Tanulmány
Ami rajtunk múlik
A szentség Isten lényegi tulajdonsága. Ettől visszhangzik a Menny (Jel 4:8), ezzel szembesült Mózes az égő csipkebokornál. Olyan tulajdonság ez, amely Istenből kisugározva, mintegy „élettérként” teljesen körbeveszi Isten jelenlétét.
Ezért a megtérés szándéka nélkül, tisztátalanul nem lehet vele közösségbe kerülni, illetve nem lehet tartósan megmaradni a jelenlétében. A szentség és a tisztátalanság ugyanis összeférhetetlenek, taszítják egymást, így a bűn nem állhat meg Isten előtt. Ezért örökérvényű, már az ószövetségi könyvekben is sokszor kinyilvánított igazságot tár elénk Péter apostol: „Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek, hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben. Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1:14–16)
A szent Isten arra szólítja fel követőit, hogy ők is legyenek szentek. Ez nem öncélú előírás, hanem az Istennel való tartós közösség elemi feltétele. Oka az, hogy maga Isten szent, és a hasonló hasonlót vonz. A tengerfenékre merüléshez búvárruhára van szükség, mert a tengerfenék víz alatt van. A Mount Everestre jutáshoz alpinista ruházatra, mert csúcsa a hóhatár fölött meredezik. Az Istenhez való kapcsolódáshoz pedig szentséget kell felöltözni, mert Ő „szentségben lakik” (Ézs 57:15). A megszentelődés tehát fontos cél minden keresztény számára, aki tényleges kapcsolatra vágyik Istennel, és nem akar leragadni a látszatnál.
A szentség egyrészt azt jelenti, hogy valakit vagy valamit elkülönítettek, lefoglaltak, odaszántak Istennek, Isten céljaira használnak (neki „szenteltek”). Másrészt aki így rendeli magát Isten keze alá, azt ebben a folyamatban az Úr megszenteli, megtisztítja, s így a szentség erkölcsi tartalmat is ölt, s a bűntől, tisztátalanságtól való szabadságot is jelenti.
Fogyasztói kereszténység
A pünkösdi–karizmatikus keresztény megújulási mozgalomban – helyesen – nagy figyelmet fordítanak arra, hogy Jézus Krisztus megváltói munkájának valamennyi aspektusát hangsúlyozzák. Aláhúzzák az evangélium totális jellegét, így azt, hogy az emberi élet valamennyi – szellemi, lelki, fizikai – szférájára egyaránt orvosságul szolgál. Nyomatékosítják, hogy Jézus Krisztusban a bűnbocsánaton és örök életen túl többek között valóságos fizikai gyógyulást, átkokból, anyagi szegénységből való szabadulást is el lehet nyerni, mivel ezeket a Fiú mind megszerezte a benne hívőknek a kereszten. A teljes evangélium hatalmas tömegeket fordított Isten felé, a pünkösdi–karizmatikus mozgalom mára világméretekben több mint ötszázmillió tagot számlál. Az érem másik oldala, a megszentelődés üzenete, a bűnök elleni beszéd, az intés azonban nem mindenhol vált népszerű témává. Ennek az a következménye, hogy ezen az irányzaton belül is elterjedt az úgynevezett fogyasztói mentalitás. Istentől csak a segítség kell, a Szent Szellemtől csak az erő kell, az egyháztól csak a szolgálat kell, egyébként meg éljük a magunk életét. Együtt sírunk, de külön nevetünk. A hozzánk forduló keresztények között is számos olyan van, aki meg szeretne gyógyulni ugyan, vagy ki akar kerülni az anyagi szükségből, de a Bibliát nem olvassa, nem imádkozik, Isten akaratát nem keresi, Isten ügyéért áldozatot nem hoz, tetszése szerint válogat az isteni üzenetek között, vagy egyenesen bűnben él. Ne csodálkozzon, ha így nincs imameghallgatás! Egyetlen közösség – így a Hit Gyülekezete – istentiszteleteinek a még oly rendszeres látogatása sem ment fel a Tízparancsolat megtartásának és a bibliai életvezetésnek a személyes felelőssége alól. „A tisztával tiszta vagy, s a visszáshoz visszás” – mondja Istenről a zsoltáros (Zsolt 18:27). „Bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek” – közli Isten a prófétán keresztül (Ézs 1:13). Megtérési szándék nélkül, bűnösen járni istentiszteletekre tehát időpocsékolás, a puszta egyháztagság még semmit nem jelent.
