Tudtam, hogy végem van

Az alábbi történetek szereplői a pokol kapujából menekültek meg az utolsó utáni pillanatban. Istenben, üdvösség és kárhozat alternatívájában hívő emberek számára történetük egyszerre rettenetes és vigasztaló. Rettenetes látni, hogy a földi életnek milyen mélységei is vannak, különösen, ha keresztények esnek viszsza a bűnbe; és vigasztaló, hogy Jézus Krisztus minden értelmet felülmúló szeretetével képes kirántani azokat is, akik fél lábbal már belecsúsztak a gyehennába. A történetek teljesen valóságosak. A szereplők neveit azonban megváltoztattuk.

Balázs: – Kamaszkorom idején – ami a nyolcvanas évek közepére tehető – teljesen átlagos, a társas kapcsolatokat illetően még a megszokottnál is félénkebb fiú voltam. Az osztálytársaim közül kilógtam abban a tekintetben, hogy nem mertem másokkal, különösen lányokkal barátkozni. Amikor a fiúk már udvaroltak, szerelmesek voltak, együtt jártak valakivel, nekem még mindig nem volt senkim, és a későbbi években sem alakult ki tartalmasabb párkapcsolatom.

A szüleim alapvetően rendes emberek voltak, szerettek bennünket, kívülről normális családnak tűntünk.

Ám esténként teljesen más volt a valóság: rendszeresen alkoholt fogyasztottak ugyanis. Gyűlöltük az öcsémmel a részegséget, különösen, amikor már anyu is ivott. Tiltakoztunk, a lelkükre beszéltünk, olykor elkeseredetten lázadtunk az ivás ellen: nemegyszer belevágtuk a borosüveget a mosdókagylóba – ám mindez nem sok eredménnyel járt…

Talán a részegség ellen felhalmozódott gyűlölet miatt, talán valamilyen más oka is volt, soha nem éreztem késztetést az alkoholfogyasztásra. Azonban én is „szenvedélybeteg” lettem, csak egy másik területen alakult ki nálam függőség: prostituáltakhoz kezdtem járni…

Úgy éreztem ugyanis, hogy engem nem szeretnek az emberek, így hát az a legjobb, ha nem is próbálkozom azzal, hogy a társam, akit én szeretek, elfogad-e vagy sem. Annyira tartottam az elfogadás hiányától, hogy inkább ki akartam ezt a kétesélyes kérdést spórolni. Azt gondoltam, hogy a pénzért cserébe kapott „szerelem” jóval egyszerűbb, és megkímél a lelki törésektől, attól, hogy esetleg nem szeret az, akivel vagyok.

- Ha jól értem, ezekben a kapcsolatokban nincsen semmiféle lelki kötődés, és te pontosan erre vágytál. Nem érezted úgy, hogy kegyetlen vagy, hogy mind magadban, mind másokban jóvátehetetlen károkat okozol?

– Dehogynem. Csak valahogy – tanult ember lévén – egy intellektuálisnak tűnő, ám valójában nagyon ostoba magyarázattal eltussoltam a felelősséget: azt mondtam magamban, hogy ez így a legjobb, mert nincs törés, nincs elhagyás egyik részről sem. Meg hogy a pénzemért biztosan elfogad az illető. Pedig dehogy fogad! Ezek a nők gyűlölik a kuncsaftjaikat, gyűlölik, amit tesznek velük, sőt gyűlölik és megvetik önmagukat is…

Néhány mondatot mindig beszéltem velük, megkérdeztem, ki vagy, mi vagy. Kiderült, hogy többségük apja-anyja által megnyomorított ember, igazán szörnyű gyermekkorral. Vagy csúfosan elhagyott és becsapott nők, egyedülálló anyák egy vagy több gyermekkel. Legtöbben soha nem is akarnak többé férfit az életükbe. Csak a megélhetésért, a gyermekek fenntartásáért teszik, amit tesznek.

A prostituáltakhoz járás hosszú évekig béklyókat láncolt az életemre. Nagyon bánom, de még a megtérésem után is hosszú évekig elhúzódott ez a probléma. Voltak tiszta időszakok, nagyon szép hónapok, ám valahogyan úgy, mint egy hínár, újra és újra a lábamra tekeredett ez a gonoszság, és akkor szörnyű időszakok jöttek…

– Közben azonban megházasodtál, itt ül melletted a feleséged. Társadalmi szempontból sikeres ember lettél, jobbnál jobb állásokat töltöttél be. Gyermekeid is születtek. Hogyan jön ez össze azzal a ténnyel, hogy közben Magyarország legmegvetettebb rétegéhez jártál, mondjuk ki nyíltan, általában a Rákóczi térre? És mindenekelőtt hogyan jön ez össze azzal, hogy az Urat szolgáltad és kerested, rendszeresen jártál a gyülekezetbe?

– A feleségemet egy tiszta időszakomban ismertem meg. Ő még nem volt keresztény, munkakapcsolat miatt találkoztunk. Tiszta szívvel mondhatom, nem úgy tekintettem rá, mint egy „potenciális esetre”. Jót akartam neki: beszélgettem vele Jézus Krisztusról. El is jött közénk, és befogadta az Urat. Időközben azonban megszerettem. Úgy tekintettem rá, mint az Úr ajándékára. Másfél éves keresztény volt, amikor összeházasodtunk. Én mind ez idő alatt nem estem el, őszintén készültem a házasságra.

Utólag már látom, nagyot hibáztam abban, hogy azt reméltem, ez a nagy esemény lesz az, ami majd megoldja a problémámat. Nos, nem így történt. A kéjvágyakat ugyanis a házasság nem tudja kielégíteni. Ezeket meg kell ölni, és kidobni az életünkből.

Ez a fajta kötelék nagyon rejtőzködővé teszi az embert. Nagyfokú szégyenérzettel jár, olyan belső károkat okoz, amit szerintem nyugodtan skizofrén állapotnak is nevezhetünk. Azt érzi az ember, hogy kétlaki, mintha két énje lenne: egy alantas meg egy emelkedettebb. A kettő közötti rettenetes harc és birkózás olyan energiákat emészt fel, amely – ha nem tud a bűnből kiszállni az ember – biztos, hogy megőrüléshez vezet… Gyűlöltem a bűnömet, gyűlöltem magamat, gyűlöltem a tehetetlenséget, hogy azt teszem, amit nem akarok, mégis megteszem. Azt vártam, hogy mikor nyílik meg alattam a föld. Azt vártam, hogy mikor halok meg. Ezekben a pillanatokban ingerlékeny voltam, tehetetlen dühömet másokon vezettem le.

– Gondolom, kértél segítséget szolgálóktól, pásztoroktól…

– Lelkészekhez odamenni ezzel a kötelékkel eleinte nagyon nehéz: úgy van vele az ember, hogy csak ez ki ne derüljön róla, mert azzal teljesen odalesz a jó híre… Aztán mikor már annyira akarja az ember a szabadulást, megteszi, semmi sem számít már. Máig hálás vagyok azokért a mondatokért, amelyeket ők mondtak, ezek különösképpen lüktetnek bennem. Olyan fogódzót jelentettek ugyanis, mint a fuldoklónak a bedobott kötél… De valami miatt mégis hosszabb folyamat volt a szabadulás.

