Téma
A kihívott nép
Széles körben elterjedt nézet szerint az Újszövetség az ekklészia nevet (amelyet magyarra az egyház szóval szoktunk fordítani) a hellenisztikus római világból vette kölcsön, hogy ezzel jelölje Jézus Krisztus tanítványainak a közösségét. Jézus Krisztus és az apostolok azonban minden bizonnyal az ószövetségi káhál kifejezést használták az egyházzal
Az i. e. III. században görögre lefordított Ószövetségben (Szeptuaginta) a zsidó fordítók a káhált ekklésziának fordították, és ennek nyomán került be a görög nyelven hirdetett és leírt újszövetségi könyvekbe a káhál megfelelőjeként a görög ekklészia kifejezés. Azok a teológusok járnak tehát helyes úton, akik az egyház szó eredeti jelentéstartalmát elsősorban az ószövetségi kijelentésekben keresik, és nem a hellén–római politikai intézmény, a népgyűlés (ekklészia) tartalmával, az államban betöltött szerepével hozzák szoros összefüggésbe. Jézus Krisztus világnézetét az Ószövetség határozta meg. Az Evangéliumokban két helyen használja az ekklészia kifejezést, Jézus azonban nem görögül, hanem héber–arám nyelven beszélt és prédikált, tehát a káhálról állította azt, hogy felépíti a kősziklán, és a pokol kapui sem tudnak fölékerekedni, növekedését nem képesek megállítani. A Jézus beszédét görögre lefordító tanítványok használták az ekklészia kifejezést a Szeptuaginta-fordítás nyomán.
Egyébként a petrosz és a petra kifejezések vonatkoztatásairól szóló évezredes vitában is az adja a tisztánlátáshoz a kulcsot, ha a petrosz (kődarab, szikladarab, kavics) és a petra (kőszikla, sziklaszirt) eredeti héber megfelelőit (kéfa = kődarab, szikla; szelá = kőszikla, kiemelkedő kőszirt) vesszük alapul, hogy eldöntsük, Jézus mire gondolt akkor, amikor Péternek azt mondta: „ezen a kősziklán építem fel az én ekklésziámat”. A héber–arám nyelven beszélő Názáreti az ekklészia alapjaként minden bizonnyal nem Kéfát (Pétert), hanem a szelát (kősziklát, sziklaszirtet) jelölte meg.
A zsidó ószövetségi kinyilatkoztatásban a káhál (közösség, gyülekezet) olyan népközösséget jelöl, melyet Isten beszéddel, hanggal (kól) hívott össze. A kifejezés Isten hívását és annak következményét jeleníti meg. Izrael ószövetségi közössége egyszerre volt szellemi-erkölcsi és etnikai jellegű. Spirituális tartalma elsőbbséggel bírt az etnikai identitás előtt. Izrael néppé válásának folyamatában a természetes szaporodás mellett az Egyiptomból való kivonulás és a Sínai-hegyen történt törvényadás játszotta a döntő szerepet.
Mózes könyvei szerint a kinyilatkoztatásnak való engedelmességtől függött a zsidó származású embereknek a néphez (ám) való tartozása is. A szövetség igéitől való elszakadás először a népből való kiközösítést, kivágatást vonta maga után, majd amikor a Tórától egész Izrael elszakadt, az a nép megszűnését (ló ammi = nem népem, Hós 1,9–10), a földtől való megfosztatást, a babilóni fogságot, a nagy szétszóratást, a diaszpórát eredményezte. Például a Nehémiás és Ezsdrás nevével fémjelzett helyreállítás során a szellemi-erkölcsi restauráció jelentette az Ígéret földjére (az erecre), Jeruzsálembe visszatért zsidóknak az Istennel kötött szövetség megújítását, azt, hogy újra néppé váltak.
Az antiszemiták a Bibliát gyakran rasszista könyvként bélyegzik meg. Ez a vád teljesen alaptalan, a teljes Szentírás ugyanis Izraelt nem faji-biológiai alapon különbözteti meg pozitívan a többi nemzettől, hanem a szellemi-erkölcsi alapon álló Izraelről jelenti ki egyedülálló mivoltát, az Isten üdvtörténelmében betöltött különleges, eszkatológiai szerepét. Az ószövetségi Izraelnek Isten kijelentései alapján kellett élnie, nemzetet és közösséget alkotnia. A nemzet vagy népközösség akkor volt valóságos és igaz, ha a kinyilatkoztatás szellemi-erkölcsi értékeit mutatta fel. Ennek a nemzeteszménynek semmi köze nincs és nem is volt a rasszizmushoz, sem a nacionalizmushoz. A spirituális értékek elveszítése után a zsidóság sorsa mindig nehezebb és tragikusabb volt, mint más nemzeteké. Sőt, ezek fennhatósága és elnyomása alatt kellett élnie hosszú évszázadokon, évezredeken keresztül.
A káhál kifejezés tehát már az Ószövetségben is szellemi jelentéstartalommal bírt, és nem csak Izrael etnikai jellegét ragadta meg. Ezt bizonyítja István vértanú védőbeszéde is, melyben az Egyiptomból kivonuló Izraelt ekklésziának („egyháznak”) nevezi.
Minden nemzetnek volt vallása és istenei, sajátos kultuszai, de ezek az életükben, történelmükben többnyire integrációs funkciót töltöttek be. Nem ezek voltak néppé válásuknak forrásai, a nemzet fennmaradásának alapjai. Ezért szinte minden nemzet különösebben súlyos következmények nélkül megváltoztatta történelme során a vallását, ennek ellenére mint etnikum fennmaradt. A népszaporulat, a nyelv, egy konkrét földterület birtoklása, a természetes életerő stb. volt az etnikumok létének fundamentuma, és nem a vallásuk.
Ezzel szemben Izraelt Isten Igéje hívta életre, emiatt ekklészia („egyház”) az ószövetségi nép is. Ábrahámot, az ősatyát Isten hívta ki Mezopotámiából, hogy új nép atyja legyen Kanaán földjén. Izsák és Jákob pátriárkhák megszületése Isten természetfölötti beavatkozásai nélkül sohasem történt volna meg. Izrael néppé válásának folyamatában: az egyiptomi kivonulásban, a Sínai-hegyi törvényadásban, a honfoglalásban, a föld felosztásában Isten és kinyilatkoztatása játszotta a főszerepet. A káhál Izraelt elsősorban szellemi-erkölcsi értékeket hordozó etnikai közösségként határozza meg, amely akkor valósult meg szakrális tartalmában, amikor Izrael fiai Isten Igéjére hallgattak és annak engedelmeskedtek.
