Történelem
Prófétáktól érintett kövek
A bibliai régészet századai
A bibliai régészet tulajdonképpen sokat köszönhet az Indiana Jones-filmeknek. A sármos Jones professzor lovaglóostorával, hatlövetűjével és lenyűgöző mindentudásával visszacsempészte a régészetbe a felfedezés, az egzotikum légkörét. Valljuk be, szükség is volt rá: a történettudomány és a régészet az elmúlt században nagyfokú professzionalizálódáson ment keresztül, s ezzel együtt lekopott róla az az izgalom, amely nélkül tulajdonképpen semmifajta kutatás nem létezhet. Pedig izgalmas leletekben – Indiana Jones nélkül is – jócskán bővelkedett az elmúlt évszázad bibliai régészeti kutatása.
Hol van már az az időszak, mikor egy kutató minimális pénzzel, ám annál nagyobb lelkesedéssel, lovon poroszkálta be a Közel-Kelet akkor még jószerével ki sem formálódott országait? Egyetlen eszköze a ceruza és a papír, később az ormótlan fényképezőgép volt, s amit lejegyzett, az „maga a történelem”. Pedig a 19. században így indult a régészeti kutatás. Schliemann kalandor kincskeresőként „tárta fel” Mükénét és Tróját – ahogyan az ásatást irányító, valóban régész Dörpfeld mondta: „úgy ásta fel Tróját, mint egy zöldségeskertet” –, egyik kezében Homérosszal, a másikban ásóval. Sikere a Közel-Keleten is sokakat felbuzdított: a buzgó önkéntesek, majd a profi tudósok ásója nyomán egyre-másra kerültek elő a homokból vagy a tell-ek földrétegei alól a régen elfelejtett, de a Bibliában nagyon is élő városok, települések.
A régészet kezdetei
A zsidó és keresztény zarándoklatok a bibliai fontosságú helyekre nem szűntek meg a római kor után sem, sőt a 4. század után ezeknek kiemelt fontosságot tulajdonított az állami és egyházi vezetés. (Heléna császárné intenzív kutatásokat finanszírozott Jeruzsálemben és Betlehemben.) A történeti földrajz is ekkor fejlődik ki, igaz, elsősorban gyakorlati vallási célból. Ekkor indul meg a szentföldi műtárgy-kereskedelem is: az elhunyt szentek földi maradványait vagy ennek hiányában mindenféle csontokat „exportáltak” a katolikus bálványimádásba merült Európának.
Az iszlám hódítást követően elsősorban a mohamedán hagyományba (hadísz) beilleszthető helyekkel törődtek. Ekkor vált jelentőségteljessé számukra a jeruzsálemi Templom-hegy (amelyhez Mohamednek a Korán XVII. szúrájában szereplő „éjszakai mennybelovaglását” kötötték) vagy Hebron, ahol az iszlámban is jelentős szerepet játszó Ábrahám nyugodott (a várost éppen ezért Madínat al-khalíl-nak, vagyis a „Barát városának” nevezték). Az arab helynevek alapvetően megőrizték a legősibb zsidó településnevek nyomait, így mindmáig nagy segítséget nyújtanak a régészeknek a bibliai helyek azonosításában.
Európából a 18. század végén jelentek meg először azok a tudós zarándokok, akik már nem érték be a különféle templomok és kegyhelyek meglátogatásával, hanem a valódi szent helyeket akarták megtalálni. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott Edward Robinson amerikai kutató-misszionárius.
