Történelem
Egy nemzet újjászületett
A nagy walesi ébredés 100. évfordulójára
A messiási kort indító első generációt megtisztult nemzetek alkotják majd a földön; olyan is lesz közöttük, melynek minden egyes tagja ismerni fogja az Urat. Napjainkig sem a megtérések arányát, sem tartósságát tekintve nem történt hasonló szintű nemzeti újjászületés, ám pontosan száz évvel ezelőtt, 1904 novemberével kezdődően beigazolódott: Isten ma is képes véghezvinni ilyen munkát, akár hetek, hónapok leforgása alatt.
Az üdvtörténelem eddigi szakaszában (a bibliai korokat is beleértve) soha nem fordult elő, hogy egy ébredés ilyen rövid idő alatt ennyire befolyása alá kerített volna egy országot, mint ahogy ez a huszadik század elején Walesszel történt. Azóta is beható vizsgálódás tárgya ez az esemény, mert sok tekintetben kívánatos, hogy ma is megismétlődjék, más vonatkozásban viszont nem jelent példát (helyi vonatkozásban az ébredés végül zsákutcába jutott).
A walesi ébredés legnépszerűbb evangélistája Evan Roberts volt, az egyháztörténelem egyik legrejtélyesebb alakja. Nem volt dinamikus vezéregyéniség, nem állt elő új tanításokkal, még csak jó prédikátornak sem lehetett nevezni. Amiben példát adott, inkább az volt, ahogyan a Szent Szellem személye iránti megfelelő viszonyulásra bátorította az Egyházat.
Talán az első olyan „mozgalom” volt az újkori Egyház történetében, amelyben a Szent Szellem vezetésének fontossága igen nagy hangsúlyt kapott; olyan mértékben, amit ma sokan talán „szuperszelleminek” mondanának. Azonban az Egyház újkori helyreállításában lépten-nyomon megfigyelhető, hogy a felfedezés izgalmában egy-egy újonnan megvilágosodott igazságot eleinte – mai szemmel – már-már groteszknek tűnő módon és mértékben kezdtek hangsúlyozni, és csak idővel, az adott igazság körüli átfogóbb látások kiérlelődésével állt be a bibliai egyensúly a gyakorlat oldalán. Csak két másik példa a huszadik századból: egyes korai pünkösdi csoportok üdvösségi kérdéssé tették, hogy egy hívő rendelkezzen a nyelveken szólás ajándékával, a század végi hitmozgalomban pedig (többek között) a bibliai bővelkedés körüli túlkapások szorultak korrekcióra.
Ezt a szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor az alábbiakban szó esik a nagy walesi ébredés néhány érdekes és különleges sajátosságáról. Mielőtt arra gondolna valaki, hogy mítoszokkal traktálják ehelyütt, hadd jegyezzem meg: jól dokumentált eseményekkel, jelenségekkel van dolgunk. Jó tudni azt is: sokan elkövették a hibát, hogy a walesi ébredésben alkalmazott „módszerek” puszta követésével próbáljanak eredményre jutni, miként olyan szolgálatok utánzói is zátonyra futottak, amelyekben Isten homlokegyenest más metódusokat áldott meg. Az ébredések értékelésében fontos alapelv: az eredeti mindig jó, az utánzat mindig rossz.
Ahogy elkezdődött
Evan Roberts Loughorban született, Wales Glamorgan és Carmarthenshire felőli határa mentén; egész életében nem utazott távolabbra innen. Szegény, ám istenfélő keresztény családban nőtt fel, a metodizmus kálvini ágát követő felekezet tanításai szerint. Ifjúkorában a szénbányákban dolgozott, tizenévesen már felelősséget érzett az elveszett lelkek iránt, és tizenegy éven keresztül magát nem kímélve, könnyeket ontva könyörgött azért, hogy Walesre ébredés köszöntsön.