Leleplezés
Az újszövetségi káhálnak, vagyis az egyháznak (ekklészia) az alapja a Szent Szellem kijelentéséből származó ismeret Jézus Krisztusról mint Isten élő Fiáról, melyet az elhívottak (klétosz) kapnak. A kőszikla (petra) a Szent Szellem kinyilatkoztatásából származó Krisztus-ismeret. Ennek semmi köze nincs a pogány gnósziszhoz. A keresztény hit tárgyáról, Jézus messiási mivoltáról és megváltói tettéről a Szent Szellem ad ismeretet, amelyre a hívő ember hittel, bizalommal válaszol, ezáltal átadja önmagát, személyiségének a központját, a szívét Krisztus valóságának, és megragadja Őbenne az isteni javakat, dolgokat. Az újszövetségi egyházat is Isten beszéde (rhéma) hozza létre az evangélium hirdetése által. Caesarea Philippi környékén Jézus Krisztus megkérdezte tanítványait: „Ti pedig kinek mondotok engem?” (Mt 16,15) A személyes kérdésre Péter azt felelte: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (16. vers) Az apostolt személyes vallomása miatt Jézus megdicsérte: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér jelentette ki neked, hanem Atyám, aki a mennyekben van! Én pedig azt mondom neked: te Péter vagy, és ezen a kősziklán fogom felépíteni az egyházamat [ekklészia], és a pokol kapui sem fognak rajta felülkerekedni! Neked adom a menynyek királyságának a kulcsait, és amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben, amit pedig feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben.” (Mt 16,17–19, a készülőben lévő Hit-fordítás szerint) Péter apostol állítása, amely szerint Jézus a Krisztus (Messiás), ismereten, de nem empirikus vagy racionális megismerésen alapult. A tanítványok és a korabeli zsidó lakosság előtt a Názáreti tényleges személyazonossága rejtett volt.
A teljes Szentírás Istent láthatatlan, transzcendens szellemi lényként mutatja be, aki az empirikus megtapasztalás fölött áll, és akinek a látható anyagi világ tér-idő dimenzióján kívül van a székhelye. Isten természetéből és létformájából fakadóan megismerhetetlen az ember számára. Emberi mivoltunk, adottságaink, potenciálunk, valamint a fizikai törvényektől való függőségünk nem teszik lehetővé számunkra, hogy Istent kutatásaink tárgyává tegyük, mint például az anyagi világot. Nem tudjuk Őt megfigyelni, tanulmányozni, sőt elgondolni sem. Minden emberi természetből származó gondolat Istenről hamis, és tulajdonképpen az ember saját erőfeszítése által kialakított gondolatok, eszmények a Teremtőről és megdicsőített Fiáról képezik a bálványimádás alapját, valamint nyitják meg az embert az okkult erők előtt. A görög kultúra és filozófia csúcsteljesítménye az volt, hogy Athénban felállítottak egy oltárt, melyre azt írták: „Az ismeretlen Istennek” (agnosztosz theosz). A kiváló görög gondolkodók felismerték, hogy van egy Isten, aki titok, és aki bölcsesség (szophia) által megismerhetetlen.
Ezzel szemben a zsidó kultúra szegletköve már kialakulásának kezdetén a láthatatlan Isten rejtettsége volt, aki elfedezi, leplezi magát, miután a világ (olám) a bűn és a halál uralma alá esett. A Teremtő a világot fenntartja a bukás után is, de személyes jelenlétét, dicsőségét visszavonta a látható világból. Az Örökkévalónak a világból való kivonulása, a mennybe való bezárkózása után teremtménye, az ember kizárólag kinyilatkoztatás (apokalüpszisz, kijelentés) által képes tapasztalatot, ismeretet szerezni Istenről. A kinyilatkoztatás Isten szuverén döntésén alapuló tette, olyan természetfölötti esemény, amely által az Úr feltárja, megjeleníti önmagát, eltávolítja a leplet a transzcendens igazságokról, tényekről, a világ megváltására vonatkozó terveiről, ígéreteiről az általa kiválasztott egyén, közösség, nép előtt. A kinyilatkoztatás által Isten bizonyos mértékben kilép a függöny mögül, rejtettségéből, és lehajol választottjához, hogy valóságát, létét kinyilvánítsa, megmutassa, és akaratát nyilvánvalóvá tegye a látható világ kötöttségében élő teremtménye(i) előtt.
A kinyilatkoztatás az eddigi üdvtörténeti korszakokban nem egyetemes, hanem személyes jellegű esemény, vagyis Isten mint személy szólít meg konkrét emberi személy(eke)t. A kinyilatkoztatás Isten önkifejezése, amely által valakit személyes módon a jelenlétébe hív, a vele való közösségre, hogy utána az elhívottnak (klétosz) küldetést adjon, s így az szellemi megtapasztalása, ismerete alapján elvégezze az Isten (az elhívó és küldő) által számára kijelölt feladatot, hirdesse az embereknek Isten kijelentéseit. A kinyilatkoztatásnak számos formája ismeretes a Bibliában, például a jelenés, a látomás, az elragadtatás, a szózat, a Szent Szellem karizmáinak működése stb.
A Biblia a kinyilatkoztatást tartalmazza. Ezek a kijelentések képezik a bibliai korszakok után Istenről kapott szellemi megtapasztalások, ismeretek mérőzsinórját. Az egyháznak is kötelessége Isten Igéjének alárendelni szellemi megtapasztalásait, kijelentéseit, tanításait. A Bibliában található kinyilatkoztatásokkal ellentétben álló szellemi megtapasztalásoknak, kijelentéseknek nem Isten a forrása. A karizmatikus megtapasztalások hitelességét azok gyümölcsei alapján is szükséges megvizsgálni. A kijelentésből részesedő bibliai szereplők élete, gondolkozása, értékrendje, gyakran emberi képességeik, tevékenységi körük az Isten által leleplezett igazságok, tények alapján változott meg.
Az Újszövetség Isten legteljesebb kinyilatkoztatása: Krisztus emberré, testté (szarx) lett, és engesztelő áldozata által a világot megbékéltette az Atyával, megváltotta a Sátán, a bűn és a halál hatalma alól. Péter válasza azt igazolta, hogy az Ige (logosz) megtestesülésének titkát az apostol az Atya kijelentése által ismerte meg, holott neki empirikus ismeretei is voltak a Názáretiről. A fent idézett evangéliumi jelenet a személyes kinyilatkoztatás mintája, ahogyan Isten szellemi ismeretet ad az ember Jézusról mint Krisztusról és Úrról és megváltói művéről. Számos zavarnak az az oka napjainkban, hogy az egyháztagok zöme csupán pszichikai, intellektuális jellegű vallási ismerettel rendelkezik Jézus Krisztusról. Az ilyen típusú vallási tudás nem képes szívbeli hiten alapuló személyes közösséget inspirálni az Úrral, pedig ez az egyházhoz való tartozásnak az előfeltétele, amelyre Jézus felépíti az ekklésziáját. A szellemi ismeretet nem a hívő szerzi meg, hanem az a Szent Szellem ajándéka a szellemünknek Istenről.
