Tanulmány
A hiteles tanú
Tény vagy feltevés? Igaz vagy hamis, amit mond valaki? Megtörtént-e, vagy sem, és ha igen, hogyan? – ilyen kérdésekkel függ össze a tanúságtevés.
„Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában, és Szamariában és a földnek mind végső határáig.” (Csel 1:8)
Jézus a tanítványokat azzal a megbízatással látta el, hogy az Ő tanúi legyenek először Jeruzsálemben, majd Júdeában, majd Szamariában és azután mindenütt a Földön. A tanúskodáshoz Isten a Szent Szellem személyén keresztül ad erőt, és a Szent Szellem teszi hitelessé a tanúságtevést.
A Biblia tanulmányozása arról győz meg bennünket, hogy az Ige a tanúságtevést, vagy modern nyelven fogalmazva a tanúskodást úgy tekinti, mint az igazságszolgáltatás folyamatában a bíróság előtt folyó bizonyítási tevékenység részét. A bíróság az ítéletalkotás érdekében megállapítja a tényeket. A tények megállapítása bizonyítás révén történik. A bizonyítás célja, hogy azokat a múltban lezajlott eseményeket, amelyekkel kapcsolatban a bíróságnak ítéletet kell alkotnia, és amelyek megtörténtekor a bíró nem volt jelen, a bíróság rekonstruálja, és a valósággal megegyező módon – tehát pontosan úgy, ahogyan megtörténtek – megállapítsa. A bizonyításhoz igénybe vett egyik legfontosabb eszköz a tanúvallomás.
Tanúk a zsidó és a római jogban
Jézus és az apostolok korában, amikor valaki a tanúskodásról, tanúvallomásról hallott, két jogrendszer szabályai is hivatkozási pontot jelenthettek a számára: egyrészt a zsidó jog, a mózesi törvények előírásai, másrészt a birodalmi jog, a római jog szabályai. A zsidó jog szerint csak felnőtt és józan életvitelű ember tanúskodhatott. A tanú nem lehetett kiskorú, vak, süketnéma, de szerencsejátékos tanúságát sem fogadta el akkoriban a bíróság.
A római jog szerint tanúskodás szóban vagy írásban történhetett. A szóbeli vallomást csak személyesen lehetett megtenni, és a tanúnak esküvel kellett megerősítenie vallomását a bíróság előtt. Ennek az volt a jelentősége, hogy a vallomást értékelő bírák közvetlen és személyes benyomást tudjanak szerezni a vallomást tevő személyéről, és ennek alapján döntsék el, hogy a vallomást hitelt érdemlőnek tartják-e, vagy sem. Aki eskü alatt hamis vallomást tett, azt a Tizenkét táblás törvények szerint ki kellett végezni, mégpedig oly módon, hogy egy szikláról le kellett dobni a hamis tanút.
A római jog ismerte az írásbeli vallomás esetét is. Ilyenkor a tanúnak le kellett írnia azt, hogy mit látott vagy tapasztalt, de a vallomást csak akkor fogadták el, ha hét másik személy szavatolta a tanú szavahihetőségét. Ezt úgy kellett megtenni, hogy az írásban tett tanúvallomást a hét másik tanúnak is a kézjegyével el kellett látnia, majd össze kellett tekerni, és kívülről a hét tanúnak saját pecsétjével le kellett pecsételnie. Erre azért volt szükség, hogy bizonyos legyen, hogy senki nem másította meg a vallomást, senki ahhoz semmit nem tehetett hozzá. A pecsét a tanúvallomás végleges lezárását jelentette. (A hét pecséttel lezárt tekercs a Jelenések könyvében is megjelenik. Csak a hű és igaz tanú, Jézus Krisztus volt méltó, hogy felnyissa a tekercset, felbontsa annak pecsétjeit. (Jel 5:1–5)
Egy állítás megismétlése
Az Ószövetség héber és az Újszövetség görög szövege is számos helyen szól a tanúskodásról. A tanú héber megfelelője az éd szó, amely egyrészt tanút jelent, vagyis azt a személyt, aki tanúskodik (például a Példabeszédek 19:5, 9 verseiben a hamis tanúra használt kifejezés az éd); jelent ugyanakkor bizonyságot, bizonyítékot is. Az 1Móz 31:44-ben Lábán mondja Jákóbnak: „Most tehát jer, kössünk szövetséget, én meg te, hogy az légyen bizonyságul közöttem és közötted.” Ekkor emlékoszlopot és kőrakást emeltek a megegyezés emlékére. Majd a 48. versben ismét: „És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma közöttem és közötted, azért nevezik Gálhédnek [tanúság halma].”