Iskolai képzésben nem részesült, viszont szorgalmasan tanulmányozta a Bibliát, és sokat imádkozott. Derek Prince egy helyütt a könyörgésről tanítva megjegyzi, hogy Evan Roberts szellemi átélései, melyeket főképp a kijelentésajándékok működése révén tapasztalt rendszeresen a népéért folytatott esedezés közben, szoros kapcsolatban álltak a később kibontakozó ébredéssel. Tény, hogy már az ébredés korai szakaszában, hetek leforgása alatt valóra vált az a látása, amelyről már a készülődés idején meggyőződéssel beszélt legközelebbi barátjának, Sydney Evansnek: Isten százezer lelket fog megszabadítani Walesben.
Huszonhat évesen, közvetlenül az ébredés kirobbanása előtt Newcastle Emlynben pásztora és barátai buzdítására teológiai szemináriumra jelentkezett a szolgálatra való készülés jegyében. Iskoláit ugyan sohasem fejezte be, az ő életét viszont, és Istennek azt a rendkívüli munkáját, amelynek irányításához Evan is hozzájárult, később sok-sok tanintézményben tanulmányozták.
A tűz egy ifjúsági összejövetelsorozaton szállt le, amelynek vezetésével a pásztora bízta meg. Valamiképp a kezdet kihatott a folytatásra: az istentiszteleteket később is jórészt fiatalok látogatták, akiket ezrével lehetett látni az utcákon, amint a nap huszonnégy órájában bizonyságot tesznek. Sokszor még a kisgyerekek is spontán ima- és dicséret-összejöveteleket tartottak. Ami pedig a vezetőket illeti, az ébredések történetében minden bizonnyal a walesi élén állt a legfiatalabb szolgálógárda: a maga huszonhat évével Evan volt a legidősebb, testvére, Dan, és barátja, Sydney húszévesek, a többiek pedig még ifjabbak.
Az ébredés szenzációs hírei hamar elérték a világ más pontjait, ahonnan az akkori idők néhány legtekintélyesebb prédikátora és egyházvezetője is ellátogatott Walesbe. Egyesek közülük „pünkösdnél is nagyobb pünkösdnek” nevezték, amit láttak. E vezetők közül sokan azért jöttek, mert azt gondolták, hogy megszabhatják az új mozgalom irányvonalát, és az élére állhatnak. Volt, aki aggódott amiatt, hogy egy ilyen méretű mozgalmat tizenévesek vezetnek. A legtöbben mégis felismerték az ébredés légköréből, hogy Istenen kívül senki sem választott volna olyan személyeket, mint akiket ebben a munkában használt. A korszak egyik legnagyobb prédikátora, G. Campbell Morgan bevallotta: minden képzettségét odaadná Isten jelenlétének csak egy darabkájáért, amely ezeket a gyerekeket körülvette.
Egyéb „furcsaságok”
Meghökkentő sajátossága volt az ébredésnek, ahogy Evan és az ébredésben szerepet játszó más prédikátorok a szolgálatról gondolkodtak. Azon meggyőződésből ugyanis, hogy ez az ébredés Istentől van, Evan valósággal rettegett attól, hogy „az emberek bálványává válva a sekina dicsőség eltávozzon, hiszen ez megrabolná Istent a dicsőségtől, amely egyedül Őt illeti meg”. Ebben odáig ment, hogy a világ különböző tájairól odasereglett újságíróknak nem volt hajlandó interjút adni, nem engedett fényképet készíteni magáról, a könyvkiadók életrajzírói ajánlatait pedig válaszra sem méltatta.
Egy másik, a Szent Szellem vezetésének hangsúlyozásához kapcsolódó sajátosság volt a közösségi szellemi élet teljes spontaneitása. Evan és az igehirdetésben foglalatoskodó társai csak egy-két nappal az istentiszteletek előtt jelentették be, ha egyáltalán megtették, hogy remélhetően az adott időpontban az adott helyen lesznek majd, de azt a kérdést már nyitva hagyták, hogy fognak-e prédikálni akkor. Bizony megesett, hogy Evan az istentisztelet megnyitásaként néhány percig imádkozott, majd helyet foglalva a „lovak közé dobta a gyeplőt”, a Szent Szellem spontán vezetésére bízta az összejövetelt, és érdekes módon akkor sem tértek meg kevesebben vagy kevésbé őszintén, mint amikor prédikált. Olykor az is megtörtént, hogy istentisztelet közben egyszerűen fogta a kalapját és távozott, ha úgy érezte, hogy az emberek csak azért jöttek, hogy őt lássák és hallják, bár ilyen esetekben általában inkább könyörögve kérte az egybegyűlteket, hogy vegyék le a figyelmüket róla, és csak Krisztusra összpontosítsanak, különben a Szent Szellem jelenléte elhagyja az ébredést. Bár az ébredés legismertebb személyisége Roberts volt, közvetlen szolgálata Wales egyetlen megyéjére korlátozódott csupán, mindazon városokra és falvakra, ahol nem fordult meg, Isten tüze spontán módon terjedt át és vonult tovább.