– Tapasztaltál a szellemi meghasonlottság mellett fizikai károkat is az életedben?

– Konkrét fizikai károkat is tudok említeni. Két diplomám is van, több nyelven beszélek, de ezekben az években a memóriám nagyon leromlott. Az az ige, hogy „a paráznaság és a bor elveszi az észt” csak egy mondat a Bibliában, de megtapasztaltam, hogy igaz: állandóan elfelejtettem a dolgokat. Ez ijesztő volt.

– Andrea, mielőtt házasságra léptetek, beszéltetek erről a kérdésről, vagy nem tudtál róla? Hogyan lehet egy ilyen élményt feldolgozni?

Andrea: – Eljegyzésünk előtt természetesen beszélgettünk a családi háttérről, sőt a múltbéli szennyes dolgokról is. Elmeséltem, miket csináltam a megtérésem előtt. Ő is elmondta, hogy voltak „ilyesmik”, ezeket nagyon bánja, és soha többé nem fog előfordulni. Elfogadtam és elhittem, hogy ez így lesz: lezártuk a múltat. Másfél évig éltünk nagyon boldogan – akkor jött az első visszaesés…

Sokkhatásként ért… Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vertek… Ami a konkrét történetet illeti: épp egy tanfolyamra jártam, megbeszéltük, hogy egy adott helyen fog várni rám, de ő nem volt ott… Nem tudtam elképzelni, hol lehet. Felültem a hatos villamosra, és a munkahelyem felé tartottam. A villamos átszeli a Rákóczi teret, és ahogy ott elhaladtam, valami kimondhatatlan rosszullét jött rám. Gyomortáji rosszullét volt, nem tudtam, hogy mihez kössem. Utána otthon találkoztam vele, kérdeztem, hol volt. Bevallotta, hogy a Rákóczi téren… Hetekig nem tudtam, hogy „mi újság”. Minden összetört bennem…

Az első reakcióm az volt, hogy elválok. Szolgálókhoz is odamentünk. De valahogy minden tanácsadás után, minden istentiszteleten az volt az Úr üzenete, hogy ne váljak el, ne váljak el, ne hagyjam el őt. Aztán jött az önsajnálat: hosszú ideig tartott az az érzés, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Majd eljutottam arra a pontra, hogy megértettem, itt nem én vagyok igazán bajban, akit bemocskoltak és beszennyeztek, hanem ő van nagyobb bajban – sokkal nagyobb bajban, mint én – mert ő meghalhat. És egy idő után így kialakult, hogy meg tudtam neki bocsátani. Persze Balázs minden visszaesése után sokkhatáson mentem át… Csak Jézus Krisztusnak köszönhetem, hogy túléltem ezeket az éveket.

– Hány évről beszélünk most?

– Körülbelül öt évről…

– Hú… ez nagyon hosszú idő… Milyennek láttad őt ezekben az években? Mit éreztél a férjed felé?

– Ebben az időszakban teljesen kiszámíthatatlan és megbízhatatlan volt. Előfordult, hogy este már otthon voltam a gyerekkel, és ő közölte, hogy el kell mennie, mert megígérte valakinek… egy nőnek, hogy ekkor és ekkor ott lesz. És akkor egész éjjel nem jött haza…

Aztán az is előfordult, hogy teljesen abnormálisan viselkedett. Körülbelül úgy, mint akinek idegrohama van. Ezek a pillanatok teljesen kiszámíthatatlanul jelentkeztek. Egyszóval sohasem bízhattam benne… Volt olyan szakasz is, hogy teljesen enervált volt, egy etióp gyerekhez hasonlítottam magamban, aki még ahhoz is gyenge, arra is képtelen, hogy elhajtsa magáról a legyeket… Semmit nem tett ugyanis a megoldás érdekében.

Egyedüli reménységem azok a mondatok voltak, amelyeket nagyon kedves emberek szóltak hozzám a tanácsadásokon, mint például, hogy „Az Úr megáldja a hűséget”. Eldöntöttem: amit én megígértem, hogy örökké hűséges maradok, megtartom. És nem engedem meg, bármi történjék is, ha egy hegy szakad rám, akkor sem engedem meg, hogy szétzúzza valami a házasságomat…

További üzenet volt az Úrtól a részemre, hogy amikor egy beszélgetésen a pásztor megkérdezte, hogy „Szeretitek egymást?”, a férjem azt válaszolta: „Igen, nagyon szeretem.” Aztán az esküvői meghívónkra választott szokatlan bibliai idézet is erősen élt bennem: „A bölcs ember kősziklára építi az ő házát… és ömlik az eső, jön az árvíz, fújnak a szelek, de az nem dől össze…”Úgy gondoltam, ennél nagyobb támadás nem is jöhet egy házasság ellen… de én a Kősziklára építettem a házamat, ezért ezek a szörnyű dolgok sem tudnak szétszakítani bennünket… Aztán úgy öt év elteltével elmaradt a szenvedély, folyamatosan kitisztult a férjem, és nem fordult elő többé házasságtörés. A bizalmam teljes helyreállása még további néhány évet vett igénybe.

– Hogyan reagáltak a történtekre keresztény barátaitok vagy a tágabb család?

– Komoly döntést igényelt a részemről, hogy a családtagjaink, a testvéreink és a szüleink semmit se tudjanak meg ebből az egészből. Nem panaszkodtam nekik, inkább azon igyekeztem, hogy eltakarjam mindezt előlük, hiszen ők még nem megtért emberek…

Sokszor nagyon egyedül éreztem magam ebben az ádáz küzdelemben, ekkor két tapasztaltabb testvérnő támogatott imádsággal. Egyébként nem beszéltem erről senkinek szellemi vezetőinket leszámítva, mert úgy éreztem, gyengébb hitű emberekben kárt okoznék ezzel…

– Voltál bűnvalláson, Balázs, sőt démonoktól való szabadulásokon is átestél. Miért nem oldódott meg mindez a megtéréssel vagy az első szabadító szolgálat után? Öt év nagyon hosszú idő ilyen állapotban – ám ma már más „tudatállapottal” nézel vissza ezekre az évekre. Milyen tanulságokat vontál le magadnak ebből az időszakból?

– Ez a függőség a szabadulás után makacsul vissza akar jönni, még akkor is, ha tényleg abbahagyta az ember. Szörnyű kárhoztatásokat éltem át, már rég tiszta voltam, amikor még mindig jöttek olyan gondolatok, hogy „Nem is szabadultál meg!”, vagy hogy „Gazember vagy!”. Volt, hogy bedőltem ezeknek.

Valószínűleg azért tekinthető inkább folyamatnak a szabadulásom, mintsem egy konkrét eseménynek, mert ez a függőség olyan, mint a száraz avar: egy pici láng is meg tudja gyújtani. Az ingerküszöb ugyanis az ebben eltöltött első néhány év után olyan alacsonyra száll, hogy egy óriásplakát vagy egy rosszul kiválasztott újság is végzetes bombát jelenthet. Nagyon kell vigyázni tehát.