Az éd szó harmadik jelentése: jogalkotó, fejedelem, parancsnok, törvényhozó. Ebben az értelemben találkozunk vele Ézsaiás 55:4-ben: „Ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelemül és parancsolóul népeknek.” Ez a kijelentés az új világrendről szól, amikor a nemzetek igazságos kormányzat alá kerülnek, a Messiás jogrendje érvényesül. Az igaz tanúságtétel eszerint az igazságosságnak éppolyan sarokköve, mint a kormányzat feje. Maga a Messiás fejedelem, aki vezetni fogja a nemzeteket, győzi meg az embereket Isten igazságos jogrendjéről.
Az említett éd szó (tanú, bizonyíték) az úd igéből származik, ami azt jelenti: visszatér, ismétel, újra tesz, újra meg újra mond, tanúskodik, buzdít.
A tanúskodás tehát egy állítás ismétlése, újra meg újra mondása. A tanú visszatér ugyanarra az állításra, igaza elfogadására buzdít, célja a meggyőzés.
Az Ószövetségben azt látjuk, hogy a tanúskodás történhet valaki vagy valami mellett, vagy valaki ellen. Ha valakinek panasza volt valaki ellen, jogorvoslathoz folyamodhatott, de a mások elleni tanúskodásban külön kiemeli a Tízparancsolat a hamis tanúság tilalmát: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (2Móz 20:16) A tanúskodás intézményét ezzel maga az igazmondó Isten védelmezte.
Valami mellett történő tanúskodásra személyek és tárgyak lehettek alkalmasak. Ezért van az, hogy mind a héber, mind a görög nyelvben a tanú és a bizonyíték ugyanaz a szó. A tanú maga is kézzelfogható bizonyság volt: a két lábon járó bizonyíték. Nagy horderejű eseményhez tanúkat kértek fel, hogy az esemény megtörténtét később is igazolni lehessen. A Sínai-hegyi szövetségkötés bizonyítékát, a Törvény kőtábláit is „bizonyságoknak” (édá), mai nyelven bizonyítékoknak nevezték, mint amelyek az Isten és Izrael közötti különleges viszony létrejöttét igazolták. Mózes utódja, a törzsek vezetését ellátó Józsué egyfajta parlamentet hívott össze Sikhemben, és a résztvevők, a nép vezetői határoztak arról, hogy az Urat, Izrael Istenét fogják szolgálni. A döntés tanúi ők maguk voltak, valamint a Törvénykönyv és egy nagy kő, ami a jelenlévőkhöz hasonlóan akkor és ott volt, mint „fültanú”, és mintegy jelképesen a résztvevők helyett ott maradt a sikhemi szentélyben (Józs 24:22–27). A tanúság és a bizonyíték fontos eleme tehát az, hogy a történés része az illető vagy a dolog, mert jelen volt „akkor és ott”, amikor az a bizonyos fontos esemény történt, melyről tanúskodik.
A tanúságtétel ünnepélyes kijelentést, ünnepélyes megerősítést, erős fogadalmat, ígéretet és intelmet is magában foglal, mint például József intése testvéreinek: „Színem elé ne kerüljetek, ha veletek nem lesz a ti atyátokfia!” (1Móz 43:3b) Az Úr szintén intelemmel zárta a szövetségkötést, bizonyságot téve népe ellen, hogy ha engedetlen lesz, el fog veszni (5Móz 8:19), sőt ehhez tanúnak hívja az eget és a földet.