A keresztény materializmus, formalizmus, valamint a szekularizáció hosszú évtizedei alatt és után a különböző felekezetekhez tartozó vallásos tömegek előtt elhomályosultak a Szellem kijelentéséből származó és a pszichikai eredetű vallási ismeretek közötti lényeges különbségek. A keresztény hit ellenőrizhetetlen, ködös és üres lett. Számos magát kereszténynek mondó ember nem tudja, hogy miért és miben hisz. Akik pedig tudni vélik, azok leggyakrabban a felekezetük hivatalos hitelvi nyilatkozatából, dogmáiból idéznek, hogy védelmezzék kereszténynek hitt vallási tradícióikat. Széles körben elterjedt vélekedés szerint a kijelentés kora lejárt a bibliai korszakkal. Isten, úgymond, nem ad ma önmagáról kijelentést, nincsenek szellemi megtapasztalások. Ha mégis vannak, akkor azok nem hitelesek, hanem az ördögtől származnak. Ezek miatt a keresztény tudat számos esetben kizárólag a különböző felekezetek tanításainak követéséből épül fel, akik a kinyilatkoztatástartalmú keresztény identitásra eretnekségként tekintenek.
Nem Isten változtatta meg a kereszténnyé válás természetfölötti eseményeit, az egyház lényegét, hanem ezekkel kapcsolatban a különböző hivatalos keresztény főáramú irányzatok más koncepciókat alakítottak ki és érvényesítenek vallásgyakorlatukban. Péter először személyes kijelentést kapott az Atyától Jézus Krisztus személyére vonatkozóan. A kijelentést megvallotta Jézusnak, aki ezután mondta Pétert boldognak, és tanította az egyház (ekklészia) lényegéről. Az evangéliumi történet és a témára vonatkozó apostoli tanítások helyes értelmezése szerint Isten szólítja meg és hívja az embert, hogy Jézus Krisztusban megismerje üdvösségét, személyes módon hittel elfogadja azt, és ennek eredményeképpen jön létre az ekklészia, illetve az ehhez való tartozás.
Nemes lelkűek
Az Újszövetségben a kinyilatkoztatás általános eszköze az igehirdetés. Pál apostol szerint „…tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket” (1Kor 1,25). Az eredeti görög szövegben az igehirdetés helyén a kérügma (kihirdetés, híradás, proklamálás) szerepel, amely nem minden esetben azonos azzal, amit a keresztény világban az igehirdetés intézményének gondolnak. A kérügma elsősorban nem magát a prédikálást mint az istentisztelet részét, hanem a prédikálás tartalmát jelöli, azt az üzenetet, ismeretet, amelyet a prédikátor kapott kijelentés által az Istentől. Ezt adja hírül, hirdeti ki az embereknek az egyházban.
Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben a hit születése egyik előfeltételének a kihirdetést, hírül adást (kérüsszó) nevezi meg. A kihirdetéssel kapcsolatos követelmény az volt, hogy szellemi erővel, hatalommal, nyilvánosan történjen meg. A hirdető (prédikátor) a Károli-féle magyar fordítás szerint Isten Igéjét hirdeti, teszi ismertté, de az eredeti görög szöveg pontosabban határozza meg az üzenet tartalmát: rhéma Khrisztu, vagyis a Krisztus kijelentését hirdeti. Tehát nem Krisztusnak (a logosznak) a hirdetéséről van szó precízen, hanem a logosznak a rhémájáról, vagyis arról a kijelentésről, amelyet a Szent Szellem kijelentett, megelevenített az Igében (a logoszban) a hirdetőnek, amit azután ő erővel, a Szent Szellem által hírül ad a nyilvánosságnak.
A hírül adás (kérügma) önmagában nem hoz létre automatikusan hitet a hallgatóban. A bibliai hit közvetlen oka a hallás: „…a hit hallásból [ex akoész] van” (Róm 10,17). A hallás elsősorban szellemi eseményt, tettet jelent, amit a Szent Szellem és a kijelentés (rhéma) hoz létre a hallgató szellemében, lelkében, gyakran a kijelentés kihirdetése, hírül adása alatt. A meghallásban az ember szellemi felfogása, észrevétele feleszmél, megelevenedik, és képessé válik Isten igazságának az elfogadására, megértésére, és az azzal való azonosulásra. A szellemi „hallás” is karizmatikus megtapasztalás, amelyet döntően a személyes kinyilatkoztatás hoz létre a szívben, s amelynek következtében a hallgató kijelentésből származó ismeretet kap Istenről és dolgairól.
A kijelentésből származó ismeret létrejöttének azonban megvannak a hallgató részéről az emberi feltételei is, mint például az előítéletektől mentes, meggyőzésre való nyitottság, figyelem, pozitív döntésre való szándék. Az Újszövetség az ilyen embereket nevezi nemes lelkűeknek, akik nem biztosak empirikus tudásuk és vallási ismereteik igazságtartalmában, hanem nyitottak arra, hogy kijelentésből származó igaz ismeretekkel, és ezekkel kapcsolatos érvekkel és tényekkel meggyőzzék őket arról, hogy gondolkozásukat, felfogásukat megváltoztassák. Az Úrról kijelentésből származó ismeret az újjászületésnek, a hit születésének előfeltétele és okozója. A hit jelenlétét a szívben pedig a szájjal történő megvallás teszi nyilvánvalóvá: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10,9–10) Péter apostol tehát ezt tette Caesarea Philippi környékén, amikor megvallotta Jézusban a hitét. A Názáreti pedig azért mondta boldognak Pétert, mert megvallása által az üdvösségét is elfogadta Krisztusban.