Azt is fontosnak tartom, hogy az átélt szellemi mélység halálfélelmeit elfelejtsem, de mint elrettentő erő, megmaradjon az emléke bennem. Az ember ugyanis hajlamos elfelejteni, milyen szörnyűségeken ment át, és ha a régi szenvedély csak pozitív, édes képekben tör elő, újra eleshet.

Valamint vigyázni kell az egyéb szenvedélyekkel is – én azt tapasztalom, hogy nehéz napjaimon más függőségi formában akar jelentkezni a múlt, így rájöttem, nekem például nagyon kell vigyáznom a tévével.

Mire egy prostituált lakására felmegy az ember, legalább tíz olyan pont van, ahol megtagadja az Urat

Továbbá azt is látni kell, hogy mire egy prostituált lakására felmegy az ember, legalább tíz olyan pont van, ahol megtagadja az Urat: rágondol a jelenségre, kikeresi az újsághirdetést, telefonál, időpontot egyeztet, elmegy a helyszínre, átlépi a küszöböt stb… Már gondolati szinten meg kell állni, és visszafordulni.

Abba pedig, amíg élek, beleborzongok, hogy Isten nem vetett el engem… nem hagyott meghalni, pedig többször úgy éreztem, jobb lenne, ha elengedne, mert az átélt szellemi gyötrelmet nem bírom tovább… Erre volt, hogy egy-egy gonosz tettem után Ő ajándékot adott – megáldott valamilyen más területen. Ez persze nem a rossz jutalma volt, akkor is tudtam, hanem buzdítás – buzdítás, hogy kapaszkodjak Belé…

Haláltusából visszajött embernek tartom magam. Megértettem, mi a kegyelem… Ma gyakran vannak olyan napok, hogy felébredek, és tudom, az, hogy levegőt tudok venni, és Őérte élhetek, Isten ajándéka nekem… A feleségemnek pedig szintén amíg élek, hálával tartozom.

Andrea: – Nagyon realista személy vagyok, de a házasságunk elején volt egy álmom, ami nagyon megmaradt bennem. Akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, de mivel olyan furcsa, élénk álom volt, megjegyeztem: Magasan mentünk a férjemmel egy szűk deszkapallón. A férjem egyszer csak leesett… Mentem tovább, de nem egyedül voltam, valaki ott volt mellettem. Ezzel az ismeretlen kedves személlyel lementünk a férjemért a szakadékba, és fölemeltük. Majd hangosan mondtuk: „Még él! Még él!” Felvittük, és mentünk tovább… Úgy gondolom, valahol ezt a történetet éltem meg a szóban forgó években. Hálás vagyok, hogy újra hárman vagyunk a pallón… és hogy megtapasztalhattam, mit jelent a Krisztusból ránk áradó hűség és szeretet…

Gyűlölöm az elbocsátást

„Ott sírt előttem, és én teljesen közömbösen és érzéketlenül néztem”

Amikor megláttam Esztert egy táncház forgatagában, azonnal éreztem, hogy ő lesz az, őt szeretném majd feleségül venni – kezdi regényes történetüket Ákos. Pár hét múlva, mikor ismét meglátta Esztert, megszólította, és elmondta, hogy szeretne vele megismerkedni. Rövid időn belül összebarátkoztak, kirándulni jártak, sokat beszélgettek, mint két testvér. A letagadhatatlan szimpátia ellenére nem gondolták, hogy közös sorsuk lesz. Aztán Eszter megtért Jézus Krisztushoz egy vidéki gyülekezetben. Amikor újra találkoztak, erről is beszélgettek, és hamarosan Ákos is megtért. Pár évvel később még mindig csak ott tartott a kapcsolatuk, hogy Ákos számára annyira kedves volt a lány, hogy aggódva osztotta meg gondolatait a vidéki gyülekezet pásztorával: „Nem tudom, mi lesz, ha valaki megkéri Eszter kezét, már előre tartok ettől a pillanattól” – aggodalmaskodott, mire a pásztor visszakérdezett: „Akkor miért nem kéred meg te? Hiszen nyilvánvaló, hogy szereted őt.” Ákos egy pillanatra visszahőkölt, majd megkönnyebbülten dőlt hátra: „Igen, ez az, szeretem őt, és meg fogom kérni a kezét!” – döntötte el. A következő években a fiatal pár aktívan kivette a részét a gyülekezet körüli munkákból, Ákos élvezte, hogy szükség van rá, még azzal együtt is, hogy érezte, inkább egyfajta bizonyítási vágy működik benne. Eszterrel együtt szerettek volna gyermeket is, de mivel ez váratott magára, úgy gondolták, idejüket és energiájukat Isten munkájába fektetik.

Eszter: – Ákos számomra még világiként is más volt, mint a többi fiú, valahogyan kiemelkedett közülük. Amikor megtértem, kezdtem fölfedezni azt, hogy mit mond Isten Igéje a házasságról, és ennek fényében készültem arra, hogy Isten belobbantsa a szívemet a nagy Ő felé, akit egy életen át tudok majd szeretni. Pár év múlva Ákos megkérte a kezem, és én boldogan mondtam igent. Az évek szépen teltek, persze voltak kezdeti nehézségek, mint általában mindenhol, de ezeket az akadályokat hittel vettük. A rossz döntések következményeiből igyekeztünk tanulni. A gyermekáldás elmaradása sem okozott komolyabb problémát, Istenben bíztunk, hogy az Ő számára minden lehetséges, és élveztük egymás szerelmét.

Azonban eljött egy időszak, amire nem szívesen emlékszem vissza. Elkezdett minden bizonytalanná válni. Egyre gyakrabban előfordult, hogy férjem a rengeteg munkára hivatkozva csak hajnalban járt haza. Egyre többször tapasztaltam részéről elutasítást a házaséletben, mindig fáradt volt, vagy nem érezte jól magát. Türelmetlenebb lett felém, hibát talált mindenben, amit tettem. Persze ezek hatására én is feszültebbé váltam, nem értettem, hogy mi a probléma, és közben egyre sűrűsödtek a veszekedések is. Voltak olyan telefonbeszélgetései, amelyeket én nem hallhattam, én pedig engedelmes feleségként nem akartam beleavatkozni olyan dologba, ami nem rám tartozik. Anyagi szempontból is kezdtek követhetetlenné válni az események számomra. Mivel hét év házasság alatt többször megtapasztaltuk, hogyan tud megújulni a szerelmünk egymás felé, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne együtt elutaznunk és pihennünk, hiszen biztosan nagyon kifáradt a férjem. Szeptemberben adódott is egy lehetőség egy csoportos utazásra. Azonban az út alatt nem hogy megoldódtak volna a problémáink, hanem inkább kezdett besűrűsödni a levegő körülöttünk. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy valami nagyon elcsúszott. Két hétig voltunk távol, eközben itthon egyre-másra derültek ki az anyagi gubancok, hiszen Ákos nem volt itt, hogy rendezgesse a sorokat, és takargassa az ügyeit.