Az ember felelőssége
Pál apostol írja, hogy Jézus Krisztus „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (Zsid 10:14). Óriási hír, hogy ez tökéletes, azaz teljes bűnbocsánatot, továbbá teljes fizikai gyógyulást és anyagi gondviselést is jelent. De a mondat második feléről se feledkezzünk el: azok részére válhat ez teljessé és maradandóvá, akik a megszentelődés folyamatában járnak, illetve erre törekednek. Abban a folyamatban, amely a megtéréssel kezdődik, és amelynek során egyre jobban eltávolodunk a világtól, a bűntől, egyre közelebb kerülünk Istenhez, egyre inkább kiábrázolódik bennünk az isteni természet. Önmagát zárja ki tehát az isteni javak tartós birtoklásából az, aki tudatosan megszegi vagy szándékosan elhanyagolja a Tízparancsolat, a bibliai életvitel normáit, nem fordít figyelmet a megszentelődésre.
Mózes ötödik könyvének 28. része terjedelmes listát közöl az áldásokról és az átkokról. El nem feledve természetesen Istennek minden képzeletet felülmúló irgalmát és kegyelmét, amit Jézus Krisztusban osztott meg velünk, ez a rész is világossá teszi: az emberen is múlik, hogy milyen mértékben élvezi azokat a javakat, amelyeket Isten kész megosztani a követőivel. Az Isten beszédéhez való viszonyunktól függ, hogy az ember életét áldások vagy átkok szegélyezik. Mindkét listát az ok, nevezetesen az Igéhez való viszony leírása vezeti ugyanis fel, amihez képest a listákon felsorolt áldások és átkok már csak az okozatokat képezik. „Ha pedig szorgalmasan hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, és megtartod és teljesíted minden parancsolatát…” – akkor a listán lévő áldások szállnak az emberre. „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsd és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked, reád jönnek mind ez átkok, és megteljesednek rajtad…” – tehát ebben az esetben a listán lévő átkokkal kell szembenézni (5Móz 28:1, 15).
Az ember három alkotórésze a szellem, a lélek és a test. Közülük a szellem Isten kegyelméből a megtéréssel azonnal újjászületik, a lelket (elme, akarat, érzelem) és a testet azonban már nekünk kell az Ige által és a Szent Szellem segítségével az újjászületett szellemünk uralma alá terelni és ott tartani. Az óembert (régi természetet) is az embernek kell folyamatosan megfeszítenie. Sok minden rajtunk múlik tehát. Azon, hogy mennyire szánjuk oda magunkat a változásra. Isten ehhez a munkához kinek-kinek az anyanyelvén tette elérhetővé a Szentírást, és mérték nélkül kész a Szent Szellemet is reánk árasztani. A kérdés az, hogy mi is mérték nélkül vagyunk-e hajlandóak átadni magunkat Isten céljaira, alárendelni magunkat az akaratának. Sokan az önátadás helyett a „Privát terület, belépni tilos!” táblát helyezik életük számos területére, mégis elvárják Isten segítségét a bajban. Péter apostol is figyelmeztet arra, hogy az isteni beavatkozás és védelem nem nélkülözi a magasabb rendű célt: „megtartásra való nép vagytok [abból a célból], hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2:9).
