitottam a kocsimat, visszaadtam a kölcsönkulcsot, és az Urat dicsőítve mentem tovább. Mert az Úr tudta, hogy az a kulcs, az nyitni fogja az én kocsimat.
Egy ízben – vidéki szolgálatra mentünk az egész családdal – karamboloztunk.
A másik autó – abban is egy család utazott – fölcsavarodott egy villanyoszlopra, az én kocsim meg tropára ment teljesen. De senkinek nem lett semmi baja, dicsőség az Úrnak. Amikor láttam, hogy nem tudom elkerülni az ütközést, kiáltottam, hogy Jézus, és az Úr megőrzött mindenkit.
Az autókban igen nagy anyagi kár keletkezett, de a biztosító fizetett. Mielőtt azt gondolná valaki, ebben a történetben ez a happy end, hadd fejezzem be: miután ezen a nem szokványos módon ismeretségbe kerültünk a másik autó utasaival, rögtön bizonyságot tettem nekik az Úrról, és az egész család megtért. Úgyhogy aznap nem csak a biológiai életüket őrizte meg Isten, hanem megnyerték az örök életet is. Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
Az évek során többször előfordult, hogy vidéki szolgálatról hazatérőben műszaki hiba miatt kellett megszakítani az utat. Egyszer például a gyújtás romlott el. Éjjel fél tizenkettőkor találtunk egy autóvillamossági szerelőt. Mire megjavította a kocsinkat, hitre is jutott Jézus Krisztusban, befogadta az Urat a szívébe. Hasonló eset történt egyszer egy defekt során: akkor a gumijavítónak tettem bizonyságot, miközben cserélte a kerekünket, és a munka végére ő is megtért.
Nem kell tehát megijedni az ilyen műszaki jellegű akadályoktól sem, mert sokszor ezeket a helyzeteket is a javunkra fordítja az Úr.
***
Befejezésül elmondok néhány olyan bizonyságot, ami mostanában történt.
Nemrégiben érkezett egy hívás, hogy menjünk el két zsidó néniért imádkozni, akik nagyon szeretik nézni a Vidám Vasárnapot. Már fél 11-kor odahúzzák a széket a tévé elé, és alig várják, hogy kezdődjön az adás. Egyikük, Juci néni, elég súlyos betegségbe került. 86 éves volt, bent feküdt a kórházban. A testvére, Rózsika néni kérte, hogy menjünk el imádkozni érte, hogy az Úr meggyógyítsa. Előtte felhívtam a nénit, és mondta, hogy délutánra egy parafenomént hívtak, egy fehérmágust, hogy valami energiát adjon a testvérének. Azt feleltem, az nem lesz jó, mert a Biblia ezeket a dolgokat nem pozitívan említi. Úgyhogy mindjárt le is mondta a fehérmágust, és mi mentünk el imádkozni a testvéréért. Befogadta az Urat a szívébe a néni, megvallotta a Jézusba vetett hitét, és nem csak ő, hanem a Rózsika néni is. És utána elmondott egy történetet: amikor Auschwitzban voltak, és közeledtek az orosz katonák a táborukhoz, a németek sorra lődöztek mindenkit, aki még élt, hogy eltüntessék a nyomokat. Egy osztrák orvosnő azt mondta nekik, hogy ha bejönnek a német katonák, maradjanak fekve, mintha halottak lennének, ő meg elkiabálja magát, hogy tífuszosak. Így is történt, az orvosnő kiabált, a katonák pedig gyorsan kimentek, nehogy elkapják a fertőzést. Amikor megérkeztek az oroszok, az első fehér lovon jött, Rózsika néni a nyakába ugrott örömében.
Érdekes párhuzam, hogy most a kórházban ugyanúgy etette a nővérét, mint annak idején a lágerben, csak most nem az orosz katona jött fehér lovon, hanem Jézus költözött a szívébe.
Miután imádkoztunk érte, néhány órával később az Úrhoz költözött ez a Juci néni. Tehát mindössze pár órán múlott, hogy a fehérmágus megy-e el hozzá, vagy az evangélium. Dicsőség az Úrnak, az evangélium jutott el hozzá! Ezért fontos, hogy mindig bátran hirdessük az evangéliumot, mert az evangélium megmenti az emberek életét.
Végül álljon itt még egy bizonyság az Úr gyógyító erejéről: Volt egy kétéves kislány, Kimberli, akinek a szülei – bár nem voltak megtérve – nézték a Vidám Vasárnap közvetítését a tévén. A kislánnyal tavaly ősszel történt egy sajnálatos baleset: beleesett egy fortyogó üstbe. A teste húsz százaléka – a nyakától a combjáig – másod- és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Válságos állapotban került az intenzív osztályra. A szülők felajánlották a kórháznak, hogy saját pénzükön bármilyen – szükséges, de esetleg hiányzó – orvosi műszert azonnal megvásárolnak, csak mentsék meg a gyermeket. A doktornő azonban közölte: minden műszer rendelkezésre áll, nem ezen fog múlni a gyógyulás. Az anyuka kérdésére – hogy akkor mit tehetnek a lányukért – azt mondta, egy dolgot: imádkozzanak. A szülőknek ekkor eszükbe jutott, hogy az egyik unokatestvérük gyülekezeti tag, és hogy a Hit Gyülekezetében szoktak imádkozni a betegekért, és sokan meggyógyulnak. Megkérték az unokatestvért, hogy szóljon valakinek, kérjen imatámogatást. Így jutottam el a szülőkhöz.
És éppen akkor közölték az apukával, hogy elég nehéz helyzetben van a kislány, mert a belső szervei kezdik fölmondani a szolgálatot. Az anyuka kérdésére a kezelőorvos őszintén megmondta: a kislány élet-halál között van, a túlélés esélye ilyen fokú megégés esetén egy százalék. Érthető módon nagyon el voltak keseredve, de a Bibliából megmutattuk nekik a Jairus történetét, ami arról szól, hogy nincs késő soha. Jairus segítséget kért Jézustól, de az ismerősei mondták, „ne fáraszd a Mestert, mert meghalt a lányod”. Jézus viszont azt felelte, „ne félj, csak higgy, a lányod nem halt meg, csak alszik”. Mert a félelem és a hit ellentétben állnak egymással. És ezek után bementünk imádkozni a kislányért. Morfiumot adtak neki, hogy enyhítsék a szenvedését. Ennek ellenére látszott, hogy nagy a fájdalma, nagy a félelme. Sokkos állapotban volt, szinte őrjöngött. Amikor imádkoztunk érte, békesség szállt rá, megnyugodott, azután elaludt. Eljöttünk a kórházból. Néhány nap múlva hívtak telefonon a szülők, hogy érdekes dolog történt a kislánnyal, az orvosok nem értik. Úgy játszik, mintha a játszótéren lenne, semmi fájdalma nincs. Átvészelte a kritikus első négy napot, túljutott az életveszélyen. A következő vizsgálatok során az is kiderült: a nagyfokú égés ellenére egyetlen szerve sem fertőződött meg. Az orvosok el voltak képedve, és persze örültek. A plasztikai műtét azonban még hátra volt. Amikor levették a gyermekről a kötéseket, hogy az égett, elhalt bőrfelületeket eltávolítsák, újabb meglepetés következett: nem volt rajta égett, elhalt bőrfelület, hanem egy friss, rózsaszín bőr. Hazaengedték a kórházból úgy, hogy plasztikai műtétet sem kellett végezni rajta.
Az Úr meggyógyította a gyermeket. Ezért is Övé a dicsőség.
(Lejegyezte: Szlazsánszky Ferenc)