Ákos: – Tudtam és éreztem, hogy nem jó az, amit csinálok, ezért rendszeresen megbántam az Úr előtt a dolgaimat, azonban mások előtt már nem mertem felvállalni. Úgy éreztem, elviselhetetlen lenne számomra a szégyen, ha kiderülne, hogy én, a gyülekezeti életben aktívan forgolódó, megbecsült személy, elemi bűnökkel bajlódom, és valójában már nem az az ember vagyok, akinek a környezetem gondol. A feleségem egyszer felolvasta nekem Malakiás könyvéből, hogy „az Úr tett igazságot közted és a te ifjúságod felesége közt, akit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged! Nem tett ilyet egy sem, akinek még volt lelke”, bár még semmiről sem tudott, én viszont éreztem, hogy ezen keresztül is szól hozzám az Úr. Egy skizofrén állapot jött létre bennem: szolgáltam az Urat az istentiszteleten, utána pedig mentem az éjszakába. Ezt az állapotot csak egyre több és több hazugsággal lehetett fönntartani.

Tudtam, hogy Isten véget vet ennek a színjátszásnak, mégis mindenkit kijátszottam, és mindent megtettem, hogy leplezzem az ügyeimet. Mire hazaértünk a nyaralásból, kész tényként fogadott a helyzet, hogy a legtöbb dolgom napvilágra került. Eszter megrendült, de azonnal kész volt megbocsátani és együtt rendezni a dolgokat.

Eszter: – Először az anyagi visszaélések láttak napvilágot. Nagyon nagyot kellett nyelnem, de úgy gondoltam, hogy végre felszabadul, helyreáll a kapcsolatunk. A hazugság fájt a legjobban, hogy miért nem mondta el, hogy nincs minden rendben. Tehát vállalva a következményeket, mentünk tovább. Azonban a fal még mindig ott volt kettőnk között, mígnem hosszas unszolás után elmondta, hogy hónapok óta házasságtörésben él, „szerelmes” lett egy másik nőbe. Egy világ omlott össze bennem. Pár napba telt, mire összeszedtem magam, és a fájdalmak ellenére eldöntöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a férjemet visszaszerezzem. Szerettem őt. Arra gondoltam, hogy ha már keresztény vagyok, akkor most, ebben a helyzetben igazán gyakorolnom kell a hitemet, és már csak egy egészséges dacból sem fogom engedni, hogy az ördög teljesen tönkretegyen bennünket. Igen ám, csakhogy Ákos vonakodott felvállalni a szakítással járó konfliktust, még az is elhangzott a szájából, hogy ezt nem teheti meg azzal a lánnyal, ami persze rendesen felháborított, hiszen velem akkor miért teheti meg?

Ákos: – Gyermekkoromtól úgy éreztem, hogy a szüleim jobban becsülik nálam a bátyámat, sőt, engem talán nem is akartak igazán, hiszen születésem előtt és után is volt abortusza az anyámnak. Úgy éreztem, nekem be kell bizonyítanom, hogy én is érek annyit, mint a bátyám, hogy én is fontos és értékes ember vagyok. Megtérésem után a gyülekezetben ugyanúgy bizonyítni akartam és ugyanúgy kerestem a lehetőségét, hogy elérjem a célomat, hogy az emberek elfogadjanak és tiszteljenek. Ebben az örökös bizonyítási kényszerben egyre kevésbé találtam a saját igazi énemet. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Egyre inkább összekuszáltam az életemet, és bár megtérésem előtt nem volt problémám az alkohollal, egyre inkább a mindennapjaim részévé vált az ital. Iszogatni kezdtem, és ha ittam, bátrabbá váltam a rosszra, az alkohol kikapcsolta a gátlásaimat. Amikor elmondtam a feleségemnek, hogy megcsaltam, és ő hajlandó volt megbocsátani, még mindig nem tudtam rászánni magam a teljes helyreállásra. Bár a feleségem minden alkalmat megragadva igyekezett kifejezni, hogy hajlandó továbblépni, mellém állni, ez csak növelte a frusztrációmat. Nem megoldani akartam a dolgokat, hanem kimenekülni belőle, mindent újrakezdeni, miközben a feleségem pedig éppen azon volt, hogy állítsuk helyre az életünket, rendezzük egymás és mások felé a dolgokat. Minden józan megfontolás ellenére nem változtattam az életvitelemen, sőt, kezdtem úgy érezni, hogy a feleségem a gát az életemben, és úgy tekintettem a másik lányra, mint az újrakezdés lehetőségére. Ennek hatására az én kedves, nyugodt feleségem tehetetlenségében ki is jött nemegyszer a sodrából. Volt, hogy egy pohár törött össze, egy másik alkalommal pedig a mobiltelefon csapódott a földre, miután a füle hallatára hívott föl az illető hölgy. De az én szívem ekkor már teljesen érzéketlenné vált a fájdalmára, jobban sajnáltam a telefont, mint őt.

Eszter: – Teltek a hónapok. Én mentem a gyülekezetbe, ő meg ment a nőhöz. Amikor hazaértem, minden alkalommal elmondtam, miről volt szó, és igyekeztem Isten megbocsátását közvetíteni felé. Semmi nem változott. Egy idő után úgy éreztem, hogy az ellenállóerő kezd megtörni bennem, és ha még sokáig mellette maradok, én is elsüllyedek abban a mocsárban, amiből őt akarom kihúzni. A férjem egyre többet mondogatta, hogy költözzek el mellőle, mert tönkre fog tenni az életmódjával. Azt mondta, lehetek még boldog, lehetnek gyermekeim, kezdjek újat, csak őt hagyjam már békén. Nagyon jó, hogy akkor nem mindenben hallgattam rá.

Ákos: – Ekkorra már szinte meggyőződésemmé vált, hogy a feleségem jobbító szándéka, sőt maga a személye is csak akadályt jelent számomra. Olyan volt, mintha minden érzés kihalt volna belőlem felé, még együttérezni sem tudtam vele ebben a megalázott állapotában – ott sírt előttem, és én teljesen közömbösen és érzéketlenül néztem.

Eszter: – A pásztorom támogatásával felköltöztem Budapestre. A testvéremék fogadtak be. Valóságos gyógyulás volt együtt élni a családjával, nagyon sokat segítettek. Elkezdtem Pesten járni a gyülekezetbe. Ez egyszerre okozott könnyebbséget és nehézséget. Továbbra is megvolt bennem a dac az ördög felé, hogy nem fogom hagyni magam, küzdeni fogok a házasságunkért. Ez a küzdelem nehezebb lett volna ott, ahol addig éltünk, hiszen mindenki ismert, többeknek okozott anyagi kárt Ákos, és a megcsalás miatt érzett megalázottságot is nehezebb lett volna elviselni az adott városban. Fájtak az emlékek, a kapcsolatok, az emberek reakciói. Mégis nehéz volt, hogy nem csupán a házasságomat, egy hétéves kapcsolatot kell magam mögött hagyni, hanem a megszokott környezetet, az ottani gyülekezetet, a barátaimat is. De nagyon sok segítséget kaptam Pesten, kerestem a bátorító kapcsolatokat, példákat, és nagyon sok erőt gyűjtöttem ezekből.

