Korrajz
Feladni – ez nem megoldás
„Őszintén hittük, hogy ha kivonulunk Gázából és Libanonból, akkor nyugodtan tudunk majd élni, mégsem így történt” – mondja Jahel Vilan, az izraeli nagykövetség tanácsosa.
– Mi jelenti Izrael számára a legnagyobb kihívást jelenleg?
– A legnagyobb kihívást Izrael számára a Gázában zajló események jelentik. Másfél évvel ezelőtt, 2005 augusztusában azzal a szándékkal vonultunk ki Gázából, hogy nem fogunk oda visszamenni, hanem átengedjük a terepet a palesztinoknak, lehetőséget adva nekik, hogy saját életüket éljék. Vagyis egyfajta önállóságot biztosítottunk számukra. Mind a katonákat, mind pedig a telepeseket kivontuk, hogy a palesztinoknak ne kelljen napi szinten az izraeliekkel érintkezniük. Tehát rendelkezésükre áll egy olyan övezet, ahol nincsenek izraeliek. Azért tettük meg ezt a lépést, hogy ne kelljen újra bevonulnunk Gázába. A palesztinok azonban ahelyett, hogy az övezetet újjáépítették vagy felvirágoztatták volna, másba fektették energiájukat. Az elmúlt másfél évben a Gázai övezetben csakis alagutak épültek, melyeken keresztül még több fegyvert tudtak a területre csempészni. És vajon mire kellenek nekik a fegyverek? Úgy gondolom, hogy Izrael és a nemzetközi közösség sem arra számított, hogy a palesztinok fő foglalatossága az izraeliekre való lövöldözés lesz. Tehát ez a legnagyobb biztonságpolitikai kihívás a számunkra jelenleg.
– Hogyan tudja Izrael a Gázában kialakult helyzetet kezelni?
– Ez egy nagyon bonyolult helyzet számunkra, egyrészt, mert ezek a fegyverek rendkívül egyszerűek, könnyen lehet gyártani és használni őket, és nagyon nehéz feladat minden egyes Kasszám-rakétát kilövő egységet vagy személyt behatárolni. Természetesen több lehetőség is a rendelkezésünkre áll, de mi tényleg nem akarunk visszamenni Gázába. Ezt ugyanis bármikor meg tudnánk tenni. Ha az izraeli kormány úgy döntene, hogy visszaküldi az izraeli védelmi erőket Beit Hanunba, hogy Gáza északi részét biztosítsák, ez abszolút kivitelezhető lenne. De az izraeli közvélemény nem akar már Gázával foglalkozni. Nem akarunk újra ott lenni, nem akarjuk újra a palesztinok életét irányítani, hanem azt akarjuk, hogy éljék a saját életüket, és persze engedjék, hogy mi is a saját életünket éljük. Tehát a katonai lépés természetesen mindig a tarsolyban van, de ugyanakkor más megoldások után is kutatunk, mivel tudjuk, hogy a katonai lépés önmagában nem egy jó megoldás. Ugyanis, ahogy azt már korábban mondtam, valójában nagyon nehéz minden egyes rakétakilövőt hatástalanítani. Valamilyen megoldást azonban mindenképp találnunk kell, mivel a környéken élők élete már elviselhetetlenné vált. A világon senkitől nem lehet elvárni, hogy olyan körülmények között éljen, hogy gyermekei nem tudnak iskolába járni, mivel az iskolákat rakétatámadások érik. Vagy más esetben gyárban dolgozó emberek vesztik életüket. Ez szerintem egy olyan helyzet, amelyet a világon egyetlen egy kormány sem engedne fennmaradni. Remélem, hogy sikerül valamiféle megoldást találni, de úgy vélem, hogy ez többrétű lesz, és nem tudom elképzelni bizonyos katonai nyomásgyakorlás nélkül, a tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a másik fél nem ért a szép szóból. Ha nem próbálunk meg katonailag nyomást gyakorolni rájuk, akkor sose fognak tárgyalni velünk. Remélem, sikerül majd valami módot találni erre, jelenleg az izraeli kormány nem kíván asztalhoz ülni velük, mivel nem bizonyulnak partnernek. Abu Mazen azonban tárgyalófélnek mutatkozik, és abban bízunk, hogy ő majd közvetíteni tud közöttünk, aminek eredményeképpen létrejöhet valamiféle tűzszüneti megállapodás. Izrael számára sem kellemes helyzetről van szó – gondoljunk csak a Beit Hanunban történtekre –, ezeknek az összecsapásoknak mindkét oldalon nagy ára van. De szeretnénk, hogy a palesztinok egyszer és mindenkorra megértsék, hogy ha ők az otthonaikból lövöldöznek ránk, arra mi is hasonlóképpen fogunk válaszolni. Ez rendkívül egyszerű és világos. Ha pedig ők is normális életkörülmények között és békében akarnak élni, akkor ehhez nekik is tenniük kell valamit. Nem engedhetik, hogy ezek a terroristák az ő otthonaikból lövöldözzenek, mint ahogy ezt most teszik.