Az isteni segítség célja tehát az, hogy az Isten jóságát megtapasztaló ember ennek a jóságnak a hiteles tanúbizonyságává, szószólójává váljon. Életét Isten célkitűzései szerint élje, benne a bibliai értékeket valósítsa meg, és a neki adott lehetőségek szerint Isten dolgainak előmozdításán munkálkodjon. Péter anyósáról az olvasható, hogy miután Jézus meggyógyította, „szolgálni kezdte” őket (Mk 1:31). „Íme meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!” – mondta Jézus a Bethesda-tónál meggyógyított betegnek (Jn 5:14). Isten anyagi áldásának is elsődleges célja az, hogy „minden jótéteményre bőségben legyetek” (2Kor 9:8). Jákob is életre szólóan, előre elkötelezte magát Istennek azért cserébe, hogy az Úr kimentse az életveszélyből, száműzetésből, amibe önhibájából került (1Móz 28:18–22). Ha valaki csak azért kér Istentől gyógyítást, hogy utána továbbra is istentelenül éljen, vagy azért kér anyagi segítséget, hogy azzal önmagát valósítsa meg, nem jó az indítéka, és erősen kétséges az ilyen imameghallgatás, illetve az, hogy az ilyen ember tartósan meg tudja-e őrizni az Istentől kapott áldást. Amikor Jézus egy alkalommal tíz bélpoklost gyógyított meg, közülük csak egy tért hozzá vissza. Mind a tízen meggyógyultak ugyan, de Jézus csak ennek az egynek mondta, hogy „a te hited téged megtartott” , tehát nála az áldás megőrzésére is garancia keletkezett (Lk 17:19).
A szabadság felelősség
Divatos életfilozófia ma az önrendelkezés. Sokan arra törekednek, hogy „autonóm” személyiségekké váljanak. Azt tartják a szabadság lényegének, ha az ember a saját kénye-kedve szerint dönt az őt érintő kérdésekről, és annál szabadabb valaki, minél kevésbé tartozik ezért bárkinek is számadással. Ez a nézet alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy az emberi jogok, melyek eredendően az egyénnek a közhatalom, illetve a többség zsarnokságával szembeni védelmét hivatottak szolgálni, mára annyira öncélúkká váltak, hogy a legszélsőségesebb önrendelkezési törekvéseknek (melegek, prostituáltak, drogosok érdekeinek érvényesítése, abortusz, eutanázia stb.) rendelődtek alá. Pedig az emberi jogok eredetileg éppen egy emberek feletti, változhatatlan – hitünk szerint isteni – örök rend visszatükröződését jelentették, ebből származott az állami intézkedésekkel szembeni erkölcsi magasabbrendűségük. Most meg azt látjuk, hogy éppen forrásuktól, így magasabbrendűségüktől szakítják el, és fordítják vele szembe őket. Így válnak aranyból „sárarannyá”.
„Mert ti szabadságra hívattatok, atyámfiai: csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek…”– írja Pál (Gal 5:13). Pál római polgárjoggal rendelkezett, ami akkoriban a legmagasabb szintű szabadságot és jogi védelmet garantálta. Ezeket ő a szolgálatának rendelte alá, az evangélium ügyét mozdította elő velük. Isten azért ruházott fel minket szabadságjogokkal, hogy ezzel is elősegítse, hogy szabadon élhessük meg vele a közösséget. Senki ne akadályozhassa meg, hogy átvehessük és birtokolhassuk a tőle származó örökséget, és olyanokká válhassunk, amilyennek Ő minket látni akar. Ami szabadság a hatóságok és a társadalom irányában, az egyben felelősség is Isten felé: mire használjuk, hogyan sáfárkodunk ezzel a szabadsággal.
Isten valódi tulajdonos
Jézus kiontott vére nemcsak váltságdíj az ördöggel szemben, hanem vételár is, ami tulajdonossá tette felettünk Istent: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg. Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6:19–20) E sorok nem hagynak kétséget Isten tulajdonosi mivolta felől a hívők fölött. Jó hír az embernek, hogy leamortizálódott személyiségének valódi, tőkeerős tulajdonosa lett, aki azért jött, hogy valódi értékeket fektessen be az életébe, megvalósítsa benne a mennyei mintát. A Mennyben nincsen bűn, nincsen betegség, nincsen nélkülözés, nincsen csőd. Mivel Jézus Krisztusban lakozik Isten teljessége, és „ti őbenne vagytok beteljesedve” (Kol 2:9–10), Jézusban az isteni élettel, erővel, egészséggel, jóléttel teljesedhetünk be. Nélküle viszont üresek maradunk, függetlenül múltunktól, hírnevünktől, társadalmi, gazdasági pozíciónktól. Képletesen szólva úgy járhatunk, mint azok a nagy múltú magyar sportklubok, amelyekre valódi tulajdonos, befektető híján szinte rászakadnak a lerobbant létesítményei, amelyeknek pályáiról kiveszett az élet, a siker. Ahhoz, hogy az életünkben ne a leépülés, hanem a felépülés tendenciája érvényesüljön, át kell adni a pályát és a vezetést a tulajdonosnak, Istennek.