Tanúskodás a bibliai korban
A nagy horderejű közösségi eseményekhez hasonlóan szintén tanúk erősítették meg a magánjogi szerződéseket. Ilyen volt például az ingatlan-adásvételi szerződés, amikor földbirtokot, például temetőhelyet vásároltak meg. Ábrahám Efrontól úgy vette meg Makpéla barlangját Sára halála után temetőhelyül, hogy az alkudozástól a fizetésig minden tanúk előtt történt. A Biblia rögzíti, hogy a Khéth fiai füle hallatára és a városuk kapuján keresztül jövő-menő emberek szeme láttára történt az adásvétel (1Móz 23:16, 18). Ugyancsak tanúk előtt zajlott, amikor megváltották az elszegényedett rokon birtokát. Szerződéses viszony volt a sógorházasság is; ennek vállalását vagy lemondását szintén tanúk előtt kellett kimondani. Az eljáráshoz hozzátartozott a saru lehúzása, sőt a fél szandál bizonylatként történő átadása is, nem lévén akkoriban két példányban készült pénztári bizonylat, volt viszont egy pár lábbeli… (Ruth 4:9–11).
A tanúskodás lényeges eleme, hogy egy állítás igazságtartalmát több tanúnak kellett igazolnia. Az 5Móz 17:6 alapján látható, hogy két vagy három tanú vallomására volt szükség az ítélet megalkotásához. (Pál apostol ugyanezt a követelményt fogalmazza meg a presbiterek elleni vádak esetén az 1Tim 5:19-ben.)
A Törvény szerint a halálos ítélet kimondása után a tanúknak elsőként kellett részt venniük az ítélet végrehajtásában, hiszen ők voltak azok, akik személyesen meggyőződtek a bűnös bűnösségéről, látták, hallották a cselekményt (5Móz 17:7).
Mivel az ítélethozatal nagymértékben a tanúk igazmondásán, végső soron istenfélelmén múlott, az igazságosság is oly mértékben érvényesült, amilyen mélyen gyökeret vert az emberi szívekben Isten törvénye és az a tudat, hogy Ő az igaz bíró, aki a tanút is ítélni fogja. Amikor Izrael társadalmából csaknem kiveszett a Törvény szeretete és követése, könynyen lehetett hamis tanúkat toborozni, akik pénzért bármit bárki ellen képesek voltak vallani. A Biblia ezeket istentelen tanúknak nevezi. Jézabel ilyen tanúk közreműködésével ölette meg Nábótot egy koncepciós perben, miközben fenntartotta a törvényesség látszatát a nép előtt azzal, hogy a „legalább két tanú” követelményének eleget tett (1Kir 21:10–13). Az igazságosság érvényesülése tehát nagymértékben a tanú személyén múlt és múlik napjainkban is.
Pál apostol egyik levelében az igazság egyik lehetséges meghatározását adja meg, amikor így ír: „Igaz ez a beszéd és méltó, hogy mindenképp elfogadjuk.” (1Tim 4:9) Az igaz szó szavahihetőt, megbízhatót is jelent (pisztosz). Egy állítást igazságnak, valóságnak csakis hiteles tanúk egybehangzó tanúvallomása alapján érdemes és lehetséges elfogadni. Minket pedig a hiteles tanúk nagy fellege vesz körül.
Az újszövetségi görög a martüsz szót használja, amely jelent tanút, bizonyítékot (mint dolgot, jogi nyelven: tárgyi bizonyítási eszközt), valamint vértanút. Ez a szó szerepel a Máté evangéliumban, amikor a vétkes helyreigazításának igei módját ismerteti Jézus. „Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék meg minden szó.” (Mt 18:16) De ugyanez a kifejezés szerepel Jézus szavaiban a Lukács evangéliuma végén: „Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai.” (Lk 24:48)
Használja még az Újszövetség a martüria, azaz bizonyságtétel, tanúskodás szót is. Ezzel a kifejezéssel találkozhatunk a János evangéliuma 3. részében, ahol Keresztelő János mondja Jézusról: „És arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, és az Ő bizonyságtételét senki sem fogadja be. Aki az Ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz.” (Jn 3:32–33)
Találkozhatunk még a martürion, bizonyíték, és a martüreó, bizonyságot tesz kifejezéssel. Ez utóbbi szó szerepel többször is a János evangéliuma 1. részében: „Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen őáltala. Nem ő vala a világosság…” (8. vers)
Jézus tanúi
A hiteles tanú látta, hallotta, tapasztalta az általa elmondottakat. Az apostolok a szemtanú hitelességével tesznek tanúságot, nem kitalált mítoszokat osztottak meg, hanem személyes tapasztalatot.
„Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről. (És az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla…) Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek…” (1Jn 1:1–3) Péter hasonlóan ír a hívőknek: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának.” (2Pt 1:16)
Minél több tanú állította ugyanazt a tényt mint szemtanú, annál hitelesebb volt a beszámoló, annál inkább elfogadásra méltó volt a tény.