– Hogy látja országa Irán fenyegetését? Izrael a katonai lépésre is felkészült?
– Irán jelenti a legsúlyosabb stratégiai fenyegetettséget Izrael számára. Az említett, Gázából jövő rakétatámadások az izraeli lakosság életére irányulnak, és ezeket természetesen le kell állítani, de nyilvánvalóan nem jelentik Izrael stratégiai fenyegetettségét. Ezzel szemben Irán egy olyan ország, ahol a hatalmon lévők nem is rejtik véka alá szándékukat, hanem újra és újra nyíltan kijelentik, hogy Izraelt el kell pusztítani, a zsidók menjenek vissza Európába. Nem szabad engedni, hogy egy ilyen hatalom tömegpusztító fegyverekhez jusson. Úgy gondolom, hogy ezzel nemcsak Izraelnek, hanem az egész nemzetközi közösségnek foglalkoznia kell. Afelől semmi kétségem, hogy ha sikerül atomfegyverek birtokába jutniuk, akkor Izrael lesz az első célpont, amire ezeket a rakétákat kilövik. Azt azonban nem hinném, hogy mi lennénk az egyedüli célpont az irániak számára. Ha például Európában valami olyan érné a muzulmánokat, ami nem tetszik Iránnak, akkor – ha esetleg nem is lőnének Európára – zsarolhatnák a kontinenst: „Mielőtt ezt és ezt teszitek Angliában vagy Franciaországban a muzulmán lakossággal, ne feledjétek: mi ilyen fegyverrel rendelkezünk!” Nemcsak Izrael néz szembe ezzel a veszéllyel a Közel-Keleten, hanem a többi ország is. Csak meg kell nézni, hogyan reagálnak más arab országok: az iráni fenyegetés miatt ők is sorban állnak atomfegyverért. Emlékeznünk kell arra, hogy az iráni forradalmi kormány más muzulmán országokat is célba vett. Irán a saját hatalmi rendszerét akarja exportálni Egyiptomba, Jordániába, Szaúd-Arábiába, vagyis ezeknek az országoknak is óriási fenyegetést jelent. Tehát a helyzet mindenképpen rázós az egész Közel-Kelet számára, beleértve természetesen Izraelt. A közeljövőben fel akarjuk hívni a figyelmet erre a veszélyforrásra, és reméljük, hogy halló fülekre talál figyelmeztetésünk. Az iráni kérdés az izraeli kormánynál mindig napirenden van, Olmert miniszterelnök Bush elnökkel, illetve Putyin elnökkel való legutóbbi találkozóján is előhozta a témát. Ezt a kérdést fel kell vetni a nemzetközi közösség előtt is, mert úgy véljük, hogy nem egyedül Izraelnek kell foglalkoznia vele. Ugyanakkor, ahogy azt már többször is elmondtuk, ennél a pontnál véleményünk szerint minden lehetőségnek az asztalon kell lennie. Vagy ha nem az asztalon, akkor a fiókban. Nagyon fontos, hogy Irán tudatában legyen annak, hogy minden lehetőség a napirenden van. Ha csak a párbeszéd fenntartására törekszünk, akkor lehetővé tesszük, hogy Irán időt nyerjen. És ez zajlik most. Az eddigi megoldási kísérletek, akár a három európai ország vagy az Európai Unió és az ENSZ által kezdeményezett javaslatok nem vezettek igazából semmilyen eredményre. Irán egyre több időt nyer egészen addig, amíg elérünk egy olyan pontra, mint ahogy ez Észak-Koreánál is történt, ahonnan az egész folyamat visszafordíthatatlanná válik, és ha már atomfegyverrel rendelkeznek, akkor valószínűleg képtelenség lesz kezelni őket.