Kiút a szabadságba
A magyar egyház szó nem adja vissza a káhál és görög megfelelője, az ekklészia jelentéstartalmát. Az etimológusok a magyar egyház kifejezést a katolicizmus felvétele utáni falu egyetlen kőépületére, a templomra utaló kifejezésre, az „egy ház”-ra vezetik vissza, melyet „id-[üdv]-ház”-nak is neveztek. Tehát ez egy sajátos vallási ideológiával telített kifejezés, amely idegen az ekklészia bibliai tartalmától, attól az elhívottakból álló közösségtől, amely egy faluban, városban több helyen is összegyűlhet, és több házzal is rendelkezhet. A görög ekklészia két szóból tevődik össze: az ek azt jelenti: valamiből ki; a kaleó jelentése pedig hívni. Az ekklészia tehát kihívott emberekből álló közösséget jelent. Az eredeti görög kifejezés kétségtelenül hordoz kirekesztő értelmet is. Az újszövetségi ekklészia kirekesztő tartalommal a Sátán hatalma alól, a bűn és a halál rabságából, a kárhozat útjáról való kihívást jelenti elsődlegesen. Eszerint az ekklészia Isten által kihívott emberek közössége, akik pozitív választ adtak az evangéliumra, és elszakították, elválasztották magukat a Sátán kontrolljától, valamint az Isten Igéje alapján bűnnek minősített cselekedetektől.
A kihívás azonban valamilyen célra, célokra is szól. Az egyház (ekklészia) legfőbb célja a Jézus Krisztussal való közösség és egyesülés. Ennek megfelelően a ki- és elhívásnak eleget tevő emberekből álló gyülekezet krisztocentrikussá válik, hogy egyéni életükben és közösségükben egyaránt megvalósulhasson Pál apostol kijelentése: „Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította: akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,29–30)
A fenti idézeten kívül számos íráshely állítja, hogy Isten, mielőtt bármit teremtett volna, megtervezte teremtő és megváltó művét. Ő mindent az általa meghatározott programok alapján és céljainak megfelelően cselekedett. Örök terve szerint jelölte ki az üdvösség útját, és határozta meg ezen belül a nemzetek, Izrael és az egyház feladatait és céljait. A történelem alakulásában ugyan jelentős befolyást gyakorolt az evilág istene, a Sátán – az emberi szándékok, erőfeszítések és más tényezők együttes hatása mellett –, de a dolgok, történések haladási irányvonalának mindig korlátozott mozgásteret, idő- és élettartamot szabott a történelem Ura, Isten. Az események, történelmi tényezők, szereplők addig haladhattak sajátos logikájuk és törvényszerűségeik szerint a maguk útján, míg nem ütköztek az Isten világgal kapcsolatos tervének programjával. Az Isten és a történelem közötti konfliktushelyzeteket természetfölötti beavatkozások, ítéletek jelezték. A történelem folytonosságát szinte rendszeresen törték meg az ilyen jellegű krízisek, amelyek az embereket rákényszerítették arra, hogy új módon rendezkedjenek be a Földön. A Teremtő a nemzetekre, Izraelre, az egyházra, a világra vonatkozó céljai megvalósításának sikerében teljesen biztos. Különösen az egyháznak a rossz és a gonosz erői feletti, a történelem végén esedékes győzelmét jeleníti meg a kinyilatkoztatás látványosan.
Az örök terv alapján történő kiválasztásra és elhívásra vonatkozó kinyilatkoztatást látszatra nehéz összhangba hozni a szabadság fogalmával, legalábbis a mai világ szabadságról alkotott elképzeléseivel. A Biblia és az evilág valóban egymásnak ellentmondó képet közvetítenek a szabadságról. A kinyilatkoztatás szerint a szabadság, ahogyan azt az evilág képzeli, elveszített, nem létező állapot. Különösen az ember legfontosabb életterében, a szellemi-erkölcsi szinten fejeződik ki, hogy az ádámi faj elveszítette szabadságát, és olyan destruktív erők markába került, amelyekkel szemben isteni segítség hiányában sikertelenül küzd.
A szabadság alapvető eleme az ellenségtől való szabadság. Az embernek, mint azt minden napja igazolja, számos ellensége van: például a bűn, a betegségek, a szegénység, a halál stb.; sőt a kinyilatkoztatás szerint vannak láthatatlan ellenségei is: például a démonok, a pokol, a Sátán. Ezek felett győzelmet aratni, és ezekkel szemben szabadságot megvalósítani eddig egy személynek sikerült a világtörténelemben: a Názáreti Jézus Krisztusnak. A szabadság hiányát bizonyítja többek között az is, hogy az ember nem képes tényleges állapotát, helyzetét tisztán átlátni, megérteni, nem rendelkezik azon természetes és természetfeletti információk teljes körével, amelyek alapján helyesen határozhatja meg létének értelmét, rendeltetését. A rossztól való függősége oly mértékű, hogy pusztán természetes élettapasztalataiból, ismereteiből szinte egész földi pályafutása során képtelen felismerni igazi ellenségét, az ördögöt, és szembefordulni vele, sőt legkegyetlenebb elnyomójáról állítja azt, hogy nem is létezik, csupán primitív vallási képzet. A teljes Szentírás tanítása szerint az ember az ősbűn elkövetésekor veszítette el a szabadságát, és lett a bűn, a halál rabszolgája, aki saját erejéből, potenciáljából, cselekedetei által nem képes a szabadságát visszaszerezni. A szabadságnak ugyan különböző dimenziói vannak – mint például a szellem, az erkölcs, a társadalom, a politika, a gazdaság stb. –, melyeken belül nem azonos mértékű a szabadság hiánya, sőt a különböző szabadság-szférákat egymással szemben is fel lehet használni.
Isten tervében a szabadság visszaszerzése, megvalósítása lényeges célkitűzés az ember érdekében. A Szentírás tele van szabadulási történetekkel (Egyiptomból való kivonulás, bírák és királyok által vezetett harcok a szabadságért, a babilóni fogságból való szabadulás, bűnbocsánat, gyógyulás, démonűzés stb.). Az Ószövetség egyik nagy tanulsága, hogy az elveszített szabadságot mindig csak Isten természetfölötti segítségével és az Igének való engedelmesség által lehetett visszaszerezni. A szabadság Isten ajándéka és jelenléte, amelyet a szövetség igéinek való engedelmeskedés által lehet megtartani. Az Újszövetség szerint pedig az egyén szabad választási képességét Isten érintése, a Szent Szellem munkája következtében nyeri vissza („ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság” – 2Kor 3,17), és ezután képes felismerni, megérteni rossztól való függőségét és kiszolgáltatottságát, hogy ennek fölszámolása érdekében helyes döntést tudjon hozni, és elfogadja a Szabadítóban, Jézus Krisztusban a szabadságát.