A közel-keleti régészeti kutatások mindig szorosan kötődtek az éppen divatos bibliamagyarázati (hermeneutikai) elméletekhez, továbbá a nagyhatalmi vetélkedésekhez és a születőben levő államok nacionalizmusához. Nem csoda, hogy a 19. század második felében az európai nagyhatalmak fokozódó közel-keleti gazdasági és politikai szerepvállalásával együtt megjelentek a különféle vallási és kulturális missziók is ezen a területen. A század végére valamennyi nagyhatalom felállította a maga speciális szentföldi feltárásokkal foglalkozó régészeti társaságát. Ezek: az angol Palestine Exploration Fund, 1865; a német Palästina Verein, 1878; a francia École Biblique et Archéologie, 1890; az amerikai American Palestine Exploration Society, 1870–75, és annak utódja, az American School of Oriental Research (ASOR), 1900. Érdekes, hogy az egyes társaságok a nemzeti politikai érdekek metszéspontjában álló helyeken kutattak: a britek a Szuezi-csatorna közelében a Szinájon; az amerikaiak Transzjordániában; a franciák Jeruzsálemben; a németek Galileában és a Jezréel-völgyben, ahol vasúti érdekeltségeik voltak. A kutatók felfedezései is nemzetük dicsőségét szolgálták.
A nevek régésze
Az amerikai Edward Robinson (1794–1863) 1838-ban indult el a Sínai-félszigeten keresztül a Szentföldre. Útitársként magával vitte Eli Smith protestáns lelkészt, aki egykor diákja volt, s akkoriban Bejrútban élt misszionáriusként. Smith, aki kiváló nyelvész volt, az arab helynevek alapján azonosította a bibliai helységneveket: köztük Anatótot, Jeremiás szülőhelyét, Silót és Bét-Semest, ahová később a frigyládát vitték. Galileában Robinson a Tel el-Humnak nevezett arab falut azonosította Kapernaummal. Jeruzsálemben felfedezte Ezékiás csatornáját, amely a Gihon-forrás vizét szállította Dávid városába. A Szentföld feltárását Robinson az elveszett kincs megtalálásához hasonlította: „Ez az első kísérlet, hogy felnyissuk a bibliai földrajz és történelem Szentföldön heverő kincsestárát: azokat a kincseket, amelyek korszakok óta felfedezetlenül hevernek, és úgy betemette őket a századok pora és piszka, hogy puszta létezésükről is megfeledkeztek.” Robinson 1838 és 1851 között több mint kétszáz, évszázadok óta elfelejtett bibliai helyet azonosított. Albrecht Alt, a neves német tudós Robinson első útjának centenáriumán kijelentette: „Robinson lábnyomai örökre eltemették nemzedékek tévedéseit.”
A kutatások aranykora
Jelentős változás akkor következett be az addig hobbiszinten folyó régészeti kutatásokban, amikor Palesztina az első világháború során angol mandátumterületté vált. A Szentföld néhány év leforgása alatt a világ legintenzívebben kutatott területe lett. A Palestine Department of Antiquities meghatározta a kutatások standardját, és listát állított össze a védett és kutatható helyekből. A két világháború közötti kutatások a palesztinai régészet aranykorát jelentették: a fent említett régészeti társaságok, valamint amerikai egyetemek feltárták többek között Askelont (1920–21), Megiddót (1925–39), Bét Seánt (1921–33) és Samáriát (1931–35). Ezek a kutatóexpedíciók olyan nagy volumenű vállalkozások voltak, amelyek alapvetően különböztek a háború előtti feltárásoktól: megnőtt a finanszírozó szerepe, kialakultak a profeszszionális stábok, a publikációk is standardizálódtak, és kezdett kialakulni egy bevett kronológia. A régészeti feltárások ugyanis olyan nagy mennyiségű leletet hoznak felszínre, amelyek értelmezése szükségszerűen felvet elvi kérdéseket is.
William Foxwell Albright, a bibliai régészet úttörője és az amerikai Palesztina-kutatás motorja mélyen hitt a Biblia történetiségében (egy misszionárius család gyermeke volt). Albright ásatásai – szemben az egyetemekével – főleg önkéntesekre épültek, ezáltal sokkal olcsóbbak voltak, és nagyobb hatásfokkal működtek. Albright kisebb helyeken kezdett el kutatni (Tell el-Ful, 1922–23, 1933; Bétel, 1927; Tell Beit Mirsim, 1926–32), amelyeket bibliai szempontokat alapul véve választott ki. Legfőbb érdemének a tereprégészet, a bibliakutatás, a történeti földrajz és az általános közel-keleti tudományok egységbe ötvözését tekinthetjük. Albright tanítványai a jeruzsálemi ASOR intézet körül tömörültek: a rabbi-régész Nelson Glueck és G. Ernest Wright, de az izraeli bibliai régészet pionírjai is nagyrészt az ő köréből kerültek ki: Benjamin Mazar, Jigael Jadin, Nahman Avigad és Johanan Aharoni személyében.