– Milyen tanulságokkal szolgált Izrael számára a nyári libanoni háború?
– Ez jó kérdés. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent megtanultunk már belőle, még mindig tanulunk. Nem is tudom, honnan kezdjem, annyi tanulsága van. Több szempontból is meg kell vizsgálni a kérdést. Először is adott a katonai szempont, aztán a politikai: a döntéshozás, hogy miként volt vagy nem volt a belbiztonság, illetve a civil lakosság felkészülve. Ahogy azt Ehud Olmert miniszterelnök elmondta, végül is jobb, hogy most zajlott le ez a háború, mint ha később, mert így fel tudjuk mérni, mennyire nem voltunk felkészülve. Ha a Hezbollah még több rakétával és fegyverrel felszerelkezik, mi pedig még nem rendelkezünk valós tapasztalattal, akkor nem tudnánk a következő fordulóban helytállni. Ugyanis mindegyik izraeli szakértő úgy véli, hogy lesz következő forduló, mert a Hezbollah radikális szervezet, mely nem mond le fegyvereiről, és nem szervezi át magát segélyszervezetté. De persze azt el kell mondanom, hogy nem a háború a tanulás megfelelő formája: előbb kellett volna felkészülnünk rá. Egyébként a kormány felállított egy vizsgálóbizottságot, és szerintem a jelentés tartalma – bármi legyen is az – nagy port fog kavarni Izrael politikai életében. A miniszterelnök, a védelmi miniszter, a hadsereg vezérkari főnöke egyaránt nagyon bizonytalan helyzetbe került emiatt, és a közvélemény előtt is rengeteget vesztettek hitelességükből. Most mindannyian erre a jelentésre várnak: ha a bizottság felelősnek találja őket a történtekért, akkor nagyon nehéz lesz politikai vagy katonai pályafutásukat folytatniuk.
Nagyon érdekes egyébként különböző emberek szemszögéből nézni az eseményeket. Azok a katonák, akik tényleg részt vettek a harcokban, azt mondják, hogy el se tudjuk képzelni, mennyit nyertünk. Katonailag megnyertük a háborút. Mi diplomaták úgy véljük, hogy a diplomácia területén is nyertünk, mert véleményünk szerint az az ENSZ-rendelet, mely véget vetett a háborúnak, kedvezőnek tekinthető Izrael számára. Az izraeli köztudatban az él, hogy katonailag most először vesztettünk, politikailag azonban nyertünk. Ezt megelőzően az volt a jellemző, hogy katonailag elsöprő sikert arattunk, majd utána a diplomáciában elvesztettünk mindent. Tehát ebben az esetben fordítva történt. Az biztos, hogy katonailag nem győztük le a Hezbollahot, de most jobb politikai helyzetben vagyunk Libanont illetően, mint július 11-e előtt.
– Gondolja, hogy az amerikai időközi választások eredményeképpen változni fog az Egyesült Államok közel-keleti politikája, illetve Izraelhez való viszonya?