Az egyház szabad polgárokból, hívő emberekből áll, akiknek szabadságuk van arra, hogy Isten tervének, a „Nagy Közügynek” a szolgálatára szánják az életüket. Jézus Krisztus igazi ekklésziája képviseli a társadalomban a szellemi-erkölcsi szabadságot, még akkor is, ha a hívők Isten és ügye iránti elkötelezettségét szinte rendszeresen kóros függőségnek igyekeznek beállítani a médiában. Az evilág szabadságról alkotott felfogásában Isten Igéje alapján bűnnek minősített kategóriák, mint például a házasság előtti vagy azon kívüli szex, abortuszhoz való jog, melegek jogai stb. központi szerepet kapnak. A bibliai világnézet és szabadságfelfogás szerint pedig ezek a szabadság hiányát igazolják: azt, hogy az egyén a bűn és a halál elnyomása alatt áll. A társadalom bűnökhöz (melyeket a büntetőjog nem szankcionál, de Isten Igéje alapján mégis bűnök) való emberi jogát az egyház tudomásul veszi, de ezt nem támogathatja, mert az kapitulációt jelentene az emberiség ősi ellensége előtt, s egyben az egyház feladná isteni küldetését, vagyis lényegét.
A politikai, társadalmi, gazdasági szabadságot elsősorban az államnak és politikai intézményrendszerének kell megvédelmeznie és őriznie. A szabadság e területeken tevékenykedő szószólói hasznos, politikai-evilági szempontból értékes munkát végeznek, még akkor is, ha szellemi-erkölcsi életükben a bűntől és annak következményeitől való függőségük nyilvánvaló. A szellemi és a társadalmi szabadság szférája közötti egyensúly általában akkor bomlik meg, és akkor alakul ki a kettő között konfliktus, ha az egyik a másik felségterületére hatol be, hogy abban a saját szabadságkoncepcióját érvényesítse. Az erőszakos szekularizáció, illetve térítés egyaránt ezt teszi. A két szféra között természetesen nem lehet merev választófalat felhúzni, a kölcsönhatások érvényesülése mellett azonban fenntartható olyan rugalmas egyensúly, amely egyaránt garantálja a társadalom és az egyház lelkiismereti szabadságát és békéjét.
Az egyház tisztában van azzal, hogy az eredeti bűn jelen van a társadalomban, az állami apparátusban, a különböző hatalmi ágazatokban. Ez a tény nem teszi erkölcsi szempontból sem illegitimmé az állami-hatalmi-politikai intézményrendszert, mert a bűn megvalósulása, kiterjedése megelőzte a különböző államhatalmi konstrukciók és politikai berendezkedések kialakulását; vagyis nem az evilági hatalom miatt létezik a bűn, hanem fordítva: a bűn egyetemes jelenléte tette szükségessé az állami hatalmak kialakítását, melyek maguk sem mentesek a bűntől. Természetesen, ha az evilági állami hatalom és annak intézményei a bűnüldözés helyett vagy mellett a bűnt igazságként kényszerítik rá a polgárokra (mint például a fasizmus, a sztálinizmus), akkor a kinyilatkoztatás aspektusából törvénytelenné válnak. Az egyház a politika és a hatalom szférájára vonatkozó megváltásra is vár a feltámadás mellett. Reménysége szerint Jézus Krisztus földre való visszajövetele a világot, a nemzeteket felszabadítja a gonosz elnyomása alól, és a szabadság világméretekben egy és oszthatatlan lesz, az egyénnek és a népeknek az ellenségtől való fenyegetettsége minden szinten megszűnik, a boldog és teljes élet állapotában mindenkinek túlcsorduló módon betöltetnek szellemi-lelki és fizikai szükségei. Ez a végső üdvösségnek az állapota, amely felé menetel az egyház, amelynek munkálására Isten az egyházat elhívta.
Az Életbe léptek
Némely felekezet elválasztotta az üdvösséget Jézus személyétől, és maga az egyház tetszeleg üdvözítői szerepben tagjai és a társadalom előtt, azt állítva szertartásairól, hogy azok képesek Jézus Krisztus engesztelő áldozatát megismételni, megjeleníteni, és az isteni javakat közvetíteni. Az üdvösség azonban a Megváltás eredménye, amely a Megváltó személyében van elhelyezve minden ember számára. Az egyház tagjává akkor válik valaki, ha az újjászületés eseménye, a megtérés révén Jézus Krisztus jelenlétébe került az élete. Az Újszövetség a Názáretit nevezi Üdvözítőnek (szótér). Az Ószövetség pedig kizárólag Istennel kapcsolatban használja ezt a címet. A görög kifejezések is, a szótér (megváltó, üdvözítő) és a szótéria (megváltás, üdvösség) egyértelműen közvetítik a kettőnek egymástól való elszakíthatatlanságát. Megváltás (üdvösség) csak ott van, ahol a Megváltó (Üdvözítő) jelen van. Másként is igaz az állítás: a Megváltás (üdvösség) személyes elnyerésének megkerülhetetlen feltétele a Megváltóval való közvetlen, személyes kapcsolat.
Az egyház nem tud üdvösséget adni. Nem állhat Isten és az ember közé – ha ezt teszi, akkor tévedésének súlyos következményei vannak: üdvözítő szerepéhez való ragaszkodása által megakadályozza, hogy tagjai üdvösséget nyerjenek, vagyis ezáltal az elkárhozáshoz segíti követőit. Az igazi ekklészia olyan hívőkből áll, akik a Szent Szellem közvetítése által személyes módon fogadták el és ismerték fel Jézus Krisztusban az üdvösségüket, megváltásukat. Az újjászületett hívők szívében Krisztus Szelleme él, és ez által tagjai az egy és egyetemes egyháznak. Az egyház legfontosabb feladata a földön, hogy építse, védelmezze tagjainak szellemben és igazságban való közösségét az Atyával. Tagjaival nem önmagát imádtatja, hanem Isten dicsőségének a dicséretét állítja belső életének középpontjába.
A magyar üdvösség kifejezés sekélyes tartalmú vallási fogalom lett. Jelentéstartalmának értelmezése komplikáltabb, mint a Krisztus születése utáni első században, amikor is az eredeti kifejezést (szótéria) a világban is széles körben használták, kizárólag pozitív eseményekre, mint például: rabszolgaságból való felszabadításra, rossztól, betegségtől, bűntől, szerencsétlenségtől, haláltól való megmenekülésre, győzelemre, jólétre stb. Az üdvösség (szótéria) egzisztenciális és transzcendens értelemben is életcentrikus kifejezés. Középpontjában az a romolhatatlan, halhatatlan Élet áll, amely Jézus Krisztusban emberré lett a földön. Ez az Élet magasabb rendű az ádámi faj életénél, sőt a kinyilatkoztatás szerint az ember természetes élete Krisztus Életéhez képest maga a halál, mert rövid időtartamú, alá van vetve az öregedésnek, betegségnek, szenvedésnek, szegénységnek stb., és végül is az emberi sors legnagyobb csapása az, hogy teste porrá lesz, a szelleme pedig a pokolba kerül.