Közben az otthoni gyülekezetben is tovább imádkoztak értünk néhányan, sőt később megtudtuk, hogy Ákos egy régi barátja, aki abban az időben Dél-Amerikában élt, felkérte az ottani gyülekezetet a közbenjárásra, amikor megtudta, mi történt velünk. Én is folytattam az imát, de ezzel együtt már-már arra is felkészültem, hogy ha kell, egyedül folytatom tovább a keresztény életet, esetleg újra férjhez megyek, de tudtam azt is, hogy ehhez meg kell gyógyulnom. Úgy éreztem, hogy belül megtört bennem valami, és így nem tudok újat kezdeni. Nem tudtam, nem tudhattam, mi lesz Ákossal.

A sokadik pohár után nyilvánvalóvá vált a találkozó valódi célja

Ákos: – Összeköltöztem a leányzóval, dolgozgattam, ittam, nem gondolkoztam a jövőn. Tudtam, hogy végem van. Mivel a gyülekezetben csak jót kaptam, a feleségem pedig még ebben a helyzetben is a támogatásáról és az elfogadásáról biztosított, egy idő után mélységesen megundorodtam saját magamtól, és megbocsáthatatlannak tartottam azt, amit tettem. Vagyis hogy a sok jóért, amit kaptam, annyi aljassággal, lázadással, megalázással fizettem. Belefáradtam a saját képmutatásomba, amivel igyekeztem kivívni a környezetem elismerését. Amikor észrevettem, hogy a „hasonló hasonlót vonz” elv alapján milyen gyorsan megtaláltak azok az exhívők, akik valamilyen oknál fogva elhagyták a gyülekezetet, még inkább elszörnyedtem azon, hogy mibe is sodródtam. Egy alkalommal ezek a régi „barátok” meghívtak egy éjszakába nyúló ivászatra. A sokadik pohár után nyilvánvalóvá vált a találkozó valódi célja: szerettek volna „biztos forrásból” hallani rosszindulatú pletykákat a gyülekezetről és pásztoráról. Diktafonnal érkeztek, készültek a nagy beszélgetésre, csakhogy rossz helyen kereskedtek, én csak jót tudtam akkor is mondani a gyülekezetről és a vezetőkről is, pedig valami „felturbózott”, droggal kevert szesszel itattak. Amikor együtt mentem ezzel a nővel az apámékhoz, még egy atyai pofon is jólesett volna, talán kijózanít, de apámék csak annyit tudtak hozzáfűzni a dologhoz, hogy „ami neked jó, az nekünk is jó, fiam”. Apám később, miután minden rendeződött köztünk Eszterrel, bocsánatot is kért ezért, ami nagyon sokat jelentett számunkra. Természetesen én is megtettem feléjük ezt a lépést. Még azt is mondta, hogy úgy érzi, az ő rossz példája volt rám rossz hatással, amit utólag nagyon bán. Olyan nagyot lendített szüleimen ez az őszinte szembesülés a saját életükkel, hogy apám abbahagyta az alkoholizálást, rendszeresen olvassa a Bibliát, és nézi a Vidám Vasárnap közvetítéseit is. Nagyon szeretjük őket.

Eszter: – Már három hónapja külön éltünk, alig beszéltünk telefonon, nem volt értelme. Reálisan láttam már a férjem gyengeségeit és gonosz dolgait, de nem tudtam elfelejteni azt a kedvességet sem, ahogy szeretett, ahogy bánt velem. És úgy gondoltam, hogy az Úr már olyan sokat fektetett ebbe a fiúba, hogy nem veszhet minden erőfeszítés kárba!

Ákos: – Egy szép napon arra ébredtem, hogy én szeretem a feleségemet, és hogy bolond módon elvesztegettem ezt a kincset. Szinte kézzelfogható valóságában láttam magam előtt Esztert, és újra rácsodálkoztam, hogy milyen gyönyörű. Hirtelen arra vágytam, hogy bárcsak helyreállítható lenne minden, de meg is rettentem rögtön, hogy ez talán már nem is lehetséges.

Eszter: – Éppen aznap, hosszú szünet után, felhívtam. Igazán már nem is tudom miért, de a lényeg, hogy ezúttal nem azt éreztem, hogy a terhére van még a létezésem is, hanem szomorú hangon szólt bele a kagylóba. Azt mondta, hogy megérti, ha soha többé nem bocsátok meg neki, és nem kezdhetjük újra, de nem segítenék-e esetleg abban, hogy az Úrral és a gyülekezettel rendezze az életét. Meglepődtem, de hát erre a hangra vártam majdnem egy éven át, végre a férjemet hallottam! Azt feleltem, segítek, de költözzön fel Budapestre még a héten, ha komoly a szándéka.

Ákos: – Komoly volt a szándékom. Amikor ezt eldöntöttem, csodával határos módon Isten elkezdte helyreállítani az életemet. Azon a héten roszszul lettem a cigarettától, az alkoholt kihánytam, és egyikhez sem nyúltam azóta sem. Másnap kora reggel még elvittem a munkába azt a lányt, akivel együtt éltem, megbeszéltük, hogy délután találkozunk, aztán rohantam haza, bevágtam a holmimat egy táskába, indulás előtt még gyorsan kifizettem egy-két adósságot, és elindultam Pestre. Nem akartam vitatkozni a lánnyal, tartottam tőle, hogy ha jelenetet rendez, nem fogom tudni végigcsinálni. Később, amikor már rendeztem a soraimat, bűnvallást tettem, azt tanácsolták, hogy hívjam fel telefonon mégis, és kérjek tőle is bocsánatot, hiszen neki is fájdalmat okoztam és becsaptam. Felhívtam, bocsánatot kértem tőle, aztán letettem a kagylót. Ezzel végleg lezárult életemnek ez a dicstelen szakasza, és minden energiámmal a házasságom helyreállítása és a feleségem megvigasztalása felé fordultam. Ez a folyamat azóta is tart, mivel az egész egzisztenciámat újra kell építenem, a pályaválasztástól az otthonteremtésig. Csaknem öt éve tart ez a helyreállítási folyamat, de fel vagyok készülve arra is, hogy akár még öt éven át fog folytatódni. Nagyon sokat tanulunk mindennap az Úrtól, ezért nem is érezzük hosszúnak, és a legfontosabb, hogy most már kősziklára építkezzünk. A lecsúszás folyamata úgy négy évig tartott, ebből az utolsó fél év volt az, amikor már teljesen elszakadtam a gyülekezettől és a feleségemtől. Ennek része volt az is, hogy fegyelmezetlen voltam erkölcsi téren, nem figyeltem oda, mit nézek, és ezek a lépések apránként felemésztették bennem az erkölcsi, szellemi ellenállást. Először csak bizonyos jelenetek egy filmben, amiket nem kellett volna végignéznem, néhány kép egy újságban, amit jobb lett volna átlapozni, majd egyre durvább filmeket néztem végig válogatás nélkül. Az alkohol a lelkiismeret elaltatását segítette. Elhanyagoltam az imádkozást, már csak a feleségem unszolására éltem szellemi életet. Sokszor mozogtam szellemi emberek közt, és ebből próbáltam profitálni. Becsaptam magam. Anyagi téren is rendetlenül éltem, olyan pénzeket használtam, ami jog szerint nem engem illetett. Az orvostudomány szerint egy betegségből való felépülés legalább kétszer olyan hosszú időt vesz igénybe, mint ameddig maga a betegség tartott. Önző módon éltem, nem törődtem mások érzéseivel, ebből most úgy gyógyít ki az Úr, hogy nekem kell a feleségem érzéseit megértenem, segítenem kell őt, hogy helyreálljon benne az, amit én romboltam le. Érdekes, de az életemnek ilyen módon való rendezése révén végül megszabadultam az elvetettségből és bizonyítási kényszertől is. Az a tény, hogy Isten megbocsátott nekem mindazok után, amiket tettem, ráébresztett arra, milyen nagy elfogadás van az Úrban. Nincs mit bizonyítanom többé, a saját életemet élhetem, lehetek az, aki vagyok. És ez nagyon nagyvonalúvá tudja tenni az embert. Már nem okoz problémát adni. Ma már hálás vagyok azért, hogy a feleségem akkor is, és azóta is gátat jelent a gátlástalan életvitel felé vezető úton, szerintem minden férfinak szüksége van erre.