– Nem gondolnám, hogy az eredmények közvetlenül hatással lennének Izraelre, mert az amerikai–izraeli kapcsolat sokkal erősebb, és jól meg van alapozva, vagyis általában a belpolitikai változások nem befolyásolják. Az azonban megtörténhet, hogy módosul az Egyesült Államok egész közel-keleti külpolitikája, és ez más, konfliktusban álló területekre is vonatkozhat. Az új kongresszus kevésbé fogja megérteni és támogatni az amerikai katonai beavatkozásokat a világ bármely táján, és várhatóan az iraki háborút sem fogja támogatni. Véleményem szerint az iraki háború rendkívüli jelentőséggel bír az egész Közel-Kelet számára, s anélkül, hogy véleményeket fogalmaznánk meg a háborúval kapcsolatban, most, hogy már zajlik, a tényleges győzelmen kívül minden más megoldásnak csak negatív üzenete lehet az egész világ számára, de legfőképp a Közel-Kelet. Nagyon rossz jel lenne a Közel-Keletnek, ha a radikális muzulmánokban tudatosulna, hogy a terrorizmussal legyőzhetik az Egyesült Államokat.
– Ön szerint megvalósítható-e demokrácia bármelyik közel-keleti országban?
– Szerintem megvalósítható lehetne, de nem vagyok abban biztos, hogy az arab országokban ezt akarják. Semmi kétségem afelől, hogy a demokrácia mindegyik más hatalmi rendszernél jobb, vagy úgy is lehet fogalmazni, hogy ez a legkevésbé rossz a többi rendszerhez képest. Ez természetesen csak papíron mondható így ki. A gyakorlatban azonban mindenki láthatja, hogy mi lesz az eredménye annak, ha lehetővé teszik az arab országokban a teljes körű demokráciát: körülbelül az várható, ami a Palesztin Hatóságban történt. A szélsőséges iszlámhívők nyernének Egyiptomban, Szaúd-Arábiában és minden olyan országban, melyek jelenleg még mérsékeltnek számítanak. Álláspontom szerint a demokrácia önmagában nem elég, az élet nagyon sok aspektusát – gondolok itt kulturális tényezőkre is – meg kell változtatni, mielőtt a demokráciát létrehozzuk ezekben az országokban. Nem vagyunk biztosak abban, hogy a jelenlegi helyzetben a demokrácia a legjobb megoldás a Közel-Kelet számára. Irakra vonatkozóan remélem, hogy működni fog. Azonban ha jól megnézzük, nem találunk nagyon példát arra, hogy a demokrácia működni tudott olyan etnikailag megosztott országban, mint amilyen Irak is. Az egyedüli példa, ami eszembe jut, India, melynek társadalma kulturálisan és etnikailag nagyon eltérő. Irakot nem lehet Európához hasonlítani. Ha megnézzük Magyarországot, Franciaországot vagy Németországot, láthatjuk, hogy az európai társadalmak általában nagyon homogének, így könnyen megvalósul a demokrácia; nem olyanok, mint Irak, ahol ott vannak a szunniták, síiták és más etnikumok. Szerintem rendkívül bonyolult a demokrácia megvalósítása Irakban. Talán ez a célkitűzés túl magasnak vagy ambiciózusnak bizonyult. De szeretném újra leszögezni, hogy mindezek mellett remélem, működni fog, mert mérföldkövet jelentene az egész Közel-Kelet számára.
– Hogy látja Izrael és Európa kapcsolatát? A libanoni háború alatti közvélemény-kutatásokból kiderül, hogy az európai közvélemény eléggé ellenséges Izraellel szemben.