James Stewart, a walesi ébredés egyik történésze átkutatta az 1904-ben és 1905-ben Walesben kiadott újságokat és magazinokat, és nem talált egyetlen hirdetményt sem, amely felhívta volna a figyelmet az összejövetelekre. (Evan Roberts egyetlen szervezett evangélizációs összejövetelére Liverpoolban került sor 1905-ben, itt százezer walesi várta, de ez a program is felborult.) Erre nem is volt szükség; egy idő után az újságok maguktól is bőséggel írtak az eseményekről, a walesi Cardiffben megjelenő The Western Mail például így:
Tömeges zarándoklat Loughorba
Az istentiszteletek hajnali
fél kettőkor végződnek
„Loughorban figyelemre méltó vallási mozgalom zajlik. Egy ideje egy Evan Roberts nevű helybéli fiatalember nagy meglepetéseket okoz a Mórija-imaházban. Akiknek nem sikerült bejutni, sűrű tömegben ostromolják az épületet. Az emberek között olyan lelkesedés lett úrrá, hogy elejétől végéig sorban állnak azon az úton, ahol az istentisztelet helye épült. A walesi nyelven beszélő Roberts azzal kezdi mondandóját, hogy nem tudja, miről fog prédikálni, de amikor Isten Szellemének jelenlétébe kerül, a Szent Szellem maga szól majd, ő pedig csak a médiuma lesz bölcsességének. A prédikátor csakhamar buzgó, sőt olykor szenvedélyes szónoklatba kezd. Kijelentései felkavarják hallgatóságát. Sokan, akik már évek óta felhagytak hitgyakorlatukkal, most újra visszatérnek az akolba. Az egyik éjjel a fiatal evangélista akkora lelkesedést váltott ki, hogy kétórás prédikációja után a hatalmas gyülekezet fél háromig ottmaradt imádkozni és énekelni! A boltosok korán bezárnak, hogy helyet kapjanak az épületben, a bádogosok és vasmunkások pedig munkaruhájukban tolonganak odabenn.”
Az emberi közreműködés oldaláról az ébredést kizárólag az ima indította be és tartotta fenn; semmilyen tervezett vagy szervezett evangelizációs tevékenységet nem folytattak. Hasonlóképpen nem voltak énekeskönyveik, sem dicséretvezetők, sem kórus, sem bármiféle bizottságok, sem képzett prédikátorok, sem gyűjtés, sem semmiféle szervezettség.
A walesi ébredésből származó egyik nagy áldás mégis az az új, spontán dicséretforma, a „Szellemben való éneklés” volt, amely a következő évtizedekben a Szent Szellem jelenlé-tének egyik mutatója lett. Sok modern stílusú dicséret, amelyet valamelyik pünkösdi vagy karizmatikus mozgalomhoz kapcsolnak, valójában Walesben született. Egy híres korabeli igehirdető, R. B. Jones így ír:
„Az az igazság, aki még nem hallotta, el sem képzelheti, hogy milyen. Aki viszont hallotta, azt mondja, leírhatatlan. Nem voltak énekeskönyveik. Senki sem volt, aki a himnuszokat előre énekelte volna. Egyszerűen elkezdett valaki énekelni, és csak nagyon ritkán fordult elő, hogy az elkezdett himnusz éppen akkor nem illett a szellemi atmoszférához. Mihelyt valaki énekelni kezdett, mintha mindenkit ugyanaz az impulzus érte volna, az egész közösség rázendített, mintha bejelentették volna, melyik dal következik, vagy mindenki egy látható dicséretvezető jeladását követte volna. Még sohasem láttam ehhez foghatót. Úgy hatott az egész, mintha a jelenlevő ezer-ezerötszáz személy egyetlen sokfejű, de egy lelkű személyiséggé olvadt volna egybe. A hangnembeli és akarati összehangolódás tökéletes volt, ami olyan egységről tanúskodott ékesszóló módon, melyet csakis Isten Szelleme hozhatott létre.”
