Riport
Hiteles történetek
Állampusztától Isten országáig
– Halló, Vidám Vasárnap? Egy imát szeretnék kérni, az unokaöcsém…
Szó szót követett, miközben a kérést természetesen felvettük az imalistára. Kiderült, hogy Éva néni egy ideje rendszeres nézője a Vidám Vasárnapnak, mi több, a megtérés imáját is elmondta már az unokaöccsével együtt. Nem mindennapi történet az övé, bár minél több történetet hall az ember, annál inkább úgy tűnik, mindennapi történet nincs is. Éva néni nyolcvanhárom éves, és úgy tud örülni Istennek, ahogy az Igében áll: mint egy kisgyermek.
– Tulajdonképpen egyházi iskolába jártam, az angolkisasszonyokhoz, de az egy teljesen más hit volt, ott nem érezte az ember, hogy belül elárasztja ez a hit. Akkor is hittem, mert ez számomra mindig természetes volt. Aztán jött a háború, én már férjnél voltam, a férjem katona volt, és volt egy tíz hónapos kisfiam. 1945. január 13-án volt a vígszínházi csata, mi a Klotild utca 10-ben laktunk, és lent voltunk az anyámmal és a kisfiammal a pincében. Anyám negyvenegy éves volt, én huszonegy. A fiam, akinek addig semmi baja nem volt, abban a pincében vérhast kapott. Volt ott egy doktor, aki azt mondta, hogy azonnal menjek fel a gyerekkel a lakásba, akármi is történik, mert a gyerek nem bírja a pincét. Este hét órakor felmentünk. A magasföldszinten laktunk. Éjjel fél kettő körül a ház kapott egy belövést, méghozzá a pince, amelyikben a németek lőszert tároltak, mert a ház előtt volt egy légvédelmi üteg. Alulról robbant a pince, felülről zuhant a hat emelet. Szörnyű volt. Én az anyukámról le tudtam szedni azt a rengeteg téglát, meg mindent, ami ráborult, mert a fejünk mellett mindössze néhány centire zuhantak le a hat emelet radiátorai. A gyerek rengeteg dunyha meg takaró alatt feküdt az ágyban, mivel nem volt fűtés, és erre egy hatalmas terméskő zuhant rá. Én ezt nem tudtam, de átjöttek katonák a Honvéd utcából, mert égett a ház, és ők szedték ki a fiamat a kő alól. Egyetlen karcolás sem esett rajta. Közben hallottuk, ahogy sikítoznak az emberek a pincében, nem tudtak kijönni, hatszáznegyvenen égtek bent. Ez olyan borzalmas volt, hogy ma sem tudom sírás nélkül elmesélni.
Később átmentünk a Honvéd utcába, és mivel a robbanás után teljesen meztelenül maradtunk, adtak ott valami katonaruhát, a fiamat meg betették először papírvattába, aztán egy lópokrócba. Soha többet nem volt a fiamnak nemhogy vérhasa, semmi baja. Rögtön megette a paradicsomlevest is, amit ott adtak neki. Másnap reggel mondtam a parancsnoknak, hogy vissza szeretnék menni, hátha találok ott valamit, hiszen ott maradt mindenünk. Adtak mellém egy katonát – mindössze néhány lépésről volt szó, ötven vagy száz méterről –, hogy kísérjen el. És ahogy felmentünk a bunkerból, én csak annyit hallottam, hogy sssss, és a katonának nem volt feje… nekem meg semmi bajom… Akkor éreztem először, hogy ez több, mint egy véletlen, ez a jó Isten különös kegye, hogy életben maradtam, és attól kezdve igyekeztem, hogy úgy éljek lehetőleg, hogy megpróbáljak jó lenni. Ez a két dolog indított el engem nagyon régen, hogy keressem az utat. És nagyon kerestem, tessék nekem elhinni, évtizedeken keresztül csak imádkoztam, és próbáltam rendes lenni az emberekhez, vagy az elesettekhez, akik nálam is szegényebbek lettek, de az nagyon nehéz volt, borzasztó nehéz, főleg abban az időben.
– Hogy talált végül mégis rá az adásra?
– Csak véletlenül, bár egyáltalán nincs véletlen az én véleményem szerint, az én tapasztalatom az, hogy csak nekünk véletlen, mert a jó Isten pontosan lát mindent előre. Állandóan néztem az adást, sőt volt egy öreg barátnőm, akinek a barátnője járt Kőbányára, és én mondtam neki, hogy menjünk el együtt. De aztán ez a barátnőm elment előbb, hogy körülnézzen, és azt mondta, ő nem jön, mert szerinte ez biztos nem igaz. De én csak kerestem tovább, hogy tudnék kapcsolatba lépni a gyülekezettel.
– Annak ellenére, hogy a barátnője azt mondta, hogy ő nem akar jönni?
