Sion

Sion. Eredetileg Cijjón: az Ószövetségben több mint nyolcszázszor szereplő név, amely hol Dávid városát, hol a Templomhegyet, hol egész Jeruzsálemet, sőt magát a mennyei Jeruzsálemet is jelenti, s az Újszövetségben az Egyház szimbóluma is. De szintén róla kapta nevét a cionizmus, hiszen ez a kicsiny hegy Izrael népé-nek, földjének és történelmének szíve, szívének is legbenső középpontja. Sokak számára talán meglepő információ, hogy a jelenlegi jeruzsálemi Óváros muszlim időkben épült falain kívül található.

Dávid és Góliát nevezetes párharcának van egy kevéssé ismert részlete, amely szorosan kötődik Jeruzsálem sorsához. A feltehetőleg tinédzserkorán éppen csak túllépett Dávid, miután parittyája segítségével ledöntötte lábáról a filiszteus óriást, azt saját kardjával lefejezte. Az ókori hadviselésben nemcsak az ilyesfajta életre-halálra, illetve városok és országok sorsára kimenő párviadalok voltak szokásban, hanem az is, hogy a győztes az általa legyőzött holttestét, fegyvereit és más személyes tárgyait azon istenség temploma számára ajánlotta fel, akinek – hite szerint – a győzelmet köszönhette. Tudjuk, hogy Dávid a „Seregek Urának, Izrael seregei Istenének nevében” (1Sám 17:45) küzdött meg a Gáthból való óriással, így cseppet sem csodálkozhatunk, ha annak kardját hadizsákmányként a mózesi sátorszentélybe tétette. Néhány évvel később ugyaninnen, a nóbi szentélyből volt kénytelen a hatalmas szablyát kölcsönkérni, mivel Saul udvarából üres kézzel kellett elmenekülnie (1Sám 21:9). De a Dávid–Góliát történetnek van egy másik érdekes mozzanata is: „Dávid pedig felvette a filiszteus fejét, és elvitte Jeruzsálembe…”(1Sám 17:54a). Góliát levágott fejét tehát abba a városba vitte fel Dávid, amely ekkor még nem is volt a zsidók fennhatósága alatt, hiszen több mint egy évtized múlva azt épp magának Dávidnak kellett a jebuzeusoktól elfoglalnia. De honnan vehette az ötletet?

A Magasságos Isten városa

Ennek a kérdésnek megválaszolásához tudnunk kell, hogy Jeruzsálem neve – Sálem (azaz Béke) alakban – a Bibliában elsőként Ábrám/Ábrahám élettörténetében szerepel. Melkicedek, a város királya, aki egyben a „Magasságos Isten” (Él Eljón) főpapja is volt, elébe ment Ábrahámnak, hogy köszöntse és megáldja őt (1Móz 14:18–24). Ennek fejében a héber (vagyis idegen, jövevény) Ábrám minden vagyonából és jövedelméből tizedet fizetett Melkicedeknek, illetve az általa képviselt Istennek. Fontos, hogy Ábrám szövetségkötése Istennel közvetlenül ez után az esemény után következett: „E dolgok után lőn az Úr beszéde Ábrámhoz…”(1Móz 15:1). Ebből nem nehéz arra következtetnünk, hogy Melkicedek és Sálem Istene azonos volt a később önmagát „Ábrahám, Izsák és Jákób Istene” néven kinyilatkoztató Örökkévalóval, az „Ég és a Föld Teremtőjé” -vel (1Móz 14:19). Az sem véletlen, hogy Dávid – aki minden bizonnyal jól ismerte a Tórát és Ábrahám történetét – egyik zsoltárában idézi a „Sionból uralkodó” Messiás alakját, aki „Melkicedek rendje szerinti” örökkévaló főpap is egyben (Zsolt 110:2,4).