Salamon király az ember globális, élete minden területére kiterjedő kudarcát, az ellenségtől való reménytelen vereségét ismerte fel, amikor azt állította, hogy: „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) E reménytelen helyzetben, állapotban Jézus Krisztus feltámadása hozta el a radikális pozitív fordulatot. Az ádámi élettel és sorssal szemben az új alternatíva az örök Élet. Az új Életben nincs rossz, nem rejtőzködik benne a halál, nem időleges és beteg, hanem örök, romolhatatlan és tökéletes (teljes). Az evangélium örök érvényű szenzációja az, hogy a halál árnyéka alatt az életért kétségbeesetten küzdő, a Sátán fogságában vergődő emberi nemnek az Atya elküldte Jézus Krisztusban az örök Életet. János apostol Jézust az Élet kenyerének nevezi. Az evangélium nemcsak az isteni Élet földi epifániáját adja hírül, hanem azt is megismerteti velünk, hogyan léphet át az ember Jézus golgotai engesztelő áldozata (vérontása) által Krisztus romolhatatlan örök Életébe, és azt megragadhatóvá teszi.
Az Új Szövetség megkötésének alapja, Jézus vére, egyaránt jelenti a bukott ádámi élet végét (bűnbocsánat) és a Krisztusban megjelent örök Életből való részesedést. Szoterológiai szempontból az egyház olyan hívő emberekből áll, akik Jézus Krisztusba vetett hitük által már most átléptek a halálból a magasabb rendű Életbe. „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Jn 5,24)
A tényleges egyháznak és tagjainak létező üdvösségét meg kell különböztetni a teljes (végső) üdvösségtől. Az újjászületett emberekből álló egyházban a megváltás szellemi síkon valósult meg, lelki szinten a hívőknek kell a megszentelődés által megvalósítaniuk, s ennek gyógyító, szabadító kihatása van a hívő fizikai létezésére is. Minél erőteljesebb és nyilvánvalóbb Jézus Krisztus jelenléte a hívőkben és az egyházban, annál nagyobb mértékben teljesednek be az örök és halhatatlan Élettel, és válik láthatóvá a rossztól való megmenekülésük, valamint az Úr dicsősége közöttük.
A végső üdvösségre való készülés és várakozás alakítja ki az egyház eszkatológiai jellegét. A teljes megváltásban a hívők fizikai teste romolhatatlan, halhatatlan Életet kap, és az elhívottak, az ekklészia tagjai minden vonatkozásban Megváltójukhoz fognak hasonlítani, és ún. glorifikálódott testben az Úrral élnek örökké.
A krisztocentrikus egyház üdvösségorientált hívőkből áll, akiknek egymással való közösségében, a testvériségben az összekötő kapocs az Istentől való újjászületés, a Jézus Krisztusban elfogadott üdvösség munkálása mellett még az is, hogy az ekklészián még kívül állók számára is ismertté tegyék példamutatás, „hirdetés” (kérügma) által Istennek Jézus Krisztusban minden ember számára megjelent üdvözítő kegyelmét.
A cselekvő Szellem
A korai kereszténység, Jézus Krisztus egyházának prototípusa és minden időre vonatkozó mintája Szent Szellem-centrikus is volt. E pneumatikus voltát nem csupán a Szellem karizmáinak széles körű működése fejezte ki, hanem az is, hogy a Szent Szellem személyének a keresztény élet minden területén központi szerepet biztosítottak. Tisztában voltak azzal, hogy Jézus Krisztus Megváltásának az áldásait, az ember megváltoztatását – például a bűnbocsánatot, a gyógyulást, a szabadulást – a hívőben a Szent Szellem valósítja meg. Az Atya által kibocsátott, önálló személyiséggel rendelkező Szent Szellemben való alámerítkezést Péter apostol pünkösdi beszédében a kereszténnyé válás egyik fontos természetfölötti eseményeként határozta meg, amely a megdicsőített Jézus Krisztus mennyei főpapi szolgálatának legfontosabb tevékenysége. Az egyház minden tagja vette a Szent Szellemet, és ennek a jelei, következményei meghatározták a korai gyülekezet életét és szolgálatát. A Szent Szellem kijelentéséből ismerték meg Jézusban a Krisztust, és a vele való közösség építésében is a Szent Szellem volt a vezető, nem pedig a mise, amely csak jóval később alakult ki a keresztény világban. Az egyház a Szent Szellem vezetésében járt, nem volt úgynevezett tanítóhivatala, mert „a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket: hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az, és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok Őbenne” (1Jn 2,27).
Ez a kijelentés is bizonyítja, hogy az apostolok óvták a hívőket a pszichikai-intellektuális vallási ismeretektől, s arra buzdították az egyház tagjait, hogy a Szent Szellem életet és erőt adó kijelentéseiben álljanak meg. Pál apostol az egyházat „a Szellem szolgálatában” álló közösségként is meghatározza, melyet az Új Szövetség szolgálatára a Szent Szellem tesz képessé, aki az emberi empirikus megtapasztalás fölött álló Isten rejtett ajándékait kijelenti és megosztja, a hívőket dicsőségről dicsőségre vezeti, és meg is változtatja (metamorphoszisz) Krisztus hasonlatosságára. Az igazi egyház elsődlegesen Szellem-hordozó (pneumatophorosz), és csak ez által lehet Krisztus-hordozó (khrisztophorosz). Ez azt jelenti, hogy a megszentelődésben a hívőket a Szent Szellem vezeti és változtatja meg, és így lesznek Krisztushoz hasonló emberek (khrisztianosz). A korai egyház életében messzemenőkig érvényesült a Szent Szellem szabadsága és szuverenitása, nem volt a harmadik isteni személy az ekklészia fogságában, hanem a hívők álltak az Ő szolgálatában.