A palesztinai zsidó enklávé eleinte tiltakozott a növekvő ütemű feltárások ellen (1863-ban a jeruzsálemi jisuv beadványban fordult a török szultánhoz, hogy akadályozza meg DeSaulcy ásatásait a „Királyok sírjai”-nál), de a cionizmus – mint alapvetően nem vallási mozgalom – hamar felismerte ennek jelentőségét. 1912-ben jeruzsálemi és Tel Aviv-i tanárok megalapították a Society for the Exploration of Eretz-Israel and Its Antiquities társaságot. Hamarosan feltárták a hammathi zsinagógát Tiberiásban (1920–21); a jeruzsálemi harmadik falat (1925–28); a Bét Alfa-i zsinagógát (1929); és a Bét Searim-i temetőt (1940); vagyis elsősorban a palesztinai zsidó közösség emlékei után kutattak. 1935-ben jött létre a jeruzsálemi Héber Egyetemen belül a régészeti intézet, amely zsidó szakembereket képzett professzionális szinten, többek között olyan kiváló magyarországi születésű professzorok segítségével, mint Klein Sámuel.
Az arab lázadások és a függetlenségi háború alatt szüneteltek a feltárások. Izraelben 1948-ban alakult meg a Kulturális és Oktatási Minisztérium alá rendelt Department of Antiquities, amelynek első ásatását Benjamin Mazar vezette Tel Qasile-ban, Tel Aviv közelében (1948–51, 1956). 1950-ben megalakult az Israel Exploration Society, amely átveszi a vezető szerepet a feltárásokban: ahogy egyre több és több tell-t tárnak fel, a régészeti feltárásokon való részvétel valóságos „nemzeti sporttá” válik Izraelben: diákok, katonák, nyugdíjasok és külföldi látogatók vesznek részt benne tömegesen. Az 1967-es háború ismét megváltoztatta a régészeti feltárások jellegét. A Nyugati part elfoglalása után a Jordán mindkét oldalán hatalmas méretű ásatások indultak meg, amelyek időben a paleolitikumtól az oszmán időszakig tárták fel a lelőhelyeket.
Az elmúlt évtizedek sikerei és kihívásai
Annak ellenére, hogy mára Izraelben is érezhetően elmúlt a régészet tömegmozgalmi jellege, az itt folyó kutatások ma is az érdeklődés középpontjában állnak. A sajtó is rendszeresen hírt ad egy-egy jelentősebb felfedezésről, különösen, ha az a Bibliával, illetve Izrael nemzeti múltjával hozható kapcsolatba. Az utóbbi évtizedek szisztematikus kutatásai során előkerült leletek alaposan megváltoztatták az elfogulatlan kutatók Bibliához fűződő viszonyát. Bár ma is akadnak szkeptikusok, akik visszautasítják a Biblia „fundamentalista” értelmezését, az ő kétkedésük is az egységes királyság előtti korra szorult vissza. Ma már alig akad olyan kutató, aki a kettéosztott királyságtól kezdődően megkérdőjelezné a Bibliában írottakat. Az észak-izraeli Tel Danban 1993-ban felfedezett töredékes felirat – Hazaél damaszkuszi király i. e. 835-ben keltezett győzelmi sztéléje –, amelyen „Dávid házáról” történik említés, még a legszkeptikusabbakat is elbizonytalanította. A bibliai szöveggel szembeni fenntartásait minduntalan megfogalmazó vezető izraeli régész, Israel Finkelstein írja: „Ez drámai bizonyíték a dávidi dinasztia hírnevére alig száz évvel Dávid fiának, Salamonnak az uralkodása utánról. Az a tény, hogy Júdára (vagy talán fővárosára, Jeruzsálemre) mindössze az uralkodóház említésével hivatkoznak, egyértelműen bizonyítja, hogy Dávid hírneve nem egy sokkal későbbi kor irodalmi terméke.”