Azt, hogy Melkicedek korában kik lakhatták Jeruzsálemet, pontosabban kik lehettek a jebuzeusok, szintén egy prófétai kijelentésből tudhatjuk meg. Ezékiel kijelentésében elsősorban a súlyos bűnökbe esett Jeruzsálem „szellemi rokonságára”, de talán a város jebuzeus eredetére is utal akkor, amikor azt mondja: „a te származásod és születésed Kanaán földjéről való, atyád az emoreus, és anyád hitteus asszony” (Ezék 16:3). Az amurrúk (emoreusok) és hettiták (hitteusok) keveredéséből kialakult jebúsziak (jebuzeusok) voltak tehát Jeruzsálem őslakói. Ezt a tényt látszik megerősíteni az is, hogy Dávid egyik főtisztje, a Jeruzsálemben saját házzal is rendelkező Uriás szintén hettita származású volt (2Sám 11:3), és hogy a modern történettudomány (például a néhai Benjamin Mazar izraeli régészprofesszor) szerint a Bibliában szintén szereplő jebu-zeus Arauna (Ornán) neve is a hurri eredetű ewrine (úr) szóból ered, amely a hettitában személynévvé vált.

A Melkicedek korabeli városfal. Dávid városának a Templom-hegy felé eső részén található a kanaánita korból származó falmaradvány. A régészek szerint ez Sion erődítményének fala. A falra az i. e. 7. században lakóépületeket emeltek, mégpedig az úgynevezett négyosztatú, kifejezetten az izraelitákra jellemző háztípust. Ezen a területen minden bizonnyal a zsidó arisztokrácia lakhatott, s hogy milyen luxuskörülmények között, azt a házon belül talált, kőből faragott WC-ülőke is mutatja, amely rendkívül ritka ebben a korban. Az egyik szobából Ezékiás király pecsétje, Júda törzsének kenyérpecsétje, valamint ötvenegy darab héber agyagpecsét is előkerült, melyeken Jeremiás könyve több szereplőjének neve is előfordult.

Ábrahám még egy, nem kevésbé jelentős alkalommal járt a város közvetlen közelében. A Melkicedek korabeli városfaltól mindössze néhány száz méterre magasodott ugyanennek a hegynek a másik, északi, akkor még beépítetlen csúcsa, ahová Istene – egyúttal Melkicedek, valamint Sálem város Istene – parancsára fel kellett vinnie fiát, Izsákot, hogy feláldozza égőáldozatként. Amikor azonban Isten meggyőződött Ábrahám tökéletes engedelmességéről, az utolsó pillanatban megkímélte a fiú életét. Melkicedek palotájának ablakából akár szemtanúja is lehetett az üdvtörténet egyik legnagyobb jelentőségű eseményének.

A Gihon-forrás. Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen a környező hegyek közül legalacsonyabb Sionra épült már a Melkicedek-féle Sálem, majd a jebuzeusoktól elfoglalt Dávid városa. Erre a magyarázatot a Gihon-forrás jelenti mind természetes, mind természetfölötti szinten. Természetes szinten: mert általa az itt épült vár a falain belül rendelkezhetett vízzel, ami ostrom esetén kulcsfontosságú kérdés volt. Természetfölötti szinten pedig azért, mert a Gihon az Édenkertből eredő egyik folyó volt. A zsidó hagyomány szerint a Gihon-forrás nem más, mint a vízözön után a föld alá süllyedt Édenkert egyik felszínre bukó forrása: „Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala. (…) A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, amely megkerüli az egész Khús földjét.” (1Móz 2:10–13) Az innen mindössze néhány száz méterre lévő szikla, a Mórija-hegy csúcsa, amelyen Ábrahám feláldozni készült Izsákot, s amelyen Salamon a Templomot felépítette, a hagyomány szerint a világmindenség alapköve, amelyet Isten először teremtett meg, s egyúttal az Édenkert közepe volt, ahonnan az ember teremtéséhez szükséges agyagot is vette Isten.