Önátadás Istennek
Önátadás nélkül nem lehet megszentelődni, hiszen a szentség egyrészt éppen az Istennek való odaszánást jelenti. Másrészt a szentség Isten tulajdonsága, nem az emberé. Ezért a szentséget Istenből lehet venni, az emberre csakis Istenből tud rááradni. Személyiségünkbe Isten Igéjén és a Szent Szellemen keresztül tud beépülni. „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te Igéd igazság” – kérte Jézus az Atyától a főpapi imájában (Jn 17:17). „De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra” – tehát a szentségre is (Jn 16:13). Ezért létszükséglet az Igével és a Szent Szellemmel való közösség építése, megtartása. Automatikus megszentelődés nincsen. Nekünk is művelni kell azzal, hogy rácsatlakozunk a mennyei forrásra, és vesszük belőle a kenetet, tisztító erőt; továbbá vele együtt munkálkodva hagyjuk, hogy átalakítson, és nem cselekszünk vele szemben.
A tulajdonost a birtoklás, használat és rendelkezés egyaránt megilleti. Ő határozza meg a célokat, feladatokat, feltételeket. Sok keresztény ezt nem ismeri fel, és a megtérés után is ő akar diktálni, a saját céljait akarja kiszolgáltatni Istennel. Azonban Isten sosem volt és soha nem lesz az emberek „csicskása”. Jézus ugyan szolgai alakot vett fel a földi szolgálata alatt, most viszont már megdicsőülve ül az Atya jobbján, minden földi és szellemi lény alá van vetve a hatalmának. János apostol így tudósít arról, amikor meglátta a mennyei Krisztust az ő tündöklő dicsőségében: „Mikor pedig megláttam őt, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt.” (Jel 1:17) Pál apostol is óv a Krisztushoz való testi viszonyulástól, és figyelmeztet arra, hogy „ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük” ilyen módon (2Kor 5:16).
Isten országában nem az önrendelkező keresztény, hanem csak olyan hívő lehet sikeres, aki keresi Isten akaratát, és alárendeli neki magát. Nem elsősorban a tehetségünk, tudásunk, hanem Isten akarata tud felemelni. A bibliai hősök azért váltak azzá, akik, mert felfedezték Isten akaratát, és követték azt. Sokszor persze ez nem ment könnyen, de mindig is törekedtek erre, Isten pedig annyira irgalmas, hogy mindenképpen kimunkálja és kihozza a jót azokból, akik őutána vágyakoznak, illetve javítani akarnak, ha netán rontottak. Jézus nem az önrendelkezési modellben jelölte meg a sikeres élet kulcsát: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Mk 8:34–35) Egyértelmű, hogy Isten akaratának cselekvése az, ami valódi értelmet és biztonságot ad az életnek. Ez nem a világban ma divatos önmegvalósító üzenet, az eredmény mégis felbecsülhetetlen. Aki ezt az utat járja, egyenesen olyanná válhat, amilyennek Isten eredetileg elképzelte: teljesen eredetivé! A legjobb tehát az, ha Isten valósít meg minket. A példát itt is Jézusról kell venni, aki azt mondta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4:34) Isten akaratának cselekvése tehát éltető elem. Jézus mindvégig az Atya akaratát cselekedte, rengeteg kényelmetlenséget, áldozatot, legvégül a kereszthalált is felvállalva. Utolsó szava ez volt a kereszten: „elvégeztetett”, tehát megvalósította, amit az Atya rábízott. Ennek a földi életútnak lett a jutalma a feltámadás, a mennybemenetel és a megdicsőülés. Ezért ajánlja mintának Jézus mentalitását Pál apostol: „Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is. Annak okáért ugyanaz az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett. És amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén haláláig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért az Isten is felmagasztalta őt, és ajándékozott neki oly nevet, amely minden név fölött való.” (Fil 2:4–9)
Különbség az is, hogy Istenre vendégünkként, vagy tulajdonosunkként tekintünk. A vendégtől nem várható el, hogy kitakarítsa a vendéglátó házát, kijavítsa a beszakadt tetőt, beüvegezze a betört ablakot, felelősséget viseljen a vendéglátó otthonának állapotáért. A tulajdonos azonban karbantartja a házát. Ezért az embernek a legnagyobb biztonságot az élete fölött tulajdonosi jogokat gyakorló Isten adja, aki a saját ízlése szerint rendez be minket. Kitakarítja belőlünk a bűnöket, betegségeket, démonokat, és berendezi helyükre a tisztaságot, szentséget, mennyei erőt, egészséget, szellemi gyümölcsöket. Megjavítja bennünk azt, ami elromlik. Isten a legjobb tulajdonos: a hajszálainkat is számon tartja (Lk 12:7). Engedjük hát Istent tulajdonosként tevékenykedni!