– Hát az engem nem zavart, kérdezze csak meg az unokaöcsémet, sőt azt mondtam, hogy ha egyszer eljön hozzám a Szentlélek, én is azt fogom érezni, amit ott az emberek, én hiszem. A legnagyobb fordulat aztán akkor jött, amikor a háziorvosom úgy másfél éve egy új gyógyszerrel tiszta jóindulatból megmérgezett. Amikor elvitt engem a mentő, és én gyakorlatilag a klinikai halál állapotába kerültem, akkor én találkoztam Jézussal. El sem akartam hinni, de annyira tisztán és olyan szépen szólt hozzám. És én akkor ott a kórházi ágyon azt mondtam, ha a jó Isten élni hagy, és hazajövök, én telefonálni fogok, és megmondom, hogy szeretnék megtérni, mert most találtam meg azt az utat, ami rám várt. Nagyon öregen, nagyon sok hiba után.
– De közben mégis betartotta azért az ígéretét, és nagyon sok jót tett másokkal…
– Igen, és bár többször is újra a nulláról kellett indulni, de sok fogadott gyerekem is lett, és sok szegényt is támogattam, ma is vannak, akikre még főzök, jönnek érte minden héten. Amióta megtértem, imádkozom is értük. Meg is keresztelkedtem, sőt el is jöttek hozzám, és imádkoztak is értem, és a Szentlélek végül tényleg eljött hozzám, és most már nyelveken is tudok imádkozni. Minden éjjel, amikor nem tudok aludni, és sokszor van ilyen, végigimádkozom az éjszakát. Mindenkiért imádkozom, akiről tudom, hogy szükségben van. Az én családom jómódú volt, de megtanultam az anyámtól, hogy nem a pénz számít. Dédnagyapám volt a Vámbéry Ármin, az a lámpa ott még a Vámbéry Rusztem nagybácsitól van – mutat a komódon álló míves lámpára –, anyám testvére volt. Ő képviselte Magyarországot Habsburg Ottóval a háború után a Népszövetségben. Csodálatos ember volt, csak aztán kint maradt Angliában, angol állampolgár is lett. Egyik nagyapám, a Baumgartner nagypapa kúriai tanácselnök volt, később alapítványt hozott létre íróknak, költőknek, festőknek. A másik nagyapám, egy Lang nevű neves szemészprofesszor a zsidó kórházat alapította, talán még most is ott áll a szobra. De nem mindig jó az ilyen nagy, híres család, mert a pénz gonosszá teszi az emberek nagy részét, tessék ezt nekem elhinni.
– Elhiszem, a Biblia is azt mondja, hogy a pénz szeretete gonosszá teszi az embereket…
– Bizony, családok képesek felbomlani miatta. Amikor az apám az esküvőm után néhány nappal meghalt, összeült a család, és apám családja, egy régi ügyvédcsalád úgy intézte a dolgokat, hogy nekünk nem sok maradt. Amikor arról volt szó, hogy pereskedni kellene ezért, anyám azt mondta, a családi ügyeket nem visszük ki az utcára, nem kell, a jó Isten majd megoldja. Ő is hívő volt, csak nem úgy, akkor még nem volt olyan, hogy meg lehet térni, egész egyszerűen nem volt hova menni. Az egyház annyira bigott volt, most is az, politizálnak állandóan, meg aláírásokat gyűjtenek. Bezzeg tizenöt éve, amikor az a nagy hó volt, és a hajléktalanok odamentek a Bosnyák téri templom lépcsőjére, ahová én is jártam, akkor kihívatták a rendőrséget, és onnan is lezavarták őket. Akkor még fiatalabb voltam, átmentem és összevesztem velük, mert én azt mondtam, hogy ki kellett volna nyitni nekik a templomot, úgyis fűtve van, és enni adni, legalább egy teát meg egy zsíros kenyeret.
De visszatérve az örökséghez, úgy történt, hogy az első férjem a felszabadulás után bekerült az ellenállási mozgalomba, ő lett az egyik vezetője, és mivel osztrák születésű volt, be tudták őt építeni a németekhez. Ott aztán megismerkedett egy táncosnővel, az operettszínház egyik primadonnájával, és szépen elhagyott engem gyerekestül. Amikor aztán otthagyta a táncosnő, vissza akart volna jönni hozzám. Huszonhárom éves voltam, nagyon sokszor megalázott engem azon kívül is, és semmiképpen nem akartam visszafogadni. Még gyerektartást sem fogadtam el tőle, azt mondtam, megmutatom neki, hogy el tudom tartani a gyerekemet. Ez már inkább hiúsági kérdés volt. Mindegy, anyukámnak igaza lett, megsegített minket a jó Isten. Tizennégy évig egyedül neveltem a fiamat, nem is akartam újra férjhez menni. Aztán mégis férjhez mentem, a második férjem is katonatiszt volt, nagyon szerette a fiamat, végtelenül rendes ember volt. Negyven évig éltünk békességben, szeretetben.
– Hogy alakult a sorsa, miből tudta a háború után végül is eltartani magát?