Az ellenség birtokában

Az egyiptomi fogságot és a negyvenéves pusztai vándorlást követően Józsué vezetésével Kanaánba betörő zsidó honfoglalók Jerikó és Ai bevétele után Jeruzsálem királyának, Adonicédeknek „koalíciós” hadseregével találták magukat szemben (Józs 10:1–27). Jebusz fontosságát jól jelzi a kanaánita koalícióban betöltött vezető szerepe. A királyok legyőzése és Kanaán területének felosztása után Jeruzsálem északról Júda, délről pedig Benjámin törzsi határára esett (Józs 15:8; 18:28). Elfoglalása éppen ezért mindkét nemzetség feladata volt. A település elfoglalását elsőnek Júda kezdte meg, de „a jebuzeusokat, Jeruzsálemnek lakóit, Júda fiai nem bírták kiűzni, ezért laknak ott a jebuzeusok Júda fiaival együtt Jeruzsálemben mind e mai napig” (Józs 15:63). (Mint láttuk, a város lakossága még Dávid korában is etnikailag vegyes képet mutatott.) Júda törzse azonban – úgy tűnik – nem nyugodott bele a kudarcba, és Józsué halála után is tovább folytatta szállásterületének meghódítását. Ezúttal a jebuzeusok ellen is sikeresen vették fel a küzdelmet: „azután Jeruzsálem ellen hadakoztak a Júda fiai, és elfoglalván azt, lakosait levágták fegyver élével, a várost pedig lángba borították” (Bír 1:8). A honfoglaló zsidók azonban csak ritkán költöztek be az elfoglalt kanaánita városokba. Így történt ez Jeruzsálem esetében is. A Bírák könyve később is mint az „idegenek városá”-t említi Jeruzsálemet, „ahol senki sincs az Izrael fiai közül” (Bír 19:12). Ennek talán az lehet az oka, hogy a benjaminiták nem teljesítették kötelességüket, vagyis a város környékéről nem űzték el a jebuzeusokat, akik fokozatosan visszatelepültek elpusztított fővárosukba, és azt újból felépítették.

A Warren-akna. A jebuzeus városlakók Dávid ideje előtt egy tizenhárom méter mély aknán át jutottak hozzá a rejtett, föld alatti Gihon-forrás vizéhez. Ezt 1867-ben Charles Warren kapitány fedezte fel. A bibliakutatók a Warren-aknát rögvest azonosították azzal a „csatornával”, amely kulcsszerepet játszott Dávid ostromakor a jebuzeus város elfoglalásában (2Sám 5:8), amelyen Joáb vezetésével felmásztak a harcosok. A régészek a vájatot a középső bronzkorra datálják, ami megfelel a bibliai leírásnak. Egy lépcsősoron a földfelszín alatt hét méterrel található hatalmas víztározó rendszerhez juthat a látogató. Ezt a helyet 1998 nyarán fedezték fel. Az izraeli kutatók szerint a ciszternák a királyi palota és annak udvara alatt feküdtek. Egyes értelmezések szerint ez lehetett az a ciszterna, amelybe Jeremiást belevetették (Jer 38:6).

Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a honfoglaló harcok idején Izrael fiai nem tulajdonítottak kiemelt szerepet Jeruzsálemnek. Sőt, Izrael első királya, a szintén benjaminita Saul is törzsének tradícióját vitte tovább, hiszen székvárosát Gibeába helyezte (a frigyláda ezalatt Gilgálban volt), és Jeruzsálemmel nem is gondolt. Annál nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk Dávid felismerésének, aki nemcsak dinasztiája székhe-lyévé, hanem Izrael Istene imádatának központjává emelte „Sálem városát”.

Dávid városa

Dávid ötlete Góliát fejének Jeruzsálembe vitelével előképe volt a város elfoglalásának. Az ostromnak két leírását is olvashatjuk a Bibliában: a 2Sám 5:6–9 a hőstettet teljes egészében Dávidnak tulajdonítja, míg az 1Krón 11:4–8 Jóáb szerepét is kidomborítja. Mindkét leírásban közös az a mozzanat, amely a jebuzeusok különös „védelmi stratégiáját” mutatja: a várfalakra sánta és vak embereket állítottak, hogy megrettentsék velük Izrael fiait, mivel az ilyen emberek elpusztítása a zsidók törvénye szerint átkot hozhatott megölőjükre. Dávid azonban radikálisan szembefordult a nyilvánvalóan manipulatív, átokkal megfélemlíteni próbáló „pszichológiai hadviseléssel”, és kemény parancsot adott: „Mindenki, aki vágja a jebuzeusokat, menjen fel a csatornához és vágja ott a sántákat és a vakokat, akiket gyűlöl a Dávid lelke.” (2Sám 5:8) A szöveg alapján többen arra következtetnek, hogy az említett „csatorná”-nak (cinnór) fontos szerepe lehetett az erődítmény elfoglalásában. A hegy keleti oldalán fakadó Gihon-forrást már a kananeus korban egy csatorna kötötte össze a felső várral, amely az ostrom idején is bőséges vízellátást biztosított a város védőinek. Egyes feltevések szerint ezen a csatornán másztak fel Dávid katonái Joáb vezetésével, és nyitották meg a várkapukat az ostromló zsidó seregek előtt. Ezt a csatornát a napjainkban tárták fel izraeli régészek.