A Szent Szellem több, mint eszköz az Atyával és a Fiúval való közösség tartásában. Több, mint Krisztus munkájának szellemi dimenziója, Ő maga is személy, aki saját, gazdag természettel rendelkezik, s az Ővele való betöltekezettségben személyes megnyilvánulásai által építi ki világát a hívőben és az egyházban, hogy a szentség atmoszférájában Krisztust megdicsőítse, életét megjelenítse az egyház számára. A Szent Szellemmel Jézus Krisztus keresztel, de az Ige beszél a Szent Szellemmel való közösségről (koinonia) is, melynek lényege az, hogy nemcsak az Atya és a Fiú együttműködése következtében árad ki a Szentlélek a hívőre, az egyházra, hanem a Vigasztaló (para-klétosz, mellé-hívott) mint személy önmagát is adja, reprezentálja és manifesztálja. Ez az alapja annak, hogy közvetlenül is hívni lehet (epiklészisz), Ő pedig cselekszik „osztogatván mindenkinek külön [kegyelmi ajándékait, khariszma], amint akarja” (1Kor 12,11).
Kényszerzubbony nélkül?
Az egyház teológiai szempontból Isten népét (laosz) jelenti. Különböző etnikumokból, nemzeti és kulturális háttérből hívta és hívja ki tagjait Isten, hogy Szelleme és beszéde által népévé váljon, melynek az Úr a királya. A különböző keresztény irányzatok között a történelem során heves, szenvedélyes vita, harc tört ki az egyház elnevezés birtoklása miatt. Mindazoknak a felekezeteknek, amelyeknek sikerült egyház, ekklészia névvel önmagukat elfogadtatniuk a világ előtt, az igazi kereszténység képviselőiként is el tudták magukat ismertetni a kívülállókkal. Ezért az egyház hivatalos rangja a történelem során az igazi kereszténység megfelelője, szinonímája lett. A történelmi tények azonban azt mutatják, hogy azoknak a felekezeteknek sikerült „a nevet” megszerezniük, amelyek a világi hatalommal szövetséget kötöttek (római katolicizmus, pravoszláv egyházak stb.). A világi hatalom segítségével azután megfosztották a kis létszámú, független, hívő emberekből álló közösségeket az egyház név használatától.
Ennek máig ható következményei vannak a közgondolkozásra. A bibliai ismérvekkel rendelkező, vagy ezek megvalósítását célul kitűző közösségeket gyakran szektának tüntetik fel, míg a nagy létszámú vallási közösségeket, melyeknek a hitvallásában még a kereszténnyé válás bibliai eseményei sem szerepelnek, és lemondtak az egyház eredeti szellemi-erkölcsi tartalmának megvalósításáról, azokat a társadalom, a közgondolkozás egyházként, a kereszténység autentikus képviselőiként értékeli és fogadja el. Hazánkban a rendszerváltás utáni egyház kontra szekta vitákban a fenti körülmény is lényeges szerepet játszik. Ha evangéliumi-pünkösdi alapokon álló közösségektől meg lehet vonni jogilag is az egyház (ekklészia) státust, annak messzemenő teológiai következményei is vannak. Például a társadalom előtt ezeket a csoportokat be lehet állítani úgy, mintha kiszámíthatatlan, a nemzetre veszélyes, a keresztény kinyilatkoztatástól idegen, új vallási kultuszok képviselői lennének, akiknek negatív megkülönböztetése, kirekesztése indokolt, mert „családokat szakítanak széjjel”, „keresztény értékeket rombolnak”, támadják és úgymond „üldözik” a történelmi egyházakat. A tényleges szerepek fölcserélésének története, amelyben az üldözött minősül „üldözőnek”, a valódi üldöző pedig az állam védelmére és támogatására, valamint a társadalom szolidaritására szoruló „mártíregyház”, nem most kezdődött, másfél évezredes botrányos múltra tekint vissza Európában.
A tényleges egyház megvalósítását célul kitűző közösségek sorsát az is nehezíti, hogy az európai gondolkozás uralkodó tényezője a szekularizáció, melynek gondolkodási kereteit a földi élet határai adják, ezért az emberi döntéseket, választásokat evilági mérték szerint értékeli, a láthatatlan világ nem létezik számára, a szellemi megtapasztalásokat, a személyes kinyilatkoztatást tagadja, vagy valamiféle szektás, eltorzult tudat termékeinek véli. Az emberi élet legfontosabb értékei társadalmi és anyagi természetűek számára, ezért a bibliai világnézet és annak normái kategorikusan ki vannak rekesztve a közéletből, mint amelyek az egészséges, modern, racionális gondolkodással szembenállnak. A szabadság látszatának fenntartása mellett a bibliai világnézet gettósítva van, és nem tekintik a különböző evilági eszmék, felfogások vitapartnerének. (Ez az oka annak, hogy a bibliai világnézettel szoros összefüggésben álló témák – mint például az ördög létezése, démonűzés, karizmatikus megnyilvánulások stb. – gyakran gúny és becsmérlés célpontjai.) A bibliai világnézet kétszeres elnyomás alatt áll: a társadalom és az elvilágiasult vallás oldaláról egyaránt meg van fosztva attól, hogy más meggyőződésekkel egyenlő eséllyel induljon az emberek lelkéért, elméjéért folytatott küzdelemben.
Az erőszakos szekularizáció és a névleges, politikai, kulturális kereszténység jelentős szerepet játszanak abban, hogy az emberek többsége (egyháztagok is) figyelmen kívül hagyják életvezetésük, értékrendjük kialakításában a Biblia és az evangélium tanításait. A szekularizáció kényszerzubbonyában lévő társadalomban az egyházaktól elsődlegesen nem azt várják, hogy az Istennel való kapcsolatfelvételhez és az üdvösség kereséséhez nyújtsanak segítséget, hanem azt, hogy állami és társadalmi feladatokat vegyenek át (például oktatás, esketés, kórházak működtetése, temetés, karitatív tevékenység). A szekularizálódott, materialista társadalom egyházakkal szemben támasztott igényei többnyire szociális és materiális jellegűek. A kereszténységből csupán a nemzeti hagyományokhoz kötődő arculatot, vonulatot preferálják, és annak kulturális, rituális vonatkozásait, valamint az ezt képviselő klérust állítják előtérbe a kereszténydemokrata politikai tényezők is. Az evangéliumi hit és az azt képviselő egyházak kialakulófélben lévő társadalmi ismertségét, tekintélyét folyamatosan rombolják, nemegyszer hatalmi eszközökkel.
Kinek jó ez?