– Miután vége lett a háborúnak, és én egyedül maradtam a fiammal, munkát kaptam a kulturális minisztériumban. Akkor még a Fővárosi Tanács épületében volt, mert minden le volt bombázva. Az Ortutay Gyulánál dolgoztam, ismerte a családomat, és felvett maga mellé. Egy nap aztán reggel elvittem a gyereket a bölcsődébe, mentem dolgozni, és délután, amikor mentem haza a kicsivel, ott állt az ÁVH a kapuban, és nem engedtek be. Azt mondták, ez le van foglalva, pártház lett belőle. Na de én ott álltam a gyerekkel: se egy váltás ruha, semmi nincs nálunk, hova menjek? Felhívtam a volt férjemet, akinek volt bent a pártban telefonja, és végül annyit el tudott intézni, hogy kihozhatta a gyerek holmijait. Az anyámhoz költöztünk végül. Akkoriban indultak az egyetemek, és szóltak nekem a munkahelyemen, menj, iratkozz be, te fiatal vagy, legyél orvos. Más nem indult, csak a jog és az orvosi kar, de nem is az egyetemen, mert az is le volt bombázva. Orvosnak nem akartam menni, nem bírom a vért, beiratkoztam a jogra. A Gázművek épületében volt, a Kossuth Lajos utca sarkán, csodálatos tanáraink voltak, és nagyon jó társaság, nagyon szerettem odajárni. De sok olyan is volt köztünk, aki már a rendőrségnél volt, és az egyik kipécézett engem, és mindenáron azt akarta, hogy menjek a Belügybe dolgozni, kiküldenek külföldre, kapok mindent, és kint fogok dolgozni nyugaton. Nagyon féltem, mert én tudtam, hogy ez mit jelent, azért végeztem jogot, hogy mégse legyek olyan buta liba! Beépítettnek kellett volna lenni, figyelni a kinti életet, jelentéseket írni, leadni. Nem lett volna kellemes, az biztos, ez nem az én világom. Ott is hagytam inkább négy és fél év után az egyetemet, mert éreztem, hogy mindenképpen ki vagyok szemelve. Érdekes, nem csak én, más nők is, de fiúk nem kellettek.
– Hol tudott akkor elhelyezkedni?
– Én eközben dolgoztam a minisztériumban, és egy nap bejött a nagybátyám, nagyon megörült, kérdezte, mit keresek ott. Amikor megtudta, hogy ott dolgozom, kérdezte, menynyit keresek. Akkor jött be a forint, és én heti ötven forintot kerestem, és szerettem ott dolgozni. Akkor azt mondta nekem, gyere velem, most csináljuk az első szocialista vendéglátót, neked van diplomád, kitanulod mellettem a szakmát. Az apám családjának volt egy szaloncukorgyára a Szövetség utcában, ezt államosították, és itt kezdte el a nagybátyám az első szocialista vendéglátást, itt rendezték be a központ irodáit. Jobb is volt akkor eltűnnöm a minisztériumból, nehogy mégis átvigyenek a Belügybe. Így kerültem a dél-pesti központba, a Gundel lány mellé, aki a Latinovitsnak is a mamája volt. Érdekes, mert mindig is éreztem, hogy az ember útját Isten segíti, de úgy látom, nekem nagyon sok ember is segített. Akkor én még fiatal voltam ahhoz, hogy egy irodában üljek, meg fúrták is egymást, így azt mondtam, inkább elmegyek a főiskolára. Vendéglátást tanultam, aztán mérlegképes könyvelő is lettem. Közben az egyik volt évfolyamtársam a magyar börtönök főügyésze lett, és megkeresett engem, mert tudta, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, és felajánlotta, hogy vállaljam el első bűntényes gyerekek gondozását társadalmi munkában a hálózatukban.
– Innen lettek aztán a fogadott gyermekei?
– Nemcsak innen, de így indult. A második férjem református volt, de nem volt hívő, mégis támogatott mindenben, azt mondta, igazam van, aki nálunk kopogtat, annak segíteni kell. Szóval átnéztem a kartonokat, és volt köztük egy fiú, éppen akkor született, mint a fiam. Vidéken éltek, az apja gazdag kulák volt, de sose vette el az ő cigány anyját. Aztán egy időben lopások történtek a környéken, és egy nap, amikor ez a fiú ment haza az iskolából, a rendőr éppen az anyját pofozta. Erre ő, tizenvalahány évesen, talált ott egy bicskát, és beleszúrta a rendőrbe. Akkoriban példát akartak statuálni, mert ez az ötvenes években történt, és ez a fiú több mint tíz évet kapott. Elkezdtem kijárni hozzá Állampusztára, nagyon megszerettük egymást, és amikor kikerült onnan, szereztem neki állást, lakást. Nem volt egyébként rossz hely Állampuszta, egy nagy gazdaság volt, tehenekkel, meg volt iskola is. A fiú később megnősült, rendesen dolgozik, ma is jár hozzám. Aztán van egy milliomos gyerekem is, nem mondom meg a nevét, mert a száz leggazdagabb között van, vele nagyon sok bajom volt. Az apja kiment Amerikába, és itt hagyta őt az anyjával együtt. Az anyja főnővér volt az egyik kórházban, nem ért rá vele foglalkozni, és beadta a gyereket állami gondozásba. Mikor aztán kijött az állami gondozásból, az anyja elintézte, hogy felüljön egy hajóra, és kiküldte az apjához Amerikába. Az apuka meg a következő hajóval hazaküldte, mert volt már három gyereke, új felesége. Nagyon jó fejű, okos gyerek volt amúgy, de teljesen lezüllött. Valahogy mellém került dolgozni, és én felkaroltam, segíteni kezdtem őt. Akkor indult a Sugárnál a pavilonsor, szereztem neki egy pavilont, adtam neki árut, elkezdett dolgozni, és ma már milliárdos. Nagyon sok ilyen gyerekem volt, öt-hat gyerek mindig várt otthon, amikor hazamentem a munkából. Ma is számíthatok rájuk, nem felejtettek el.