A Siloám-medence. Az Ezékiás által fúrt csatornából a Gihon vize a Siloám-medencébe ömlött, amelyet Ezékiás medencéjének is neveztek. Innen a víz dél felé folyt tovább az eredeti Siloám-medencébe, amelyet Ézsaiás próféta „régi medencének” nevezett (22:11). Érdekes, hogy a második Templom – azaz Jézus – korában azt gondolták, hogy ez a Siloám-medence egyben a víz forrása is, mivel a víz eredeti, föld alatti forráshelyét már elfeledték. A Jézus korabeli Templom legfontosabb szent céljaihoz szükséges vizet innen szállították, hiszen ez az Édenkert forrásának vize volt. Az egész éves ünnepkört lezáró nagy őszi ünnepen, a sátrak ünnepének utolsó napján a főpap innen merített vizet, és vitte fel a Templomba, hogy az égőáldozati oltár sarkán állva kiöntse a nép örömujjongása közepette. Ekkor kiáltott fel Jézus a Templomban: „Ha valaki szomjas, jöjjön hozzám, és igyon! Aki hisz bennem, annak – ahogy az Írás mondja – élő vizek folyamai ömlenek majd a bensőjéből! Ezt pedig a Szellemről mondta, amit azok kaptak meg később, akik hitre jutottak őbenne.” (Jn 7:37–39) És ehhez a medencéhez küldte el a vakon született embert is, aki a Templom kapujánál ült: „S amint távozott, meglátott egy születésétől fogva vak embert… a földre köpött, a köpéséből sarat csinált, és rákente a sarat annak a szemére. Menj el – mondta neki –, mosd le a Siloám medencéjében! – ami lefordítva azt jelenti: Küldött. Az el is ment, megmosakodott, és úgy jött vissza, hogy látott.” (Jn 9:1–7)

A kezdeti nehézségek ellenére „bevette mindazonáltal Dávid a Sion várát, és az immár a Dávid városa” (2Sám 5:7). A Sion (eredetiben Cijjón) szó pontos jelentése nem ismert, egyesek szerint ragyogó, fehér, napos helyet jelent, a mai héberben a mecujan szó, amiben ugyanez a gyök szerepel, azt jelenti: kiváló, kiemelkedő. Dávid – a korábbi honfoglalási harcok során követett taktikával szemben – sem a város lakóit nem irtotta ki (hiszen a jebúszi Arauna is békésen csépelhette tovább búzáját saját szérűjén, mely véletlenül pont az a szomszédos hegytető volt, ahol Ábrahám hajszál híján feláldozta fiát), sem a települést nem rombolta le. Ehelyett megtette azt birodalma fővárosává.

Az Ezékiás-féle alagút. A Gihon-forrás vizét még Ezékiás király vezette át egy 533 méter hosszú csatornán keresztül Dávid városának másik felébe: „És Ezékiás volt az, aki betömte a Gihon vizeinek felső forrását, és Dávid városának napnyugat felől való részén vezette lefelé” (2Krón 32:30). A régi medencét tehát feltöltötte, s az egész hegy alatt átfúrva, biztonsági okokból – tudniillik így még nehezebbé vált bevenni a várost – a másik oldalon létesített egy medencét, ez lett a Siloám-medence (siloach azt jelenti: küldött, ami arra utalt, hogy a vizet „átküldték” máshova). „És hogy miképpen csinálta a tavat és a vízcsöveket, amelyekkel a vizet a városba vezette, vajon nincsenek-e megírva a Júda királyainak krónikakönyvében?” (2Kir 20:20) Ennek a maga korában egyedülálló mérnöki munkának a bizonyítékát egy, az alagútban 1880-ban megtalált héber nyelvű felirat jelenti, amely beszámol a csatornakészítés minden mozzanatáról (ma az isztambuli múzeumban található). Ezékiás csatornája előzetes bejelentés után ma is végigjárható mintegy órányi idő alatt, de érdemes legalábbis zseblámpával és gumicsizmában útnak indulni, mivel végig vízben kell menni.