Egy másik szemtanú beszámolója így hangzik: „Az imádkozás és az éneklés egyaránt csodálatos volt. Nem volt szükség irányító szervre. A közösség maga töltötte be ezt a szerepet, amint zsoltáraik éneklésében ezren és ezren öntötték ki szívüket Istennek, bánatban vagy örömmel.”
A legtöbb összejövetelen az ima és a dicséret egymásba fonódott. Mint James E. Stewart írja:
„Imáik megrendítették az egeket; úgy imádkoztak, hogy kéréseikre ott helyben választ kaptak. A közbenjárás szelleme olyan hatalmas módon kiáradt, hogy sokszor az egész gyülekezet egy emberként könyörgött, órákon át! A nem odavalósiak megütközve hallgatták, hogy ezek a fiatalok és az iskolázatlan emberek is milyen kenettel és értelmesen imádkoznak, amikor Isten Szelleme felragadta őket a Kegyelem Trónja elé. Isten dicsérete és imádása korlátok nélkül áradt. A könyörgés időnként ujjongó dicsőítésbe csapott, amikor a saját szemükkel is megbizonyosodhattak egy-egy imameghallgatásról. Gyakran megtörtént például, hogy miután egyesek közbenjártak hitetlen szeretteikért, a Szent Szellem késztetésére ezek a személyek eljöttek, s még azon az összejövetelen megtértek!”
A korábban inkább taposómalomhoz hasonlító imaösszejövetelek most városszerte a legvonzóbb időtöltéssé lettek. Annyian jöttek, hogy már el sem fértek, a kenet pedig egyre csak áradt, túlcsorduló módon. Az istentiszteletnek tervezett összejövetelek spontán imaalkalmakká alakultak át, mert mindenki számára az imádkozás volt a legtermészetesebb tevékenység. A munkahelyükre tartó csoportok is imádkoztak, s ilyenkor a kenet vonzására egyre nagyobb tömeg csatlakozott hozzájuk. A boltokban és otthonokban rögtönzött imaalkalmakat tartottak, sőt még az is előfordult, hogy a gyárak bezártak, hogy a dolgozók imádkozhassanak. Néhány alkalommal megtörtént, hogy egy város teljes lakossága átmasírozott a szomszéd településre, ott azután imádkozni kezdtek, s az ébredés azon a helyen is elkerülhetetlenül fellobbant.
Lelkeket mentettek
A walesi ébredésben elsősorban az elveszettek álltak az ima fókuszában. Úgy tűnt, mintha minden walesi keresztény csontjaiba egyszerre „tüzet rekesztettek” volna az elveszettek megtéréséért. Egyszerűen képtelenek voltak magukba zárni az üdvösség örömét – minden szénbányában és villamoskocsiban, hivatalban, iskolában és üzletben az evangéliumot hirdették. Nem is annyira a prédikálás, hanem az egyszerű hívők bizonyságtevése volt az, amely sokezer embert üdvözítő hitre vezetett. A bizonyságtevő hadjáratnak nem volt előre megtervezett stratégiája; egyszerűen abból a túláradó örömből és hitből fakadt, amelyet nem tudtak többé magukba fojtani, akik megismerték a Megváltót.
Isten jelenléte érzékelhető volt mindenütt: az otthonokban, az utcákon, a bányákban, a gyárakban, az iskolákban, még a szórakozóhelyeken és ivókban is. (Az ébredést övező számos elbeszélés közül az egyik e színhelyhez kötődik: a megcsappant számú walesi kocsmák valamelyikében egy szomjas külföldi vendéget az az addig soha nem tapasztalt élmény indított el a megtérés útján, hogy képtelen volt felhajtani a sörét, mert nem tudta behajlítani a karját.) Sokan, akik a föld túlsó széléről is odautaztak, elmondták, hogy egyetlen istentiszteletért megérte az utazás – még akkor is, ha Evan, Dan vagy Sydney nem voltak ott éppen. A metodisták szerint az összejövetelek olyanok voltak, mint amilyeneket Wesley tartott egy évszázaddal korábban. Wales népe sokszor inkább lemondott az alvásról, mert attól féltek, hogy valami csodálatos dologról maradnának le, ha az istentiszteletek vége előtt hazamennének. Sokszor hajnali kettőig, háromig is együtt voltak, és az istentiszteletek befejezéseként a jelenlevők – ami gyakran a város teljes lakosságát jelentette – az utcákra vonulva Jézus Krisztust dicsőítő dalokat zengtek.