A rendszerváltás után is újabb és újabb társadalmi előítéleteket fogalmaznak meg és gerjesztenek az újjászületett evangéliumi keresztényekkel szemben Magyarországon is, nemcsak a hatalom és a nagyegyházak képviselői, hanem például a tudományos tekintéllyel fellépő szociológia egyes művelői is. Ennek bizonyítéka, hogy Andorka Rudolf Bevezetés a szociológiába c. egyetemi, főiskolai tankönyvében a vallási közösségek kategóriáit a szerző vallási ideológiákra jellemző ismérvek alapján és nem tudományos, precíz fogalmak által állítja fel. Például az egyházat nagyobb létszámú társadalmi szervezetként határozza meg, melybe tagsága nagyrészt beleszületik; elkülönült, képzett papsága van; vallási gyakorlatában a tanítást, az intellektuális elemeket hangsúlyozza. Az egyház fontos ismérvének véli a szerző, hogy a társadalom teljesen vagy nagyobb részében hozzá tartozik, és az állammal is összekapcsolódott vagy összekapcsolódik.
Ez a körülírás minden lényeges ponton ellentétben áll a Biblia egyházképével, amely szerint az egyház elsődlegesen nem társadalmi szervezet, hanem természetfeletti, szellemi közösség, melyet – legalábbis tagjainak hite szerint – Isten hozott létre. Taglétszáma minimálisan két-három fő, „mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Idegen tőle a klerikalizmus, karizmatikus személyek végzik a szolgálatokat; üzenetében a szellemi elem a domináns; a tanítás mellett az igehirdetés, Isten dicsérete és a karizmatikus megtapasztalások állnak közösségi életének középpontjában. Teológiai szempontból ez a közösség akkor is egyház, ha egy adott társadalmon belül kisebbséget képez. Az állammal való viszonyában nem a fúzió, hanem a szétválasztódás a meghatározó elem.
Ugyanebben a szociológiai könyvben található a szekta körülírása is. A szerző szerint szekta az a közösség, amely kisebb létszámú; a tagsághoz egyszeri felnőttkori csatlakozás, megtérés szükséges; nincs specializált papsága; az érzelmi elemeket, vallási élményeket hangsúlyozza; a történelmi egyházak tagjait általában nem tartja hívőknek, azokat megtéríteni akarja. A szerző szerint a szekták vagy eltűnnek, vagy felekezetté alakulnak.
A kirekesztő tartalmú szekta kifejezés fenti meghatározása a bibliai egyház ismérveit nem fogadja el pozitív vonásoknak, sőt ezekkel szemben negatív minősítést képvisel. Az Andorka-féle szociológia és a Biblia egyházképe kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, ugyanis az evangélium központi tanítása szerint minden embernek újjá kell születnie víztől és Szellemtől, mert másképp nem mehet be Isten országába, és Jézus azt is világossá tette Nikodémusnak, hogy ezalatt nem a természetes beleszületésre gondol (Jn 3.). Az igazi kereszténységnek soha nem volt specializált papsága, legalábbis olyan értelemben, ahogy a szóban forgó könyv azt feltételezi. Jézus és az apostolok sem jártak olyan papi ruhákban, melyekkel a „specializált papok” megkülönböztetik magukat a polgároktól a mai világban. Ezt az ismérvet a szadduceusok és a farizeusok hordozták magukon Jézus korában. A keresztény életet érzelmi, szellemi élmények is kísérték, lásd a tanítványok találkozását a feltámadott Jézussal, pünkösdkor a Szent Szellemmel való betöltekezést, Saul találkozását az Úrral Damaszkusz előtt, a szamariaiak megtérését stb. A sort még hosszan lehetne folytatni. A történelmi egyházak tagjainak jelentős része az Újszövetség alapján nem nevezhető hívőnek. Ez tény. Ami pedig a bibliai egyház eltűnését illeti, jobb ha Jézus prognózisával azonosulunk, aki szerint az ekklészián „a pokol kapui sem fognak felülkerekedni”.
A fő probléma ezzel a könyvvel nem az, hogy figyelmen kívül hagyja a teológiai ismérveket az egyház és a szekta körülírása során, hanem elsősorban az, hogy olyan önkényes fogalmakat taníttat meg a hallgatókkal, melyek mélyen sértik az evangéliumi keresztények meggyőződését. Ez nem tudományos, mert a szociológia fejlődése ismereteim szerint nem érte el azt a szintet, hogy korrekt ismérvek alapján értékítéletet tudjon tenni a különböző felekezetek, vallási irányzatok felett. A szerző a tudományos elemzéssel és gondolkodással ellentétes, vaskos, sértő előítéleteket közvetít, és félrevezeti a magyar egyetemi és főiskolai hallgatókat vallási kérdésekben.
Jogi szempontból sem állnak meg a vallási közösségekkel szemben értékminősítéseket közvetítő kategóriái, mert a hatályos jogszabályok alapján minden bejegyzett vallási felekezet egyház. A pártállam ideje alatt jogi aspektusból tettek különbséget a vallási felekezetek között, hivatalosan az illegálisan működő közösségeket nevezték szektának. Andorka Rudolf könyve a pártállami ideológián alapuló felosztásnál is silányabbat és antidemokratikusabbat hangoztat.
A szekta kifejezést Jézus és az ókeresztények korában pozitív tartalommal is használták, később azonban az egyház megbukott, kiszakadt keresztényeire alkalmazták a kifejezést a Galata 5,20 alapján. A haireszisz (secta) „követett irányvonalat” jelent, amely mentén valaki utazik, tehát ez az Isten Igéjétől, az egyháztól elszakadt vallási törekvéseket, elvrendszert, felfogásokat és magatartást jelöli. Azokra vonatkoztatták eredendően, akik megszűntek az egyház, ekklészia része lenni, és ennek következtében elveszítették a jogukat még arra is, hogy a krisztusi, khrisztianosz névvel nevezzék magukat. A szekta kifejezés több mint másfél évezred óta kiközösítést fejez ki, olyan csoportot jelöl, amely méltó a többség megvetésére, gyűlöletére. A mai szektázók ezzel nagyon is tisztában vannak, noha gyakran azzal védekeznek, hogy semleges fogalomként használják a kifejezést. Ennek ellenére ez a szó a magyar társadalomban is a kiközösítés üzenetét hordozza.
Az evangéliumi ébredések következtében az újjászületett keresztények és közösségeik létszáma napjainkban egyaránt növekszik, és tagjaik ragaszkodnak ahhoz, hogy a Biblia alapján közösségeiket egyháznak nevezhessék. Az egyház jogi kategóriájának esetleges leszűkítésével a hatalom a diszkriminációt a vallásos, hívő emberek között nemcsak törvényessé tenné, hanem ezzel összefüggésben ismert történelmi feszültségeket, ellenségeskedéseket élesztene újjá és generálna. Kinek jó ez? Egy biztos: a ténylegesen hívők meg vannak győződve arról, hogy annak az egyháznak a tagjai, amelyen a pokol kapui sem kerekedhetnek felül. Ebben a küzdelemben is az igazi egyház lesz a győztes.