Jeruzsálem új urainak építkezéseiről viszonylag keveset beszél a Biblia. A citadelláról annyit tudunk, hogy „megépítette azt Dávid körös-körül, Millótól fogva befelé” (2Sám 5:9); „Jóáb pedig megépítette a városnak maradékát” (1Krón 11:8). Dávid Hírám türoszi királytól kapott cédrusfákat, hogy felépítse belőlük saját palotáját, amelyet éppen ezért „Cédrus Ház” -nak neveztek (2Sám 7:2). Még egy jeruzsálemi építményről maradt fenn egy érdekes leírás az Énekek énekében, amelyben a vőlegény így dicséri mátkáját: „Hasonló a te nyakad a Dávid tornyához, amely építtetett fegyveres háznak, amelyben ezer pajzs függesztetett fel, mind az erős vitézek pajzsai” (Én 4:4). Dávid városában persze több torony, sőt több palota is épült, mint az kiderül Kóráh fiainak zsoltárából: „Vegyétek körül a Siont, kerüljétek meg azt, számláljátok meg tornyait. Jól nézzétek meg sáncait, járjátok be palotáit, hogy elmondhassátok a jövendő nemzedéknek: bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké.” (Zsolt 48:13–15)

Isten jelenlétének helye

A legjelentősebb esemény az új Jeruzsálem, Dávid városa történetében akkor következett be, mikor a király a Szövetség Ládáját a Gibeon hegyéről, Kirjat Jeárimból – ahol Mózes sátra volt – felvitette saját székvárosába „arra a helyre, melyet készített számára Dávid, mert sátort állított fel számára Jeruzsálemben.” (2Krón 1:4) Később azt is megtudjuk, hogy az új frigysátor helye Sionban (2Krón 5:2), közelebbről Dávid palotájában volt. Egy Izrael számára igencsak baljóslatú esemény kapcsán derül fény az utóbbira: „És felvitette Salamon a fáraó leányát a Dávid városából a házba, amelyet neki építtetett, mert azt mondta: nem lakhatik az én feleségem az Izrael királyának, Dávidnak házában, mert szentséges hely az, mivel az Úr ládája abba vitetett.” (2Krón 8:11)

Mai szemmel nézve hallatlan merészségnek tűnhet Dávid cselekedete, hogy a régi, az Örökkévaló dicsőséges jelenlétével (sekína/kávód) megszentelt mózesi sátorból egyszerűen magához vette a frigyládát! Mindez természetesen aligha történhetett volna meg Isten akarata ellenében, de a történet arra is fényt vet, hogy Dávid milyen átfogó látással rendelkezett Jeruzsálem és a saját szerepe felől. Isten olyannyira együttműködött Dávid e hallatlanul merész cselekedeteivel, hogy a „Dávid sátra” kifejezés mind az Ó-, mind az Újszövetségben a sekína-dicsőség szinoni-májává lett: „Azon a napon felemelem Dávid leomlott sátorát és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, amint volt hajdanán” – ez a fogság előtti prófécia nem véletlenül tér vissza Jakab apostol beszédében is az Egyház időszakára vonatkoztatva (Ám 9:11; Csel 15:16).

Az „Isten szíve szerint való” király merészsége abban állt, hogy a frigyládát teljesen kiemelte az állatáldozati, szimbolikus rendszerből, amelyet Mózes törvénye elrendelt, és helyette hangszeres és énekes Isten-dicsőítéssel, a „dicséret áldozatával” vette körül. A saját házában felállított sátorban ő maga, valamint más próféták vezetésével huszonnégy órás, szüntelen (!) zenés éneklést rendelt el a frigyláda előtt, amely a salamoni Templom felépüléséig, azaz mintegy fél évszázadon át (!) tartott. A Szentírás több helyen is utal arra, hogy ez a zenei stílus ráadásul eksztatikus-prófétikus jellegű volt, hatásában inkább emlékeztetett a mai rockzenére, mint a klasszikus művekre. Magát Dávidot is azért gyűlölte meg egyik felesége – akinek emiatt nem is születhetett többé gyermeke –, mert „mint egy őrült” , úgy táncolt ilyenkor. Ezen a helyen, a Sion apró hegyén, Dávid városában, a frigyláda körüli eksztatikus dicséretben, Isten jelenlétében született a Biblia legnagyobb terjedelmű könyvének, a Zsoltároknak túlnyomó többsége. A dicséret által közvetített szellemi „transzferencia” átjárta még a köveket és a port, magát a hegyet is: „Mert kedvelik a te szolgáid annak köveit, és porát is kímélik.” (Zsolt 102:15) Nem véletlen, hogy Isten az egyik zsoltárban így nyilatkozik erről a helyről: „Mert a Siont választotta ki az Úr, azt szerette meg magának lakhelyül: ez lesz nyugvóhelyem örökre; itt lakozom, mert ezt szeretem.” (Zsolt 132:13–14) A Biblia szerint ez az egyetlen abszolút földrengésbiztos hely a Földön: „A Sion hegye, amely meg nem inog, örökké megáll.” (Zsolt 125:1)