A Szent Szellem hullámai egymás után söpörtek végig az országon. Hogy ez a mozgás milyen mértékben befolyásolta a társadalmat, az leginkább a legnépszerűbb walesi sportágra, a labdarúgásra gyakorolt hatásából ítélhető meg. Az ébredés kitörésekor szinte az egész nemzet bolondult e sportért. Úgy tűnt, a munkásréteg gondolatai és beszélgetései csak a foci körül forognak; burjánzott a totózás. Azután a labdarúgósztárok megtértek, és az utcai öszszejöveteleken bizonyságot tettek mindarról, amit az Úr az életükben véghezvitt. A játékosok és szurkolótáboruk rövidesen elvesztették érdeklődésüket a sport iránt, a csapatok feloszlottak, a stadionok pedig kiürültek, pedig senki egy szót sem szólt a sport vagy a foci ellen. Egész egyszerűen az emberek olyan szenvedéllyel fordultak az Úr felé, hogy legalábbis egy ideig az efféle szórakozás senkit sem érdekelt.
A tűz lelohad
Bármennyire is tiltakozott ellene Roberts, hogy személyét pótolhatatlanul fontosnak lássák az ébredésben, végül mégis bebizonyosodott, hogy ő a munka motorja. Már 1905-ben intő jelek mutatták, hogy a pihenés elhanyagolása megbosszulja magát: Robertsnek fizikai és pszichés kimerülése miatt többször is kényszerpihenőt kellett tartania. Ráadásul, ami szolgálatának erőssége volt, hosszabb távon sebezhető pontnak bizonyult: sokak számára már nem volt vonzó a mind kihívóbb hangnem, amelyben hallgatói részéről a Szent Szellemnek való engedelmességet követelte. A másik érzékeny terület pedig az volt, hogy minden dicsőséget Istennek adjon: amikor azzal a váddal illették, hogy még mindig túl sokat sütkérezik a dicsőségben, visszavonult a szolgálatból, és az ébredés hamarosan lelohadt.
Minden bizonnyal Zakariás próféta leírása illik legjobban a walesi ébredés jelenségére: a késői eső idején Isten meghallgatta népe kérését, és szellemi villámlást és záporesőt szerzett (mindkettő látványosan intenzív, ám rövid jelenség) a földön. A szolgálati ajándékok, illetve a szervezeti intézmények szerepéről az ébredés hosszú távú biztosításában csak később, fokozatosan alakult ki látás a huszadik század folyamán, s ebben a walesi ébredés fájdalmasan rövid volta is közrejátszhatott.
Egy biztos: a walesi események hatása tovább élt a huszadik század ébredéseiben, mert az innen származó beszámolók, levelek és táviratok a világ távoli pontjaira is továbbították a mennyei tüzet. Az Azusa utcai ébredés vezetői, William Seymour és Frank Bartleman is rendszeresen levelet váltottak Evan Robertsszel, ami közvetlen kapcsolatot teremt a walesi nagy ébredés és a pünkösdi mozgalom között. A Pandita Ramabai nevével fémjelzett indiai ébredés pedig – melyet ugyancsak a Walesből kapott hírek gyújtottak be – a chilei pünkösdi ébredés számára adta tovább a stafétabotot. Tudomásom szerint a pünkösdi –karizmatikus mozgalmak sorában csak ez utóbbi nem vezethető vissza az Azusa utcai eseményekre, ami azt jelenti, hogy a nagy walesi ébredés minden, a Szent Szellem ajándékait hangsúlyozó ébredés egyik közvetlen ősének tekinthető.