Sok kudarcnak, betegségnek az oka a keresztények között egyszerűen az, hogy nem szánják oda az életüket Istennek. Megtérnek ugyan, de megszentelődni már nem akarnak. Istent nem engedik tulajdonosként munkálkodni. Ez nemcsak önsorsrontó balgatagság, hanem más súlyos veszélyt is felidéz. A Jézus Krisztus által kifizetett ár miatt Isten tulajdonosunk lett akkor is, ha az ember ténylegesen nem engedi őt birtokba lépni. Sikkasztás az, amikor valaki a sajátjaként használja más tulajdonát. Ezért aki a megtérése után továbbra is a saját fejét követi, könnyen meglophatja Istent, és onnét már csak idő kérdése, hogy mikor szakadnak az életére az ebből származó kellemetlen következmények. Nagy veszélybe került például Jónás, aki annak ellenére, hogy tudta a helyes irányt, mégis a maga választotta másik irányba hajózott el. Az Úr eredetileg Ninivébe küldte, ahol nyíltan el kellett volna ítélnie a lakosság istentelen életvitelét, értékrendjét. Isten üzeneteinek tolmácsolása a környezet várható reakciója miatt időnként nem hálás feladat, és ez választóvíz is a környezetük tetszését, illetve velük ellentétben az Isten tetszését kereső keresztények között. Jónás először nem vállalta a küldetést. Igekerülése nemcsak önveszélyessé, hanem közveszélyessé is vált. A hajó, amin utazott, óriási viharba került, és mindenestől odaveszett volna, ha Jónást nem dobják a tengerbe. Ott aztán bekapta őt a nevezetes cethal. Ennek a gyomrában őrlődve végre Istenhez kiáltott, és a cet kiköpte őt. Amikor cetként emésztenek a bajok, az első kérdés, amit fel kell tennünk: vajon tényleg Isten akaratát cselekedjük-e? Nemleges válasz esetén Istenhez kell kiáltani a megtérés szándékával, és akkor minket is kiköp a cet. Az ördögi gyomor ugyanis nem tudja megemészteni Isten terveit és az ezeket követő hívőt.