De a természetem ettől a sok jó cselekedettől sem változott meg, csak akkor változtam meg belülről, vén fejjel, amikor megtérhettem, és tényleg eljött hozzám a Szentlélek. (P. K.)
***
Győzelem egy szívbetegség fölött
Bátor születése nagy ajándék volt a számunkra. Minden magzati korban elvégzett orvosi vizsgálat negatív volt. A baba császármetszéssel született, de minden rendben volt, egészen a második napig. Ekkor felvitték az intenzív osztályra. Csak annyit mondtak, hogy magasabb volt a pulzusszáma, és szívzörejeket is hallottak.
Nagyon megdöbbentünk, mert ezt álmunkban sem gondoltuk. Egészséges gyermek helyett egy csövekkel, gépekkel behálózott gyermeket láttunk a kórteremben. Tizenegy napig tartott ez az állapot. Kívülről egyébként nagyon szép gyermek volt, jól is táplálkozott. A szívultrahangok azonban azt igazolták, hogy van egy hatalmas lyuk a szívén, s egyik szívbillentyű sem működik jól. Ráadásul a jobb szívkamrát egy oda nem tartozó izomgerenda osztja ketté.
Úgy két hét után kardiológiai felügyeletbe vették a fiunkat. Majd azt mondták, hogy minden egyes megfázás vagy fertőzés után erős antibiotikumot kell kapnia. Ha pedig nem úgy fejlődne, ahogyan kell, azonnal be kell avatkozni. Ha jól fejlődik, akkor is valószínűleg műtétre kerül sor két-három éves kora táján.
A gyülekezeti barátaink is, mi is imádkoztunk. Több ízben böjtöltünk. Különösen a Józsuénak mondott igék elevenedtek meg bennünk: „Légy bátor és erős!”, illetve egy igehirdető, aki épp a gyülekezetünkben járt, így imádkozott: „Légy olyan erős szívű, mint Mózes, aki mintha látta volna a láthatatlant!”
Az első kontrollvizsgálat valóságos csodát mutatott: két hónap alatt beforrt a lyuk a kisfiunk szívén! A doktornő azt mondta, hogy ilyen esetet még nem látott. Sajnos, általában több műtétre, netalán pacemaker beépítésére van szükség. Dicsőség a gyógyulásért Istennek! (B. K.)
***
Gyógyulás szarkómából
Testnevelő tanár vagyok egy rendészeti szakközépiskolában. Századosi rendfokozattal rendelkezem. Amióta az eszemet tudom, sportoltam. Régóta edzősködöm, egy kosárlabdacsapat edzője vagyok. Egy rendőr világbajnokságon is komoly eredményeket értünk el a csapatommal. A betegségről azt sem tudtam, mi az…
Egy napon azonban, 2004 januárjában egy hasüregi szarkóma jelent meg bennem. Ez először abban jelentkezett, hogy iszonyatosan bedagadt az egyik lábam. Nem értettük, mi történt. Két hétig vizsgáltak az orvosok, mikor is kiderült: a hasüregemben található hatalmas daganat nyomja az egyik lábamba menő artériát, így alakult ki a szóban forgó mélyvénás trombózis.
Körülbelül öt hétig tartottak azok a komoly orvosi vizsgálatok, amelyek nyomán végül egy feltáró műtétre került sor. Kiderült, hogy ez egy rosszindulatú daganat.
Akkor még nem értettem, miért mond ilyeneket a doktornőm: „Maga sportos. Magának ezt bírnia kell! Ki fog hullani a haja. Nagyon erős hányingere lesz. De meggyógyul. Nem adja fel!” A rák és a szarkóma közötti arányt pedig úgy érzékeltette, mint a nátha és a tüdőgyulladás közötti különbséget.
Elindult a kemoterápiás kezelésem – tíz órán keresztül folyt belém az anyag. Fehérvérsejtet és vöröset is kaptam. Az első kemoterápia után több napig negyvenfokos lázzal feküdtem benn a kórházban. Már nem mertek lázcsillapítót sem adni, vizes lepedőkkel borogattak.
Utólag tudtam meg, hogy ezekben a napokban nagy orvosi viták voltak fölöttem – többen úgy vélték, felesleges folytatni a kezelést… A doktornőm kiállására, aktív véleményformálására, mondhatnám, szellemi aktivitására volt szükség, ez tette lehetővé, hogy most itt beszélgetünk… S hadd köszönjem még meg ezeken a hasábokon keresztül pásztoromnak, Kötő Istvánnak is, hogy szellemben kiállt mellettem. Hogy nagyon sokat bátorított, hogy többekkel imádkozott rendületlenül értem. Azt hiszem, ha ő nincs, másképpen alakul az életem.