A Názáreti Jézus földi pályájának, majd elítélésének és halálának számos tanúja volt, a kortárs történeti források hitelességét kevesen merik kétségbe vonni. Az evangélium híradásának azonban az a különlegessége, hogy arról tanúskodik, hogy Isten a Názáreti Jézust feltámasztotta a halálból. A legegyszerűbb tanúságtétel így hangzik az evangéliumban: „Láttuk az Urat.” Ezt Tamásnak mondták a tanítványok, aki nem volt ott, amikor Jézus a tizenkettes körnek először megjelent (Jn 20:25). Feltámadásának tanúit külön felsorolja a Biblia (1Kor 15:5–8). Szemtanúk voltak: Kéfás (Péter), a tizenegy tanítvány, azután egyszerre látta őt több mint ötszáz tanítvány, akik közül a legtöbben még éltek, amikor Pál apostol a korinthoszi hívőknek írta a levelét. Azután látta a feltámadott Jézust Jakab, majd újra látta a tizenkét apostol. A felsoroláshoz hozzátehetjük a két, Emmaus faluba tartó hívőt is (Lk 24:13–35), akik visszasiettek Jeruzsálembe, miután felismerték Jézust. Végül maga Pál is tanúskodik, mint aki szintén látta az Urat.
A tények értelmezésében, amiket láttak, hallottak, tapasztaltak, még két tanúra volt szükség. Szükséges volt az Írásokkal értelmezni az átélteket. Másfelől a Szent Szellem is tanúskodott az evangéliumról: jelekkel, csodákkal, erővel és örömmel.
A Biblia a tanúk sokaságát tárja elénk, de még ennél is fontosabb, hogy a tanúságtétel nemcsak földi természetű, hanem természetfeletti is. Először is az Atya tanúskodott a Názáreti Jézusról, hogy ő küldte, a csodatételek által, majd azzal, hogy feltámasztotta a halálból, bebizonyította, hogy Jézus az Isten Fia (Jn 5:31–32; 8:17–18, Róm 1:4).
Az Írások tanúskodnak arról, hogy a Názáreti Jézus a Messiás, de beszédeit cselekedetei is hitelesítették (Jn 5:36–39). Jézus Krisztus a szavahihető tanú Isten Országáról, annak eljöveteléről (Jel 1:5), és maga is igaz tanúként lép fel (ho martüsz ho pisztosz). A kifejezés egyaránt jelent megbízható, szavahihető tanút és cáfolhatatlan bizonyítékot. Jézus vére a Földön bizonyítja, hogy hús-vér emberként halt meg értünk (1Jn 5:8).
A Szent Szellem erővel ruház fel minket a tanúságtevésre, és mi is bizonyságot teszünk hogy Jézus él (Csel 5:32)!
Mi is tanúskodunk, arról, amit megismertünk (1Jn 4:14; Csel 1:8, 22; 2:32).
Az evangélium szerzőjét a többi tanítvány hitelesíti, ami az írásbeli tanúvallomásnál fontos követelmény volt (Jn 21:24).
Amikor valaki a vallomásához akár élete árán is ragaszkodott, az ilyen tanú (martüsz) lett mártír, azaz vértanú. A Jelenések könyve úgy mutatja be az emberiség ellenségét, a Sátánt, mint egy kozmikus per ügyészét. A vádlót, vagy mai szóval az ügyészt és vádiratát azok győzik le a tanúságtételükkel, akik hiszik, hogy megtörtént értük az engesztelés (föl vannak mentve a vád alól), és nem sajnálják az életüket, képesek vértanúkká válni (Jel 12:11).
A tanúságtevő és a tárgyi bizonyíték ebben az esetben is elválaszthatatlan, hiszen maga a tanú az élő bizonyíték az igazságról. Ugyanakkor tanúsága ünnepélyes kijelentés, intelem, melyet ünnepélyesen megerősít: kész ugyanazt elismételni, és újra meg újra elmondani, amit látott, hallott, tapasztalt, és aminek részese volt. Hitelességét önfeláldozása teszi nyilvánvalóvá, így lesz aktív részesévé a bizonyítási eljárásnak, amely Isten igazságosságát hozza világosságra.