Isten megbocsátott nekem, s ez ráébresztett arra, milyen nagy elfogadás van az Úrban

Eszter: – Ákos még a válási papírokat is elkészítette egy idő után, ezeket aztán együtt égettük el, és újra hűséget fogadtunk egymásnak. A szakításunkkor én eldobtam a jegygyűrűmet, Ákos pedig zálogba adta a sajátját, hogy pénzhez jusson, de ez most nem is látszott olyan fontosnak, és pénzünk sem lett volna újat venni. Az otthoni gyülekezetbe először egy esküvő kapcsán mentünk vissza újra együtt, és bár voltak még olyanok, akik szkeptikusan fogadták ezt a pozitív változást Ákos életében, az egyik régi barátunk ugyanakkor nemcsak az ifjú párt, hanem minket is ajándékkal fogadott. Elénk tett két pár jegygyűrűt, hogy válasszunk magunknak közülük, mert észrevette, hogy egyikünk sem hordja a régit. Az Úr levette rólunk a rongyos ruhát, a régi életünket, és még gyűrűt is húzott az ujjunkra, mint a tékozló fiúnak! Nekem nem a megbocsátás okozott problémát a helyreállás során, inkább a bizalom helyreállítása volt nehéz. Óriási segítséget jelentett számomra, hogy miután Ákos visszajött, minden területen törekedni kezdett arra, hogy leinformálható legyen. Mindennap elszámolt az idejével és a pénzével. Bár mindketten sokat dolgozunk, mégis nagyon tudatosan úgy szervezzük az időbeosztásunkat, hogy mindig legyen egy-egy nap, amit együtt tölthetünk. Mára nincsenek zűrös ügyek, indokolatlan éjszakázások, a mobiltelefonját is bármikor megnézhetem. Nincsenek titkaink egymás előtt! És a legnagyobb bátorítás, hogy az Úr áldását tapasztaljuk az életünkön lépésről lépésre.

Elég gyereke volt nélkülem is

„Az orvosi eredmények láttán rögtön magamhoz tértem...”

Ötéves lehettem, amikor először jött be hozzám az apám, így tudtam meg, hogy vannak szüleim, testvéreim, sőt anyám is van. Később egyszer-egyszer haza is látogattam hétvégénként, de nem volt benne túl sok köszönet, úgy tűnt, anyám komolyan gondolta, amikor szülés után otthagyott engem a kórházban. Már épp elég gyereke volt nélkülem is. Ezekről az évekről nem szoktam már gondolkodni, megbocsátottam neki, de visszaemlékezni nem szeretek. Az intézetben akkoriban nem volt koedukáció, fiúgyerekekre vigyáztak férfi tanárok. Szerintem nem egy volt köztük, akiket éppen a férfitársaság vonzott erre a pályára, de ez persze az én véleményem. Nem, igazából meggyőződésem, legalábbis amennyire az ott töltött évek feljogosítanak erre. Aki nem élt közöttük, nem tudhatja, mi zajlott ott, és tartok tőle, ma sem sokkal jobb a helyzet.

Engem egy nyolcadikos csapat kapott el, hiába kiabáltam, ellenkeztem, megtörtént a dolog. Később volt kapcsolatom lányokkal is, nem váltam teljesen homoszexuálissá, de tény, hogy belekerültem abba a körbe, ahol férfiak férfiak társaságát keresik… Ez egy nagyon zárt, nagyon belterjes világ, mindenki mindent tud a másikról, és pénzt is lehet csinálni bizonyos ismeretségekből. Azért emellett mindig dolgoztam itt-ott, tisztességesen, lányokkal is ismerkedtem, akik a másik énemről persze nem tudtak, legalábbis tőlem nem, sőt fel is karoltam időnként gyerekeket, akik az utcán csellengtek, és igyekeztem lebeszélni őket arról az életről, amit én éltem. Fura egy élet volt, folyamatosan gyűlöltem magam érte, a szemem és a testem ugyanakkor sóvárgott, kereste a bajt… Sok hozzám hasonló fiú történetét hallgattam végig, a körön belül nincs titkolózás, megnyílnak az emberek, és tudom, hogy hányan szenvedtek saját maguktól rajtam kívül. Az agyam ellenkezett, mert valahogy, mindennek ellenére, normálisan volt beprogramozva, és a jövőképemben mindig családot láttam magam előtt, feleséget, méghozzá csak egyet, gyerekeket… De fogalmam sem volt róla, hogy lehet kiszállni.

Sokféle programom között szerencsére szerepelt a foci is, méghozzá profi szinten, a környéken nem volt ellenfele a csapatunknak. Egyszer lementünk a Városligetbe edzeni, egy másik csapattal játszottunk edzőmeccset. Az ellenfél csapatában volt egy igen jó képességű fiú, csak úgy osztotta a gólokat. A meccs végén megkerestem, és megkérdeztem, nem volna-e kedve a mi csapatunkban játszani, mert éppen egy bajnokságra készülünk. Ő félrehívott, és azt mondta, hogy ha meghallgatom, akkor lehet róla szó. Fura kérés volt, de egy ilyen jó játékos megszerzése megérte, hát meghallgattam. Akkor elmondta, hogy ő hívő, és megtért, hisz a Názáreti Jézus Krisztusban, és csak akkor hajlandó velünk játszani, ha ezt tiszteletben tartjuk, és például nem káromkodunk a meccseken. Rendben van, feleltem. Ezután rendszeresen eljártunk különböző bajnokságokra, ahol igen jó eredményeket értünk el. Később meghívott az otthonába is ez a fiú, ahol igen kellemes meglepetés ért. Mintha egy másik világba csöppentem volna. Az a szeretet és szentség, ami belőlük áradt, leírhatatlan volt. Tudtam, hogy ez az, ami hiányzik belőlem.