Összesen hat, négy-négy napig tartó kemoterápián estem át háromhetes ciklusokban. 2004 júniusától októberig tartott ez a fajta kezelés. Majd sugárterápia következett, mert megindult a daganat zsugorodása. Egy évvel később, 2005 januárjának végén pedig egy műtéttel eltávolították a szarkómát a budapesti BM Központi Kórházban. Természetesen ez sem volt egyszerű.
Nem tudom szavakkal elmondani, miken mentem keresztül. Az Ige tartott életben. Tudod, egy ilyen helyzetben valóságosan megnyílik a Biblia. Persze addig is tudtam a gyógyulásról szóló igéket. De ebben a másfél évben minden szó, minden „ióta” valóságos értelmet kapott… Nem tudom elmondani, hányszor szólt Isten ebben a borzalmas másfél évben hozzám… Valóságosan átéltem azt is, mit jelent az az ige, hogy „testemből való test, csontomból való csont” a feleségem. Sokszor ő mozgott, tett helyettem, átéltem, mintha valóságosan a testem meghosszabbítása lett volna.
A betegség ideje alatt más emberré lettem. Minden perc, minden pillanat átértékelődött. Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni, miért veszekednek, értetlenkednek egymással az emberek. Ha tudnák, milyen drága ajándék az élet, még a földi élet is, ha csak sejtenék, milyen a halál, tisztelnék, becsülnék egymást, úgy vigyáznának egymásra, mint a szemük fényére… Köszönöm, Uram, hogy élhetek! (B. K.)
***
Életmentő találkozás
– Sikeres angoltanárként ismerlek, Ramóna. Nagyra értékelem hibátlan ír akcentusodat. Kiegyensúlyozott, céltudatos, művelt embernek ismertelek meg. Mindig így volt ez?
– Dehogyis. Mintha állandóan pereskedtem volna Istennel. Ez azt jelenti, hogy nem tudtam, hogyan lehetnék jobb, mint ami vagyok. Másrészt, hogy hogyan tehetném meg nem történtté a múltat. Tudtam, hogy a bűneim miatt el fogok kárhozni. De úgy éreztem, nem fair, hogy úgy kárhozok el, hogy Isten nem mutatja meg az utat, a módot arra, hogyan lehettem volna tiszta, bűntelen ember. Kerestem őt, háborogtam vele…
Ráadásul gyűlöltem Magyarországot. Csúnyának láttam, az itt élőket pedig kisstílűnek. Volt egy álmom: külföldre akartam menni. Írországban szerettem volna élni. Tizennyolc-tizenkilenc éves koromra már nagyon depressziós emberré váltam. Inni kezdtem.
– Miben állt ez a depresszió?
– A depresszió számomra a céltalanságot jelenti. Depresszió az, amikor már úgy érzed, nincs többé kiút. Hogy felesleges, hogy élsz. Minek? – kérdeztem magamtól gyakran. Mi értelme annak, hogy én vagyok? Hisz a dolgok nélkülem is mennek tovább… Állandóan ezek a gondolatok gyötörtek.
– Mennyit és mit ittál? Fiatal lányként részegen járkáltál az utcán vagy az iskolában?
– Az a helyzet, hogy úgynevezett „depressziós alkoholista” voltam. Azaz sohasem voltam láthatóan részeg. Csak azt a belső, vádló hangot akartam elhallgattatni, csillapítani, ami állandóan gyötört. Annyit ittam, hogy ne érezzem, mennyire fáj valami belül. A lényem lényege talán. S tudod, a depresszió menekülésvágyban is megnyilvánul: csak el innen…
– De áruld már el, mennyit ittál! Mintha kerülnéd a kérdést…
– Egy liter töményet naponta… Whiskyt, vodkát, ami éppen volt. De sosem voltam láthatóan részeg. Persze az esti bódultság nagyon jólesett. De ekkor már Angliában voltam. Meg Írországban.
– És miért pont Írország volt a célpontod?
– Ez nagyon vicces lesz. Azért, mert ír táncot tanultam. Ezt nagyon szerettem. Úgy gondoltam, hogy Írország gyönyörű. Ha oda költözöm, az állandó gyötrés megszűnik majd. S mivel tíz évvel ezelőtt még nem lehetett közvetlenül Írországba menni, Anglia volt az első célpont. Egy évet dolgoztam ott cselédként.
– Miként?!
– Hát bébiszitterként. De ez valójában cselédséget jelent: főzés, gyerekpucolás, takarítás… Úgyhogy csak egy év után tudtam átköltözni Belfastba. Katolikus származásom ellenére egy protestáns angol arisztokrata családnál kaptam állást. A barátaim és az udvarlóm azonban ír katolikusok voltak.
– Gondolom, az ír „pubkultúra” csak kedvezett az alkoholizmusodnak…
– Pontosan. Katolikus pubokba jártunk esténként.