„Természetesen” a minimalisták továbbra sem adják fel a harcot. Azt ma már kevesen vitatják közülük, hogy Dávid valóságosan létező személy volt, ám a korabeli Jeruzsálemet mindössze egy koszos porfészeknek tartják, amelynek a Bibliában szereplő nagysága minden szempontból eltúlzott. Ám a Jeruzsálemben jelenleg is zajló ásatások minden bizonnyal erre a vélekedésre is rácáfolnak majd. A Dávid városának nevezett Silwan-negyedben egy harminc méter hosszú épület maradványait tárják fel a régészek, amely Eilat Mazar ásatásvezető szerint föníciai stílusban épült az i. e. 10–9. században. Az itt talált hivatalos pecsét, amely ugyan későbbi korból származik, igazolni látszik, hogy az ásatási alaprajzokon G-körzetnek nevezett terület valóban a Government, azaz a kormányzat székhelye lehetett.
Sajnos a Jeruzsálem és az egész ókori Izrael szellemi, politikai és gazdasági központjának számító Templom-hegyen eddig még soha nem kerülhetett sor ásatásra, s erre a közeli jövőben sem számíthatunk. Jelenleg a heródesi Templomot körülvevő támfal nyugati és déli oldalának feltárása mondható befejezettnek, a keleti és északi oldal kutatására semmi esély, ezek ugyanis arab területen fekszenek. Hangsúlyozzuk tehát, hogy a Templom-hegyről, illetve magából a Templomból származó leletekre eddig csak a hegyen kívül feltárt részeken bukkantak. Itt került elő a Templom délnyugati párkányának csücske, rajta a „Kürtölés helye” héber felirattal, amely akár profetikus múltbeli üzenetként is értelmezhető. Mára a két királyság (Izrael és Júda) szinte valamennyi uralkodójának, sőt udvari személyzetének pecsétlője előkerült. Legutóbb Gabriel Barkay talált egy az i. e. 8. századból származó pecsétkövet (képünkön), amely egy Jeremiás könyvében is szereplő személyé volt.
Az Újszövetség, illetve a kereszténység történetére vonatkozó legfrissebb kutatási eredmények nem Jeruzsálemhez kötődnek. Shimon Gibson független régész a Jordán folyó közelében megtalálni vélte Keresztelő János barlangját, ahol szerinte az alámerítést végezte, bár ezzel a teóriával bibliai szemszögből nézve több ponton is gondok vannak. Ennél is szenzációsabb az a lelet, amely egy Megiddó mellett épült börtön területén feltárta az eddig legkorábbi ismert keresztény gyülekezőhely épületét. A régészeti alapon 3. századira datálható épület mozaikpadlójának feliratai több női adományozónak és egy római századosnak mondanak köszönetet, ami nem csoda, mert a közelben volt Caparcotna, ahová a Bar Kochba-felkelés leverése (i. sz. 135) után a VI. légió települt. Az épületben előkerült egy asztal, amely nyilvánvalóan úrvacsora céljára szolgált, továbbá érdekes, hogy csak hal szimbólumokat találtak, de keresztet egyetlenegyet sem, ami igazolja, hogy az utóbbi csak a 3. század után terjedt el mint keresztény motívum.
„Megjutalmazza azokat, akik Őt keresik...”
Érdekes hír járta, járja be ezekben a napokban a nemzetközi sajtót: egy magyar régész, dr. Grüll Tibor szenzációs felfedezést tett a Szentföldön – a Templom-hegyen talált római győzelmi ív egyik darabján annak a római hadvezérnek, Flavius Silvának a nevét fedezte fel, aki i. sz. 73-ban a római légiók élén elfoglalta Maszadát. A szaklapokon kívül Izraelben a Haarec – az ottani Népszabadság – is címoldalán közölte a felfedezést, amelyről több magyar újság is beszámolt. Hogyan történik egy ilyen felfedezés, hogyan él és gondolkodik egy ember, aki izraeli és amerikai tudósok elismerését is kivívta?
