A felkészülés napjai

Az őszi ünnepek minden évben az önvizsgálat és a megtérés időszakát jelentik a zsidó nép számára. A majdnem egy hónapig tartó folyamat első tíz napján át kell gondolniuk, miben tértek el az év során Isten Törvényétől, majd egy közös, nemzeti böjtnapon igyekeznek megpecsételni megtérésük döntését. Négy nappal ezután általános örömünnep kezdődik. Mindez azonban a jövőről is szól…

A zsidó újév (rós hásáná) az ember jövőbeni sorsát meghatározó „rettenetes nap” a zsidó tradíció szerint. Az ünnep legfontosabb jelképe a kosszarvból készült kürt, a sófár, innét ered az ünnep talán legismertebb neve: „riadó napja” vagy „kürtzengés napja” (jóm terúá).

A sófár először a Sínai-hegyen szólalt meg, amikor is a nép megmosakodva, tiszta ruhákba öltözve várta a harmadnapon, kürtszó kíséretében, sűrű felhőben megjelenő Istent (2Móz 19:10–25). Pál apostol – nagyon hasonlóan az előző képhez – az elragadtatás eseményével hozza kapcsolatba a sófár felzendülését: Isten megfújja a kürtöt, eljön a felhőkig, és akik fehér ruhákba öltöztek, s közösségben élnek vele, meghallják a riadót, és elragadtatnak a mennybe. János apostol szerint is egy elkövetkezendő időszakot vezet be a kürt: az elragadtatást, valamint Isten e földön való teljes uralmának kezdetét (Jel 1:10; 4:1). Ha valaki szeretne részt venni az elragadtatásban, annak feltételeket kell betöltenie: ismernie kell a sófár hangját, hogy felismerje azt. A zsoltáros azt mondja: „Boldog nép az, amely ismeri/megérti/ felismeri a sófár hangját, az Úr világosságában fog járni.” (Zsolt 89:16)

De ki ismeri a sófár hangját?

A zsidó hagyományban a sófár Isten szolgáit jelképezi, akik az Úr napjának közelségére figyelmeztetik az embereket (Ez 33:3). Aki hallgat rájuk, s megtér, az meghallja majd azt is, amikor Isten fújja meg a kürtöt. Az ünnepeket megelőző hónap (elul), a felébredés, a megtérés időszaka. Ebben az időszakban minden reggel felharsan a sófár, hogy figyelmeztesse a közösség tagjait: igyekezzenek rendezni kapcsolatukat Istennel és az emberekkel, mert közeledik az ítélet napja. A hónap nevét a rabbik betűszóként magyarázzák, mely az Énekek éneke egy híres mondatának első betűiből tevődik össze: „én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyém” (Én 5:19). A riadó napja előtti időszak tehát Istennel egy nagyon bensőséges, elszakíthatatlan kapcsolat kialakításának az ideje.

Elul hónap az ókori Izraelben a tizedszedés hónapja is volt. Ekkor aratták le, takarították be az évi termést. Mindenkire a jólét, a megelégedettség napjai köszöntöttek. A tizedfizetés viszont megvédte az embereket attól, hogy magukban bízzanak. Ezzel fejezték ki, hogy tudják: minden áldásuk Istentől származik, s a jövőben is az Ő gondviselésére támaszkodnak. Ilyen módon elul a sikerekkel, áldásokkal ellátott, meggazdagodott embert továbbra is Isten-függő életmódra szólítja fel. Továbbá a sófárhang ismerője Ábrahám hitének a követője. A hagyomány szerint ugyanis az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amely épp szarvánál fogva akadt fenn a bozótban, amelyet Isten rendelt Izsák helyett áldozatul. „Izraelt egy kos szarva mentette meg akkor, s egy kos szarva menti meg majd a végidőkben is” – tartja a mondás.