– Hová?!
– Írországban kétfelé oszlik a társadalom, az utca, a hétköznapi élet. Még a járdaperem is gyakran fel van festve: narancs, kék, fehér – az ír zászló színeivel. A kék, fehér, piros pedig az angol zászló színei. Ezzel a felségjelzéssel jelölik, melyik épület kihez tartozik.
Tehát a kocsmák is megoszlanak: az egyikbe ír katolikus körök, a másikba protestáns angolok járnak. Nagyon vigyázni kell, kikkel mutatkozik az ember, mert könnyen megdobálhatják. Nagyon kell vigyázni, mit mondunk és kinek. Ezek a pubok szépek, kellemes zenével, bőrfotelekkel, kiváló felszolgálókkal várják a vendégeket. Nem egy helyen élő zene, mondjuk hegedű szól.
– Na és táncoltál Írországban?
– Á, dehogy. Egyetlenegyszer sem… Csak ittam, mert a fájdalom nem múlt el belőlem. Elmentem egy katolikus paphoz is. Arra kértem, vigyen a Teremtőm elé, mert rajtam már csak ő tud segíteni. Legalább őszinte volt: azt mondta, hogy erre ő nem képes, és látja, hogy mennyire keresem Istent. Arra kért, ha megtalálom, jöjjek vissza, és segítsek neki. Mindeközben bevérzett a gyomrom is, Belfastban kórházba kerültem. Aztán miután felgyógyultam, egy napon elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Éppen pisztolyért igyekeztem a barátaimhoz, amikor…
– Hogyhogy pisztolyért? Ilyen züllöttek voltak a barátaid?
– Dehogyis! Ezek alapvetően művelt, kedves emberek voltak, de szinte mindenkinek volt pisztolya a belpolitikai helyzet miatt. Szóval épp áthaladtam egy téren, amikor egy idős hölgy leszólított: hová igyekszem ilyen szörnyen összetört ábrázattal. Mondtam neki, hogy megyek megölni magam. Akkor megkérdezte, hogy Istenre nem gondoltam? Mondom, dehogynem. De nincs, aki el tudna vezetni a Teremtőmhöz.
Akkor azt mondta, hogy ő el tud vezetni Jézuson keresztül. És a szavai olyan különös erővel és hitelességgel hatoltak belém! Ma már tudom, hogy egy pünkösdi-karizmatikus evangelizációs csoport kellős közepén sétáltam át akkor szombat este.
Másnap reggel – az idős hölgy ígérete szerint – egy szép autó állt meg a ház előtt, ahol laktam. Személyesen a pásztor szállított az alkalomra. Egy százfős gyülekezet fogadott Belfastban. Ott hívtam be Jézust a szívembe 1997-ben. Bőgtem, mert átéltem, hogy Jézus mindkét kérdésemre a válasz. Az istentisztelet után egész éjjel sírva kértem a bűneimre a bocsánatot. Meg is keresztelkedtem. Csodálatos élmény volt! Az alkohollal egyébként a megtérésem utáni reggeltől kezdve nem volt többé problémám!
Azt egyébként ma sem értem, miért lettem annyira fontos abban a gyülekezetben, hogy egyből a pásztor jött értem. Talán Isten speciális gondviselése volt ez.
A megtérésem után, amint tudtam, hazatértem. Éreztem, hogy nem Írországba hívott el az Úr. Azóta a Hit Gyülekezetébe járok, a szüleim és a testvéreim is megtértek. És még valami: miután hazajöttem, külkereskedelmi, majd angoltanári diplomát szereztem, és megtanultam németül és héberül is. Ezt azért tartom Istentől származó dolognak, mert az alkoholizálás nyomán nagyon elnehezült a fejem.
– Nem tudom, emlékszel-e, mi volt az az ige, amelyet Isten először a szívedre helyezett, amivel különösen megérintett a megtérésed után?
– Az első igére pontosan emlékszem! „Nem hagylak el soha, s el nem távozom tőled!” Ez Isten legszebb ígérete a számomra, amelyet azóta be is tart, ahogy megleltem őt! (B. K.)
***
Gyógyulás szellemi és testi meddőségből
A történet tényszerű része, hogy tizenöt éve vagyunk házasok, ám az első, albérletes időkben nem kifejezetten az volt a program, hogy gyereket szeretnénk. Később aztán elkezdtünk volna szeretni, de még ekkor sem voltunk ebben teljesen egységesek, a feleségem, mint a nők általában, sokkal jobban szeretett volna gyereket. Én is akartam, csak talán nem annyira, mint a feleségem, aminek persze megvan a maga története. Több év telt el így, mígnem aztán, ötéves házasként, feleségem unszolására meglátogattuk a Kaáli Intézetet, ahol meddőséggel küzdő párokkal foglalkoznak. Elvégezték a vizsgálatokat, és nem kecsegtettek minket azzal, hogy természetes úton lehet gyerekünk, azt mondták, hogy mesterséges megtermékenyítésre van szükségünk. Természetesen alaposan megfontoltuk, mert ez egy nagyon bonyolult eljárás. Sokan úgy gondolkoznak, hogy ez ma már egy megoldott kérdés, akinek nincs gyereke, bemegy egy ilyen intézetbe, aztán már jön is a baba. Ez természetesen nem egészen így van. Rengeteg kérdés merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy erkölcsi szempontból bevállalhatom-e egyáltalán a mesterséges megtermékenyítés egyes módszereit, tényezőit, ezért azt javasoltam a feleségemnek, hogy inkább próbáljunk meg előbb természetes úton helyreállni, aztán majd megy ez magától is.