– Hogyan lesz valakiből felfedező, nemzetközi szinten is jegyzett történész, régész, egyetemi tanár? Mind a jelenlegi felfedezésed, mind a korábbi leleteid kapcsán az az érzésem, lehetetlen, hogy valaki pusztán a vakszerencse szárnyán vitorlázva vagy akár megannyi megfeszített munka nyomán találjon ekkora horderejű dolgokat.
– Az életem valószínűleg azt példázza, hogy Isten a gyermekkori álmokat és vágyakat is beteljesíti – sőt, ki tudja, talán ő adja azokat… Goethe is megírta idős korában, A költészet és valóság című könyvében – mely egy végtelenül letisztult, életbölcsességeket tartalmazó műalkotás, jó szívvel ajánlom mindenkinek –, hogy a nagyon erős gyermekkori álmok valahogy a sorsunk részévé válnak. Szóval, ne dobjuk el azokat!
Nagyon egyszerű környezetből származom. Apám technikus-tanár, ha jól emlékszem, főként esztergályozást vagy valami ilyesmit tanított, anyám pedig titkárnősködött. Ebben az abszolút antiintellektuális környezetben volt egy nagybátyám – foglalkozására nézve pap –, aki egykor Rómában tanult, és a ház, amelyben lakott, telis-tele volt könyvekkel. Bár őt magát nem különösebben kedveltem, a pincéjében még gyermekként találtam egy-két olyan régészettel foglalkozó, nem is magyar nyelvű munkát, amely már akkor arra inspirált, hogy „de jó lenne olyanfajta régészettel foglalkozni, amely azt tárja fel, hogy igazak-e a Bibliában leírt történetek”. Ezután valahogy a zsidóság története, az Igével kapcsolatos felfedezések az életutam részévé lettek. Például alig öt év múlva, egy véletlen folytán – mialatt egy középszerű vidéki gimnázium tanulója voltam – már Scheiber Sándor professzorral, a magyar zsidóság legismertebb személyiségével, egyik legnagyobb tudósával leveleztem.
Igazából azonban a megtérésem után kezdődtek el a nem hétköznapi dolgok történni az életemben. Alig egy évvel azután, hogy befogadtam Jézus Krisztust a szívembe, egy napon egy nagyon erős hang – én úgy éreztem, a Szent Szellem hangja – azt súgta, hogy találni fogok valami nagyon fontosat… Tíz napon belül, egy patinás gimnázium könyvtárában két olyan Gutenberg-nyomtatványt találtam – egy negyvenkét soros Bibliából és egy harminchat soros Bibliából egy-egy részletet –, hogy én is alig hittem el. Tudni kell, hogy a Gutenberg-nyomtatványok annyira ritkák, hogy ha csak egy kis fecni előkerül, már számon tartja a nemzetközi kutatás… Az, hogy Magyarországon előkerült két ilyen töredék, nagy szenzáció lett.
– Gondolom, egy ilyen felfedezés után áradtak rád a külföldi felkérések, az ösztöndíjak: gyere hozzánk, és nálunk kutass!
– Az „áradás” azért túlzás, de voltak lehetőségeim. Több jelentős összegű ösztöndíjat is visszautasítottam a kilencvenes évek elején. Igen, jól hallottad. Úgy éreztem, hogy ha fiatal keresztényként hosszabb időre eltávozom a gyülekezetből, szellemi-erkölcsi szempontból esetleg nem fogok tudni megállni.