Júda királyainak sírjai. A Biblia is világosan állítja, hogy Dávidot, Salamont, valamint a legtöbb júdai királyt a városban, vagy legalábbis a városfal tövében temették el: „Azután elaludt Dávid az atyáival, és eltemetteték a Dávid városában.” (1Kir 2:10) „És elaluvék Salamon az ő atyáival, és eltemetteték az ő atyjának, Dávidnak városában.” (1Kir 11:43) Az egykori királysírok a Sion hegyén ma már üresek.

A szomszédos hegycsúcs

Dávid a Templom felépítésére is igen nagy kedvvel és tudatosan készült. Hadizsákmányait Jeruzsálemben halmozta fel, hogy alapot teremtsen az építkezéshez és a berendezési tárgyak elkészítéséhez (1Krón 18:7–11) – ám a prófétai szó megakadályozta ebben (2Sám 7:12–13). Dávid valóban szívvel-lélekkel odaszánta magát az Úr házának felépítésére, és mindene meg is volt hozzá, hogy megtegye, amit eltökélt magában. De éppen az mutatja rendkívüli alázatosságát és engedelmességét az Úr iránt, hogy Nátán próféta szavaira azonnal elállt a tervétől.

Dávid azonban még a Templom helyének kiválasztásában is jelentős szerepet játszott. Az előbbi cselekedetével szemben önfejűen és törvényellenes módon elkövetett népszámlálás után csapás zúdult Jeruzsálem népére. Miután Dávid bűnbánatot tartott, egy angyal jelent meg a jebuzeus Arauna (Ornán) cséplőhelye mellett, amit a király azon nyomban pénzért megvásárolt az idegentől, és Gád próféta kijelentésének engedelmeskedve itt emelt oltárt az Úrnak (2Sám 24:16–25). A helykiválasztás szintén nem a vélelen műve volt: „elkezdte építtetni Salamon az Úr házát Jeruzsálemben, a Mórija hegyén, amely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott, azon a helyen, amelyet készített Dávid a jebuzeus Ornán szérűjén” (2Krón 3:1). A Templomhegy, amelyet a rabbinikus hagyomány a „világ alapkövének” (even setíja) tart, a kinyilatkoztatás igéje szerint tehát azonos „Mórija földjé” -vel (1Móz 22:2), ahol Ábrahám kész volt Isten parancsának engedelmeskedve feláldozni Izsákot, és ezáltal a hit atyjává lett. Itt, a jebuzeus Ornán cséplőhelyén emelt oltárt Dávid az Úrnak, és mondta ki a prófétikus szavakat: „Ez az Úr Istennek háza és az égőáldozatnak oltára Izrael számára” (1Krón 22:1). Itt, Dávid városától néhány száz méterre északra épült fel a Templom, amely új korszakot nyitott a Szent Város és egész Izrael életében.

Dávid városa nyugati irányban is tovább terjeszkedett a völgy túloldalán lévő „Nyugati” hegyen, különösen Ezékiás király idejében (i. e. 700 körül). Mivel ez a hegy magasabb a Sionnál, ettől fogva a Dávid városát „Alsóvárosnak”, a Nyugati hegyen lévő városrészt pedig „Felsővárosnak” kezdték nevezni.

Nehémiás is ezt a várost építette újjá (i. e. 450 körül), majd a következő időkben tovább bővítették, immár északi irányban is. Az i. sz. 70-es pusztulás utáni különböző újjáépítések során az Óváros jelenlegi falai végül már a muszlim korban épültek fel. Ezek az új falak már kizárták maguk közül a Siont, Dávid városát.