Csakhogy nem helyreállás következett, hanem inkább rosszabb lett, mint azelőtt. 2002-ben végül visszamentünk, szinte szégyenkezve, hogy annak idején nem csináltuk meg ezt a programot. Úgy éreztük azonban, hogy nem várhatunk tovább, már csak azért sem, mert az életkor előrehaladtával egyre kevesebb remény van a sikerre. Az újabb orvosi kivizsgálások eredményeként közölték velünk, hogy természetes úton gyakorlatilag kizárt, hogy gyerekünk szülessen. Sőt a mesterséges eljárások közül is az egyik legbonyolultabbat javasolták mint halvány lehetőséget. Végigcsináltuk a programokat. Mind az ötször, amit a társadalombiztosítás támogat. Mindez három-négy évig tartott, miközben az életünk szinte csak e körül forgott. Mindegyiknek nagy reménységgel vágtunk neki, a csalódottság és a keserűség azonban minden sikertelenség után egyre nagyobb lett. Az tudja ezt igazán, aki maga is végigment ezen. Egyszer sem sikerült. Folytathattuk volna saját költségen ezt a szenvedést és tortúrát, és ha láttuk volna értelmét, meg is tettük volna, de nem alakult ki bennünk az a meggyőződés, hogy ez nálunk sikerre vezethet, és úgy gondoltuk, hogy rágódunk még a döntésen. Az utolsó program után fél évvel aztán megtörtént a csoda: mégiscsak teherbe esett a feleségem, természetes módon. Azóta megszületett a kisbabánk, épen, egészségesen. Ennyi lenne tehát a rövid történet, ha nem tudnám, mi húzódik a háttérben.
A történetünk ebből a szempontból egyébként sem egyedülálló. Még a televízióban is láttunk egy riportfilmet, ahol ez megtörtént. A lényeg, hogy miután nem sikerült az ötödik beültetés sem, és szörnyű gyötrődésben és lelkiállapotban voltunk a jövőt illetően, elhatároztam, hogy megtérek az addigi életvitelemből. Kértem a feleségemtől egy hónapot, hogy ezt realizáljam, és gyorsan megkerestem egy lelkészt a gyülekezetből, akivel már korábban is volt kapcsolatom, hogy ne is tudjak visszakozni. Úgy gondoltam, ha mást is bevonok az elhatározásomba, az már magában fegyelmező erő lesz, hogy véghez is vigyem. Én úgy gondoltam, hogy megkérem ezt a lelkészt, hadd tegyek nála bűnvallást. Aztán beszélgetni kezdtünk, és számomra is kiderült, hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Több ízben is leültünk beszélgetni, tanácsokat adott, imádkoztunk. Valóban sikerült is megszabadulnom. Ezután már én is legalább annyira akartam a gyereket, mint a feleségem, és nem is csak pusztán a gyerek miatt, hanem azért is, mert éreztem, hogy a teljes élethez ez is hozzátartozik. Ugyan a sikertelenség miattam történt, szellemi értelemben, de akkor már tudtam, hogy az az élet rendje, hogy az embernek van gyereke. Imádkoztam is érte, kaptam kijelentéseket. Olyasmi időszak volt ez, mint amikor az ember először megtér, annyi volt a különbség, hogy addigra már nagyon sok mindenről hallottam a gyülekezetben, nem kellett teljesen új ösvényt vágni magam előtt. Ha úgy tetszik, jobban tudott hozzám szólni egy-két ige, ami ismerősen csengett, csak most valóban szólt is hozzám.
Nagyon régen tértem meg, még a nyolcvanas évek elején, de voltak szenvedélyeim, és ezután sem tudtam győzni felettük. Talán fél-egy év volt a leghosszabb idő, amikor vissza tudtam magam tartani. Szexuális bűnökről van szó, igaz, nem fizikai házasságtörésről, bár sokban nem különbözik tőle… Keresztény életet mindenesetre így nem lehet élni, tudtam én is, hogy előbb-utóbb elkárhozom.