Sófár – Isten uralmát hirdeti

A zsidó hagyomány szerint ezen a napon, az újév napján dől el az emberek további sorsa addigi tetteik alapján, ezért az ünnep másik neve „az ítélet napja” (jóm hádin). Akik igazak, azok az élet könyvébe íratnak be – keresztény felfogás szerint ez az elragadtatásnak felel meg –, az egyértelműen gonoszok sorsa a pusztulás, a közepesek pedig, akik a legtöbben vannak, kapnak még haladékot jóm kippúrig, hogy az addig eltelő tíz nap, a „rettenetes napok” (jámim noráim) alatt megtérhessenek.

A „rettenetes napok”

Így a zsidó tradícióban a „riadó” két napjával kezdődnek a „rettenetes napok”, s jóm kippúr végeztével fejeződnek be. Ez alatt a tíz nap alatt minden reggel felharsan a sófár, figyelmeztetve: most van még lehetőség a megtérésre.

A próféciák, jövőbeni események tekintetében ez a periódus a dánieli utolsó évhét első három és fél évével azonosítható (lásd Dán 9). Ezzel hozhatók párhuzamba a Jelenések könyvében található figyelmeztető csapások – a hét pecsét felbontása és a hét kürtfúvás (!) –, melyek egyre borzasztóbb katasztrófákkal sújtják a földet (Jel 6:1–11:19). Izrael számára az első három és fél év a látszatbéke és a látszatbiztonság ideje. Ekkorra már egy nagyon nehéz időszak van a hátuk mögött: a földnek szinte valamennyi népe ellenük támadt Góg és Magóg háborújában; a világméretű katasztrófára egy zseniális vezető, a leendő Antikrisztus ajánlott megoldást, s Izrael a nyugalom érdekében szövetségre lépett vele; a világvezető jóvoltából felépült a Templom – az első égőáldozat bemutatását a hagyomány szerint szintén az újévi kürtzengés jelezte.

Miért szól a sófár?

A rabbinikus irodalom a sófár megfújásával kapcsolatban számos magyarázatot ad, többek között:
• emlékeztet a próféták és tanítók szavaira
• félelmet hoz létre az emberekben
• bűnbánatra készteti, megtérésre indítja az embert
• a Templom felépülését és az égőáldozatok bemutatásának megkezdését jelzi
• kihirdeti Isten királyi uralmát
• összehívja a Mennyei Bíróságot az Ítélet napjára, hogy ítélkezzenek
• Izrael szétszóródott maradékát figyelmezteti az összegyülekezésre
• hangjára megnyílik az ég, s az emberek imái közvetlenül Isten elé jutnak
• bejelenti a szombatévet, amikor is a föld fölötti rendelkezés joga egyedül Istené
• a feltámadásra emlékeztet stb.

Meg kell említeni, hogy a „rettenetes napok” kezdetét, vagyis a rós hásánát a hagyomány „a betakarás napjá”-nak (jóm hakeszen) is nevezi, mivel ez a nap egybeesik az újholddal, amikor is nagyon sötét az éjszaka, minimálisra csökken a fény. A próféták a sötétség napját, illetve a sófár hangját az Úr napjával hozzák kapcsolatba. Sofóniás (Cefanjá) így ír erről a napról: „Közel van az Úrnak nagy napja, közel van, és igen siet; az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen! És megszorongatom az embereket, és járnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen, és kiontatik vérök, mint a por, és testök mint szemét. Sem ezüstjök, sem aranyuk nem szabadíthatja meg őket az Úr haragjának napján, és az ő féltő szeretetének tüze megemészti az egész földet; mert véget vet, bizony hirtelen vet véget e föld minden lakosának.” (Sof 1:14–18) Tágan véve ez az időszak a hétéves időszakot, szorosabb értelemben a hétéves időszak második felét jelenti.

Az újholdat a bibliai időkben csak két-három tanú egyértelmű bizonyságára hirdették ki, akiknek a Szanhedrin előtt tanúsítaniuk kellett: saját szemükkel látták az újhold keskeny sarlóját, vagyis a világosság legkisebb maradékát. Hasonlóképp a dánieli utolsó évhét első felében ugyancsak két tanú hirdeti: eljön az Úr napja, a haragnak és a sötétségnek a napja, amikor végleg lejár a kegyelmi idő, ami után lehetetlenné válik, hogy az ember módosítsa az örökkévalóságban betöltött helyét. A két próféta fellépése után három és fél évvel megöletik, majd mindenki szeme láttára feltámad és elragadtatik a mennybe. Előtte azonban még egy nagyon fontos eseményre kerül sor.