Ettől kezdve gyakran találkoztunk, és mindig Isten országáról beszélt nekem. Elhívott a budaörsi gyülekezetbe, ahol szintén megdöbbentett az a szentség és szeretet, ahogy Isten felé és egymás felé szolgáltak. Vágytam erre a közösségre, és tudtam, hogy megtaláltam, vagyis engem talált meg Jézus Krisztus. Megtértem, és vízzel is megkeresztelkedtem. Később Szent Szellemben is megkeresztelkedtem. Egy új világ tárult elém. Elkezdtem érteni a körülöttem lévő világot, ahogy egyre inkább tanulmányoztam az Igét. Csodálatos volt az a kijelentés, hogy Jézus énértem, az én bűneimért is meghalt, és énérettem is feltámadt, hogy bűn nélkül, igaz és szabad emberként élhessek, megfejelve mindezt az örök élettel.

Évekig csodálatos volt, de egyszer mégis újra engedtem a csábításnak. Éveken át küzdöttem azzal, hogy vajon miért nem tudok megszabadulni a homoszexualitásból, miért van az, hogy nem tudok uralkodni a bűnös vágyak felett? Meg is fogalmazódott bennem, hogy vajon lehetséges-e a teljes szabadulás? Kordában tudtam tartani magamban a bűnös vágyakat, már ameddig tudtam, és azt hittem, ez a maximum. Aztán amikor már nem tudtam kordában tartani magamban a kéjvágyat, akkor elmerültem egy körre a mocsokban, amit annyira gyűlöltem – és minden egyes alkalommal sírva tértem vissza. Sokszor kérdezgettem az Urat, hol rontottam el, ezek után van-e még kegyelem? Egyértelmű volt, hogy két úton nem lehet járni, az a halálhoz vezet. Így utólag azt mondom, hogy a válasz a Róma 1:17–32-ben van: kételkedtem Istenben, holott az igaz ember hitből él, és megismertem Istent, megismertem Jézust és az Ő megváltói művét, mégsem adtam hálát, sőt, a sikerek elbizakodottá tettek. Csak mostanában gondolok arra, hogy mielőtt az Úr elpusztította volna már egyszer ezt a világot haragjában a bűn miatt, ami már az égbe kiáltott, akkor is a homoszexualitás borította el a földet. És az utolsó időkben, a Messiás visszajövetele előtt is ennek a bűnnek az elterjedését jelzi előre a Biblia. Tehát ez az utálatosságok közül is a legutálatosabb, amikor ez megjelenik, utána szokott Istennél betelni a pohár. Ezért talán a gonoszság ilyen foka miatt ilyen nehéz a szabadulás, és amennyire én látom a világot ebből a szempontból, egyre rosszabbá válik a helyzet. Ma már szinte divat, és a fiatalok nem is tudják, mibe másznak bele.

Egyszóval több kísérletet is tettem, de talán nem volt teljes hitem a dolog felől, így mindig vissza-visszacsúsztam. Egy nap azt kezdtem észrevenni, hogy gyenge vagyok, és ráeszméltem, hogy ez már elég régóta tart, csak nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Elmentem orvoshoz, de nem talált semmit, beutalt kivizsgálásra. Mikor aztán többszöri nekifutásra sem találtak semmit, az állapotom viszont csak nem javult, elvégezték azokat a teszteket is, amit csak indokolt esetben szoktak: hepatitisz, AIDS…

Az eredmények láttán rögtön magamhoz tértem. Eljött a pillanat, hogy átgondoljam az egész életemet. A gyógyulásban tudtam hinni, és ezen keresztül a szabadulásban is megerősödött a hitem. Még egyszer, de most már utoljára elmentem bűnvallásra, imádkoztak értem, valóban szabadultam is, és valami megváltozott bennem. A tekintetem például. Már nem kalandozik el, nem szennyezi be a pillantásom azt, akire ránézek, tisztán tudok az emberekre nézni. Megszűnt bennem az az iszonyatos kéjvágy, ami olyan rettenetes mélységekbe lökött, de ahonnan mégis van kiút, már tudtam! Addig talán nem vettem igazán komolyan a démonok létezését, nem is fogtam fel igazán, hogy meg kéne szabadulnom tőlük, hanem inkább saját erőből akartam megoldani a kérdést. Nem is igen fordultam senkihez segítségért, úgy gondoltam, így is megszabadít majd az Úr. Csakhogy bizonyos démonokkal nem olyan egyszerű elbánni. Ezúttal valóságos szabadulást éltem át. A kérésemre válaszolt az Úr, nyilván már előbb is, csak én nem tudtam meghallani, megérteni, de végül megnyílt a zörgető előtt az ajtó…

Elválasztó falak

Gábor nem volt könnyen elviselhető természetű ember megtérése előtt, de udvarolni tudott, így hamar megnyerte egyik volt iskolatársa szívét, akit aztán csakhamar feleségül is vett. A kapcsolatukat azonban beárnyékolta az alkohol, amit Gábor a munkahelyi feszültségek oldására fogyasztott, egyre rendszeresebben. És ilyenkor személyiségének éppen azon vonásai erősödtek meg, amelyeket alkohol nélkül sem volt könnyű elviselni.

Enikő, Gábor felesége tudott tűrni, de nem a végtelenségig. Egy nap összecsomagolta a bőröndjét és két kislányukat, és elköltözött. Egy másik férfihoz. Két éjszakát töltött nála, nem többet, de ez a két éjszaka sok éven keresztül meghatározta az életüket.

Enikő: – Nem akartam én igazából elhagyni a férjemet, ez egy teljesen kétségbeesett cselekedet volt a részemről, nem akartam semmit attól a férfitól. Ezért aztán nem is volt nála maradásom, továbbköltöztem a szüleimhez. És mit tesz Isten, a szomszédban közben megtért egy régi barátnőm, aki végig, míg otthon laktam, az Úrról beszélt nekem. Egy hónapba se telt, és megtértem, elkezdtem járni gyülekezetbe is. Ott aztán még inkább megerősítették bennem, hogy Isten házasságmentő, nagyon fontos a szövetség Őelőtte, nekünk pedig már két pici lányunk is volt, így hamarosan megérlelődött bennem, hogy újra kell kezdenünk a férjemmel. Eleinte attól tartottam, hogy minden marad a régiben, ő továbbra is inni fog, és ha iszik, akkor nagyon nehézzé válik otthon a légkör, nekem pedig ebbe kell visszamennem, ugyanakkor tudtam, hogy Isten előtt ez mennyire fontos. Így aztán engedtem a férjem unszolásának, aki többször is meglátogatott, és kért, hogy menjek haza. Még mielőtt a hazaköltözésre került volna a sor, a férjem is megtért, hála Istennek!

Gábor: – Megtértem, fantasztikus változások történtek az életemben, személyiségemben, de nem tudtam megbocsátani a feleségemnek, hogy elhagyott egy másik férfiért, még ha csak két napra is. Tudtam, hogy mindez a megtérés előtt történt, hogy Istentől és tőlem is bocsánatot kért, mégsem tudtam neki elengedni. Ez a harag munkált bennem folyamatosan, és állandóan gyötörtem vele a feleségemet is. Őrölt belülről a meg nem bocsátás, időnként pedig elemi erővel tört elő, és ilyenkor nekirontottam a feleségemnek, amivel sikerült elérnem, hogy szegény folyamatos bűntudat alatt éljen. Közben rengeteget dolgoztam, pörögtem, intézkedtem, vállalkoztam, hogy jó anyagi körülményeket teremtsek a családomnak. Időközben született még két gyermekünk is, ikrek. A feleségem részben a bűntudat miatt, részben valódi engedelmességből felvállalt minden otthoni teendőt a gyerekek körül és a háztartásban, gyülekezetbe is jártunk, úgy tűnt, rendben zajlanak a dolgok körülöttünk, de a fal csak nem akart leomlani közöttünk, ami csak tovább növelte bennem a megcsalás miatt érzett frusztrációt.