– Ne haragudj, hadd jegyezzem itt meg, hogy mindeközben téged a magyar szakmai elit éveken át mellőzött, még pontosabban bojkottált, nem tudom, soroljak-e neveket…
– Ne, kérlek, nincs ennek értelme… Valóban így volt, újjászületett keresztényként, Szent Pál akadémiás tanárként nem sok babér termett. Csak egy példa: tíz éve egyetlen pályázatom sem nyert, pedig nagynevű támogatókat szereztem, és a kutatási téma se volt semmi… Sokáig áltattam magam, hogy majd csak javul az ember helyzete a hazai érdekszférák útvesztőjében, de hiába. Isten azonban mindenkinek úgy fizet, hogy a lemondásainknak a többszörösét adja.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy 2002-ben, tizenegy évvel a megtérésem után, amikor már a Szent Pál Akadémián tanítottam, elnyertem egy jelentős összegű amerikai ösztöndíjat, mely a kelet-jeruzsálemi Albright Intézetbe szólt, három hónapra. Azért imádkoztam, hogy az Úr mutassa meg, mivel foglalkozzam, illetve, hogy ne kelljen üres kézzel visszatérnem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez a felfedezés konkrétan a Templom-hegyhez fog kötődni, amelynek történetével már régóta foglalkozom.
– No, most kérlek, mesélj…
– Ebben a kelet-jeruzsálemi intézetben arab, zsidó és amerikai kutatók jönnek össze. Az Úr kezének tulajdonítom, hogy az egyik szobaszomszédom egy olyan amerikai arabista volt, akinek volt bejárása a Templom-hegyen lévő Iszlám Múzeumba. Ez a kutató, Robert Schick, hívta fel a figyelmemet arra, hogy van ott egy római kori kőemlék, melyről egy fényképet is mutatott. Azonnal felismertem, hogy még publikálatlan. Mivel azonban 2002-t írtunk, azaz a második intifáda ideje volt, a Templom-hegy hermetikusan le volt zárva. Úgyhogy nem sok remény volt a bejutásra. Van azonban az intézetben minden hónapban egy vacsora, amikor minden volt „albrightos” kutatót meghívnak, aki épp Jeruzsálemben tartózkodik. Így jelen volt ott az Iszlám Múzeum igazgatója is. Én azonban épp egy könyvtárban üldögéltem – elfelejtettem ugyanis, hogy aznap este van ez a jeles esemény –, amikor is hirtelen úgy éreztem, hogy most nagyon rossz helyen vagyok… Majd a homlokomra csapva átrohantam egész Jeruzsálemen, le az intézetbe, be az ebédlőterembe… de sajnos már nem volt egy hely sem. Egy pincér azonban épp az ajtóban állt, megkértem, keressen már nekem egy helyet. S láss csodát! Az asztalfőhöz vezetett, éppen az Iszlám Múzeum igazgatója mellé! Ott aztán a következő beszélgetésbe csöppentem: „Kader, engedje meg, hogy bejussak…” – kérték sorban az amerikai arabisták. „Nem!” – válaszolta keményen angolul. „Kader, nem juthatnék esetleg be egy kicsit?” – kérdezte egy másik kutató. „Nem!” – szólt a válasz. S így ment ez sorban.
Miután úgy éreztem, itt tényleg nincs mit vesztenem, elővettem szerényen a Szent Pál akadémiás kis névjegyemet… leraktam elé, és azt mondtam: ez és ez vagyok, „I am from Hungary”, szeretnék fölmenni, ha lehet… Rám nézett, és azt mondta: „Good. You can come!” Mondanom sem kell, az asztaltársaság arca elnyúlt, és fölemelkedve kérdezték: „Hát ez meg kicsoda?!?”
Így kerültem be a múzeumba. Kader elintézte, hogy átengedjen a Waqf, az a jordániai vallási szervezet, amelynek a feladata a Templom-hegy ellenőrzése volt. Nagy élmény ez a múzeum – voltaképpen csak raktár –, s olyan szobákban is jártam, ahová előttem kutató még nem jutott be. Aztán másodszor is visszamehettem, levettem a feliratról a mintát, és ezután évekig dolgoztam itthon, hogy a szöveg hátterét és minden szükséges szálat felfejtsek. És most, 2006-ban publikálom az Israel Exploration Journalban, abban a legtekintélyesebb régészeti szakfolyóiratban, ahol magyar szerző eddig még nem publikált. Dicsőség ezért Istennek! (Bohács Krisztina)