– Véleményem szerint összességében javul a kapcsolat, bár még mindig vannak problémáink Európával kapcsolatosan. De szeretném megemlíteni, hogy régen nem volt különbség a hatalmon lévő kormány, a média és a közvélemény álláspontja között, hanem egy véleményen voltak Izraellel szemben. Most azonban látunk pozitív változásokat a kormányokkal kapcsolatban, a média és a közvélemény azonban még mindig ugyanott tart, és elég radikális Izrael-ellenességnek adnak hangot. Mi nagyon sok erőfeszítést teszünk, mert szeretnénk közeledni Európához, és szeretnénk, ha befolyásosabb lenne az Izraellel kapcsolatos folyamatban, de ehhez Európának is nyitottabbnak kellene lennie felénk. Csalódást jelentett számunkra például, ahogy az Európai Unió az ENSZ közgyűlésén szavazott a Beit Hanun-i incidenssel kapcsolatosan. Hadd mondjam el újra: nem fogadhatjuk el, ahogy az európaiak kezelik ezt a helyzetet. Az rendjén van, hogy az arabok így viselkednek, tőlük nem várjuk el azt az értékrendet, amelyet Európától. Az európaiaknak önmagukat kellene képviselniük, nem bújhatnak az arab nézetek mögé, hanem bátran ki kellene állniuk más értékek mellett is. De most nagyon egyoldalúak: nem tesznek különbséget azok között, akik a problémákat okozzák, és azok között, akik csak reagálnak ezekre. Az európai hírekben mindig úgy jelenik meg, mintha Izrael támadna, pedig valójában csak védekezik. Azt természetesen nem mondanám, hogy bármelyik összecsapásnak örültünk volna, elismertük és bocsánatot kértünk azért, ami például Beit Hanunban történt, de az erre vonatkozóan meghozott rendelkezés ezt persze nem tartalmazta. A Beit Hanunhoz hasonló incidensek megszűnése azon múlik, hogy a palesztinok abbahagyják-e városaink lövöldözését. Ez egyszerű és világos, és nincs más lehetőség. Mert ha lőnek, akkor vissza kell lőnünk, és mikor visszalövünk, akkor megesik, hogy hibákat követünk el. Természetesen megteszünk mindent, hogy ezeket kiküszöböljük, de így is becsúszhat néhány hiba. Biztos vagyok abban, hogy nincs olyan hadsereg a világon, amely annyira pontosan tudná végezni a feladatát, hogy ne követne el közben egy-két hibát. És azt se felejtsük el, hogy ez miért alakul így: a másik fél nem katonai bázisokról vagy városon kívüli nyílt terepről lő, hanem mindig a civil lakosság közül. Szándékosan városközpontokból lőnek, mert ez számukra csakis győzelemmel járhat: ha lőnek, és a lövedék célba talál, az számukra jó, ha Izrael visszalő, és eközben civilek áldozatul esnek, az pedig még jobb. Őket nem érdekli a mi életünk, de a saját népük élete sem. Az ő szemszögükből nézve rendkívül előnyös Beit Hanunhoz hasonló városokból lövöldözni. Ezt azonban meg kell akadályozni. A különböző incidensekre vonatkozó nemzetközi rendelkezések azért aggasztanak bennünket, mert lehetővé teszik, hogy ezek újra és újra megtörténjenek. Az Európai Uniónak és az ENSZ-nek azonban egyértelmű üzenetet kellene közvetítenie, azt, hogy ez nem járható út.
El kell mondanom, hogy örömmel látjuk: Magyarország Izraelre vonatkozóan nem a nyugat-európai álláspontot követi. Leginkább támogatást és megértést tapasztalunk Magyarország részéről, és reméljük, hogy Magyarország még jobban hangot fog adni ennek Brüsszelben is. Nyugat-Európában, úgy látjuk, a média csak egy oldalról mutatja be az eseményeket, arról, amit ők a gyengébb oldalnak látnak, és meg sem próbálják a konfliktusok okát megérteni. Mintha egy képet csakis egy bizonyos, ráadásul nagyon kis szögből néznénk. Ha a mi oldalunkon halnak meg emberek a támadások következtében, azt egyetlen tévécsatorna vagy újság sem adja le úgy, ahogy a palesztin áldozatoknál teszik. Ezzel azt sugallják, hogy ez rendben van. Ráadásul a régi európai érv, mely szerint a problémák oka a megszállás, már nem állja meg a helyét, hiszen mi már kivonultunk Gázából. Az az európai elképzelés, hogy ha Izrael kivonul, akkor utána mindenki békében fog élni, nem valósult meg. Pedig mi megtettük a részünket: teljesen kivonultunk Gázából és Libanonból, de most ebben a két térségben háborúzunk. Az Izrael elleni támadások támogatása helyett az európaiaknak az önálló palesztin élet megvalósításában kellene segédkezniük.