Helyes testhasználat
Pál az emberi felelősség két fontos – a megszentelődéssel szoros összefüggésben lévő – területére hívja fel a hívők figyelmét: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:1–2)
A testről már az előzőekben volt szó akként, hogy az a Szent Szellem temploma (1Kor 6:19). A templomot természetéből eredően Istennek kell odaszentelni. Ezért a test nem a paráznaságra, nem az önkizsákmányolásra vagy önpusztításra van rendelve, hanem arra, hogy a földi életünkben egészségben és erőben elhordozzon minket az Isten által adott feladatok elvégzésére az őáltala rendelt ideig, utána pedig feltámadjon. „Nem tudjátok-e, hogy az Istennek temploma vagytok, és az Isten Szelleme lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” (1Kor 3:16–17) Sok betegségnek az oka az, hogy az ember rendeltetésellenesen használja a testét. Műszaki cikkekre sem vállal garanciát a gyártó a rendeltetésellenes használat esetére. Isten mint alkotó is így van a testünkkel. Garanciája a rendeltetésszerű használatra vonatkozik. A paráznaság nemcsak az erkölcsi okokból járó ítélet miatt kerülendő, hanem azért is, mert a test legdurvább rendeltetésellenes felhasználását jelenti, így a lelki és fizikai betegségek akut forrása is egyben: „Kerüljétek a paráznaságot. Minden bűn, melyet az ember cselekszik, a testen kívül van, de aki paráználkodik, a maga teste ellen vétkezik.” (1Kor 6:18)
Nagy veszély a testre az önkizsákmányoló életforma is. Ez is „népbetegség”. A profit és a megélhetés utáni hajszának egyaránt áldozatai a vállalkozók és a dolgozók. „Munkaszüneti nap” vagy „pihenőidő” szinte már csak papíron létezik, és ha van is ilyen, azt meg a technika vívmányain (mobiltelefon, tévé, internet stb.) keresztül a magánszférába bezúduló vibráció teszi tönkre, amire csak rátett egy lapáttal a hétvégi bevásárlásra is ösztönző pláza- és hipermarket-világ. Tudomásul kellene venni, hogy a „szombatnak” – persze nem az egykori bemerevített formájában – egészségmegőrzési funkciója is van. Fontos, hogy az emberek életében hetente legyen egy nap, amit a szellemi, lelki, fizikai erejük regenerálására fordítanak.
Másként gondolkodás
A test Istennek való odaszánásán kívül – mint fentebb olvashattuk – Pál az elme megújítását is a hívők felelősségi körébe sorolja (Róm 12:2). Másként gondolkodásra szólítja fel a keresztényeket: ne a társadalmi többség véleménye, szokásai vagy a hivatalos politikai irányvonal, hanem a bibliai értékrend vezesse őket. Alapfeltétele az önátadásnak, megszentelődésnek, hogy az ember ne a világhoz szabja magát, hanem Istenhez integrálódjon. „Aki pedig az Úrral egyesül, egy szellem ővele.” (1Kor 6:17) Isten szentsége és a világ természete kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. János apostol már az első században úgy írta le a világ állapotát, hogy az „gonoszságban vesztegel” (1Jn 5:19). Ma azt mondhatná, hogy „lubickol”. Ezért a világba belemerülő kereszténynek esélye sincsen a megszentelődésre. „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincsen meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2:15–17) Megszentelődni nem lehet úgy, hogy az ember a megtérése után is világi mintákat, világi értékrendet követ, világi módon gondolkodik. A materializmus keresztény címkében is hitetlenség, a sovinizmus keresztény máz alatt is gyűlölködés, az önközpontúság gyülekezetbe járva is önzés. Egy zenei CD sem feltétlenül keresztény attól, hogy az előadó a borítóra írja: „Thank you God.”
A hívőknek és az egyháznak Krisztus ábrázatára kell elváltozniuk, nem pedig a világ tetszését keresniük. „Ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék” – szögezi le Pál apostol (Gal 1:10). Folyamatosan különbséget kell tenni a szent és közönséges, a tiszta és tisztátalan között. Természetesen ez sokszor nem könnyű, mert egyre agresszívebb társadalmi és politikai nyomás nehezedik az egyházra, a hívőkre, hogy – a tolerancia hamis értelmezésével – egyezzenek ki a világi értékekkel, amelyek egyre nyíltabb ellentétbe kerülnek a Tízparancsolattal. Töröljék szótárukból a „bűn” és „kárhozat” szavakat, ne rondítsanak velük az emberek életébe. Ma már a világ egyenesen a keresztények önfeladását várná el: azt, hogy az egyházon belül is világi normák érvényesüljenek. A kereskedelmi televíziókon, interneten, reklámiparon keresztül naponta ömlik kéretlenül a szexpropaganda és a kultúrszenny az otthonokba. Karnyújtásnyira volt nemrég Magyarországon, hogy „gyűlöletbeszéddé” nyilvánítva kriminalizálhatóvá váljon a bűnökkel szembeni egyenes beszéd, de szerencsére az Alkotmánybíróság megsemmisítette az erre irányuló törvénymódosítást. A nemzetközi meleglobbi – felbuzdulva spanyol sikerén, ahol katolikus tradíciójú országban érte el a melegházasság törvényesítését – bizonyára hazánkban is támadást intéz majd a házasság és az örökbefogadás intézményei ellen. Az olasz Rocco Buttiglione nem lehetett az Európai Unió kormányának tagja, mert a házasságot egy férfi és egy nő szövetségének tartja. Európai szinten már nem lehet vezető az, aki valláserkölcsi alapon gondolkodik. Itthon a Károli Gáspár Református Egyetem a vádlottak padjára került, csakis azért, mert kinyilvánította, hogy a bibliai értékrend szerint a homoszexualitás a bűnök közé tartozik. Ugyanezért a Hit Gyülekezete teológiai főiskoláját, a Szent Pál Akadémiát is megtámadta a sajtó. A társadalmi klíma egyre szodomaibb. A szodomaiak nem elégedtek meg azzal, hogy éljék a maguk életét, hanem a bibliai módon élő Lótot és vendégeit is célba vették. Be akartak törni Lót házába, rá akarták kényszeríteni istentelen értékrendjüket.