Enikő: – Tudtam, hogy az Úr megbocsátott nekem, mégsem tudtam legyőzni magamban a bűntudatot, mert láttam, mennyire megbántottam a férjemet, még akkor is, ha részben az ő durvasága és alkoholizálása is hozzájárult ahhoz, hogy ki akarjak menekülni a kapcsolatunkból. De a kirohanásai miatt erősebb volt bennem a kárhoztatás érzése, mint a meggyőződés, hogy az Úr megbocsátott nekem…

Gábor: – A szörnyű az volt a dologban, hogy én legalább annyira szenvedtem attól, hogy nem vagyok hajlandó megbocsátani a feleségemnek, mint amennyi szenvedést neki okoztam ezzel. Annyira frusztrált a dolog, hogy részben a munkámba menekültem, részben ismét az italhoz nyúltam. És ha ittam, azt éreztem, hogy nekem elégtételt kell vennem a rajtam esett sérelemért, különösen olyankor, amikor külföldön voltam a munkám miatt. Többször kellett ugyanis rövidebb időre elutaznom, többek között Németországba. Előfordult, hogy ilyenkor este lementem a bárba, ittam, és ilyenkor úgy gondoltam, megengedhetem magamnak, hogy egy nővel távozzak, hiszen velem is ezt tették, és úgysem tudja meg senki. Aztán amikor kijózanodtam, tudtam, hogy ehhez semmi jogom nem lett volna, és szentül megfogadtam, hogy soha többet nem fordul elő ilyesmi. Sajnos csak az Úr előtt, a feleségemnek nem szóltam semmit.

Enikő: – És nem is sejtettem semmit, hiszen végig úgy éreztem, hogy én vagyok a rossz, aki a szövetséget megsértette. Ebben közrejátszhatott ezen a lelki vakságon kívül az is, hogy a férjem mindennek ellenére mindig éreztette velem, hogy ragaszkodik hozzám, és tudom, hogy ilyenkor sem az járt a fejében, hogy elhagy, hanem csak a düh és a meg nem bocsátás munkálkodott benne. Sajnos a gyerekeink is megérezték a feszültséget, bár én mindig igyekeztem takargatni előttük az apjuk gyengeségeit. Ha hallottam, hogy italosan jön haza (már az ajtó nyílásából tudtam), akkor áttereltem őket a másik szobába, feladatokkal láttam el őket, hogy ne lássák az apjukat ilyen állapotban.

Gábor: – Az ikrek mégiscsak megérezhették, mert egyszer játék közben hallom, hogy egyikük azt mondja a másiknak: „Most te vagy az apuka, és én eldugom előled a rossz szagú üvegeket, hogy ne igyál belőlük!” Ez szíven ütött. Ismét megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok az alkoholhoz. A végleges fordulatot azonban mégsem ez hozta, hanem egy házasságról szóló tanítás, amit a feleségem hozott haza kazettán. Ezen elhangzott többek között az is, hogy világosságban kell járni, mert a szövetséget Isten és ember között éppúgy beárnyékolja a hazugság és a rejtett dolgok, mint a férj és feleség közötti szövetséget, és így nem válhat teljessé a szövetség közöttük.

Problémákat hozott az életemben a külföldi, környezet,

Enikő: – Mi pontosan ezt érzékeltük – egy falat, amit semmilyen emberi erőfeszítéssel nem tudtunk lebontani, ami még olyankor is ott magasodott közöttünk, amikor rendben mentek köztünk a dolgok. Mivel mindketten olyan háttérből jövünk családi szempontból, ami már magában is elég küzdelemre ad okot, én kitartóan kerestem ennek a falnak az okát, kértem az Urat, hogy vezessen, mivel szemben kell szellemi harcot folytatnom, és kaptam is nagyon fontos kijelentéseket, csak éppen ez a fal nem mozdult el közülünk. De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy a férjem cselekedetei miatt nem haladunk előre.

Gábor: – Még a kazetta meghallgatása előtt történt egy fordulat a munkámban is, munkahelyet váltottam. A váltás közben többet voltam otthon, a feleségem pedig a munkahely keresése miatt jobban belelátott abba, milyen feszültségekkel jár egy céggel kapcsolatos ügyek intézése. Addig csak a végeredményét láttuk egymás munkájának, ami számomra a gyerekeken és az otthonunkon látszott, ő pedig az anyagi ellátást érezte, de azt, hogy ez mit jelent a másik számára napi szinten, egyikünk sem tudta addig. Ez természetes módon is közelebb hozott miket egymáshoz. Én elhatároztam, hogy nem vállalok többet olyan munkát, ami utazással jár, felmértem, hogy milyen problémákat hozott az életemben a külföldi, viszonylagos ismeretlenséggel járó környezet, ami elhitette velem, hogy ahogy az emberek elől, úgy az Úr elől is el lehet bújni. De még mindig nem árultam el a feleségemnek, ami a szívemet nyomta. Pedig nagyon nyomta.

Enikő: – A végkifejlet mégsem alakult különösebben romantikusan. Egy újabb féltékenységi kirohanással kezdődött, ami azonban ezúttal egy vallomással végződött. Nagyon meglepődtem, hogy mégsem én vagyok a hunyó, és persze sokként ért, amit a férjem tett, de szinte azonnal meg is bocsátottam neki. Óriási megkönynyebbülést jelentett, hogy végre tudjuk, mi választott el bennünket egymástól, és végre nem egy fantom ellen kell harcolnom. Ez csak megerősített, hogy most már csak azért sem engedem meg, hogy az ördög tovább lopjon tőlünk, leginkább rá haragudtam, hogy idáig ilyen szabadon hagytuk garázdálkodni az életünkben. Megbocsátottam magamnak is végre, és valóban megújult a kapcsolatunk, az Úr ígérete szerint!

Gábor: – Eltűnt a fal közülünk, csak egy őszinte vallomás kellett hozzá, ami helyett évekig inkább az öncsalást és a másik vádlását választottam.

Érdekes módon nem csak a feleségemmel vált tisztává, átláthatóvá a kapcsolatom: ezzel egy időben megszűnt bennem minden, mások felé való türelmetlenség és kritika is, amivel nyilván addig is a saját gyengeségeimet akartam leplezni. Valahogy belül úgy okoskodtam, hogy ha másban is megtalálom ugyanazt a hibát, amit én elkövetek, akkor engem sem lehet felelősségre vonni. Isten nem így okoskodik természetesen, és a saját bőrömön tapasztaltam azt, ami Mikeás könyvében olvasható: „Hát türelmetlen-e az Úrnak lelke?… Nem javára válnak-e a cselekedeteim annak, aki igazán jár?