És idő többé nem lesz…

A jóm kippúrt, az „engesztelés” vagy „befedezés napjá”-t megelőző szombat a „megtérés szombatja”. A zsidó tradíció szerint ezen a napon felolvasandó prófétai szakasz figyelmeztet: „Térj vissza hát, Izrael, az Úrhoz, a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt.” (Hós 14:2) Talán a két próféta tanúságtételére – bár ezt nem tudni pontosan – Izrael maradéka felismeri Jézus Krisztusban az engesztelő áldozati bárányt, a Messiást, s kollektív módon, nemzeti szinten rehabilitálják Őt. A zsidó hagyomány jogalkotási elve szerint, mivel Jézust a hetvenegy fős Nagy Szanhedrin ítélte halálra, csak ugyanolyan jogkörű, tekintélyű és létszámú bíróság bírálhatja felül az ítéletet. Jóm kippúr egyébként napjainkban is Izrael kollektív megtérésének, bűnbánatának a napja, mely böjtöléssel, önsanyargatással telik.

Jóm kippúr befejezésekor fújják meg utoljára a sófárt. Ez az utolsó kürtszó a „rettenetes napok” végét jelzi, és figyelmeztet: a megtérésre adott kegyelmi idő lejárt, minden ember sorsa megpecsételtetett. A Jelenések könyvével egybevetve ez az időszak egyrészt egy utolsó nagy megtérési hullámmal (Jel 14:14–16), illetve azt követően Isten haragjának teljes kitöltetésével hozható párhuzamba (Jel 15:5–16:21). Ez már nem a figyelmeztetés, hanem az ítélet kiteljesedésének ideje. A Sátán az utolsó kürtszóra levettetik a földre, az Antikrisztus felállítja a pusztító utálatosságot a jeruzsálemi Templomban, s megkezdődik a zsidók üldözése.

Az utolsó kürtszót követően négy nap van már csak a következő ünnepig, a szukkótig („sátrak” ünnepe), így Izraelben megkezdődik a pusztai vándorlásra emlékeztető sátrak építése. A Jelenések könyve szerint a történelem utolsó nagy zsidóüldözésébe Isten aktívan beavatkozik, Izrael a pusztába menekül, s csodával határos módon megtartatik (Jel 12:14).

Isten sátora

A sátrak ünnepét a zsidó hagyomány „az ünnep”-ként (chág) tartja számon, hiszen ez a bibliai ünnepek sorában a hetedik, azaz „az ünnepek szombatja”. Egyik legfontosabb jelképe a sátor, mely emlékeztet a pusztai vándorlásra. A rabbik szerint a sátrat kell hogy állandó otthonunknak tartsuk, míg saját házunkat csupán ideiglenes lakhelynek. Ezzel tudatosítja az ember azt, hogy az egész földi élet tulajdonképpen egy vándorélet, amelyben a sátorlakó mindenütt idegen. A rabbik szerint maga a sátor az isteni gondviselés örök szimbóluma, így Isten, mint ahogy Izraelt a pusztában, folyamatosan ellátja népét, betölti szükségeit, csak tőle kell várni ezekre a megoldásokat, s nem szabad letelepedni a végső cél előtt.

A sátrak ünnepének első napján Zakariás próféta 14. fejezetét olvassák fel a zsinagógában. A prófécia szerint közvetlenül az ezeréves királyság előtt egy világméretű csatára kerül sor – a Jelenések könyve szerint Armageddonnál, azaz Megiddó hegyénél –, melyből isteni beavatkozás következtében Izrael kerül ki győztesen. „Mert minden népet ütközetre gyűjtök Jeruzsálemhez, és megszállják a várost, és kirabolják a házakat, megszeplősítik az asszonyokat; és a város fele számkivetésbe megy, de a nép maradéka nem gyomláltatik ki a városból. Mert eljön az Úr, és harcol azok ellen a népek ellen, amint harcolt vala ama napon, a harcnak napján. És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől, és az Olajfák hegye közepén ketté válik…” (Zak 14:2–4a) Megkezdődik az ezeréves királyság.