– A Hezbollah, illetve egyes arab országok nagy hangsúlyt fektetnek a média és egyéb PR-eszközök használatára, hogy a „semleges” közvéleményt a maguk oldalára állítsák. Ezért indították el például az al-Dzsazíra angol nyelvű nemzetközi adását. Izrael hogyan tudja ezt az úgynevezett információs háborút kezelni?
– Nem hinném, hogy a megoldás a PR-háborúra valamilyen médium megvásárlása lenne. A média az média, nekik a feladatukat kell végezniük. Az európai vagy nemzetközi nézők reményeim szerint át fogják látni, hogy egy komoly és kiegyenlített médiumról vagy egy egyoldalú csatornáról van-e szó. És akkor talán nem fogják olyan sokan nézni, vagy akik nézik, azok jól tudják kezelni, hiszen lehet úgy olvasni egy újságot is, hogy tudom, hogy elfogult egy oldal felé, és ehhez megfelelően viszonyulok a leírtakhoz. Nem gondolnám, hogy az angol nyelvű al-Dzsazíra nagyon fontos lenne Izrael számára. Véleményem szerint az európai közvéleményt a helyi médián – a BBC-n, a magyar tévéadókon – keresztül kellene elérni. Meg kell próbálnunk bekerülni ezekre a helyekre, és el kell mondanunk a mi álláspontunkat is. Úgy vélem, hogy a tíz-tizenöt évvel ezelőttihez képest előnyösebb helyzetben vagyunk. Akkor ugyanis azzal vádoltak bennünket, hogy betelepítünk területeket, és hogy nem vagyunk hajlandóak kompromisszumokra. Most azonban más a felállás. Kivonultunk Gázából és Libanonból, olyan kormányt választottunk, amely bejelentette, hogy további engedményeket tesz a palesztin területekre vonatkozóan. Szerintem az izraeli közvélemény a palesztinokkal való egyezségre jutás érdekében továbbra is kész, és ki is fejezte készségét a tárgyalások folytatására. Sajnos ennek a reménye az elmúlt hat hónapban eléggé halványodott. Szerintem úgy tudjuk meggyőzni az európai közvéleményt, ha megmutatjuk, hogy az igazság nem az volt, amit a csatornáikon vagy az al-Dzsazírán láthattak.
Európa ellentmondásossága
A The Economist című hetilap augusztus 19-ei számában egy érdekes elemzés található Izrael és Európa viszonyáról. A cikk összegyűjtötte az európaiak reakcióját a nyári libanoni háborúval kapcsolatosan is, melyekből egyértelműen kitűnik, hogy Izraelt tartják felelősnek a konfliktusért.
Az Európai Tanács Izrael válaszát a Hezbollah határmenti csapásaira „aránytalannak” nevezte, és azzal vádolta Izraelt, hogy „válogatás nélküli támadásokat” hajt végre civil célpontok ellen. Olaszország miniszterelnöke, Romano Prodi Izrael reakcióját „túlzásnak” nevezte, Norvégiában pedig Jostein Gaarder szerző azt állította, hogy etnikai tisztogatás zajlik, mely során gyerekeket gyilkolnak, ezért a zsidó állam elveszítette létezéséhez való jogát. Több fővárosban háborúellenes tüntetéseket tartottak, melyeken Hezbollah-zászlókkal vonultak fel a résztvevők. A közvélemény-kutatások is ezeket a véleményeket támasztják alá. Nagy-Britanniában egy YouGov elnevezésű felmérés során a megkérdezettek hatvanhárom százaléka azt nyilatkozta, hogy a Hezbollah-támadásra adott izraeli válaszlépés aránytalan volt, egy hasonló közvélemény-kutatáson Németországban a válaszadók hetvenöt százaléka vélekedett így.