Lót azonban, ha nehéz és népszerűtlen volt is – Noéhoz hasonlóan –, mindvégig megőrizte a határvonalat. Nem okozott neki identitászavart a kisebbségi lét, bár sokat gyötrődött, de nem csuklott össze az ellene irányuló gyűlölettől. A keresztények nem alkudhatnak meg a bűnnel még akkor sem, ha emiatt egyre inkább a kiközösítéssel, nevetségessé tétellel néznek szembe. Sokan hisznek Istenben, de a bűn megítélésének tekintetében nem mernek szembefordulni a világgal és képviselni a szentséget. Sőt sokszor még az egyházon belül sem ítélik meg a bűnt, ahol pedig eleve elfogadhatatlan az iránta való közöny. Nem merik felvállalni a kereszt „botrányát”. Némiképp hasonlóak az olyan drukkerekhez, akik kedvenc csapatuk zászlóját csak hazai pályán merik elővenni, de az ellenfél pályájára maximum csak inkognitóban sunnyognak be, és beülnek a semleges nézők közé. Fel kell hívnom az ilyenek figyelmét arra, hogy a gyávák nem jutnak be Isten országába: „Aki győz, örökségül nyer mindent, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem. A gyáváknak [!!]pedig és hitetleneknek, utálatosoknak, gyilkosoknak, paráznáknak, bűbájosoknak, bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál.” (Jel 21:7–8) Jézus csak azt vallja meg az Atya előtt, aki őt megvallja az emberek előtt. A magyar alkotmány garantálja a vallásszabadságot, tehát a keresztényeknek még a világi jogrend szerint is joguk van a megszentelődéshez, a Tízparancsolattal ellentétes magatartásformák bírálatához, elutasításához. Ez nem minősül uszításnak, nem emberek, hanem tettek, életformák ellen irányul. A vallásszabadság arra is szolgál, hogy az embernek joga legyen úgy élni, ahogy a hite szerint Isten elvárja tőle, ahogy elnyerheti Isten tetszését. Az ember és Isten kapcsolata megelőzte a társadalmak létrejöttét, és most is elsőbbséget élvez a társadalmi viszonylatokkal szemben.
A tényleges kereszténység és a világ konfliktusán egy hívő nem lepődhet meg, az benne van a Bibliában. Jézus Krisztus főpapi imájának azonban fontos része volt e konfliktus kezelése is: „Én a te Igédet nékik adtam, és a világ gyűlölte őket, mivel nem e világból valók, amint én sem e világból vagyok. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem e világból valók, amint én sem e világból való vagyok. Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te Igéd igazság.” (Jn 17:14–17) Ez az Atya által teljesen bizonyosan meghallgatott ima is garancia a hívőknek arra, hogy amennyiben megalkuvás nélkül követik és felvállalják Istent, és nem ijednek meg az ellenszéltől, Isten biztosítja nekik a gonosztól való védelmet és a megszentelődést.