Síkság a Megiddó hegyénél – az armageddoni csata helyszíne

A hétéves katasztrófasorozat után az egész Föld tulajdonképpen újrateremtetik, kozmikus változások történnek: az Élet folyója jön ki Jeruzsálemből, mely kettéágazik, s meggyógyítja a föld összes folyóját és tengerét, köztük a Holt-tenger is „életre kel”; a hegyek lankás dombokká változnak, s Jeruzsálem lesz a föld legmagasabb pontja; megnő az emberek életideje; Jeruzsálemet Isten dicsősége mint egy fényfelhő veszi körül; olyan óriási lesz a népszaporulat, hogy Jeruzsálem kőfalain kívül is laknak, s a puszta is benépesül stb. A világ hatalmi struktúrája is átalakul: Izrael lesz az egész világ vezető hatalma; Dávid lesz Izrael fejedelme; s a Messiás Jeruzsálemből fog uralkodni. A mai gyakorlat szerint a sátrak ünnepének elejét és végét kitöltő napokon az áldozati törvényeket olvassák fel. Az ezeréves királyságban állni fog a Templom, az áldozatok bemutatása tanításul szolgál. A zsidó hagyomány hetven népet számlál. Az Első és a Második Templom idején a hét napon összesen hetven tulkot kellett áldozni, a rabbinikus irodalom szerint azért, mert Izrael minden nemzet békességéért és jólétéért közbenjárt ekkor. Zakariás próféciája szerint pedig a népek évente fel fognak járni Jeruzsálembe a sátrak ünnepét megünnepelni, akik viszont nem teszik, azok nem kapnak esőt. A Jeruzsálemben évente, a sátrak ünnepén megrendezett nemzetek felvonulása erre a jövőbeni eseményre mutat előre.

Szukkót szombatján két nagyon érdekes eseményre kerül sor. A zsinagógában a Prédikátor könyvét, illetve Góg és Magóg háborúját olvassák fel. A Prédikátor könyve szerint ugyanis ebben az időszakban is az istenfélelem tarthatja csak meg az embert, hiszen Isten minden dolgot ítéletre előhoz.

Egy középkori zsidó írásmagyarázó (Rási) szerint a Góg és Magóg háborúja ekkor fog megtörténni, s a Jelenések könyve szerint is a végső ítéletet és az Örökkévalóságot megelőzően még egy döntő ütközetre kerül sor Jézus Krisztus és a Sátán között. Ezékiel érzékletes képet ad erről a háborúról: „Sok idő múlva kirendeltetel: esztendők végével bejössz a földre, mely a fegyvertől már megnyugodott, melynek lakói sok nép közül gyűjtettek egybe Izráel hegyeire…

És mondasz: Felmegyek a nyílt földre, jövök azokra, kik nyugalomban vannak s bátorságosan laknak; kik laknak mindnyájan kőfal-kerítés nélkül, sem zárjok, sem kapujok nincs nékik; hogy zsákmányt vess és prédát prédálj, hogy fordítsd kezedet a már népes pusztaságok ellen s a nép ellen, amely a pogányok közül gyűjtetett egybe, mely jószágot és gazdagságot szerez, s lakozik a földnek köldökén.” (Ez 38:8a, 11–12)

Az ünnep hetedik napja a „nagy segítségkérés” (hosáná rabbá) napja. A nap az örvendezés után hirtelen a bűnbánó napok hangulatát ölti. Ezután az ember minden lehetőségét elveszíti arra, hogy sorsán változtasson, megkezdődik az ítélet végrehajtása, az örökkévalóságban mindenki elfoglalja helyét.