Egy korábbi Pew Global Attitudes felmérés során az is kiderült, hogy sokkal több európai érzett együtt a palesztinokkal, mint Izraellel. 2003-ban egy európai uniós közvélemény-kutatás arra is fényt derített, hogy az európaiak ötvenkilenc százaléka inkább Izraelt tartotta a világbéke akadályának, mint Iránt, Észak-Koreát és Pakisztánt. Az európai Izrael-ellenes hangulatot többféle megközelítésből magyarázzák. Egyesek szerint leginkább a növekvő muzulmán lakosság miatt erősödik, amerikai szakértők pedig az antiszemitizmus terjedését emelik ki. A cikk kitér arra, hogy ha megnézzük az egyes országok politikáját, látható, hogy az Izrael-ellenesség és az antiszemitizmus két különböző dolog. Közép-Európában például nagyobb az antiszemitizmus, de emellett jobb kapcsolatot tartanak Izrael államával. Nyugat-Európában pedig a jobboldali politikai pártokat szokták összefüggésbe hozni az antiszemitizmussal, ugyanakkor ezek a pártok bizonyulnak leginkább Izrael támogatóinak. Nagy-Britanniában például a Konzervatív Párt nem éppen Izrael- vagy zsidóbarátságáról volt híres, most azonban a legnagyobb támogatója Izraelnek. Olaszországban Silvio Berlusconi Forza Italia nevű pártja és Gianfranco Fini korábban neofasiszta Nemzeti Szövetsége sokkal inkább Izrael mellett áll, mint a kormány. Spanyolországban pedig a jobbközép ellenzék súlyos kritikájának adott hangot, mikor a szocialista miniszterelnök Jose Luis Rodriguez Zapatero (képünkön) a libanoni háború alatt szolidaritásból arab fejkendőt vett fel.
– Hogyan vélekedik az izraeli társadalom a jövőre vonatkozóan, mennyire jellemző az optimizmus a közvéleményre?
– Feltételezéseim szerint, ha most tartanának egy közvélemény-kutatást, akkor az sokkal pesszimistább képet mutatna az izraeli társadalomról, mint mikor Ehud Olmertet Izrael vezetőjének választottuk. Őszintén hittük, hogy ha kivonulunk Gázából és Libanonból, akkor nyugodtan tudunk majd élni. Mikor Barak megígérte, hogy Izrael véglegesen elhagyja Libanont, némelyek – főként katonai szakemberek – úgy vélték, hogy ez nem biztonságos lépés, és katasztrofális következményekkel járhat Izrael számára. Izrael lakosságának többsége azonban támogatta ezt a libanoni kivonulást, és úgy vélték, hogy a hadsereg csak a politikusokat próbálja ijesztgetni, mert nekik könnyebb Libanonból védeni az országot, mint az ország határain belülről. Ezért a legtöbb izraeli számára a libanoni háború ebből a szempontból óriási csalódást jelentett, de ébresztőként is hatott sokakra. És ugyanez a helyzet Gázával. Az izraeliek kilencven százaléka támogatta a gázai kivonulást, mert tényleg úgy gondoltuk, hogy jó lesz Izrael számára, ha nem kell ott lenni, nem kell a palesztinokkal napi szinten konfrontálni, hagyjuk, hogy éljék a maguk életét. És kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ugyanezt tesszük Ciszjordániában is. Mert akkor a rakéták már Izrael egész területét elérik majd. Ez tehát pesszimistábbá teszi az izraelieket. De mikor az Egyesült Államokban voltam néhány évvel ezelőtt, és megkérdezték tőlem, hogyan tudunk az araboknak hinni, én azt mondtam nekik, hogy Izraelben nincs helye a kétségbeesésnek. Nekem két kisfiam van, és mint bármelyik más szülő a világon, én sem akarok bevonulni a hadseregbe, és harcolni, ölni. Ezért nem mondjuk, hogy „feladjuk, maradjon minden, ahogy van, lesz még egy háború pár év múlva, amely során meghal ezer palesztin és száz izraeli” – mi nem ilyen körülmények között akarunk élni. Feladni, ez nem lehetőség számunkra, továbbra is újabb megoldásokat kell keresnünk, ha nem ezzel a kormánnyal, akkor egy másikkal. Talán a palesztinok is rájönnek majd egyszer, hogy hibáztak, és mérsékeltebb képviselőket választanak. Feladni a küzdelmet – ez mindenesetre sohasem megoldás a Közel-Keleten.