Nem tudom, korábban miért nem sikerült úrrá lennem ezen a szenvedélyen, hiszen többször is elhatároztam, hogy leszámolok vele, de szinte egy hét se telt el, és újra visszaestem. Akkor tartott a legtovább az elhatározás, amikor először megtértem. Akkor úgy voltam vele, hogy a házasságnak a gondolatával sem foglalkozom egy ideig, mert éreztem, hogy nem ez a megoldás erre. Most is úgy gondolom egyébként, hogy ha valaki nem szabad, az attól sem lesz az, ha megnősül. Ez egy teljesen más kérdés. Szóval megtértem, és hamarosan belebotlottam a jövendőbeli feleségembe, így nem volt menekvés (nevet). Összeházasodtunk, az egy nagyon szép időszak volt, több év is eltelt normális módon. Csak éppen hatalmas különbség van aközött, amikor az ember valóban szabad, és amikor éppen csak nem csinálja a bűnt. Ráadásul a számítógép hihetetlenül megkönnyíti az ember útját a bűnhöz. Bármihez hozzá lehet jutni az interneten úgy, hogy az ember ki sem mozdul a saját szobájából.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy korábban vajon miért nem sikerült, hiszen folyamatosan próbálkoztam, kutattam a szabadulás módját, többször bűnvallást is tettem, mégsem értem el tartós győzelmet, és hogy vajon most miért sikerült.
Amikor sorra nem akart egyik mesterséges megtermékenyítés sem sikerülni, elkezdtünk gondolkozni a feleségemmel, hogy vajon miért. Talán mások méltóbbak arra, hogy gyerekük legyen, vajon az az ember, akinek van iksz számú gyereke, valóban annyival jobb, mint én? Tudtam, hogy én benne vagyok egy bűnben, de vajon a másik annyira rendben van, hogy neki lehet gyereke? Aztán arra jutottam, hogy az Úr azt gondolta felőlem, hogy nekem csak akkor lesz gyerekem, ha megtérek. Ézsaiás 48-ban van egy ige: „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! Olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai. És olyan volna magod, mint a tengernek fövenye, és méhednek gyümölcsei, mint annak kövecskéi, nem vágatna ki, és nem pusztulna el neve orcám elől.” Vagyis ha hallgattam volna a szavára, már rohangálnának körülöttem a gyerekek. Ez az ige már a megtérésem után szólt hozzám, és éreztem, hogy teljesen áll rám. Engem azzal nevelt az Úr, hogy csak akkor lehet gyerekem, ha megtérek.
Tudtam, hogy problémám van, különösen, amikor lebuktam időnként, és azt is mindig tudtam, hogy én ezt előbb-utóbb el fogom hagyni, de ahogy haladt az idő, egyre kevésbé volt világos, hogy mikor és hogyan. Később pedig már csak az érdekelt, hogy ne bukjak le. Már kereszténynek sem tartottam magamat, mert nem tudtam elképzelni, hogyan tudnám betartani a bűntelenséget. Egy idő után el se jöttem gyülekezetbe, mert nem tudtam megígérni, hogy lemondok erről. Utáltam az életet, úgy éreztem, hogy tönkretettem a sajátomat, de a feleségemét is, és nem láttam ebből a kiutat.
Eredetileg sem voltam én egy kifejezetten életvidám ember, de most már a felelősség is nyomasztott. Azonban sosem éreztem igazán olyan rendben levőnek az életemet, hogy azt mondhattam volna, most már lehet gyerekem. Folyamatosan gyötört az érzés, hogy egyenesbe kéne kerülnöm, és még a lejtő felsőbb részén sem volt az az érzésem, hogy képes lennék arra, hogy apa legyek.
A feleségem előtt lebuktam néhányszor, de talán azt nem tudta, vagy nem akarta tudni (mert már nem bírta elviselni a tudatát sem), hogy milyen mélyre kerültem. Mindig megígértem, hogy abbahagyom, és ő hitt nekem, mert hinni akart. Ő rendszeresen eljárt az istentiszteletekre, sőt, amikor én nem jártam, kettőnk helyett is lelkesedett. Voltaképpen ez lehetett az, ami megtartott, ez hozhatta hosszú évek után, hogy a mostani elhatározásomban sikeres tudtam lenni. Úgy gondolom, most érhetett be az a sok közbenjáró ima is, amit a barátaink és ismerőseink mondtak értem évekig. Kimondhatatlanul hálás vagyok nekik, innen is üzenem.
Nem tudom pontosan, miért alakult ki ilyen erős szenvedély bennem. Fiatalon tértem meg, de ahhoz nem elég fiatalon, hogy teljesen ártatlan lettem volna. Az igényeim már megjelentek, viszont nem tanultam meg a jó és a rossz közötti különbségtételt, és utána már nem tudtam uralni az útjaimat. Mint mondtam, az internet gyakorlatilag helybe hozza a kísértést, és én nem álltam ellen neki. Ma is van kísértés, hiszen a tévé, a plakátok az utcán mind-mind ezt szolgálják, de már ellen tudok és ellen is akarok állni. Rendelkezésre állnak a szellemi lehetőségek a szabadsághoz, de aki a lelkét nem uralja, az minduntalan kudarcot szenved. Ahhoz, hogy valósággal megszabaduljunk, először is szívből meg kell térni. Számomra ez a saját történetem tanulsága, aminek a boldogságomat köszönhetem. Korábban sosem mertem volna magamat boldognak mondani, esetleg jó pillanataim voltak, most viszont azt érzem folyamatosan, hogy boldog vagyok. Élvezem a feleségem és a gyermekem társaságát és a szabadságomat. Érzem, hogy van jövőm.
(P. K.)